MARCIN MAKOWSKI: El kellene kezdenünk felkészülni az Oroszországgal való háborúra?
SŁAWOMIR DĘBSKI: A kérdés megválaszolásához először meg kell értenünk a kiindulási pontot. Oroszország legalább 10 éve egyoldalúan, külpolitikai eszközként használja a háborút, térdre kényszerítette szomszédait és a nemzetközi új politikai egyezmény más rendes tagjait. Miről van szó? Grúzia és Ukrajna esetében a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás megfékezése és a nyugatra helyeződő egyre nagyobb nyomás motiválja, továbbá az, hogy Kijev és Tbiliszi ne kerüljön az ő „befolyási övezetükbe”. Oroszország legalább 1993. óta szeretné átalakítani a status quot oly módon, hogy egyfajta szürke biztonsági zóna legyen Közép-Európa szövetségi országai között. Tehát ebből a nézőpontból fel kell készülnünk arra, hogy Oroszország a jövőben megmutathatja erejét a keleti régióban fekvő országokkal szemben. Ez a forgatókönyv nagyon valószínű, amennyiben az amerikai erők konfliktusba kerülnek a világ egyéb területeivel. Abban a pillanatban, amikor a média elfordítja a figyelmét és a szövetség megbénul, Oroszország dönthet úgy, hogy megismétli a krími változásokat. Az amerikai think tank Center for Strategic and Budgetary Assessments (CSBA) a közelmúltban közreadott jelentésében számításba veszi az események ilyen fordulatát. A NATO nem képes hatékonyan ellensúlyozni Oroszország helyi agresszióját, ezért az elfoglalja a tagállamok területeinek egy részét, arra számítva, hogy az agresszió tényére szankciókat hozó tárgyalások lesznek a válaszok. Az elemzők figyelmeztetnek, hogy ily módon a US hadseregeinek autoritása más területeken, pl. a Csendes-óceáni térségben gyengülhet, ami nehezen előrelátható dominó hatást indítana be. Ez és számos hasonló jelentés világít rá arra, hogy Amerika egyre intenzívebben gondol úgy saját hadi stratégiájára, mint globális komponensek azon részére, ami összetartja az egészet. A hidegháború idején az elrettentés egyoldalú volt – a mi régiónk célja az volt, hogy megállítsa a kommunizmus elterjedését Európában. Mára a világ megváltozott és a bipolárisból (NATO kontra a Varsói Egyezmény) többoldalúvá vált. Az Államokban egyre nyíltabban beszélnek a kínai konfliktusról, az elrettentés is globális méreteket kell öltsön. Ezért – ahogy említettük – ha az amerikai haderő elveszíti az európai szakaszok bizalmát, Peking felismerheti ezt a gyengeséget és életre hívhatja még agresszívabb politikáját a Távol-Keleten. Éppen ebben a kontextusban kell olyan megmozdulásokról olvasni, mint például, hogy az amerikaiak kivonták magukat a középtávú rakétaprogramból (INF). Azok az érvek, amik ehhez a döntéshez vezettek, nem csak Oroszországot érintik. Noha Washington állítja, hogy Moszkva önmagától nem szegi meg az 1987-ben aláírt egyezményt, nem fogja a tiltás ellenére fejleszteni hadi erejét, de a másik érv a jelenlegi vitában érintett Középbirodalom.
Akik nem velünk, azok ellenünk.
Így van. A „féken tartó” szerződés hiányában Kína felfejlesztette rakétavédelmét, ezáltal közvetlen fenyegetést jelent az Egyesült Államokra. Ha a jövőben ilyen jellegű konfrontációra kerülne sor, a másik oldal nyilvánvalóan előnyt élvezne.
Úgy gondolja, hogy ez egy lecke számunkra arra, hogy Lengyelországot szélesebb geopolitikai kontextusban kezeljük?
