Tomasz Grzegorz Grosse professzor legújabb könyve: „Szuverenitás és politikum. Tanulmány az európai integrációról". A szuverenitás és a politikum számos európai országban a mindennapi élet szerves részét képezik. Bár minden tagállam delegál nemzeti jogköröket az EU-ra, és így összefog az egyre gyakrabban megjelenő külső kihívásokkal és válságokkal szemben, a legnagyobb EU-tagországok - elsősorban Németország és Franciaország - meghatározó befolyást szereznek az integrációs és uniós politika irányaiban. külkapcsolatokban.

A szerző a kötetben amellett érvel, hogy az ún. európai szuverenitás koncepciója nemcsak a legnagyobb EU-tagállamok érdekeit erősíti, hanem gyakran a kisebb vagy válságba jutott országok rovására is megy. Ennek eredményeként a legerősebb államok szuverének maradnak - szavazóik és politikai elitjeik függetlenül érvényesítik saját érdekeiket, nemcsak saját országukban, hanem az egész EU-ban és a külső színtéren is. A fennmaradó országok egyre inkább csak az integráció tárgyaivá válnak. Függetlenségüket nemcsak maguk az integrációs mechanizmusok korlátozzák, hanem azokon keresztül az Unió leghatalmasabb államai is.

A szerző átfogóan elemzi és ellenőrzi a szuverenitást és a politikát. Behatóan és történelmi perspektívából írja le az európai integráció folyamatát, számos analógiát alkalmazva Lengyelország helyzetéhez az Európai Unióban. Nemcsak egy remek elemzés ez az esettanulmányokról, hanem egy számos ajánlást tartalmazó útmutató is, amelyek végrehajtása lehetővé teszi az EU-tagok közötti együttműködés erősítését, a nemzeti jogok és szabadságok igazságos elosztásával. A szuverenitás aszimmetrikus eloszlása további szakadásokhoz vezethet a közösségben, és ráadásul az európai struktúrák feladásához is vezethet. A szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ma ahelyett, hogy egyre nagyobb centralizációra törekednének, az uniós intézményeknek jobban tiszteletben kell tartaniuk a nemzeti demokráciákat.

 

A lengyel nyelvű kötet bevezetőjének magyar változata alább olvasható:

I. Bevezető

Megfontoltan adom elő a tanítást, tudásomat gonddal tárom fel előtted.

Sirák fia könyve   16, 25.

 

              2020 decemberében  az Európai Bizottság (EB) elnöke összegezte az Európai Unió (EU) és az Egyesült Királyság közötti, a Brexit után a két fél kapcsolataira vonatkozó megállapodásról folytatott tárgyalások eredményeit.[1] Ursula von der Leyen rámutatott, hogy mind az Egyesült Királyságnak az Unióból való kilépése, mind pedig a tárgyalások alapvető nehézségei mindig is a szuverenitást érintették. Az Európai Parlament (EP) előtt felszólalva a Bizottság elnöke azt a kérdést tette fel, hogy mit is jelent a szuverenitás a XXI. században. Véleménye szerint a közösség célja elsősorban az, hogy a 27 tagállamban problémamentesen lehessen dolgozni, utazni, tanulni és üzletet kötni. A szuverenitás modern megközelítésének ezért lehetővé kell tennie az integrációt, amely minden uniós polgár érdekét szolgálja. A nagyhatalmak közötti növekvő rivalizálással szemben az európai államoknak egyesíteniük kell erejüket, és egyazon  hangon kell beszélniük. Így esélyük van arra, hogy közösen "az óriások egyikévé" váljanak. Válság idején azonban támogatniuk kell egymást, hogy leküzdjék a nehézségeket, és ne szakadjanak el a közösségtől, ahogy azt az Egyesült Királyság tette. Von der Leyen ezzel a szuverenitás kétféle értelmezésére mutatott rá. A globális kihívások idején pozitív példának kell tartani a tagállamok lehetőségeinek egyesítését a közös európai szuverenitás kiépítése érdekében. A negatív mód a britek tevékenysége, akik a szuverenitás régimódi és kissé önző felfogása nevében kudarcra ítélik magukat.

A Bizottság elnökének igaza volt, amikor azt mondta, hogy Európa a XXI. században óriási nehézségekkel néz szembe. Ezek részben maguknak az európaiaknak a hibáiból és mulasztásaiból adódnak. Azonban mindenképpen jobb közösen szembenézni ezekkel a kihívásokkal, mint külön-külön. Ehhez megfelelő stratégiára és intézményi érettségre van szükség, hogy az európai ambíciók ne idézzenek elő  kudarcot, ahogyan az a Brexit esetében történt. Alapvető fontosságú, hogy megértsük az Egyesült Királyság EU-ból való kilépésének okait, és így megtaláljuk az Unió stabilizálásának és jövőbeni megerősítésének formáját. E folyamat központi eleme a szuverenitás elemzése az egységesülő Európában, valamint az általa keltett politikai érzelmek.

Ebben a könyvben  meg szeretném mutatni, hogy a szuverenitás Európában aszimmetrikus jelenség. Igaz, minden tagállam nemzeti hatásköröket ruház át az EU-ra, és így – von der Leyen szavaival élve – egyesítik erőiket, hogy meg tudjanak felelni a külső kihívásoknak és az egyre gyakoribbá váló válságoknak. Ily módon közösen erősíthetik biztonságukat, jólétüket és függetlenségüket a külső hatalmakkal szemben. És mivel az állami szuverenitás paraméterei éppen a külső befolyásoktól való függetlenség, valamint a belső kormányzásra és az európai integráció irányaira gyakorolt független befolyás fenntartása, így  teremtik meg az európai szuverenitás feltételeit. Az uniós szintű szuverenitás megteremtése nem alapul sem a démoszként meghatározott politikai közösségen, sem az európai államon, még ha az föderális is. Ez tehát egy teljesen új minőség, amely az egyes tagállamokat gyökeresen eltérő módon érinti.

