Back to top
Title
A velünk élő múlt
Autor
Bronisław Wildstein

Elementáris XX. századi tablót tart kezében az olvasó. BRONISŁAW WILDSTEIN letehetetlen regényében megdöbbentő látleletét rögzítette a lengyel, de ugyanúgy a közép-európai XX. századnak is. Egy család történetén keresztül járjuk be az 1900-as évek elejétől a 2000-es évtized végéig tartó bő száz esztendőt, miközben több regény lapul a regényben, amely a dokumentumregény műfaját elegyíti a fikcióval. Mélyen megrendítően jelenik meg előttünk az 1917-es októberi orosz forradalom brutalitása, a közép-európai kommunista berendezkedés a kezdetektől a szétesésig, a titkosszolgálatok családokat megosztó alattomos ténykedése, az ügynökmúlt feldolgozhatatlansága, a rendszerváltás zavarosban halászó, ügyeskedő időszaka, amikor sokan köpönyeget váltanak, de a Putyin irányította Oroszország megszületése is. Eközben sorsok tárulnak fel előttünk, küzdenek a múlttal, saját hibáikkal, a politika teremtette alattomos helyzetekkel, amelyekre egyéni válaszokat kell adniuk. A zsidó származású és a rendszerrel együttműködő Benedykt, illetve a katolikus, ádáz, börtönt is megjárt ellenálló Zuzanna házassága mély kérdéseket vet fel: lehet-e bárkinek is igaza, amikor az ember a történelem játékszere, miként lehet viszonyulni egy aljas hatalomhoz, mit tehetünk azért, hogy a félelem légkörében se éljünk félelemben, valamint minden körülmények közt érdemes-e az igazunkat hangoztatnunk.

Zuzanna a zár zörgésére kiszaladt a fürdőszobából. Éppen a sminkjét mosta le, és bár nem látta rendesen a tükörképét, vastag réteg krémet kent az arcára. Későn ért haza. Adaś már aludt. Benedykt Karl Mannheimet olvasott. Nemrégiben arról győzködte feleségét, hogy érdemes lenne lefordítani és kiadni az Ideológia és utópiát. Zuzanna nem nagyon figyelt rá.

Azon a szombaton sokáig maradt a Szolidaritás-székházban a csoporttal, amely az Országos Bizottság Gdańskban zajló ülését kommentálta. Öt nappal későbbre, csütörtökre nagygyűlést terveznek a Plac Zwycięstwára a gdyniai mészárlás tizenegyedik évfordulója alkalmából, az ellen akarnak tiltakozni, hogy rendkívüli meghatalmazásokat kapjon a kormány. Csak ürügy volt a nem kerek évforduló. Abban mindenki egyetértett, hogy sosem lehet elégszer emlékeztetni a kommunista vérengzésre. A megemlékezés arról, amit magában mindenki tud, de senkinek eszébe se jutna hangosan beszélni róla, megváltoztatja az emberek tudatát. Ezúttal azonban az volt a fő cél, hogy válaszoljanak a hatalomnak, amely támadt, provokált, konfliktusokat generált. Tartott a diáksztrájk. Tíz nappal korábban szétverték a varsói Tűzoltótiszti Főiskola kadétjainak sztrájkját. A televízióban nagy élvezettel mutatták meg többször is, hogyan támadják meg az egyetem helikopterleszálló-pályával összekötött épületét, hogy rángatják ki onnan az összekötözött diákokat. Most is, mint mindig, a radikálisokról és lázítókról szóltak a kommentárok, akik ellen kénytelen erőszakot alkalmazni a hatalom, mivel – a politikai színtér különböző játékosainak számításai ellenére – még mindig bőven elég erős ahhoz, hogy rendet tegyen. Közvetlenül ezután ült össze az Országos Bizottság Radomban. A megbeszélés megfelelően megvágott anyagai eljutottak a rádióba és a televízióba, majd az újságokban is megjelentek. Ez rögtön az után történt, hogy a Mazowszében határozatot hoztak a gyűlésről. Nem lehetett tudni, hogyan kerültek a hatalom kezébe a szalagok: vagy lehallgatták őket, vagy a résztvevők közül felvette valaki a megbeszélést. Az államvezetés azt a hatást keltette, hogy mindentudók. Nem volt túl valószínű, hogy lehallgatták őket, sőt lehetetlennek tűnt, azt pedig el sem tudták képzelni, hogy ügynök legyen az Országos Bizottságban. Erről vitatkoztak a Mazowsze-székházában, a Mokotowska utcában. Ezzel egyidejűleg azt ismételgették, ami kiszivárgott. Egyes megfogalmazások visszaadták optimizmusukat. „Ez a harc lesz a végső” – közölte Karol Modzelewski. A sziléziaiak vezetője, Andrzej Rozpłochowski világosabban fogalmazott: „Uraim, úgy kell odavágnunk, hogy aztán a toronyórák a Kremlben a Dąbrowski mazurkát [A lengyel himnusz – a szerk.] játsszák”. Úgy érezték, képesek rá. Tudták, hogy történelmet írnak. Egyre duzzadt a feszültség, és eljött a végső összeütközés ideje, amelyből kizárólag ők kerülhettek ki győztesen. Egyre dühösebbek voltak. Egyre gyakrabban jelentek meg olyan aktivisták a Mazowsze-székházban, akiket „névtelen” tettesek vertek meg.