Nyilvánvaló, hogy nem folytathatunk olyan mértékű globális politikát, mint az Egyesült Államok, és nem is kell őket meggyőznünk arról, hogy váltsanak nézőpontot. Ugyanakkor valódi kihívást jelent Lengyelország számára az, hogy a szövetségeseket folyamatosan arról győzködje, hogy a Közép- és Kelet-Európa biztonsága globális értelemben is fontos. Hogy helytelen lenne, ha más színtereken zajló események miatt a margóra szorulna. Jelen pillanatban csak a lengyel és a balti államok „félretekintése” juttatná előnyhöz Oroszországot, ami nem képes a szövetség teljes erejével felvenni a harcot. Moszkvának más aspektusokból természetesen vannak erősségei, pl. egy olyan rövid döntéshozatali lánca van, amivel autoriter államként gyorsan mozgósíthatja hadi erejét és meglepetéseket okozhat, a politikai költségeit már nem is számítva. Azonban, ha az észak-atlanti paktum teljes potenciálját latba vetné, az minél tovább tartana, Oroszország annál gyengébb lenne.
A CSBA feljegyzései szerint Oroszország a régiójában sikeresen alkalmazta az ún. hozzáférhetetlenségi stratégiát, ami segítségével légi, rakétavédelmi, tüzérségi és kommunikációs előnyre tett szert, hogy egy koordinált, a kulcsterületekre mért csapással elvágja az ellenséget a támogatási forrástól. Ilyen sorsra juthat a litván-lengyel határ is.
A NATO elrettentési stratégiája Kelet-Európában két pillérre épül: a fegyveres erők jelenléte nem túl nagy számban, de világos rotációban és – konfliktus esetén – jelentős katonai erők régióba történő mozgósítására. És itt kezdődik a probléma, mert az elemzők arra hívják fel a figyelmet, hogy Oroszország megnehezítheti vagy ellehetetlenítheti a támogatás hatékony átadását, pontosan a már említett rakéta és légijármű ellenes rendszerüket használva. Ez a hozzáférhetetlenségi ernyő megakadályozná a NATO-t abban, hogy kulcsfontosságú helyzetekben a teljes erejét felhasználja – időben. Ez, geográfiai és mozgósítási szempontból a Kreml érdekeit szolgálja. Ezért ahhoz, hogy lerövidítsük azt az időszakot, amikor az ellenfél élvez előnyt, meg kell erősíteni az amerikai jelenlétet a régióban. Több eszközt kell raktározni a keleti területeken fekvő országokban.
Ezt a célt nem lehet elérni Lengyelország teljesen egységes irányítása nélkül, a rakéta tüzérségi és a légvédelmi erők erősítése nélkül, ezáltal növelve a támogató egységek lehetőségeit és teljes páncélos haderőt alkotva Európában – állítják az amerikaiak. Ez lenne a Lengyelország védelmi szükségleteit kielégítő teljes terv?
A mi nézőpontunkból érdemes megjegyezni, hogy ez reális elvárás és reális terv. Véleményem szerint hozzá kell szoktatnunk az amerikai elitet és a biztonságügyi ötletekkel foglalkozó közegeket ahhoz, hogy az amerikai hadi erők fokozott jelenléte az Egyesült Államok érdekeit is szolgálja és nem csak az európai szövetségét. A napjainkban folyó eseményeket értékelve ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen helyzetben voltunk még 2013-2014-ben, amikor a keleti szárny államai Amerika bármilyen fellépése esetén hadba vonultak. A németek úgy vélték, hogy Putyin indokolatlan megsértése és az 1997-es NATO-Oroszország megállapodás megsértése volt az, ami az oroszok ellen több ízben is korai támadást jelenthetett. Az intellektuális áttörést a NATO csúcstalálkozón érték el 2016-ban Varsóban, amikor döntöttek az állandó rotációs jelenlétről. Most esély van arra – vagy inkább jelentés arról, hogy amiről beszélünk, arra utal, hogy ez már történik – egy újabb áttörés létrehozására irányulva. Ha a Pentagon hajdani könyvelői – akik a CSBA alapítói voltak – arról beszélnek, hogy a divízió állandó főhadiszállásának létrehozása jövedelmező, az egy jó ómen.
Csak nem vitatja Párizs és Berlin egyre gyakrabban artikulált posztulátumát arról, hogy ahelyett, hogy Amerikára támaszkodnánk, „európai hadsereget” kellene létrehoznunk? Lengyelországnak ebben más céljai vannak, mint a legnagyobb uniós államoknak?
