A Besszádok (lengyelül: Bieszczady) vidéke az érintetlen természet és a több évezredes emberi jelenlét emlékinek sajátos, európai viszonylatban is egyedülálló keveréke, a lengyelek kedvelt úticélja. Sajnos azonban a magyar turisták körében kevésbé ismert terület, pedig központja Sátoraljaújhelytől autóval mindössze 3 óra alatt elérhető. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy egy öt részből álló cikksorozatban mutatjuk be a Besszádok legfontosabb nevezetességeit, hogy ily módon is arra motiváljuk a magyar közönséget, hogy kerekedjenek fel és járják be e gyönyörű táj minden szegletét.

A Besszádok erdein át - Újhelyi János Ábel

A Solinai-tótól délre elterülő vidéken, melyet a Solinka és San folyók szelnek át, már nem találunk nagyobb településeket. Itt szinte mindenhol a természet az úr, néhány aszfaltozott úttól és kisebb településtől eltekintve. Mindenfelől hegyek, erdők és vad hegyi patakok veszik körül az utazót. Ez a terület azonban nem volt mindig ennyire elhagyatott. Egykor rengeteg aprócska, élettel teli falu zajától voltak hangosak a mára javarészt elcsendesedett völgyek. Mi történt e virágzó közösségekkel?

A vidék tragédiája az 1940-es évekre vezethető vissza. A második világháború végén Lengyelországhoz visszakerülő Besszádok lakosságát ebben az időben elsősorban nem lengyelek, hanem főleg bojkók és más, kisebb, görög katolikus vagy ortodox vallású népcsoportok (így például a lemkók és a huculok) adták, akik közül sokan támogatták egy független Ukrajna létrejöttét. Éppen ezért a helyiek közül számosan beléptek az Ukrán Felszabadító Hadseregbe vagy segítették annak működését különféle módokon.

Az Ukrán Felszabadító Hadsereg gerillaharcot folytatott a lengyel hatóságok ellen és közben számos esetben követett el borzalmas kegyetlenségeket elsősorban a Besszádokban élő lengyelekkel és zsidókkal szemben. Mivel a lengyel fegyveres erők nehezen boldogultak a partizánokkal való harcban, Varsóban az a döntés született, hogy deportálni kell a térség nem lengyel lakosságát. A műveletet a fegyveres erők végre is hajtották. Sok tízezer bojkónak, lemkónak és huculnak kellett elhagyni szeretett földjét, hogy Észak- és Nyugat-Lengyelországban kezdjenek új életet. Házaikat, templomaikat a lengyel hatóságok sok esetben földig rombolták – ily módon semmisítve meg a térség gazdag kulturális örökségének egy jelentős részét.

A Solinka folyó menti utazásunk első állomása, Bukowiec egyike volt a deportálások és rombolások által érintett településeknek. A falut még a 16. században alapították görög katolikus szlávok. 1946-ban lakóit kitelepítették, majd a következő évtizedekben szisztematikusan lerombolták az épületeit, köztük fából épült templomát is. Később aztán lengyelek költöztek a kiürült faluba. Ma már csak a kőből épült görög katolikus harangtorony és néhány, a temetőben látható sírkő emlékeztet az egykor itt élő bojkókra.

A bukowieci görög katolikus templom harangtornya - Újhelyi János Ábel

Utunk következő állomását, Terkát sem kímélték meg az 1940-es évek borzalmai. Terka első említése a 15. századból való. Egyik dombján legkésőbb 1489-től kezdve egészen 1780-ig baziliánus kolostor működött. A településnek az 1930-as évek elejére már közel 5 000 lakosa volt, többségük görög katolikus vallású bojkó. 1944 és 1946 között mind az ukránok, mind pedig a lengyelek számos atrocitást követtek el Terkában. Nem sokkal később a lengyel hatóságok kitelepítették a falubeli ukránnak minősített családokat, házaikat felgyújtották, templomukat pedig lerombolták.