– Nemsokára vége a kibaszott Szolidaritásotoknak – hallották a támadóiktól.

Közeledett az összecsapás, és csak egyféle kimenetele lehetett. Zuzanna a készület lázában, fagyban, szakadó hóban ment haza.

Követelőző volt a zörgetés. Köntösben szaladt ki a fürdőszobából. Benedykt holtsápadtan állt a folyosón, mint akit befalaztak. Úgy látta, mintha férje remegne.

– Ki van ott?! – kiáltotta magabiztosságot tettetve.

– Rendőrség! Kinyitni! – hallotta.

Igyekezett úrrá lenni a pánikon. Kezdődik a harc, gondolta. Veszélyes lehet. Győzünk, de veszélyes lehet.

– Már elmúlt éjfél. Kérem, jöjjenek vissza reggel – még mindig erőlködött, hogy határozott maradjon.

– Parancsunk van. Nyissa ki, vagy betörjük az ajtót!

– A Szolidaritás szakszervezet tagja vagyok. Ezért felelni fognak! – csipogásnak hallotta a saját hangját. Adam jelent meg a szobaajtóban, szemét dörgölve, pizsamában.

– Ha nem nyitják ki öt másodpercen belül, betörjük az ajtót!

Benedyktnek mozgott a szája, de nem adott ki hangot. Zuzanna részvétet érzett, és dühös volt. Az ajtóhoz ugrott. Sötét alakokat látott a kukucskálóban. Valaki talán éppen egy feszítővasat rakott a zárba.

– Kinyitom – mondta. – Foglalkozz a gyerekkel – vetette oda Benedyktnek, és elfordította a zárat.

Beözönlöttek az előszobába, a falhoz szorították Zuzannát. Egyenruhások vastag, kék rendőrköpenyben és civilek állógalléros steppelt kabátban. Az egyiknek egy fémrúd volt a kezében. Az alakok és hangok összevisszasága megtöltötte a lakást. Zuzanna hallotta, hogy Adam ordít. Oda akart rohanni hozzá, de az egyik civil ruhás erősen megragadta a karját.

– Zuzanna Brok?! – se nem kérdezte, se nem állította, és közben fölé hajolt.

– Engedjen el, kérem! – kiáltotta, és próbálta kitépni magát a szorításból, hogy odamehessen síró fiához, de a fazon nagyon erősen tartotta, két oldalról pedig a rendőrök állták el az útját. Hallotta, hogy Adaś sír, de nem látta a kisfiút. Úgy körbevették ezek a hatalmas alakok, hogy nem látta, mi történik.

– A hadiállapot bevezetéséről szóló dekrétum értelmében önt internáljuk. Határozatlan időre.

Óriási volt a zűrzavar az előszobában. Észrevette, hogy Benedykt a síró Adaśsal a karján próbál odaférni hozzá.

– Engedjenek oda! Újságíró vagyok. Tudnom kell, mit jelentsen ez! A hölgy a feleségem.

– Higgadjon le – vetette oda unott hangon a tag, aki lefogta Zuzannát. – Különben a hatóság akadályozásáért, amiért a hadiállapot alatt egyébként halálbüntetés is fenyegetheti, magát is leültetjük, a gyereket meg árvaházba dugjuk. Szóval? Ugrál még?

– Benek! Nyugodj meg! – szólalt meg kétségbeesve Zuzanna. – Elmegyek velük, meglátod, nem tart sokáig! Törődj Adaśsal.

– Igen, igen – a tag elmosolyodott. – Három perce van, hogy felöltözzön, és összeszedje a legszükségesebb holmikat. Figyelmeztetem, hogy hideg van. Ha nem siet, köntösben visszük el.