A legnagyobb EU-tagok – mindenekelőtt Németország és Franciaország – meghatározó befolyással bírnak az integráció irányára és az EU külpolitikájára. Ezek az országok saját nemzeti érdekeiknek megfelelően alakíthatják azt. Így az integráció eszközeinek köszönhetően nemcsak saját államuk szuverenitását tartják meg, hanem további geopolitikai befolyásra is lehetőségük nyílik az EU-n belül és annak külső kapcsolataiban.

Túlnyomó befolyással bírnak ugyanis a közösség sorsára, és hatékonyan befolyásolhatják a politikai, gazdasági vagy demográfiai szempontból gyengébb uniós tagállamokat is. Például rájuk háríthatják a válságok költségeit, vagy beavatkozhatnak a belügyeikbe oly módon, hogy rákényszerítik őket az uniós politikához való alkalmazkodásra.

Egészen más a helyzet az Unió politikailag kevésbé befolyásos, például kisebb vagy gazdaságilag gyengébb országai esetében. Ezek az országok nemcsak hatáskörüket veszítik el az uniós intézményekkel szemben, hanem a legnagyobb európai országokhoz képest sokkal kisebb befolyással rendelkeznek az uniós politikák alakítására is. Ráadásul az erősebb szomszédaik, azaz más EU-tagállamok jelentős hatása alatt vannak. Az Unióra átruházott hatáskörök keretében elsősorban a legnagyobb tagállamok stratégiai érdekei érvényesülnek – a többi országot vagy leszavazzák, vagy messzemenő kompromisszumokra kényszerítik. Így az államok együttes ereje mindenekelőtt azokat szolgálja, akiknek a legnagyobb befolyása van Brüsszelben, azaz az uniós intézményekben.

A könyv célja annak bemutatása, hogy az úgynevezett  európai szuverenitás koncepciója nemcsak a legnagyobb uniós tagállamok érdekeit erősíti, hanem gyakran a kisebb vagy válságban lévő országok kárára történik. Ily módon a legerősebb államok szuverének maradnak – választóik és politikai elitjeik önállóan valósítják meg saját érdekeiket, nemcsak saját országukban, hanem az egész EU-ban és a külső színtéren is. Más országok egyre inkább az integráció puszta tárgyává válnak. Függetlenségüket nemcsak maguk az integrációs mechanizmusok korlátozzák, hanem rajtuk keresztül az Unió legerősebb államai is. Ezért dicsérte az európai szuverenitást az EB elnöke, egy német, Angela Merkel kancellár közeli munkatársa. Ursula von der Leyen vonakodott a nemzeti szuverenitás ápolásától, mivel úgy vélte, hogy a polgároknak az integráció gazdasági előnyeit, valamint az EU-n belüli munkavállalás, utazás és tanulás lehetőségét kell nagyobbra értékelniük. Ezért a szabadság és a nemzeti függetlenség érzésével szemben az egyéni előnyöket kell előtérbe helyezniük. Ez egy vonzó marketingfelvetés volt, de nem tükrözte a valóságot, nevezetesen az egyes nemzetek növekvő egyenlőtlenségét az egységesülő Európában.

Az európai szuverenitásnak ugyanez a gondolata azonban ellenállást váltott ki a britekből, akik nemcsak attól tartottak, hogy a hatalom  a Westminsterből átkerül  az uniós intézményekhez, de közvetve Párizshoz és Berlinhez is. Ezért úgy döntöttek, hogy egy merész, bár kétségtelenül nagyon kockázatos lépést tesznek: kilépnek a Közösségből, és visszanyerik politikai szabadságukat. Dolgozatomban megpróbálom közelebbről megvizsgálni a Brexitet kísérő dilemmákat – geopolitikai kontextusban és a függetlenség visszaszerzésének költségeivel összefüggésben.

A XXI. században a szuverenitást másképp határozzák meg, különösen az európai integráció valóságában. A  jelen vita szempontjából alapvető fontosságú a szuverenitás fogalmának klasszikus értelmezése, amely lehetővé teszi, hogy a szuverenitást a belső és külső dimenziókban való autonómia birtoklásaként értelmezzük. A szóban forgó kifejezés esetében fontos, hogy a szuverénre utaljunk, amely a demokráciában mindenekelőtt a politikai nemzet. Ezért ésszerű az a következtetés, hogy az EU-n belül egyes nemzetek növelik autonómiájukat és hatalmukat a közösségen belül és a külkapcsolatokban, míg mások fokozatosan elveszítik mindezt. A szuverenitás tehát aszimmetrikus jelenség az EU-ban, és közvetlenül kapcsolódik a politikum kérdéséhez is.