Az egykori görög katolikus templom romjai közelében a múltbeli tragikus események mementójaként máig áll a görög katolikus harangtorony. Nem messze tőle két római katolikus istenháza is található. Ezek közül a kisebbik a Solinai-tótól délre lévő területek egyik legrégebbi római katolikus temploma. Az egyhajós, huszártornyos istenházát 1930 és 1932 között építették a helyi bojkó lakosság katolizálása végett. A templom közeléből gyönyörű kilátás nyílik a Solinka folyó északi völgyét határoló hegyekre.

A terkai római katolikus templom - Újhelyi János Ábel

Terkától délre található a vidék egyik legfőbb látványossága, a Wetlina folyó vízesése, amelyet egy körülbelül fél órás sétával érhetünk el a Polanki és Buk között lévő parkolóhelyéről. Ugyanerről a parkolóhelyről nyugat felé elindulva juthatunk el a terület másik kiemelt attrakciójához, a łopienkai görög katolikus templomhoz.

A Wetlina folyó vízesése - Újhelyi János Ábel

Łopienka történelme is hasonlóan alakult, mint a korábban ismertetett falvaké. A 16. században jött létre, görög katolikus vallású bojkók lakták, az évszázadok során szépen gyarapodott, majd a lengyel hatóságok 1946-1947-ben deportálták lakosságát, épületeit pedig lerombolták. Csodával határos módon azonban gyönyörű temploma viszonylag jó állapotban megmaradt és bárki által szabadon látogatható.

A łopienkai görög katolikus templom - Újhelyi János Ábel

Az építmény falai kőből épültek, tetőzete lemezborítású fa, tornya szintén fából készült. Délre tőle kis, huszártornyos kápolna, délnyugatra apró fatornyocska található, amelyen lengyel nyelvű tájékoztató szövegek szolgálnak részletes információkkal Łopienka múltjára és egykori lakóinak életére nézve. A templom körül számos egykori lakóház és gazdasági épület romjai fedezhetőek fel.

Utunk további részében keresztül haladunk néhány a múltban teljesen elpusztított és később csak kevés új lakóval benépesült, már-már szellemfalunak számító településen, így például Buk községen. A falu régi építményeiből egy sem maradt fenn – a lengyel hatóságok és a természet roppant alapos pusztítást végeztek. Csupán egy-két újépítésű nyaraló, vadászlak és gazdasági épület található ma község területén.

Gasztronómiai szempontból érdemes megemlítenünk, hogy a modern turisták igényeinek kielégítése végett Buk közelében egy aprócska, de roppant hangulatos kis kávézóban van lehetőségünk egy kis felfrissülésre, valamint a környéken számos helyen vásárolhatunk helyben termelt mézet, ha éppen édességre vágyunk. A vidéken akad néhány fogadó is, ahol éhségünket csillapíthatjuk.

A Solinka folyó vidékének felfedezését az erdős hegyek övezte Cisnával érdemes zárnunk. A települést 1552-ben alapította a Bal család, amely aztán hosszú időn át birtokolta is azt. A 19. században egy ideig környékén vasércbányászat folyt, az évszázad végén a vasút is eljutott a községbe, mely mindennek köszönhetően szépen gyarapodott. Az első világháborúban heves harcok folytak a település körül. A két világháború között Cisna fontos nyaralóhellyé vált. A virágzásnak aztán a második világháború és az azt követő partizánharcok vetettek véget. Utóbbiak során a település környékén több csatát is vívtak. 1947-ben a falu bojkó lakosságát kitelepítették.

Cisna fontosabb látnivalói az egykori vasúti épületek és a „Troll” fogadó, amelynek tetőzetét – skandináv mintára – fű borítja. A település határában található egy első világháborús temető is, amelyben az osztrák-magyar hadseregnek a környéken folyó harcokban hősi halált halt katonái nyugszanak.

A cisnai első világháborús katonai temető - Újhelyi János Ábel

Újhelyi János Ábel