– Milyen alapon akarják elvinni a feleségemet?! Követelem az iratokat! – Benedykt igyekezett, hogy szinte parancsoló hangnemben mondja ezt, és közben próbálta megnyugtatni a fiát.

– A hadiállapot bevezetéséről szóló dekrétum alapján. Íme – a fickó meglebegtetett egy papírt Benedykt orra előtt. – Ne érjen hozzá! – kiáltotta, és arrébb húzta a lapot, hogy Benedykt ne érje el. – És itt van az internálandó személyek listája, címekkel együtt. Itt a maga felesége.

– Hagyjad – mondogatta már nyugodtabb hangon Zuzanna. – Magyarázd el Adaśnak, hogy nincs semmi baj. Csak holnapig tart.

A tag gúnyosan nevetett.

Ez nem lehet igaz. Ez az utolsó húzásuk. Megfizetnek érte, zakatolt Zuzanna fejében, miközben összekapkodott néhány holmit a szekrényből, és bezárkózott a fürdőszobába, hogy átöltözzön. Remegett a keze. Minden teljesen valószerűtlennek tűnt. Adam még mindig ordított.

– Nyugodj meg, kisfiam. A mamának el kell mennie, de nemsokára hazajön – suttogta, megölelte és megpuszilta a gyereket. Benedyktnek segítenie kellett, hogy Zuzanna kiszabaduljon fia öleléséből. Erőltetetten mosolyogva csókolta meg a férjét.

– Most minden a te nyakadba szakad. De csak egy rövid időre. Egyébként úgyis hozzá vagy szokva.

Ismerősök tömege kígyózott a Wilcza utcában a civil ruhásokkal tarkított kék egyenruhások serege között. Paweł részegen, összekötözött kézzel ugatta, hogy ezért megfizetnek. Gumibottal kapott egyet. Danka arca kemény volt, görcsbe rándult, Agnieszka sápadt volt. Egy ráccsal elválasztott helyiségbe zárták őket. A funkcionáriusok siettek valahova, kiabáltak, információkat cseréltek. Hadifoglyok voltak egy nagy csata kellős közepén. Úgy rohangáltak előttük az egyenruhások és a civilek, mintha a színpadon lennének.

– Olyan pillanat ez, aminek csak örülni tudok! – hörögte Danka. – Holnap majd magyarázkodhatnak!

Néhány óra elteltével ötösével zsuppkocsikra rakták őket. Grochówba mennek, reszketnek a hidegtől. Háromemeletes priccsekkel rendezték be a nagy, kilencszemélyes cellát. Nincs se világítás, se víz. Összegömbölyödnek a csupasz, koszos matracokon, kabátjaikba csavarják magukat, és próbálnak elaludni. Csak akkor kapnak lepedőt, pokrócot és egy vödör havat, amikor a gyenge fény kezd bekúszni az elsötétített ablakokon. Megmoshatják a kezüket, arcukat, kirepedezett szájukat. Nyalogathatták a havat. Csak este kapnak innivalót, fémbögrékben hozzák a gabonakávéra emlékeztető illatú italt. Kapnak valami szörnyű, levesnek tűnő folyadékot is, és egy-egy vastag, ragacsos szelet kenyeret. Mindent megesznek.

Fejfájás. Agnieszka másnap reggel a budiba hány. A folyosón kiabálnak, zajonganak. Sorakozó. Egy őr jön be a cellába, katonai tőr van nála.

– Jó napot kívánok – mondja, és megszámolja őket. Aztán hoznak egy vödör meleg vizet. Megmosakodhatnak. Ez a legboldogabb pillanat, amióta lecsukták őket. Bekapcsolják a rádiót. Végre összevethetik saját feltevéseiket a hivatalos propagandával. Eddig csak annyit tudtak, hogy lefejezték a Szolidaritást. Letartóztatták a vezetőket. Mindenkit, akit el tudtak kapni. Sztrájkok és összecsapások lesznek. Most dől el minden.

A körletes alaktalan figurája jelenik meg az ajtóban, közli velük, hogy fellebbezhetnek. Kapnak papírt és ceruzát. Azon gondolkodnak, hogy egy ilyen fellebbezés nem egyenlő-e azzal, hogy közvetetten ugyan, de elfogadják a helyzetet. Vitatkoznak. Egyelőre úgy döntenek, nem írnak. Az őrök sétálni viszik őket. Hó borítja a magas fallal körülvett sétateret, amely széltében öt lépés, hosszában tizenhét. Az ég belevész a levegő kékes hidegébe. Annyi vizet kapnak, hogy fel tudják mosni a padlót, és mosogathatnak is.

