​

„Hogyan sikerült megtanulnod lengyelül? Hiszen ez tök nehéz nyelv!” Gyakran hallok ilyen mondatokat magyar berkeken belül, mikor az ismerőseimmel, közeli hozzátartozóimmal vagy olyan emberekkel beszélgetek, akikkel még csak most ismerkedem meg és akik csak újonnan értesültek arról, hogy beszélek lengyelül. Erre a kérdésre mindig azt szoktam válaszolni, hogy minden nyelvnek vannak bizonyos nehézségei és elegendő céltudatossággal, valamint türelemmel akármilyen nyelvet meg lehet tanulni. Mindazonáltal a többi nyelvhez hasonlóan a lengyel is bizonyos kihívások elé állítja azt, aki e nyelvet tanulja.

Számomra kezdetben ilyen kihívást jelentett a „ś” (egyfajta „mosolygós” S betű) és a „sz” közötti különbség (ez utóbbit úgy ejtik, mint a magyarok a „s” betűt), melyek a magyar fül számára eléggé hasonlóan hangzanak. Mégis oda kell figyelni, mert van „bizonyos árnyalatbeli” különbség a „proszę” („tessék”, „kérem”) és a „prosię” („malac”) között. (Hasonló eset, mint a magyar „ö” és „ő” közötti különbség, mellyel a magyarul tanuló külföldinek szintén óvatosnak kell lennie, mivel nem ugyanaz az „őrült” és az „örült”). Még mindig megtörténik, hogy küzdök az olyan szavakkal, mint pl. a „źdźbło” („szál” vagy „fűszál”), illetve „spostrzegawczość” („szemfülesség”), de annak ellenére, hogy e szavak kiejtése nem mindig sikerül a legjobban, mégis az a benyomásom, hogy a lengyelek így is értenek, és véleményem szerint ez a legfontosabb. Egyik lengyelül tudó, magyar jóbarátom szerint a lengyel úgy hangzik, mint egy elromlott rádió. Mindazonáltal azt gondolom, hogy a lengyel kiejtés még így is nagyságrendekkel könnyebb és következetesebb, mint az angol, mivel – ez utóbbival ellentétben – a lengyelül tanulónak csak egyszer kell megjegyeznie, hogy a lengyel „sz” a mi „s” betűnknek felel meg, vagy a lengyel „cz” a magyar „cs”-nek és a lengyel „ó” a mi „u” betűnknek (bár lengyelül létezik a „sima” U betű is, s a kettő betű között csupán a helyesírásban nyilvánul meg a különbség, mint ahogy pl. a mi „j” és „ly” betűnk között is).

A kiejtésen kívül néha a végződésekkel kapcsolatban is vannak gondjaim. Összességében véve sohasem volt nem idegen számomra a tény, hogy léteznek mindenféle ragok i nyelvtani esetek, mivel a magyarban is sok van belőlük. Mégis furcsa számomra, hogy azt mondják: „Poproszę hamburgerA” („Kérek egy hamburgert”), nem pedig „hamburger”, mert a „kérni” ige után a lengyelben is tárgyesetet kell használni a szabályok szerint, a „hamburgera” viszont a birtokos esetnek felel meg. Ugyanígy nem igazán értem, miért azt mondják, hogy „Mam VolkswagenA” („Van egy Volkswagenem”), mert az volna a szabályos, hogy „Mam Volkswagen”. Ha pedig már a birtokos esetnél tartunk, a hímnemű főnevek birtokos esetű alakjaival néha különösen is nagy bajban vagyok, mivel azt mondják, hogy „Nie znam tego językA”, „Korzystam z tego słownikA”, „Nie znalazłem tego kluczA”, de „Wsiadam do tego samochodU”, „Nie widziałem tego basenU”, „Korzystam z tego telefonU” stb. Ez néha számomra nehéz, de egy bizonyos idő után egyszerűen érezni lehet, melyik végződés illik a legjobban valahová.

A birtokos eseten kívül a különféle alternációk is feladják néha a leckét, mivel azt mondják, hogy „zĄb“ (fog) – „tego zĘbA“ (a fognak a …), „dĄb“ (tölgy) – „tego dĘbU“ (a tölgynek a …), de pl. „kĄt“ (szög; sarok) – „tego kĄta“ (a szögnek a …; a saroknak a …) (nem pedig „kĘta“). Kezdetben a számnevek használata is nehéz volt számomra, mivel 17 (!) szavuk van pl. arra, hogy „kettő” (lásd: csatolt kép), de mikor 2015-ben részt vettem egy wrocławi nyári nyelvtanfolyamon, a tanárunk, aki született lengyel, gondosan elmagyarázta nekünk a szabályokat, és kiderült, hogy a látszat ellenére egyáltalán nem is olyan nehéz, és még logikus is.

Az imént említett wrocławi nyelvtanfolyamon, két gdański Erasmus+-időszakon, magánórákon és a jelenleg is tartó, a krakkói Jagelló Tudományegyetemen folytatott doktori tanulmányokon kívül igen nagy segítséget nyújt az is, hogy sok lengyel ismerősöm van, akikkel lehetőségem van a lengyelt gyakorolni és akik kijavítanak, amiért mindig hálás szoktam lenni. Amikor megkérdezik tőlem, mennyire beszélek jól lengyelül, rendszerint azt válaszolom, hogy nem annyira, mint Adam Mickiewicz (18–19. századi nagy lengyel író és költő) vagy Henryk Sienkiewicz (19–20. századi jelentős lengyel író), de többet is tudok mondani annál, mint „Jó napot kívánok!”, „Hogy vagy?”, szóval valahol a kettő között. Jóllehet megvan a C1-es szintű, felsőfokú nyelvvizsga-bizonyítványom (Istennek hála érte), mégis törekszem napi szinten fejleszteni nyelvtudásomat úgy, hogy pl. a Bibliát vagy különféle cikkeket is szoktam e nyelven olvasni, valamint a lengyelekkel levelezve és beszélgetve, mivel mindig lehet valami újat tanulni és gazdagítani a szókincset. Ha viszont „félreteszünk” egy nyelvet, akkor megtörténhet, hogy „bosszút áll”, és szépen lassan kimegy a fejünkből.

 

Fodor Áron Szabolcs