Wacław Felczak professzor bátran felkerülhetne azon hősök listájára, akik sokkal jobb bánásmódot érdemeltek volna, mint amit hazájukban kaptak. Ma megpróbáljuk ezt jóvátenni, de életében sokat szenvedett a Lengyel Népköztársaság hatóságaitól. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a szeminaristája lehettem. 

Piotr Boroń

Wacław Felczak professzor 1989-ben (fotó: a professzor gyűjteménye)

Wacław Felczakot mindig professzornak neveztük. Amikor néha egy-egy formalista azt merte kifogásolni, hogy nincs professzori címe, hanem adjunktus, akkor sokan közülünk hajlamosak voltak elmagyarázni neki, hogy őt csak azért nem léptették elő a Lengyel Népköztársaságban, mert mint kiváló ellenzékinek, politikai fogolyként szép múltja van és a halálraítéltek cellájában  megőszült haja. Amint láthatjuk, az egyetemi cím kérdése arra szolgált, hogy emlékeztesse őt a hazáért szerzett érdemeire, és hogy hangsúlyozza azokat a jellemvonásait, amelyek sokkal magasabbra helyezték őt azoknál a karrieristáknál, akik a LNK alázatos szolgálatának köszönhették professzori címüket. Felczak professzor alakja sok diákra nevelő hatással volt.

1981 őszétől kezdtem történelmet tanulni a Jagelló Egyetemen. Ez egy különleges évfolyam volt, mert a Szolidaritás időszakának "vonzásából" érkezett. Milyen volt az összetétele? Hirtelen kiderült, hogy egy tucatnyi, tanulmányait épp elkezdett természettudományos hallgató olyan nagy  érdeklődést mutatott a történelem iránt, hogy át kellett menniük erre a szakra. Még a Bányászati - Kohászati Tudományegyetemről és a Krakkói Műszaki Egyetemről is érkeztek, és nem volt hiány a frissen végzett szeminarista diákokból sem. Eredetileg ezt a politikai megújulásukkal és azzal a felismeréssel magyaráztuk, hogy többé nem kell a napjukat felosztaniuk  a keresés és a hivatás között ...  Évekkel később kiderült, hogy évfolyamunkon nagyon sok besúgó volt. Mai szemmel nézve azt is mondhatom, hogy évfolyamunk már az 1980-as évek elejétől kezdve belső ideológiai vitát folytatott, amely 1989 után ugyanilyen kategóriákban nyilvánult meg a lengyelországi politikai színtéren. A különböző politikai opciókra, sőt pártokra való szétválásunk hivatalosan is megerősítette ezt. A "falkához" (Wojtek Frazik, Czarek Tkaczyk, Artek Dmochowski, Marcin Bochenek) tartoztam, amely nagyon erősen aktivizálta magát a Független Diákszövetségben, és mindazokon  kívül, amit  külön-külön is tettünk, a "Rádió NZS"-ben végzett tevékenységünk is összekötött bennünket, és volt miről adást készíteni, hiszen a diáksztrájk rengeteg témát szolgáltatott. 1981. december 13. után szoros alakzatban a konspiráció, szamizdat kiadványok terjesztése, titkos előadások felé fordultunk, hogy aztán a hadiállapot felfüggesztése után  engedélyezett tevékenységi formákba kezdjünk. Emlékszem még egy gyűlésre is, amelyen elhatároztuk, hogy nem fogunk "megbocsátani a kollaboránsoknak", és harcolni fogunk az újraéledő diákönkormányzat és a tanulmányi körök vezetéséért. Az egyetemi lelkészségekben  is aktívak voltunk, ahol elsősorban előadásokat szerveztünk a történelmi hazugságok leleplezése érdekében.