Carl Schmitt szerint a politikum  a barát és ellenség szempontjából vett a konfliktuson és  dichotómián alapul.[2] Bár igyekezett elkülöníteni a politika szféráját az emberi tevékenység más területeitől, például a gazdaságtól, az etikától vagy az esztétikától, elismerte, hogy e területek mindegyike átpolitizálható, és így a barátok és ellenségek csoportosításának terepévé válhat.[3] Ebben a felfogásban a politikának totális tendenciája van, és így az élet minden területére kiterjedhet. Schmitt számára ennek a jelenségnek egyik megnyilvánulása a totális állam (németül: totalen Staat)[4] fogalma. A politikai verseny mind a nemzetközi kapcsolatokra, azaz az államok közötti versenyre, mind pedig az egyes politikai közösségek (azaz államok) belső szférájára vonatkozik[5]. A belső perspektívában azonban a politikum alapvető dimenziója nem az uralkodó és az ellenzéki csoportosulások közötti demokratikus verseny, hanem a szuverén, azaz a politikai közösség egésze, illetve az állam mint működésének eszköze, valamint a szuverén uralmát fenyegető entitások közötti verseny[6]. Az így értelmezett politikum az egyes nemzetek és államok függetlenségének a külső és belső fenyegetésekkel szembeni védelmére redukálódik. Nem véletlen, hogy a könyv címe Szuverenitás és politika. És nem azért, mert ezek különálló jelenségek. Éppen ellenkezőleg, nagyon közel állnak egymáshoz. A tudósok azonban gyakran külön-külön vizsgálják őket, ami véleményem szerint nem indokolt.

A Carl Schmitt-i értelemben vett politikum jól tükrözi azt a helyzetet, amelyben az EU és egyes nemzetek találják magukat. Ezek az országok egyre inkább azzal a kihívással szembesülnek, hogy meg kell védeniük szuverenitásukat az uniós intézményeknek átruházott hatáskörökkel szemben, tulajdonképpen a legnagyobb uniós államok informális hatalmával szemben is, amely egyre inkább korlátozhatja a kisebb tagállamok szuverén hatalmát. Schmitt szerint a politikum az európai integráció víziója körüli vitát is érinti. Egyrészt centralizációs intézkedésekkel és a nemzetek feletti intézmények növekvő hatásköreivel van dolgunk, amelyek a legnagyobb államok informális befolyásának kedveznek, és csak kis mértékben nyitják meg az utat egy valóban demokratikus föderáció felé. Másrészt van egy olyan elképzelésünk, amely a szubszidiaritás fenntartására, azaz a nemzetállamoknak nyújtott segítségre és a nemzetek közötti szuverenitás tiszteletben tartására irányul, a "hazák Európája" modellnek megfelelően. Ebben a keretben a gyengébb országok megőrzik függetlenségüket az uniós intézmények és a legnagyobb tagállamok indokolatlan befolyásától. Ha Schmitt definícióját használjuk,  az integrációs modell megválasztása az európai politikum számára kulcsfontosságú kihívásnak tekinthető.

Ebben a dolgozatban három fogalomra fogok hivatkozni, nevezetesen a politizálás (ang. 'politicization'), a politikum (ang. 'the political'), és az  intézményes politika ('the political institutional') fogalmakra. A "politizálás" elsősorban a politikai szféra kiterjesztéséhez kapcsolódik, amelyet a politikai szereplők közötti verseny területeként értelmezünk, amelyet lefednek a nyilvános vita és a politikusok döntései, és amely választási ellenőrzésnek van alávetve. A "politikum" kifejezésen viszont egy adott politikai közösség szuverenitásra való törekvését értjük. Európában ez elsősorban a nemzeti közösségekre és a tagállamokra vonatkozik, bár egyes politikai elitek megpróbálták megteremteni az európai szuverenitást is. Ez nagyrészt a legnagyobb tagállamok érdekeinek álcázása volt, bár kétségtelen, hogy egyes politikusok célja az európai szuverenitás megteremtése és az európai identifikáció elterjesztése volt, és ezáltal az összes európai közösségének megteremtése. Az utóbbi esetben ezek nagyrészt utópisztikus akciók[7] voltak, erős destruktív töltettel. Ugyanis a nemzeti közösségek és identitások gyengítésének szándékáról volt szó. Ráadásul az európai közösség építésére irányuló törekvés nagyrészt nem demokratikus módszereken alapult, amelyek célja a politikai ellenfelek, különösen a konzervatív, keresztény és nemzeti politikai értékekre hivatkozó politikusok megtagadása vagy akár kiiktatása volt a közbeszédből. E két fogalom mellett a könyv foglalkozik az "intézményi politizálás" problémájával is, azaz az egyes uniós intézményekben – kormányközi, technokrata (például az EB), igazságügyi és többségi, azaz választott (például az EP) intézményekben – zajló politikai cselekvés jellegzetes módjaival és céljaival.

Az európai tanulmányok az integráció fejlődésének két fő szakaszára mutatnak rá. Ezek közül az első során a közösség létrehozásában való előrehaladást a tagállamok választási politikájától való elválasztásuk tette lehetővé, amit már 1970-ben permisszív konszenzusnak (ang. 'permissive consensus') neveztek[8]. Tekintettel azonban az   EU növekvő demokratikus deficitjére, lehetetlen volt az európai ügyek tartós depolitizálása. Az európai  alkotmányról szóló népszavazások és az euró-övezet válsága – ahogy Peter Mair[9] fogalmazott – "egy óriás ébredéséhez" vezetett, azaz a választók részéről az integráció iránti érdeklődés lavinaszerű megjelenéséhez. Így kezdődött az európai ügyek átpolitizálásának második szakasza. A tudósok[10] ezt a szakaszt "korlátozó disszenzusnak" (ang. 'constraining dissensus'), nevezték el, mivel negatív hatással volt az integráció előrehaladására. Éppen a migrációs válságnak a választók körében tapasztalható átpolitizáltsága miatt volt nehéz a politikusoknak megküzdeniük a problémával. Ugyanakkor az Európa-párti elitek körében egyre inkább erősödött az a meggyőződés, hogy a válságellenes megoldásokat a konzervatív és euroszkeptikus körök blokkolják.

