Két hete jelent meg egy cikk a Foreign Policy hasábjain, amelyben a szerző, Vaszil Cserepanyin, a kijevi Vizuális Kultúra Kutatóközpontjának vezetője fogalmaz meg érdekes gondolatokat arról, hogy Ukrajna harca a Nyugatot is átfogó változtatásokra kényszeríti történelmi félelmeivel kapcsolatban.
A szerző az írás kezdetén felidézi Christian Lindner német pénzügyminiszter találkozóját Andrij Melnyik berlini ukrán nagykövettel a háború első napján. Linder akkor azzal utasította el Ukrajna fegyverekkel való ellátását és Oroszország leválasztását a SWIFT fizetési rendszerről, hogy Ukrajnának úgyis csak „pár órája maradt” szuverenitásából. Ezzel “világossá vált, hogy az oroszok által megszállt Ukrajna jövőjéről a Kreml által beiktatott bábkormánnyal készül majd tárgyalni”. A Nyugat szerinte akkoriban általában is úgy vélte, könnyebb lenne, ha Ukrajna egyszerűen megadná magát.
Cserepanyin ezzel a példával illusztrálja: a háborút nemcsak az orosz agresszió, hanem a kívülállók tartózkodó magatartása is elősegítette. “A demokráciára mért legnagyobb csapást globális szinten nem maga a háború jelentette, hanem az a tény, hogy – az összes „soha többé” állítás ellenére – az európai és a nyugati országok általában véve kiegyeztek azzal, és tulajdonképpen már-már előre elfogadták, hogy egy másik európai nemzetet megfosszanak szuverenitásától, szabadságától független intézményeitől, esetleg katonailag is megszállják.
A Nyugat jelenlegi irányvonala, hogy úgy tesz, mintha ez nem az ő háborúja lenne. A Nyugat politikája a szerző logikája szerint alapvetően még most is arról szól, hogyan biztosítható a legjobban, hogy a katonai agresszió és a halál folyamatos kockázatának kitettsége kizárólag az ukránokra korlátozódjon, mégpedig azért, mert a Nyugat mindig is félt az ukrán győzelemtől – érvel a szerző.
Három alapvető okot sorol fel erre.
Az első a mélységes forradalomellenesség, amely a Nyugat felfogásából ered Kelet-Európa szerepét illetően: eszerint a régió egyetlen feladata a kommunista blokk összeomlása után az volt, hogy felzárkózzon hozzá, tekintet nélkül annak tényleges történelmi tapasztalataira. A mélyben, különösen az Euromajdannal szembeni idegenkedésben is az húzódik a szerző szerint, hogy 2014-ben, amikor az ukrán forradalom visszafoglalta a politikai agorát, szembesítette Európát a saját gyökereivel: a demokráciával, az igazságossággal, az oligarchiaellenességgel és a szabadsággal. A szerző szerint az Euromajdan egy alapvetően európai forradalom volt, amely bebizonyította, hogy a forradalmak autoriter elemek nélkül is progresszív irányba fordíthatják az államot — ez pedig túlságosan európainak bizonyult a mai EU számára. Ukrajna győzelme Oroszország felett ezért valóban valódi forradalmat jelentene, amely gyökeres átalakulást igényelne a Nyugattól is.
A második okot Európa saját gyarmati örökségében és jelenlegi posztkoloniális helyzetében látja az ukrán szerző. Szerinte a Nyugat gyakorlatilag áthelyezte a múltba a gyarmatosítással kapcsolatos tapasztalatait, és teljességgel vaknak mutatkozik az európai kontinens más részein keletkezett gyarmati tapasztalatokkal szemben, főként saját rossz lelkiismerete és önképe miatt. Holott „Európa keletje pontosan azért láthatatlan a nyugati posztkoloniális diskurzusban, mert annyira központi helyet foglal el.”- mondja
Holott Kelet-Európa – érvel a szerző - amelyet sokáig perifériának tekintettek a nyugati és az orosz világ között – évszázadokig küzdött az orosz imperializmussal.” A második világháború után a Nyugat elképzeléseit leginkább a téves német Ostpolitik dominálta, a valódi Keletet elkerülték, hogy közvetlenül a moszkvai birodalmi hatalmakkal foglalkozzanak. Amikor az EU megalkotta kelet-európai politikáját, a Keleti Partnerséget, azt a külső „szomszédságokkal” foglalkozó politikaként írták le. Európa posztszovjet keleti országai a határvidékek vagy pufferzónák funkcionális szerepét kapták, amelyek hatalmas előnyöket biztosítottak az EU számára a különféle ellátások és erőforrások tekintetében, ugyanakkor viszont kitették ezeket az államokat az orosz revizionizmusnak. Az EU tehát belesüppedt az elfojtott gyarmati gondolkodásmódba, és elszakadt az alulcivilizált, másodosztályú Kelet-Európától – értékeli.
