A lengyel-magyar barátság alapjai
A népeinket összekötő, alapvető értéket keresve, elsősorban a szabadság fogalmára szeretnék összpontosítani. Úgy tűnik, hogy a lengyelek a magyaroktól vették át, hogy mit értettek a szabadság fogalma alatt.
Mint azt Ernst Kantorowicz kiváló történész meghatározta: a középkori Európában általános volt az a felfogás, miszerint az uralkodónak két teste van: az egyik az ő fizikai teste, a másik pedig a közösségi test, amely misztikusan összeköti az egész államot, a földet és a rajta lakó népességet. Ebből következett közvetve az akkori emberek felfogása, amit legtömörebben XIV. Lajos francia király fogalmazott meg azzal a mondásával, hogy „az állam én vagyok”. Az európai civilizáció fejlődése tehát olyan abszolút monarchiák létrejöttének kedvező irányban haladt, amelyekben az alattvaló senkinek számított.
Ez idő alatt Magyarországon az uralkodó fizikai és közösségi teste elvált egymástól. Ezt a második testet azonosítani kezdték Szent István koronájával – a Szent Koronával. Ily módon jött létre a Szentkorona-tan.
Magyarország királya már nem állt a jog fölött, hanem fokozatosan alávetette magát neki. Alattvalók helyett kialakult a lényegében állampolgári státussal rendelkező szabad nemesek csoportja, akik az uralkodót az Országgyűlésen választják meg, és akiket az uralkodónak szolgálnia kell. A mi számunkra nyilvánvalónak tűnhet, hogy az uralkodónak a köz javáért kell tevékenykednie. Tudatosítanunk kell azonban, hogy nem volt ez mindig ilyen egyértelmű a középkori emberek számára. Magyarország azonban tovább lépett, és a nemesség olyan alapvető (legalább is alapvetőnek tűnhet) jogokat szerzett, mint a közjó ellen vétő királlyal szembeni fegyveres ellenállás joga. Hogy ez mennyire haladó volt, jól láthatjuk, ha Jean Bodint olvassuk a korabeli Franciaországról. Bodin olyan szerző volt, aki az abszolutizmus elméleti alapjait alkotta meg. Azt állította, hogy ha valakinek nem tetszik, amit Franciaország királya tesz, akkor annak csak egy választása van: a kényszerű emigráció. Magyarországon ezzel szemben az „állampolgárok” az Országgyűlés és a megyerendszer keretei között közösen alkothatták meg országuk politikáját.
A Piast dinasztiához tartozó utolsó királyok Anjoukhoz fűződő kapcsolatának köszönhetően ez a szabadság meghonosodott a Visztula partján is. Nagy Lajos, akit nálunk Lengyelországban Magyar Lajosnak hívnak, Kassán adott kiváltságokat első alkalommal a lengyel nemességnek, megteremtve a lengyel nemesi rend alapját. A Magyarországról átvett minta hozzájárult a Lengyel Királyi Korona jogi fogalmának a kialakulásához. Ezzel a fogalommal, a Királyság Koronájával a lengyel talajban is elültették az egyént az autoriter uralkodó hatalma ellen védő jogokat. Ennek köszönhetően Lengyelországban megalakult a Szejm, a nemesi önkormányzat, és az állampolgárok ellenállási jogot, más szóval „rokosz”-t szereztek, ami magyar eredetű szó (ejtsd: rokos, ami a magyar országgyűlés helyszínére, a Rákos mezejére utal – a fordító megjegyzése).
Lengyelországban és Magyarországon az állam berendezkedése egészen más irányban fejlődött, mint nyugaton, az abszolutiszikus Európában. Ott az uralkodó zsarnok volt, aki mindent megtehetett, míg a Duna és a Visztula partján a királyok csak a közjogi kereteken belül cselekedhettek, az „állampolgárokkal” egyetértésben.
Lengyelországban az állam ilyen berendezkedése akadálytalanul fejlődött, létrehozva a nemesi demokráciát. Kétségtelenül nem tökéletes, hibákkal terhelt formája volt ez a demokráciának, de más részről saját korában ez adta az egyén számára a legtöbb szabadságot az európai államok közül. Magyarországon ez a folyamat részben megakadt, mivel a mohácsi csatavesztés következtében az állam összeomlott. A találkozás az iszlám világgal mindamellett közös tapasztalat volt a magyarok és a lengyelek számára, ami elmélyítette a valóság közös szemléletét.
Magyarországon megjelent a kereszténység védőbástyája, Lengyelországban pedig antemurale christianitatis, a kereszténység előfala fogalom. Lengyelország és Magyarország olyan pajzzsá váltak, ami megvédte Európát az iszlám hódítástól. Ebben az időben mindkét országban kialakult a végvári vitézek mítosza, akik védik a határszéleket a Mohamed jele alatt érkező ellenségtől.