Sok éve folyik a vita arról, hogy az európai ügyek átpolitizálása romboló hatással van-e az európai integráció fejlődésére, vagy éppen ellenkezőleg, pozitív hatással lehet. Egyesek szerint a politizálás növelheti az Unió demokratikus legitimitását és ezáltal az európai projekt előrehaladásának legitimitását[11]. A szakirodalomban nem hiányoznak azok a vélemények, amelyek szerint az európai intézményekben a politika pragmatikus, ami azt jelenti, hogy a politikusokat és a tisztviselőket kevésbé érdeklik a választók elvárásai vagy a választási kampányok során tett ígéretek, és inkább az uniós tárgyalások gyakorlati értékelése vezérli őket, amelyek nem mindig vezetnek a kívánt eredményhez[12]. Ezt nevezik "kongruenciának" (ang. congruence)  a politikusok által például a választások során tett nyilatkozatok és az uniós intézményekben megvalósított politikai gyakorlat között[13]. Még ha az európai téma a választók mozgósítását szolgálja is, az általában általános kérdésekre vonatkozik, mint például a deklarált Európa-pártiság vagy az euroszkepticizmus. Ez később jelentős mozgásteret teremt a politikusok számára az európai tárgyalások konkrét kérdéseiben. A nemzeti szintű választások – akár nemzeti vagy helyi önkormányzati, akár európai parlamenti képviselőkről van szó – nagyrészt nemzeti ügyekről vagy az uniós politikáról szóló, nagyon általános jellegű nyilatkozatokról szólnak. Ily módon a nemzeti demokrácia inkább egy meglehetősen érzelmi színjáték, amely inkább az általános álláspontok és értékek meghatározására szolgál az uniós politikában, mintsem a választók számára fontos konkrét kérdések eldöntésére. Ez a tendencia valójában azt szolgálja, hogy az általános választások elszakadjanak az Európai Unió valódi politikájától. Ezért az európai tárgyalásokon a kompromisszumra való hajlam, valamint a döntések meghozatalának gyakran diszkrecionális módja és a választók döntéshozók feletti megfelelő ellenőrzésének hiánya kedvez az egyes kérdésekben való megegyezésnek. Ily módon az ilyen erőfeszítések elősegítik a további rendeletek elfogadását és az integráció előrehaladását. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy egy ilyen helyzetben nem minden szereplő egyenlő, és a tárgyalásokat a legerősebb szereplők nyerik meg, amelyek közé általában a legnagyobb tagállamok tartoznak.

A politikai színtér más kutatói és megfigyelői a politikai viták elkerülésének szándékos tendenciájára mutatnak rá[14], amely olyan taktika, amely depolitizálásnak nevezhető. Ez elsősorban abból áll, hogy az ügyeket olyan technokrata intézményekre bízza, amelyeknek elvileg pártatlanoknak, és az európai érdekek által vezérelteknek kell lenniük. Ily módon az apolitikusság álcája alatt a legerősebb szereplők érdekei ismét megerősödnek, a legtöbb esetben azoké az államoké, amelyek a kormányközi intézményekben a legjobban képesek többséget alkotni. Az Európai Bizottság például ritkán fordul szembe a tagállamok többsége által preferált álláspontokkal, és ezeket általában a legnagyobb országok befolyása alatt alakítják ki[15].

A depolitizálási taktika másik példája, hogy az integráció sorsát az európai bírák kezében hagyjuk. Ők nemcsak az egyes intézmények vagy az európai színtér más szereplői közötti viták rendezésére képesek, hanem gyakran részt vesznek az integrációt kiterjesztő tevékenységekben is, olykor újrafogalmazzák a szerződések kereteit, ami az összes tagállam egyhangú beleegyezése nélkül történik. Az Európai Unió Bíróságának (EUB) ilyen intézkedései az "intézményi politizálás" példái, azaz az intézmény által saját politikai menetrendjének megvalósítása érdekében folytatott politikai játszma. Ugyanakkor az EUB figyelembe veszi ítéleteinek tágabb politikai kontextusát, különösen a befolyásos tagállamok álláspontját[16]. Ily módon a depolitizálási taktika nem jelenti a politikával való szakítást általában véve. Az EU-ban működő technokrata és igazságügyi intézmények tevékenysége továbbra is kapcsolódik ehhez, egyrészt azért, mert legalább néhány tagállam preferenciái vezérlik őket, másrészt pedig saját "intézményi politizálásuk", azaz az ezekben a szervezetekben gyakorolt sajátos politika miatt.

Mind a számos uniós intézmény működésének diszkrecionális jellege, mind a politikusok cselekedeteinek összeegyeztethetetlensége választási nyilatkozataikkal, pragmatikus lépéseik vagy depolitizálási taktikáik nem változtatott azon a tényen, hogy az európai ügyek átpolitizálása fokozatosan erősödött. Ennek negatív következményei voltak az integráció előrehaladására nézve, amelynek megnyilvánulásai  2015-ben a migrációs politikával kapcsolatos intézkedések voltak, valamint az olyan, egyenesen romboló következmények, mint a Brexit esetében. Sőt, néhány uniós intézmény  legalábbis deklaráltan  közvetlen utalást tett a választási politizálásra, amire különösen az Európai Parlament szolgáltat példát. Egyes döntéseket itt is diszkrecionális alapon, egy szűk politikai elit körében és gyakran pragmatikus módon hoznak meg[17]. Ezt bizonyítja, hogy az EP engedett a Tanács politikai túlsúlyának és a nemzeti kormányok többsége által ott hozott döntéseknek[18]. Az EP politizálódása azonban egyre inkább láthatóvá válik, főként az ebben az intézményben kialakított elképzelésekkel kapcsolatban, amelyeknek az integráció előrehaladását kellene legitimálniuk, és az egész Európai Unióban az Európa-párti identifikációt kellene elősegíteniük. Ráadásul az EP-n belüli politikai megosztottság egyre inkább kihatott a tagállamokban a kormány és az ellenzék közötti vitákra[19]. Így jelentős hatással voltak mind a választási retorikára, mind az egyes kormányok által hozott döntésekre.

