---

​

---

A lengyel alkotmányos hagyomány [--1--]

I.

Lehetetlen beszélni a lengyel alkotmányos hagyományról anélkül, hogy már az elején megállnánk a hagyomány fogalmánál. Mi az a hagyomány? Kiváló, ironikus választ a fordított kérdésre – mi nem hagyomány – Stanisław Bareja adta a híres „Miś” (Maci) vígjátékban, amelyet manapság általában „kultfilmnek" hívnak. Szó esett ott az „új, világi hagyományról”. A hagyomány éppen nem ez. Először is, nem lehet „új”. A hagyomány lényege az, hogy régi, megalapozott, és mindenekelőtt nem kívülről kényszerített.

A hagyománynak egyfajta autonóm módon kell születnie; rendelet által nem megy. Nem az állam akaratában, az uralkodó szeszélyében, sem a tisztviselők vagy politikusok döntéseiben gyökeredzik. A hagyomány megszületik. Időnként fájdalomban, amikor bizonyos megoldásokat évtizedek óta a „próba–szerencse” módszerével ellenőriznek. Az, ami megmarad – tartósan beépül a társadalmi véráramba – éppen hagyománnyá, valami értékessé, becsessé válik, olyanná, amit érdemes ápolni, és amit „a történelem hagyatékaként nemzedékről nemzedékre kell átadni” – ahogyan azt az Áprilisi alkotmány [--2--] fogalmazta meg. A hagyomány nem csak maga a múlt – ez a jövő felé irányuló múlt és jelen, és a Bibliát újrafogalmazva – ez nem a halottak Istene, hanem az élők Istene.

Csakúgy, mint a hagyomány nem lehet új egyáltalán, nem lehet új az alkotmányos hagyomány sem. Itt azonban felmerül a kérdés a hagyomány és a jelenlegi alkotmány kapcsolatáról – amelyet egy bizonyos történelmileg meghatározott időpontban fogadtak el. Lengyelország esetében ez az időpont – alig és egyben már – húsz évvel ezelőtt volt.

Ezen a ponton egy pillanatra meg kell állni magánál az alkotmány kifejezésénél. Nagyon gyakran, úgy Lengyelországban, mind a kontinentális Európa országaiban az alkotmány alatt elsősorban a legmagasabb rangú normatív aktust, alaptörvényt, olyan rendelkezéseket tartalmazó közhatalmi okmányt értik, amelyekből az általános és elvont jogi normák levezethetők, és amelyeket egy olyan szuverén hatalom őrzi, amely képes a normák betartását kikényszeríteni. Ez természetesen igaz – formális értelemben éppen ez az írott alkotmány. De akár a közismert brit példa is azt jelzi, hogy az alkotmány egyetlen konkretizált dokumentum nélkül is létezhet; hogy maguk az alapelvek és szabályok, általános ismertségük és egyetemes betartásuk fontosabb, mint a papír. Amikor a szabályokat és alapelveket egy törvényben kimondják, konkretizálják és leírják, akkor egy írásbeli alkotmánnyal lesz dolgunk. De vajon az adott állam számára eddig alapvetőnek ítélt szabályok és alapelvek leírása azt eredményezi-e, hogy az, amit azok normatív kimondása alapjánál lefektették, már nem érvényes, nem köt, megszűnt? Nem kell-e egyenesen a „közösségi alkotmány” előbbre valóságáról beszélni, amely a közösség önmeghatározása az „állam alkotmányával” szemben, amely az előbbit vagy rendszer- és normatív szintjén végrehajtja, vagy eltorzítja, vagy erőszakkal megpróbálja megváltoztatni? Végül is előfordulnak olyan írásbeli alkotmányok, amelyek nem tükrözik ezt a valódi, „a közösség alkotmányát”, szélsőséges esetekben pedig harcba szállnak vele. [--3--]

Természetesen léteznek szinte ex nihilo létrehozott fiatal országok, rövid saját történelmükkel, amelyek elkerülhetetlenül az általuk választott forrásokból merített megoldásokra hivatkoznak majd, vagy olyanok is, amelyek különféle okokból nem tudnak vagy nem akarnak hivatkozni hagyományaikra. Az ő esetükben az írásbeli alkotmány lesz az új állam és társadalmi rend sarokköve, amely vagy fenntartja a rá épített állam épületét, vagy pedig az építők által eldobott kővé válik, ennek sokféle lehetséges hatásaival. [--4--]

A „lengyel alkotmányos hagyományon” elgondolkodva érdemes itt harmadik alkalommal is megállni, ezúttal a legfontosabb, kulcs jelentőségű szónál, a Lengyelország kifejezésénél.

Lengyelország nem az 1918-as emlékezetes évben, azaz a függetlenségünk és az állam-szuverenitásunk visszaszerzésének évében jött létre. Annál inkább nem jött létre 1944-ben – ahogyan azt a maga idején egyesek próbálták ábrázolni, a hamis, propagandás „Népi Lengyelország” kifejezést használva. [--5--] Nem is, a történelmünk szempontjából oly fontos, 1989. évben hozták létre. Mondván: „Lengyelország”, mindig gondolatba lehet, és kell is foglalnunk ezeket az elmúlt évszázados emelkedéseket és bukásokat, éppen azért, mert a kollektív tudatunkban és különösen annak nemzeti elitében – „e föld sójában” élő, megfelelően értelmezett alkotmányos hagyomány szálait soha nem szakították meg, azok csak meggyengültek. Hol tehát lehet keresni annak eredetét?

II.