Mondjuk ki egyenesen: mind az Államok, mind Európa érdekeltsége az európai védelmi potenciál fokozása. Hiszen a Pentagon is beismeri, hogy hosszabb távon – annak ellenére, hogy fejleszti jelenlétét a keleti frontokon – egyre nagyobb mértékben kell majd ezen régiók hadi aktivitására támaszkodnia. Ez Trump filozófiájának következménye, azaz a „fizettessetek a védelemért”-é, ez visszhangzik a tengerentúli véleménynyilvánító körökben is. Sajnos a németek független védelmi attitűdje aggasztó, mert az „európai hadseregről” politikai értelemben beszélnek, nem fegyveresben. A német politikusok felelőtlen hozzáállásúak, olyanok, mint a gyermekek a homokozóban, akik akkor is folytatják a játékot, ha közeleg a vihar.
Miért van az, hogy annak ellenére, hogy a Lengyelországban állomásozó amerikai seregek számának reális növelését feltételezik, az amerikai think tankok félrebeszélnek a Fort Trump koncepcióval kapcsolatban? Bele kell törődnünk abba, hogy nem fog létrejönni a nagy bázis?
Véleményem, szerint a nyugatról szerzett ismeretek alapján, senki sem definiálta a Fort Trumpot erődként.
Hiszen tudjuk, mi folyik. Varsó az új Rammstein bázis felépítésére vágyik.
Csakhogy jelen pillanatban semmiről sem kell álmodoznunk, mert lépésről lépésre vezetik be Lengyelországba a következő egységeket és csapatokat, épül az infrastruktúra. Természetesen ez nem érhető el saját erőfeszítések nélkül, ezért kell felkészülnünk arra, hogy senki sem teszi tűzbe értünk a kezét és Varsónak semmit sem kínálnak fel arany tálcán. Visszatérek a beszélgetés elejéhez – Amerika és Lengyelország egyaránt tárgyalásokat kell folytasson és fel kell mérje, hogy mi az, ami valóban növeli a biztonságot és milyen erőforrások állnak rendelkezésre erre a célra.
Most úgy beszél, mint George Friedman, aki előszeretettel ismételgeti, hogy ha 1939. szeptemberében Lengyelországot megkérdezték volna arról, hogy mi a valószínűsége a háború elkerülésének, azt mondta volna, hogy nem túl sok. Csakhogy mi ma azt kapjuk, amire valóban pénzt akarunk kiadni? Duda elnök úr javaslata alapján, mikor Washingtonban a Fort Trumpról beszélt, többről kellene szó legyen, mint szórványos jelenlétről és állandó rotációról.
Az a benyomásom, hogy ebben a kérdésben két paradigma ütközik: a politikai és a katonai gondolkodás. Előbbinek az volt a célja, hogy a PR körül csapatokat hozzon létre az állandó hadi jelenlét koncepciója alapján, illetve Donald Trump egóját simogatni, a másiknak pedig Lengyelország biztonsági fejlesztése. Csak a hadi paradigmát értékelve, amit a CSBA elemzői határoznak meg, úgy tűnik, hogy hatékonyabb az amerikaiak állandó szórványos jelenléte, mint egy központi bázis megépítése, ami az oroszok támadásainak elsődleges és viszonylag könnyű célpontja lehet. Az Egyesült Államok épített ilyen jellegű objektumokat a II. világháború után és általánosságban véve eltérnek a hasonló elképzelésektől a védelem potenciális rugalmasságára összpontosítva. Ezt hangsúlyozza James Mattis korábbi védelmi tábornok által elfogadott doktrína is.
Ami állítólag a Fort Trump koncepció elleni személyes negatív hozzáállása volt.