Az elmúlt években az Európai Parlament a tiltakozó politika (ang. ’protest-based politics’)[20] néven ismert két politikai érzelem kitörésének színterévé vált. Először  az integráció eddigi fejlődési pályáját, azaz a centralizációt és a föderalizációt ellenző csoportok Európa-ellenes lázadását tapasztaltuk. Ezek az erők a "hazák Európája" modellhez való visszatérést követelték, azaz az államoknak alárendelt, a gyengébb EU-tagok szuverenitását tiszteletben tartó integrációt. Ezt követte az euroszkepticizmussal szembeni erős ellenzéki mozgalom, amely elsősorban a konzervatív és kereszténydemokrata pártok ellen irányult.

Így alakult ki az integráció harmadik szakasza, amely az Európa-párti eliteknek a fejlődésük megszakadására adott válaszaként írható le. A gyógyír az integráció még nagyobb mértékű politizálása volt, pontosabban az Európa-párti szavazók mozgósítása a liberális és baloldali értékek mentén. A neofunkcionalizmussal összhangban azt remélték, hogy a társadalmi lojalitások az államokból az EU-ba kerülnek át, valamint hogy a társadalmi identitások európaizálódnak[21]. Ennek az ellentámadásnak a fő fegyvere az európai projekt ideologizálása volt, beleértve az ellenzőknek az európai politikai élet perifériájára való visszaszorítását, sőt fokozatos kizárását a hivatalos politikából. Ezt úgy akarták elérni, hogy populistáknak és autokratáknak bélyegezték őket. Frank Schimmelfennig szerint a 21. század második évtizedében az európai politikai színtér szereplői a helyzetnek megfelelően próbálták kezelni a politizálást – csökkentve vagy serkentve azt[22]. A politizálást kísérő erős érzelmek és a polarizáció azonban könnyen kicsúszhat az irányítás alól. Ezért bizonyulhat veszélyesnek az integrációra nézve a baloldal európai offenzívája.

Michael Zürn szerint az EU-n belüli politikai vita a kozmopolitizmus hívei és a nemzeti közösség elsőbbségére hivatkozó politikusok között oszlik meg[23]. A kozmopolitizmus hívei az európai integrációt az általában a liberális és baloldali politikai értékekhez kapcsolódó egyetemes emberi jogokra akarták alapozni. Gyakran hivatkoztak Immanuel Kant gondolataira, aki szintén felismerte az olyan elvek egyetemességét, mint az emberi szubjektivitás és egyenlőség, valamint azt, hogy a nemzetközi politikát erkölcsi normáknak és a béke megőrzéséért való aggódásnak kell vezérelnie. Az európai föderáció bevezetésének koncepciója pontosan ezeket a célokat, különösen az "örök béke" (ang. ’perpetual peace’) biztosítását szolgálta[24]. Emiatt Kant gondolatait különösen az európai integráció fejlődésének támogatói keresik. Tudományos értelemben neofunkcionalisták és pluralisták, a politikai gyakorlatban pedig föderalisták és kozmopoliták. Mindazonáltal gyakran elfelejtik, hogy Kant maga is határozottan kiállt az államok szuverenitásának megőrzése mellett. Az ő szövetségének autonóm országok meglehetősen laza közösségének kellett volna lennie. A híres filozófus továbbá úgy vélte, hogy a szövetségen belüli túl erős centralizáció vagy egyetlen államszerű szervezet létrehozása elkerülhetetlenül despotizmushoz vezetne[25]. Ennek úgy kellene végződnie, hogy az erős országok uralkodnak a gyengébbek felett. Európa egyetlen esélye tehát a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása, és ezáltal egy olyan közösség létrehozása, amely közelebb áll az autonóm államok szövetségéhez, mint egy központosított "szuperállamhoz". Ha Immanuel Kant gondolkodásmódját fogadnánk el, akkor arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy a konzervatív és nemzeti gondolkodás megvédi Európát az önkényuralmi tendenciákkal szemben. Ugyanígy nehéz úgy tekinteni, hogy az autoriterizmus felé hajlik, amivel a baloldali politikusok gyakran vádolják. Ilyen tendenciák inkább az európai integráció kozmopolita megközelítésében figyelhetők meg.

A baloldali körök offenzívája az identitáspolitikára hivatkozott, amelyet a publicisták olykor "kultúrharcnak" neveznek. A cél az volt, hogy a "barát" és "ellenség" kategóriákhoz való viszonyon keresztül ösztönözzék az európai identifikációt. A baloldal lett volna az Európa-párti erő, a konzervatívok és a kereszténydemokraták pedig a riválisok. Ily módon a XXI. századi Európa politikai vitáinak két fő tengelye olvadt össze, amelyek egyfelől a baloldali-jobboldali megosztottság, másfelől pedig az Európáért lelkesedő és az euroszkeptikus csoportosulások voltak[26]. A baloldali és liberális csoportosulások kisajátították az európa-pártiság nevet, és ami ebből következik, az európai projekt javát egyértelműen  kizárólag a saját politikai táborukból származó eszmékben és értékekben helyezték el. Másrészt a konzervatív és keresztény jobboldalt az integráció ellenzőinek bélyegezték, nem vették észre, hogy többségük támogatja az integrációt,  csak egy kissé eltérő elképzelés megvalósítását követelik. A baloldali-liberális offenzíva ily módon igyekezett megbénítani a szubszidiárius és decentralizált Európa szószólóit. Ez megnehezítette számukra az európai projekt progresszív centralizációját szorgalmazó Európa-párti avantgárddal való szembeszállást. Ennek a rendszernek egy föderációhoz kellett hasonlítania, amelyet valójában a legerősebb tagállamok, mindenekelőtt Németország és Franciaország irányítottak volna. Ez egy egyre inkább antidemokratikus rendszer is lehetne, mivel rendszerszinten kizárna bizonyos politikai csoportosulásokat a hatalom befolyásolásából, valamint  államokat is, ha a helyi választók az általuk kritizált politikusokra szavaznak, és lehetővé teszik számukra a hatalomra jutást.

