Tomasz Grzegorz Grosse politikatudós, szociológus, a Varsói Egyetem professzora a Rzeczpospolitában megjelent cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államok elfordulni látszik Közép-Európától Berlin irányába…

Az ismert szakértő arra figyelmeztet, Kelet-Közép-Európa autonómiájának támogatása - amely szükségképpen szembemegy a német érdekekkel -  úgy tűnik, megszűnt Washington prioritása lenni. Szerinte véget ért a Varsó iránti rajongás ideje az ukrajnai háború melletti kiállás miatt, és a csalódottság a német vezetésben, és a Biden-adminisztráció visszatér a régi gondolkodáshoz Európáról.

Írása elején Grosse felidézi, hogy az 1989 utáni geopolitikai átalakulás után Közép- és Kelet-Európa intenzív geoökonómiai penetráció terepévé vált a régió periférikus helyzete, illetve a moszkvai befolyás után keletkezett geopolitikai vákuum miatt. A külső befektetések iránti nyitottság – a stratégiai szektorokban is – vonzóvá vált, nem csak a nyugati entitások számára. A térség különös érdeklődést váltott ki Kínából is, hiszen a tengeri és szárazföldi vonalak csúcspontjaként, az „Egy út egy övezet” kezdeméyezés értelmében hidat is jelentett Nyugat-Európa gazdagabb piacai felé. Ennek következményeképp megerősödött a térségben a kínai befolyás, amire az USA-nak is reagálnia kellett: Sugalmazására létrejött a Három Tenger Kezdeményezés  – e testület első, még mindig informális ülésére 2015-ben került sor New Yorkban. A Trump-adminisztráció erősen támogatta a tervet, az elnök személyesen is részt vett a varsói csúcson. A Kínát ellensúlyozó törekvés nyomást gyakorolt ​​Németországra is, és Trump akkoriban sok területen összetűzésbe került Nyugat-Európa vezetőivel.

A kutató szerint Washington stratégiája kezdett beérni. Egyes közép-európai országok és Kína viszonya lehűlt. Az Ukrajna elleni orosz agresszió 2022-ben egyértelműen megerősítette a transzatlanti lehetőséget a Három Tenger Kezdeményezés legtöbb országában. A biztonsági fenyegetés azt jelentette, hogy nem akarták bosszantani az amerikaiakat, és elhatárolták magukat Kínától. Ráadásul Pekingnek az orosz agresszióhoz való hozzáállása komoly csalódást okozott a térség egyes országai számára. Az ukrajnai háború ugyanakkor felélénkítette Peking érdeklődését a Moszkvával és Berlinnel való kapcsolatok iránt.

A Brexit korszakában a demokrata vezetés Berlint tekintette a legfontosabb partnerének az EU-ban. Joe Biden uralkodásának kezdetén még arról szóltak a hangok, hogy a közép-európai amerikai érdekeltségeket Németországra kell delegálni, ideértve a Three Seas Initiative kiterjesztését erre az országra, és ennek a formátumnak a titkárságát Berlinbe. Rövid kezdeti időszak után a Biden-kormányzat kezd visszatérni az Európáról való gondolkodás régi kerékvágásába.

Erre utalnak Grosse szerint a vilniusi NATO-csúcs eredményei. Az USA és Németország nem akarta meghívni Ukrajnát a szervezetbe, így annak felvétele tovább húzódik, és számos feltétellel terhelt. Az amerikai és  német résztvevők – egyre inkább jelezték, hogy érdekükben áll az ukrajnai konfliktus mielőbbi lezárása. Az ukrán félnek sem akarnak Moszkva legyőzéséhez szükséges mennyiségű és minőségű fegyverzetet biztosítani.

Berlinhez közelíti Washingtont az a tény is – fejtegeti a szerző -  hogy Németország nagyon befolyásos az EU-ban, miáltal meghatározhatja  Ukrajna csatlakozását és az Unió Kijevért pénzügyi és katonai támogatását is. A közelmúltban Brüsszel – megfelelve az Egyesült Államok elvárásainak – 20 milliárd eurós segélyt javasolt Ukrajnának a következő négy évre. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az amerikaiaknak fontos a Nyugat egységének megőrzése a háború tekintetében, vagyis nem akarhat ellenségeskedést Varsó és Berlin között.

Grosse az amerikai „oszd meg és uralkodj” politika bemutatásához Zbigniew Brzezińskit idézi fel, aki szerint  Washingtonnak úgy kellene uralnia az eurázsiai helyzetet, hogy fenntartja a legnagyobb hatalmak közötti versenyt, illetve egyidejűleg megakadályozza, hogy e hatalmak egyike uralja az összes többit. Vagyis – érvel a szakértő - nem az a cél, hogy az Orosz Föderáció látványos vereséget szenvedjen, és például szétessen. Ez ugyan Közép- és Kelet-Európa érdeke lenne, de nem feltétlenül az USA-é. Moszkva továbbra is potenciális eszköz az erősödő Kínával szembeni egyensúly megteremtésére. Sőt, a szerző szerinte az „oszd meg és uralkodj” stratégiába illeszkedik a Három Tenger Kezdeményezés is, mint a kínai vagy esetleg a német befolyás ellensúlya.

A cikk itt utal vissza John Mearsheimer sokat idézett gondolatára: csak a saját erő és a független cselekvés ad valódi garanciát a biztonságra. A magabírás elve persze nem zárja ki a szövetségeket, de minden szövetség csak átmeneti érdekházasság. Ezért Közép- és Kelet-Európának a saját kezébe kellene vennie a sorsát, és kevésbé támaszkodnia a szuperhatalmakra. Csak akkor szűnik meg olyan periféria lenni, amelyért a legnagyobb regionális és világhatalmak vetélkednek.

Ennek jó példája lehet Grosse szerint a saját atomfegyver beszerzése. Írása zárásaképp felveti: „Talán Lengyelországnak kellene példát vennie Izrael tapasztalataiból, amely az amerikai biztonsági garanciák ellenére saját maga fejlesztett atomfegyvert. Meríthet Ukrajna keserű példájából is. Ha az ország nem adta volna fel nukleáris arzenálját, ma nem szenvedne ekkora áldozatokat és nem fizetne ekkora árat a függetlenség fenntartásáért” – zárja sorait.

Kép forrása: Creative Commons / Wellcome Collection