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Mattis tábornok úr tengerészgyalogos volt, ami folyamatosan tevékenykedik a világban és folyamatosan készenlétben áll. Véleménye szerint pontosan ilyen amerikai jelenlét kellene legyen a NATO keleti oldalán, mert az jobban megfelel modern csatatérnek. Azonban ma már nem ez a funkciója és Varsó szemszögéből is döntő fontosságú, hogy olyan közbülső megoldást találjunk, ami a Rammstein 2.0 nélkül is logisztikailag összekötné Amerikát Lengyelországgal. Napjainkban az Atlanti-óceán mindkét oldalán fennáll annak a lehetősége, hogy a keleti szárnyon nehézfegyvereket és lőszereket tároljanak csak azért, hogy elkerüljék azt a helyzetet, hogy mindezen fegyvereket, beleértve a személyzetet is, egyidejűleg kelljen mozgósítani. Az oroszok másra sem várnak, mint az ellátási lánc stabilitásának gyengülésére, ezért Lengyelországban az állandó jelenlét valóban lerövidíti azt.
Az a benyomásom, hogy ebben a kontextusban adja magát a kérdés: Vajon a lengyel kormány nem végezte el a munkáját, hogy médiavitára bocsátotta a központi bázis megépítésének ötletét?
Azt hiszem ez túlságosan messzemenő következtetés. Egyszerűen valahogy meg kell nevezni az amerikai jelenlétet, az amerikaiak pedig szívesen használnak szimbólumokat és betűszavakat intellektuális rövidítésekhez. Ez akkora horderejűnek bizonyult, hogy vita tárgyává vált a téma, amit ma megszerkeszthetünk, megvalósíthatunk és hadügyi szempontból gondolkodhatunk a beüzemeléséről. Csakhogy a lengyel államban senki sem volt annyira naiv, hogy belenyugodjon, hogy az amerikaiak stratégiai lehetőségeihez kell igazodnunk, a területek és felszerelések lehető legtágabb fejlesztésével érvelve. Normális, hogy a diplomácia eszközöket keres, azonban a Fort Trump negatívuma az, hogy túl erősen alapul az elnök személyén, aki nagy hatalma ellenére nem mozgat meg minden szálat.
Hiszen a Pentagon költségvetéséről végülis a kongresszus dönt.
Pontosan! És ha az adott elnök apparátusa nem rendelkezik többséggel, ami a szenátusnál maradt, de a képviselőházban elveszett, a projekt túl szorosan kapcsolódik a politikához, ezért problémákba ütközhet, kiváltképp mivel Trump heves vitákat folytatott a Mexikói határ mentén a fal felépítéséről. Egyelőre azonban az USA-val kapcsolatban nincsenek nyugtalanító jelek.
Csorba eshet az amerikai jelenléten Lengyelországban az USA belpolitikai játszmái miatt?
Természetesen vannak nézeteltérések a képviselőház és a kongresszus között, de érdemes felfigyelni arra, hogy a keleti front erősítése népszerű téma a Kapitóliumban. Továbbá, ami kulcsfontosságú, mind a republikánusok, mind a demokraták támogatását élvezi.
Mi az, ami ezekben a vitákban főszerepet játszik a lengyel állam szempontjából?
Hatékonyan, de mértékletesen kell cselekednünk és eltűnnünk a pártok radarjáról. Nem állhatunk az Amerikán belüli konfliktusok kereszttüzében, ugyanakkor mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy csapatok jöjjenek be, technikai kontextusban beszéljünk a bázisokról, utaljunk azokra az előnyökre, amik egész Amerikára hatással vannak, nem csak egy konkrét kabinetre vagy konkrét politikára. Úgy tűnik, hogy az olyan jelentéseknek hála, amik megismétlik a koncepciót, tk. a CEPA, azaz az Atlantic Council, jó úton járunk. Washingtonban a döntéshozók már nem azon gondolkodnak, hogy „legyen-e”, hanem azon, hogy „miként” és „mennyire” növeljék a NATO keleti oldalán a részvételt. Ha még a lengyel hadi erő is fejlődésképessé válik, a repülőtér, a hadi rakéták és a kommunikáció professzionalizálása által, akkor talán sikerül elkerülnünk a legsötétebb forgatókönyvet. Az amerikai háborús stratégia kb. 10-15 évre biztosítja a békét. Olvassunk figyelmesen és vonjuk le a következtetéseket, mert most van annak ideje, hogy egyetlen hónap sem mehet veszendőbe.
Sławomir Dębski – történész, politológus, elemző. A Lengyel Nemzetközi Ügyek Intézetének igazgatója.
Tekst opublikowany w Do Rzeczy nr 14/317