A közelmúltig az európai politika alapvető tendenciája az volt, hogy elkerüljék az uniós projekt átpolitizálását és az ezzel járó ideologizálást - mindkét jelenséget az integrációra potenciálisan romboló hatásúnak tartották[27]. Mindazonáltal az egymást követő válságok mozgósították az Európa-barát köröket, hogy ellensúlyozzák az euroszkepticizmust, amely a nemzetellenes ideológia dimenzióját vette fel[28], amely számára a baloldali értékek váltak a természetes ideológiai környezetté. Európaizálódtak, és így részt vettek az Európa jövőjéről alkotott baloldali elképzelésért folytatott küzdelemben. A fent említett ideológiai offenzíva győzelmet hozott az Európai Tanács 2020. decemberi csúcstalálkozóján, amikor a jogállamiság védelmének jelszava alatt pénzügyi szankciók mechanizmusát vezették be az Európai Unió értékeinek megsértése miatt.

A jogállamiság körüli vita a XXI. század második évtizedének egyik legnagyobb integrációs válsága volt. Ez alkalmat adott az Európai Unió baloldali és liberális köreinek politikai offenzívájára. Mint már említettük, ez valójában egy ellentámadás volt, válaszul az euroszkeptikus mozgalmak korábbi kitörésére. Ez az európai projekt növekvő politizálódásának is következménye volt, amelynek mind ideológiai, mind rendszerszintű radikális változását kellett volna előkészítenie. Valójában azonban óriási kockázatot jelentett az EU jövőjére nézve, ami nemcsak a tekintélyelvű tendenciákból, hanem az integráció erős átpolitizálása által okozott destabilizációból is eredt.

A jogállamisággal kapcsolatos konfliktus közvetlenül érintette az integráció jövőjének két különböző elképzelését. A Carl Schmitt által értelmezett politikumra is utalt, azaz olyan kérdésekre, mint a szuverenitás problémája. Az úgynevezett európai konstitucionalizmus [29]szerint a szerződések alkotmányjogi ranggal bírnak, ami a nemzeti joggal szembeni elsőbbséget és a tagállamokban való közvetlen alkalmazásukat jelenti. Az Európai Unió Bírósága alkotmánybíróság státuszára törekszik, amely kötelező és végleges módon értelmezi a szerződéses jogot, és ezt kiterjesztő módon is megteheti. Ily módon új értelmezést hozhat létre a szerződés azon rendelkezéseiről, amelyek korábban nem kapták meg az összes tagállam egyhangú hozzájárulását. Itt az európai és a nemzeti alkotmányosság közötti verseny dimenziója jelenik meg. A nemzeti alkotmánybíróságok ugyanis úgy ítélhetik meg, hogy az EUB új szerződésértelmezése nem a demokratikusan legitimált eljárásoknak megfelelően került át az EU-hoz, és az EU nem bízhat magára hatásköröket a nemzeti közösségek hatalmának korlátozása rovására. Így a nemzeti alkotmány és a nemzeti alkotmánybíróságok elsőbbségének elismerése egy adott államban megvédi az államok szuverenitását és demokráciáját, de ütközhet az európai jog elsőbbségének elvével és az EUB joghatóságával.

Egy másik szempont az, hogy a nemzeti igazságszolgáltatás elsősorban a nemzeti, nem pedig az európai alkotmányossághoz kapcsolódik. Például a 2016-ban elindított lengyel igazságügyi reform fontos eleme volt, hogy a nemzeti bírósági rendszert szorosabban kötötte a saját államához és szuverénjéhez, azaz a választott parlamenthez. A lengyel kormány akkor nemcsak a nemzeti igazságszolgáltatás reformjának jogát védte, amely az uniós szerződések értelmében a tagállamok hatáskörébe tartozik. Ugyanilyen fontos volt a lengyel állam demokratikus intézményeinek a bíróságokkal szembeni elsőbbségének fenntartása.

A nemzeti bíróságok európaizálódásának részeként és az európai alkotmányosság eredményeként a bírák egyre inkább kötődnek az európai jog elsőbbségéhez és az Európai Unió Bíróságának hierarchikus tekintélyéhez. Ugyanakkor a saját állami és nemzeti alkotmányos rendszerükhöz való kötődésük és politikai lojalitásuk gyengül. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a vita arról szólt, hogy a bírák továbbra is a lengyel állam funkcionáriusai maradnak-e, vagy európai bírák lesznek. Ily módon az egyik legtöbbet bírált lengyel reform, amely az EB és az EUB véleménye szerint sértette a legitimitás elvét, a lengyel szuverenitás hatásköréért folytatott rendszerszintű küzdelemmé vált, és így a politika lényegét érintette.