Legendák, elbeszélések, énekek születtek, amik a keresztény hit védőinek dicsőségét hirdették. Magyarországon a végvári katonákat magasztalta Balassi Bálint, míg Lengyelországban a tatárokkal való küzdelemre hívott Jan Kochanowski a Podole elpusztításáról szóló énekben.
A magyar barokk legfontosabb alkotása Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme. A lengyel nemzeti eposz, a Waclaw Potocki által írt Chocimi háború, a lengyelek győzelmét énekli meg a törökök felett 1621-ben Chocimnál. Mindkét mű szerzője a magyarok, illetve a lengyelek erkölcsi felsőbbségét és a hősies védekezést hangsúlyozza a törökök túlerővel való összecsapásokban. A kereszténység előfala vagy bástyája, olyan fogalmak voltak, amelyek a magyarok és lengyelek öntudatába beépülve meghatározták helyüket Európában. A közös ellenség védelmi szövetségkötésekhez, perszonáluniók kialakulásához, sőt hosszabb távon a társadalom alacsonyabb népréteginek egymással való megismerkedéséhez is vezetett, és mindkét népben pozitív sztereotípiát alakított ki a másikról.
De vajon csak vallási indítékokra vezethető-e a vissza az iszlám világgal szembeni ellenállás? Mélyebb forráselemzésekből kiviláglik, hogy nem ez volt a legfontosabb ok. Az Oszmán Birodalom mindenek előtt a szabadságot fenyegette. Nagyszerű példa erre Mikes Kelemen műve. A szabadság teljes hiányát az oszmán birodalomban a szerző a birodalom létrejöttének módjával magyarázza. Ennek az államnak a létrejöttét szerinte azért kísérte állandó háború, mert a birodalomnak egyetlen éltetője volt: a hódítás, hódítás, és ismét a hódítás. Ebben az összefüggésben kell értelmezni – Mikes szerint – az állam működésének filozófiáját, ami a szultán abszolút hatalmára támaszkodott, és kizárta az egyéni szabadság minden formáját.
Mikes számára elképzelhetetlen volt a törökök viselkedése is, akik arra voltak büszkék, hogy a „szultán rabszolgái”. Se egy magyar, se egy lengyel nem nevezte volna magát soha rabszolgának.
1738 áprilisában játszódott le az a szimbolikus jelenet, amelyet szintén Mikes Kelemen írt le. A Törökországi levelek írója tanújává vált, amint törökök a Habsburgokkal vívott háborúikban ejtett foglyokat adtak el. Megindította az egymástól elválasztásra kerülő anyák és gyermekek sorsa, akiket más-más tulajdonos vásárolt meg. A legmélyebb benyomást mindamellett egy német fogoly története tette az íróra, akit a török nem tudott eladni, és végül elvitte a kávéházba, ahol a kávéért fizetett vele. A példa szemléletesen mutatta, hogy a törökök számára az emberi élet egy csésze kávét sem ért. Ez a szemlélet a közép-európai ember számára felfoghatatlan.
Nemcsak a törökök fenyegették a lengyel és a magyar szabadságot. Még nagyobb veszélyt jelentettek az abszolutista szomszédok, amelyek uralmuk alá kívánták hajtani mindkét államot, megfosztva azok lakosságát szabadságától és előjogaitól. Magyarország esetében ez Ausztria volt. Lengyelország esetében Poroszország, Oroszország és Ausztria.
A Habsburgok az első pillanattól kezdve, hogy a mohácsi csatát követő időkben átvették a hatalmak Magyarország Nyugati részén, következetesen kezdték leépíteni a szabadságjogokat. Korlátozták a nemesi privilégiumokat, harcba szálltak a nemesi önkormányzatisággal, megszűntették az uralkodó választását, nem hívták össze az Országgyűlést, pénzügyileg kizsigerelték alattvalóikat, és – felülírva az Aranybullát, megtörték az ellenállási jogot.
A két nemesi (állampolgári) nemzet számára az igazi közös ellenséget azok jelentették, akik be akarták vezetni az absolutum dominiumot, az abszolút hatalmat. A veszélyt nem konkrét dinasztiák vagy államok képezték, hanem az a hatalom, amely szabad embereket akart erőszakkal szolgasorba taszítani a Kárpátok mindkét oldalán. Az egyetlen menedék a szabad emberek, a lengyelek és a magyarok örökre szóló szövetsége lehetett.
Szemmel látható, hogy csak a magyarok képesek megérteni a lengyelek ragaszkodását a szabadsághoz és csak a magyarok a lengyelekét. A szabadság közös értelmezése, illetve az együtt átélt veszélyérzet a szomszéd despotákkal szemben s végül, de nem utolsó sorban a nyugati világhoz tartozás alkotják a lengyel-magyar barátság alapját. Ebből kifolyólag támogatta a két nemzet egymást
Lengyel, magyar – két jó barát,
Együtt harcol s issza borát!
Szerző: dr Adam Szabelski
Megjegyzések: A Magyar Országgyűlésben 2018. december 8.-án, Lengyelország függetlenségének visszanyerése 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi konferencián elhangzott előadás szövege.