A tanulmányi program szerint a negyedik évben két szemináriumra iratkoztunk be,  az ötödik évfolyamon már csak egy szemináriumunk volt, ahol a szakdolgozatunkat írtuk a témavezetőnknél. A mi egész "falkánk"  Felczak professzorhoz ment. Végül a XVI.-XVIII. század történetére terveztem szakosodni a kiváló Józef A. Gierowski professzornál, de második szemináriumomnak Felczak professzort választottam – ahogy akkoriban mondtuk – "hogy az aláírása ott legyen az indexemben". A "választottam" szót használtam, de  bejutni hozzá nem volt olyan egyszerű. Sokan jelentkeztek hozzá. Az első emeleti híres "kanapészoba" még az előzetes válogatás után sem tudta befogadni a szeminaristákat. Az a hír járta, hogy egy féltékeny "márciusi" professzor (Bobińska professzor egyik úgynevezett "pincsije" – egy "jeles" sztálinista aktivista lánya, így hát Sztálin mellett térdelve nevelkedett) hivatalosan tiltakozott a szabad szemináriumválasztás ellen, mert nála nem volt elég jelentkező... Karrier szempontjából és intellektuálisan ő volt Felczak professzor ellentéte...

A "Magyarország története" szerzőjénél pedig egyszerűen érdekes volt. Élénken emlékszem arra, ahogyan elmagyarázta nekünk, hogy a Népek Tavaszát inkább a Nemzetek Tavaszának kellene nevezni, mert az 1848-49-es események többségében a résztvevők a nemzeti értékek nevében cselekedtek, amelyeket Johann Herder filozófiai gondolkodásának köszönhetően fedeztek fel. Nyelvészeti meglátásai és annak felismerése, hogy a nyelvi identifikáció nemzeti identifikációt vált ki, a határok átalakítására irányuló törekvésekhez vezetett, úgy, hogy az államok a nemzetek otthonává váljanak. A mai napig, amikor a "Nemzetek Tavasza" kifejezést használom, eszembe jut a professzor úr, ahogy elmagyarázta nekünk, és hűséges maradok hozzá. Sokan közülünk neki köszönhettük a Balkán iránti érdeklődésünket, amelyről a legtöbb akadémikus félt beszélni, mert nem ismerte az összetettségét. Felczak professzor még akkor is örült, amikor valaki Bácskáról vagy a Bánátról kérdezte. Amikor még semmi jele sem volt Jugoszlávia felbomlásának, ő nyugodtan, de magabiztosan állította, hogy az egy átmeneti képződmény. Nem érzékenyült el emiatt. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna érzelmesnek. Felczak professzorra úgy emlékszem, mint egy sudár emberre, aki mindig öltönyt és nyakkendőt viselt, mindig kifogástalanul borotvált és ápolt volt, egy rugalmas, nagyon kellemes megjelenésű úriember. Mindig elegánsan nyírt ősz haja számunkra hősiességéről és a Lengyelországért hozott áldozatos szenvedéséről tanúskodott. 

Néhány legközelebbi kollégám is  "szeretett tanítványa" lett, akiket ötödéves korukban és az érettségi után beavatott magyarországi kapcsolataiba. Ennek a kapcsolatnak a megkoronázása egy magyarországi utazás lett, ahol világossá vált, hogy a professzor úr milyen nagy tiszteletnek örvend ott. Évekkel később az is kiderült, hogy azok az emberek, akikkel megismertette a diákokat, a magyar erkölcsi megújulás vezető személyiségei lettek.

Megkértem néhány barátomat azokból az évekből, hogy szintén osszák meg emlékeiket a professzor úrról. Artur Dmochowski, aki ma éppen a Balkánon van diplomáciai kiküldetésben, nem kapott útlevelet a kommunista hatóságoktól, hogy professzorral együtt Magyarországra mehessen. A legnagyobb tisztelettel emlékszik rá, és amikor megkérdezik tőle, hogy mi  volt a legtöbb, amit köszönhet neki, azt válaszolja, hogy épp a találkozás egy olyan emberrel, akinek az élete tanúskodik arról, hogy milyen áldozatot lehet hozni Lengyelországért. Itt, egy értékes emberrel való élő, közvetlen találkozáson keresztül sokkal többet tapasztalhattunk meg, mint amit akár a legjobban megírt könyvekből tanulnánk. Visszaemlékezve a professzor úrra, mint szakdolgozatának promotorára, megjegyezte, hogy nagyon figyelmesen olvasta az egymást követő fejezeteket, és éppen a megfelelő megjegyzéseket tette, vagyis pontosan rámutatott arra, hogy mit kell javítani, és nem részletezte azt. Szabadságot adott a téma megközelítésében.