Ebben a tekintetben a jogállamisági vitának a szuverenitás kérdésére való egyéb utalásait is meg lehet jelölni. Ezek elsősorban arra vonatkoztak, hogy az uniós intézmények rendszeresen megsértették a Szerződések által a tagállamokra ruházott hatásköröket. Ezek a lépések nem csupán figyelmen kívül hagyták vagy újraértelmezték az alkotmányos dimenzióval rendelkező uniós jogot, azaz a szerződéses jogot, hanem mindenekelőtt megsértették az uniós tagok szuverenitását. Ez a helyzet különösen a kisebb országokat érintette, amelyeknek kisebb volt a befolyásuk az Unióban. Ugyanakkor az integráció fejlődését az elmúlt években kísérő változások sorozata megnövelte a legnagyobb uniós tagállamok informális hatalmát, ami a gyengébb államok függetlenségére nézve következményekkel járt. Ez további lehetőségeket teremtett arra, hogy az EU eszközeivel befolyásolni lehessen ezeknek az országoknak a belső helyzetét. Ezeket a hatásokat – például Közép-Európában – különösen az Unió domináns államai, elsősorban Németország gyakorolták.

A nemzeti szuverenitás és a demokrácia komoly korlátját jelentette az európai projekt fokozódó ideologizálódása, ami a jogállamisággal kapcsolatos viták során jól látható volt. Az európai elitek és egyes tagállamok nemcsak bírálták a közép-európai kormányokat, hanem megpróbálták megváltoztatni politikájukat olyan kérdésekben, amelyek névlegesen nem tartoznak az EU vagy a többi tagállam hatáskörébe. Ezeket a kérdéseket azonban inkább a nemzeti demokrácia keretein belül kellene megoldani. A Brüsszelből vagy más európai fővárosokból érkező nyomás a helyi társadalmak többségének akarata ellenére és az évek során hozott választási döntéseik ellenére is érvényesült. Ez történt például a szexuális kisebbségek jogairól szóló vitában, az abortusz kérdésével kapcsolatban, valamint a médiapluralizmus és a migrációs politika összefüggésében. A közép-európai konzervatív politikusok szerint az integrációnak az öreg kontinens történelmével összhangban lévő keresztény értékeken kell alapulnia, nem pedig a gyengébb tagállamokra erőltetett baloldali elképzeléseken, függetlenül azok hagyományaitól és választói preferenciáitól. Az értékek körüli vita ezért a nemzeti szuverenitásuk alapvető kihívásává vált[30], amit néha defenzív nacionalizmusnak (ang. defensive nationalism) neveznek[31].

Az euroszkepticizmus erősödését a tárgyalt régióban az okozta, hogy az uniós intézmények és más uniós államok túlságosan erőteljesen beavatkoztak a nemzeti demokráciák belügyeibe[32]. Orbán Viktor miniszterelnök szerint ez a messzemenő beavatkozás azt jelenti, hogy országát nem az Unió teljes jogú tagjaként, hanem gyarmataként kezelik[33]. A szlovén miniszterelnök, aki 2021-ben veszi át az EU soros elnökségét, ugyanezt a megfogalmazást használta, mondván, hogy a közép-európai országok nem gyarmat. "Nem vagyunk másodosztályú tagjai az Európai Uniónak. Szlovéniában ragaszkodunk ahhoz, hogy ugyanolyan bánásmódra van szükségünk. Igyekszünk mindenkit figyelmeztetni a kettős mércére. Az Európai Unió különböző hagyományokkal, különböző kultúrákkal rendelkező országokat egyesít, így minden az európai civilizáció alapjain nyugszik, de vannak különbségek, amelyeket figyelembe kell venni és tiszteletben kell tartani." - mondta Janez Janśa[34]. A lengyel miniszterelnök – Mateusz Morawiecki – viszont tiltakozott az ellen, hogy Lengyelországot kisgyermekként kezeljék, akit büntetni kell. Tiltakozott az európai oligarchia, azaz az erősebb országok egy csoportjának önkényes döntései ellen is, amelyek a gyengébbeken való  uralomhoz vezettek[35].

Az európai értékekről folytatott vita lehetőséget adott az uniós intézményeknek arra, hogy növeljék saját hatáskörüket. Így a korábbi, alulról felfelé irányuló politizálás (ang. bottom up), mellett megjelent a felülről lefelé irányuló politizálás (ang. top down) jelensége, amely az uniós intézmények tevékenységéből fakadt[36]. Néhány nyugat-európai állam viszont kihasználta a lehetőséget, hogy a kritizált közép-európai országokban saját érdekeit érvényesítse.

Ez egyértelműen sértette a jogállamiság megsértésével vádolt országok szuverenitását. Ez a jelenség annál is inkább nyilvánvaló volt, mivel a jogállamisággal kapcsolatos konfliktus erősen átpolitizált volt, és külső szereplők próbálták szítani a politikai érzelmeket többek között Lengyelországban és Magyarországon. Kritizálták ezen országok kormányait és támogatták az ellenzéki csoportokat. Lengyelország esetében támogatták az – alapvetően – apolitikus igazságszolgáltatás politizálásának megnyilvánulásait is.

Példaként említhetjük a lengyelországi német beavatkozást, amely a szövetségi kormány politikusainak a Visztula menti politikai helyzettel kapcsolatos nyilatkozatai[37], valamint a német politikai alapítványok vagy a német vállalatokhoz kötődő helyi média tevékenysége révén valósult meg[38]. Mindezek a tevékenységek sértették a lengyel demokráciát, bár az ellenzék képviselői az európai integráció körülményei között természetesnek vették az ilyen külföldi támogatást. A politikai polarizáció Lengyelországban – legalábbis 2015 óta – nagyon mély volt. A konfliktus mindkét oldala az alkotmány megsértésével és a nemzeti érdekek elárulásával vádolta egymást. A külső szereplők beavatkozása azonban tovább emelte az államon belüli politikai viták hőmérsékletét. A beavatkozásnak nemzetközi szinten is komoly visszhangja volt, ami a varsói kormány hírnevének romlásához vezetett. Ezért aligha meglepő, hogy az európai ügyek átpolitizálása hatalmas megosztottságot okozott a politikai pártok között, ami nagyrészt az értékek területére vonatkozott. Lengyelország ebben az összefüggésben  más közép-európai országok tapasztalatait osztotta[39].