Lekváros kenyér, választható ízben. Írhatnak a családjuknak, csomagjegyeket tölthetnek ki. Rendelhetnek dolgokat a kantinból.

A körletfelügyelő és a szürke hajnal ébreszti őket, utóbbi alig tud behatolni az ablakon. Próbálják kihámozni a hírekből – amelyektől rezeg a falon a rádióadó doboza –, hogy mekkora a sztrájkok hatósugara. Nyugtalanítóan hangzik, hogy behívták az orvostanhallgatókat és az egészségügyi iskolák tanulóit a kórházakba segíteni. Az anarchista elemekről, akik izgatni próbálják a lakosságot, az ellenséges elemek által szervezett munkabeszüntetésekről, a rendfenntartó erők segítségével elfojtott vad sztrájkokról szóló híradások viszont reményt ébresztenek bennük. A kantinban sikerült venni vécépapírt, fogpasztaport, egy pakli kártyát, illetve fejenként tíz, büdös cigarettát. A füst betölti és felmelegíti a cellát. Ennivalót viszont nem lehet kapni. Az ebéd általában híg káposztaleves, krumplival. Éhesek. Kártyázással és az arról való elmélkedéssel töltötték az időt, hogy miképp alakul a továbbiakban a helyzet. Ritmusos zene szól a falra szerelt ordibátorból. Este pedig hírek érkeznek arról, hogy hét bányász meghalt a Wujek bányában zajló sztrájkot elfojtó akcióban, és hogy a gdański hajógyárban is megtörték a sztrájkot. Ott is vannak sérültek.

Talán halottak is. Lehet, hogy sokkal több a halott. Lehet, hogy – ahogy Danka állítja – a hét halottról szóló hír csak annak bejelentésére szolgál, hogy ölnek, és ölni fognak, a hetes szám pedig csak szimbólum. Egy darabig csendben néznek egymásra. Hangos, hisztérikus női kiáltás hallatszik az egyik cellából:

– Gyilkosok!

Csatlakoznak hozzá. Üvölt az egész börtön. „Gyil-ko-sok” – skandálja a rendezetlen kórus. Senki sem válaszol nekik. Végül berekednek, elhallgatnak. A rádióban bajkeverőkről beszélnek. Azt kérdezik, ki bátorította és agitálta őket, és milyen mocskos dolgokat akarnak véghezvinni azok, akik munkások vezetőinek álcázták magukat, és mostanra vér tapad a kezükhöz? Betegeskednek. Zuzannának repedezik a bőr az ujjain. Este jön a börtönigazgató. Egyelőre esélytelen, hogy csomagot kapjanak. Fel kell készülni a tábori szállítmányozásra. Hosszú időre. Nagyon hosszúra. Agnieszka rossz bőrben van. A gyomrával van gond. Egyikük sem érzi jól magát. Agnieszka bevallja, hogy terhes. Már beszélt erről, de senki sem foglalkozott vele. Kezdik kihallgatásokra vinni őket. Anka és Danka azt állítják, nem válaszoltak semmire. Biztatják a többieket, hogy tegyenek ők is így. Agnieszka hallgat. Estefelé Zuzannát is hívatják. Két őr felügyelete alatt megy, akik átkísérik a folyosóra vezető páncélajtón. Onnan pedig az iroda zöld műbőrrel borított ajtajához. Az asztal túloldalán ülő ember ellenőriz valamit a papírjaiban. Rá se néz, úgy kínálja hellyel a másik oldalon.

– Zuzanna Brok asszony – bizonyosodik meg. – Na, milyen nálunk? – ráemeli a tekintetét, és sápadtan elmosolyodik. – Tudom, hogy nem kellemes – töri meg az egyre hosszabb hallgatást. – Eddig nyolc napot töltött itt. Maga még fiatal. Kár lenne a következő pár évéért. Merthogy évekről beszélünk. Nem hiányzik a kisfia? Hogy van? Adaś? – Megint halványan elmosolyodott. És megint nem várt a válaszra, amelyet úgysem kap meg, hanem folytatta: – Szerencséje van. És jó kapcsolatai. Ezért kap egy esélyt, ami másoknak nem adatik meg. Írja ezt alá – egy nyomtatványt és egy tollat dug az orra alá. „Alulírott kijelentem, hogy a mai napon ismertették velem a Minisztertanács Hivatalának elnöke 1981. december 17-én kelt iratát, és megerősítem, hogy teljes mértékben tisztában vagyok a ténnyel, miszerint annak kötelessége terhel, hogy minden esetben a szocialista törvényeknek megfelelően cselekedjem. Kötelezem magam, hogy szigorúan betartom a hadiállapot törvényeit és a Lengyel Népköztársaságban érvényben lévő szocialista alapelveket”.