Egy nálunk valamivel idősebb kolléga, Andrzej A. Zięba Felczak professzorról való visszaemlékezéseiben ezt hangsúlyozta: "Nem csak történész volt, hanem egy rendkívül érdekes ember. Az első és egyben utolsó történelemtanár  az egyetemen, és aki nem csak a tudást osztotta meg velünk. Akkoriban kulturális idegenkedést éreztem a Történeti Intézet legtöbb tudományos munkatársa iránt.  Előadtak, tanítottak, követeltek, kompetensek voltak, de – úgy éreztem – az akkor uralkodó világhoz tartoztak.(…)  Miután közelebbről megismertem Waclaw Felczakot, rájöttem, hogy azok közül való, mint a nagyapám és apám, akiket szintén bebörtönöztek, mert az 1950-es években undorodtak a kommunizmustól. De persze ő akkoriban sokkal érdekesebb, relevánsabb volt számomra, mint ők. A nagyszerű történelemben való bátor részvétellel és nonkonformista átélésével inspirált."

Az ötödéveseket Felczak professzor néha meghívta egy kávézóba borozni – mindig magyar borra. És a bor mellett a magyarokról beszélt. Mindig szívélyesen, mindig a barátság bizonyítékával. Ezt mindig a  professzor fizette, mert azt mondta,  mivel ő hívott meg, a kiváltság őt illeti. Andrzej A. Zięba észrevett még egy érdekességet a professzor úrról: "Nem mindig emlékezett vissza szívesen antikommunista politikai tevékenységére, amelyért Sztálin  idején börtönbüntetéssel fizetett.  Emlékszem, hogy nem volt hajlandó válaszolni egy kérdésre, amely a bátyjára vonatkozott, aki részt vett a kommunista uralom bevezetésében a háború utáni Lengyelországban. Azt mondta, még nem jött el az ideje, hogy felfedje politikai döntésének és halálának körülményeit. Szívesebben beszélt a megszállás idejéről, a magyarországi németellenes konspirációban töltött  időszakról, mert ez befolyással volt a háború utáni tudományos munkásságára, meghatározta annak hungarológiai irányát, és innen eredt az a rajongás, amit át akart adni nekünk, a magyarok történelme iránti rajongás.  Mert valójában csak akkor beszélt a történelemről, és a – tudjuk, milyen érdekes – életrajzáról, amikor erre a történelemről szóló elbeszélésének szüksége volt. Magam is sokkal később, már a tanulmányaim befejezése után tudtam meg róla többet, Lusia és Henryk Wereszycki révén, akikkel barátságban volt, és akik úgy szerették, mintha a fiuk lett volna."

Ma inkább tevékenységének prizmáján keresztül emlékezünk Wacław Felczak professzorra, és ez nem csoda, mert a legnagyobb tiszteletet érdemli, de valószínűleg ugyanezen okból történelmi eredményei háttérbe szorulnak, ami nagy kár, mert tudósi bölcsessége nem merülhet feledésbe. Kétségtelen, hogy minél többet kell reprodukálni tanításaiból, amelyeket egy megbízható körnek adott át, mert lehetetlen volt kinyomtatni a könyvtárakban is díszhelyen álló könyvekben azt, ami a legfontosabb volt a meggyőződésében. Hungarofil volt, de amikor az ugyanazon a területen egymás mellett élő nemzetek együttélésének problémáiról beszélt, mindegyikükért aggódva szólt. Ez volt a helyzet a szlovákok, a románok és a ruszinok esetében. Talán azért, mert bizonyos dolgokat túlságosan is fájdalmasan tapasztalt meg személyesen, képes volt úgy beszélni a nagy nemzeti problémákról, mintha azok természeti jelenségek lennének.

Ma a tanítványai legalább hatvanévesek. Érdemes lenne leírni emlékeiket mindarról, amit mondott nekik, és dr. Wojciech Frazik Mesterünkről szóló könyve mintául szolgálhat erre.