„Csakhogy Európa egy furcsa valami – a központja keleten van, pontosan ott, ahol jelenleg az egész kontinens sorsa dől el a csatatéren. Az, hogy az egykori nyugati nagyvárosok, különösen Berlin és Párizs nem hajlandó felismerni és elfogadni a posztszovjet európai országok teljes képviseletét, pontosan a szokásos posztkoloniális szokások miatt van, és ez magyarázza az állandó húzódzkodást és késedelmet az ukrajnai fegyverszállításban. Az erőszakhoz való jog itt a lényeg és az, hogy kinek jár ez. Ez mindig is meghatározó volt a gyarmatosítás történetében. Hegemonikus nézőpontból a kolonizáltaknak nem jár a jog az erőszak alkalmazására – még kevésbé a győzelemre. Csak a gyarmatosítók jogosultak saját belátásuk szerint teljes mértékben birtokolni és alkalmazni az erőszakhoz való jogot.
A harmadik ok, amiért a Nyugat tart Ukrajna győzelmének következményeitől a szerző szerint az időben és magában a háborúban keresendő. A „soha többé” szlogen, az EU közös ideológiai nevezője, kifordított értelemben vált önbeteljesítő jóslattá. “Ha ugyanis valaki szó szerint követi a soha többé-elvet, akkor egyszerűen képtelen elgondolni a háborút, még akkor is, ha az fizikai valósággá válik. Az EU olyan mértékben fetisizálta a béke eszméjét, hogy teljesen kiszorította magától a háború valóságát – ezért aztán teljesen felkészületlen volt, amikor az visszatért.”- jelenti ki.
Ez volt az a pillanat – állítja a szerző - , amit Olaf Scholz úgy nevezett: Zeitenwende – azaz korszakváltás, szó szerint az idők fordulata. Pedig Cserepanyin szerint inkább Zeitverschwendungot, azaz időpocsékolást kellene használni, hiszen Ukrajna az, ami most időt nyer a Nyugatnak, és ezért minden nap óriási árat fizet. A megkésett és cselekvőképtelen Nyugat - Hamletet idézve a kizökkent időben - mélységesen gonosz logika szerint cselekszik, újabb tömegsírokat követel, hogy megszülje a következő szankciókat az agresszorral szemben, vagy megfelelő mennyiségű fegyvert szállítson.
Hogy mindez milyen történelemszemléletről tanúskodik? „Az elmúlt hét évtizedben annyi szó esett az EU-ban arról, hogy Európa hogyan viszonyul történelméhez, és hogyan tanulta le a múlt tanulságait. De mi a történelem, ha nem az idő ismerete, és mit jelent az idő ismerete, ha nem azt a tudást, hogy hogyan kell időben cselekedni? Ha annyit beszélsz a történelemről, de közben mindig túl későn teszed, akkor lehet, hogy valami nincs rendben azzal a történettel, amit magadról elmondasz. A Zeitenwende valójában a politikai önámítás egy formája, amely megmutatja, milyen nehéz a Nyugatnak valóban kortársnak lenni, lépést tartani a jelen követeléseivel.”
Az időben és kellő határozottsággal meghozott döntések azonban továbbra sem születnek meg. „Európa sajnos már háborúban áll, a Nyugatnak elkerülhetetlenül határozottabban és közvetlenebben kell fellépnie. De most inkább azt gondolja, hogy a háború a jelenlegi formájában fog elhúzódni, tehát úgy, hogy más nyugati nemzetek nincsenek ott a terepen. De valójában a Nyugat előtt álló tényleges választás az, hogy vagy az összes rendelkezésére álló katonai, politikai és gazdasági eszközt beveti az orosz agresszor leküzdésére és Ukrajna határainak visszaállítására, vagy pedig majd akkor avatkozik be, amikor az agresszió szétterjed máshová is, és Kelet-Európa ismét csatatérré válik.
Ez idő kérdése. És ez valóban hamleti választás.” – zárja sorait a szerző.