– Na, írja alá – mondja türelmetlenül a funkcionárius. – Aláírja, és a karácsonyt már a családjával töltheti.

Zuzanna habozik. Hallott ezt-azt lojalitási szerződésekről, nyilatkozatokról, amelyek arra köteleznek, hogy az ember lépjen ki a szakszervezetből, és működjön együtt a hatóságokkal. De tőle semmi ilyesmit nem várnak, ez az irat csak megerősíti a helyzetet, amellyel így is, úgy is meg kell békélnie. Ha megszegi a törvényeiket, leültetik, teljesen mindegy, hogy aláírja ezt a papírt, vagy sem. Azt, amit törvénynek neveznek, a mindenkire kötelezően vonatkozó paragrafusaikat. Akkor is aláírt valami nyilatkozatot – amelyet el sem olvasott – a szocialista haza iránti lojalitásról, amikor az egyetemet kezdte, vagy mikor dolgozni ment. Mindenki így csinálta. Nem lehetett másképp. Amit követelnek tőle, csak formalitás. És annyira szeretne kijutni innen, megölelni Adaśt, hazamenni, látni Benedyktet…

– Ha ezt aláírom, elengednek? – rendkívül infantilis hangon próbál erről meggyőződni.

– Hiszen mondtam. Csak igyekezzen. Nem érek rá – a hivatalnok ezt már éles, határozott hangon mondja.

Zuzanna aláírja. A fickó talányos mosolyra húzza a száját. Fogja a papírt, beteszi egy kartondossziéba, azt meg a hóna alá csapja. Feláll, kinyitja az ajtót, szól valakinek a folyosón. Egy pillanat elteltével jönnek az őrök, és elvezetik Zuzannát. Teljesen kábult.

– De mikor én…

– Tessék várni. Hívatni fogjuk – feleli mosolyogva. Aztán becsukódik mögötte az ajtó.

– Mi van veled? – kérdezi Anka.

– Felidegesítettem magam. Azt mondták, elengedhetnek. Hogy valaki mindent megtesz értem. Gondolom, a férjem. Nem mondom, nagyon szeretnék hazamenni karácsonyra. Hatéves a kisfiam.

– Nem akartak semmit?

– Nem, gyakorlatilag semmit. Én is csodálkoztam.

Éjjel képtelen elaludni. Minél tovább gondolkodik, annál biztosabb benne, hogy hibát követett el. Nem engedik ki, és ott van a kezükben a lojalitási szerződés az aláírásával. Hogy ebbe belement, azt jelentette, megtört. Forgolódik a priccsen. A próba pillanatában behódolt. Hogy történhetett? Igyekszik megérteni. Szinte fzikai fájdalmat érez, és undorodik mindentől, a körülötte lévő világtól, saját magától. A hideg éjszaka nem hagyja levegőhöz jutni, a mellkasára telepszik. Reggeli után megint hívatják. Ugyanaz az ember ül az irodában, és ugyanolyan megfejthetetlen mosollyal néz rá.

– De hát el kellett volna engedniük! – tör ki Zuzannából.

– Igen, igen, természetesen – hajtogatja nemtörődöm hangnemben a funkcionárius.

– Persze, hogy kiengedjük. Csak van még néhány formaság.

– Milyen formaság?

– Ki kell hallgatnom.

– Semmit sem tudok. Hiszen itt tartottak fogva.

– Igen, de azelőtt a dolgok kellős közepében volt. Azt akarom, mondja el, hogyan készültek a hadiállapotra, amelyet akkor rendkívüli állapotnak neveztek.

– Egyáltalán nem készültünk!

– Most viccel. Hiszen voltak tervek. Tessék elmondani, hogyan szerveződött volna a szakszervezet az új körülmények között. A hadiállapot feltételei mellett.

– Mit hord itt össze? Nem volt semmiféle terv, egyszerűen csak…

– Mi egyszerűen csak?

– Semmi. Nem készülődtünk.