Mint már említettük, a jogállamisággal kapcsolatos vita lehetőséget adott a baloldali és liberális csoportosulások ellentámadására, amelyek az európai integráció egyedüli védelmezőivé tették magukat. Joe Biden sikere az amerikai elnökválasztáson és az a mód, ahogyan bázisa Donald Trampot és támogatóit kezelte, tovább bátorította a baloldali radikálisokat Európában. Ez az álláspont valószínűleg több súlyos következménnyel jár majd az integrációs folyamatokra nézve. A jogi kormányzás körüli vita valószínűleg elmélyül, ahogyan a politikai polarizáció is. Ez a helyzet megteremti az európai projekt további destabilizálódásának feltételeit. Ez még sebezhetőbbé teszi a keleti geopolitikai versenytársak beavatkozásával szemben. A szélsőjobboldaliak támogatása mellett a radikális baloldal számára is hasonló akciók várhatóak. Az Unió ideologizálása a későbbi válságok kezelésében is korlátozni fogja a pragmatizmust. Egy másik következmény lehet az EU technokrata és igazságszolgáltatási rendszerének növekvő átpolitizálódása. Így az EU elveszíti azokat a hiteles intézményeket, amelyek szükség esetén némileg csökkenthetnék a viták hőmérsékletét, és így a depolitizálás taktikájával előbbre vihetnék az európai ügyeket.

A fokozódó átpolitizálás nem oldja meg az Európai Unió demokratikus deficitjének problémáját. A döntéshozatali folyamatokat a legnagyobb tagállamok uralják, nem pedig az Európai Parlament vagy a nemzeti parlamentek. Ezen túlmenően az európai ügyek növekvő ideologizálódása a tolerancia eltűnéséhez és a közbeszéd korlátozásához vezet Európában, ami viszont rombolja a demokráciát. Röviddel azután, hogy a tüntetők 2021 januárjában behatoltak az amerikai parlamentbe, az európai médiában a helyi jobboldali radikálisok elleni fellépésre, vagy legalábbis az internetes politikai tevékenységük korlátozására szólítottak fel[40]. Az EU irányítása ilyen erős érzelmek közepette még a legnagyobb államok számára sem könnyű feladat, amint azt a 2020-as német EU-elnökség példája is mutatta. A 2020-as német elnökség küzdött a jogállamisággal kapcsolatos vitákat kísérő heves politikai érzelmek kihívásával. Így azt lehet állítani, hogy az uniós ügyek növekvő politizálódása a demokratikus legitimitás javítása helyett inkább belülről szakíthatja szét az integrációs projektet.

Az EU-ból való kilépésről szóló döntés kétségtelenül nagyon nehéz volt a britek számára. Ez korlátozta az integrációs folyamatok előnyeinek – például a belső piachoz való könnyebb hozzáférésnek – a kiaknázását, ugyanakkor az Európai Uniótól való elszakadásból eredő számos kockázatnak tette ki ezt a nemzeti közösséget. Ez azonban az egyesülő Európában végbemenő rendszerszintű változások következménye volt, amelyek 2009 óta informálisan, azaz a szerződések megfelelő módosítása nélkül zajlanak. Ezek során nemcsak Brüsszel, hanem Berlin és Párizs felé is hatalomátcsoportosítás történik. Ezért a szuverenitás aszimmetriája az európai integráció körülményei között egy bizonyos ponton nagy problémává vált az Egyesült Királyság elitjének és társadalmának egy része számára. Az Unió ugyanilyen irányú további fejlődése potenciálisan hasonló hatást gyakorolhat más tagállamokban is. Az egyes országok érdekei nem összehangoltak, hanem gyakran ellentmondásosak, amint azt az Északi Áramlat gázvezeték bővítése, a migrációs válság vagy az egyes országok euróövezetben való részvételének egyenlőtlen költségei és hasznai mutatják. Ehhez jön még az integrációs projekt ideologizálása, ami különösen a keresztény értékekhez kötődő társadalmakban vált ki ellenállást. Ezért váltott ki ellenállást egyes országok képviselőiből az európai projekt központosítása, amely elsősorban a legnagyobb EU-tagok preferenciáinak megvalósítását szolgálta. Aggodalomra adott okot a szuverenitás elvesztése és az egyre kezdetlegesebb demokrácia miatt is.

Ezért van szükség az Unióban a Brexit okainak komoly átgondolására, valamint a politikai rendszer jelenlegi tendenciáinak korrekciójára. Célszerű lenne az irányítást rugalmasabbá és decentralizáltabbá tenni, és tiszteletben tartani a tagállamok szerződések szerinti hatáskörét. A felülről lefelé irányuló ellenőrzés kikényszerítésére és az ideológiai kohézió növelésére irányuló kísérletek az Európai Unióban a várt hatás ellenkezőjét érhetik el. Ezek például fokozhatják az integráció politizálását, megnehezítve az európai ügyek kezelését. A Brexit-tárgyalásoknak nagyszerű demonstrációs leckének kellett volna lenniük az EU-ban maradó országok számára, hogy bebizonyítsák, mennyire veszteséges az európai struktúrákból való kilépés. Ez azonban valószínűleg nem lesz elég ahhoz, hogy megnyugtassa azokat a politikai erőket, amelyek nem értenek egyet a szuverenitás aszimmetrikus elosztásával.