– Asszonyom, elvesztem a türelmemet – egyértelmű fenyegetés cseng a hangjában. Zuzanna hallgat. Egyre dühösebben néz az állambiztonságisra.

– Na, jó – a fickó hangnemet vált, megenyhül. – Vegyük úgy, hogy nem tudja. Csak formaság. De valamit muszáj mondania. – Zuzanna hallgat. – Ki akar jutni? – a funkcionárius meg sem várva a választ, élesebb hangon megismétli:

– Na, ki akar jutni, vagy nem?!

Zuzanna nagyon is ki akart jutni. Hiányzik a fia, az otthona, és meglepő módon Benedykt is, nagyon. Utálja a börtönt, a bezártságot. Amikor éjszaka rádöbbent, hogy lehet, hogy mégsem engedik el, arra gondolt, nem bírja tovább. Hatalmába kerítette a kétségbeesés. Most azonban már kezdi érteni, hogy minden fronton elveszítette a játszmát. Ki kell bírnia, meg kell értenie, hogy nem jut ki. Bele kell törődnie.

– De hát megígérték… – hajtogatja.

– Na, igen. De ki kell hallgatnom. Valaminek állnia kell a jelentésben. Csak néhány általánosságot mondjon. Kik voltak a legaktívabbak a szakszervezeti tevékenység megtervezésében?

Zuzanna hallgat.

– Most már tényleg kihoz a sodromból! – ugatja a fazon. – Aláírta, hogy együttműködik.

– Semmi ilyesmit nem írtam alá!

– Aláírta, hogy betartja a hadiállapot szabályait. Ez pedig annak kötelességét rója magára, hogy együttműködik a hatóságokkal. Nem érti?!

Zuzanna hallgat.

– Nem fogja föl, hogy ha a társai meglátják a nyilatkozatát, magának úgyis annyi? Tisztában van vele? Én csak alap dolgokat akarok, bármit.

Zuzanna nem válaszol.

– Na, jó. Rásegítek egy kicsit. Mit tudna mondani az internálása előtti szakszervezeti munkájáról? Kérem, bármit.

Zuzanna igyekszik elfelejteni, hogy kijuthat, hogy otthon töltheti a karácsonyt. Már tudja, hogy visszamegy a cellába, és ugyanaz vár rá, mint a többiekre. Mivel szolgált volna rá, hogy másképp bánjanak vele?

– Hát, ez van, de maga döntött így. Búcsúzzon el a családjától és a kisfiától. Nem tudom, mikor látja viszont őket.

A priccsen ül a cellában, és a száját harapdálja fájdalmában, megaláztatásában, bánatában. Próbál nem sírni, de tudja, hogy folynak a könnyei. Krysia átöleli, ringatja. Délután megint hívatják. A tag elé rak egy fehér lapot.

– Jól van. Kompromisszumot kötünk. Ír nekem valamit arról, hogy milyen tevékenységet folytattak a hadiállapot bevezetése előtt. Valamit, amit leírhat.

Zuzanna ránéz, és arrébb tolja a tollat.

– Nem írok semmit.

– Nem ír semmit?

– Semmit.

– Akkor vissza a cellába.

Nem sokkal azután, hogy visszavitték, mégis nyílik az ajtó, és megjelenik a körletes kerekded alakja.

– Zuzanna Brok. Pakoljon.

A funkcionárius jelenlétében sebtében elbúcsúzik a többiektől, és elindul az ügyeletes szoba felé. Igyekszik nem gondolkodni, és semmit sem elképzelni. Hiszen még semmi sem biztos. Megkapja az iratait. Aláírja a nyugtát, hogy visszakapta a pénzét és a személyes tárgyait. A következő kapu is kinyílik, és Zuzanna már a havas utcán áll a szürkületben.

Észreveszi, hogy Benedykt ott van az utca túloldalán, a férfi odarohan hozzá, megöleli, megcsókolja, és az autóhoz kíséri. Elhaladnak néhány parázsüst mellett, amelyeknél egyenruhás emberek melegednek. Katonai autók, másutt tankok állnak mellettük. Kétszer is megállítja őket a katonai rendőrség őrjárata. A fiatal egyenruhások benéznek a csomagtartóba, ellenőrzik az iratokat. Benedykt megmutatja a dokumentumokat, hosszasan magyarázko­dik. Egy tank áll a házuktól néhány méterre. Adam várja őket az ajtóban.

 

Bronisław Wildstein: A velünk élő múlt

Fordította: Németh Orsolya

Rézbong Kiadó, Göd, 2019