Természetesen eszünkbe jut az 1791. május 3-i alkotmány, amelyet széles körben Európa legrégibb írásbeli alkotmányának tekintenek, amiről Európában csak kevesen tudnak, vagy ezt az egyszerű tényt nem akarnak tudomásul venni, ahogyan sok más egyszerű, egyértelmű igazságot Lengyelországgal kapcsolatban. Kevesen lehetnek büszkék ennyire régi írott alkotmányos hagyományokra, annál is inkább, mert van mire büszkének lenni. Annak az Alkotmánynak a megoldásai nem voltak se forradalmiak, se konzervatívok. Egyszerűen bölcsek voltak, kielégítve az akkori állam igényeit, de bölcsességüket a lengyel alkotmányosság bizonyos történelmi tapasztalatából, a lengyel politikai gondolkodásból, a saját uralkodó hatalmának tiszteletben tartásával egyesített republikánus szabadság álmából merítve. [--6--] Mindannyian tudjuk, hogy a Május Harmadikai Alkotmányt „Kormánytörvénynek” nevezték, vagyis olyannak, amely az állam „megszervezését”, vezetőségének a jó „kormányozhatóság” szellemében történő megszervezését eredményezi. [--7--] Alkotmányoknak eddig azokat a normatív határozatokat neveztük, amelyeket a Szejmünk elfogadott. Ezek között is olyan alapvető szabályok találhatóak, amelyek úgymond vezetik a lengyel alkotmányos hagyományt, és amelyek később visszatükröződtek különböző nem rákényszerített írásbeli alkotmányokban.

Szálljunk le tehát rögtön nagyon mélyre az államszervezési hagyományainkba. Ahhoz, hogy merítsük a lengyel politikai hagyomány forrásaiból, indokolt a politikai közösségünk bölcsője – Nagy Lengyelország felé fordulni (így, külön írva nevezték régen Nagy-Lengyelországot, Wielkopolskát). Íme a Nagy-Lengyelország 13. századi krónikája, amelyet egyesek Boguchwał püspöknek, mások Godzisław–Baszka papnak tulajdonították, azt mondja, hogy: „…A lechitáknál – akik testvérek lévén egy atyától származnak – nem volt szokásban, hogy valamilyen királyuk vagy hercegük legyen, hanem csak közülük választottak ők maguk tizenkét gondosabbat és gazdagabbat, akik elrendezték a vitás ügyeket és kormányozták az államot, senkitől semmilyen adományt nem követelve…" [--8--]

Miről számol be nekünk ez az üzenet? Biztos nem a történelmi tényekről, hanem az akkori lengyel szellemi elit néhány, az államról, hatalomról és társadalomról szóló bizonyos elképzeléséről. Ezen elképzelések szerint, az akkoriaknak kormányozniuk kellett az egyenlőiket, nem pedig uralkodni felettük, amint ezt később Jan Długosz és Marcin Kromer is hangsúlyozta, erre a történetre hivatkozva. Tehát itt egyértelműen körvonalazódik az állami hatalom „polgári” eredete, esetleg a társadalmi szerződés valamilyen ősi mintája is. Mindenesetre ez egy olyan hatalom gondolata, amelyet nem kényszerítettek ránk sem az idegen sem pedig az őshonos bitorlók. Olyan hatalom, amely nem saját magát, nem is egy bizonyos elitet vagy kasztot szolgálja, hanem a köz javát. Vajon nem ez az alkotmányunk első és legrégebbi alapja, amely azonnal hangsúlyozza az olyan politikai alanyt alkotó testvéri „mi”-t, amely különbözik az individualista „én”-ek halmazától? Ugyanakkor ez a „mi” nem fejlődhet az egyéni „én”-ek rovására, követelve tőlük azt, ami nem jár. Tökéletesen megértette, és néhány száz évvel később ugyanezt fogalmazta meg Juliusz Słowacki a következő versben: „Mentek kiáltozva: »Lengyelország! Lengyelország!«”[--9--].

Ezt az elvet alkalmazta az 1505-ös híres szejm-alkotmány, amely a „Nihil novi” szavakat tartalmazza, és ezzel a névvel írta be magát a történelem és rendszergondolkodás legdicsőségesebb oldalaira. [--10--] Semmit rólunk – nélkülünk. Éppen akkor, a radomi Szejmben megszületett Lengyelország, majd az egész Köztársaság, szellemében republikánus politikai rendszere, amely bevezette a hatóságok megosztását és kölcsönös fékezését szolgáló mechanizmust (mást mint a későbbiekben Locke-nál és Montesquieu-nél) a parlamenti rendek között: Király, Szenátus és Képviselőház között. Egyesek hajlamosak ezt a parlamenti alkotmányt a legrégebbi lengyel írásbeli alkotmánynak tekinteni. Annak az elvére milyen szépen hivatkozik a Május Harmadikai Alkotmány, amikor így kezdődik: „A Szentháromságban az Egyetlen Isten nevében. Stanisław August Isten Kegyelméből és a nemzet akaratából lengyelek királya etc…” A királyi hatalom itt egyrészt isteni szankció, másrészt – a forrása a Nemzet. Mindkét forrás egy célt határoz meg: a hatalmon lévők korlátozását és magának az állami hatalomnak a korlátozását, amely nem bitorolhatja meg a mindenhatóságot. A lengyel alkotmányos hagyományban az állami hatalom nem önmagát szolgálja, hanem természetes módon alárendeltje más, magasabb alapelveknek és az egyetemes jónak. Nem véletlen, hogy Władysław Jagiellończyk óta a Lengyelország Királya esküdött az államnak, a saját Királyságának a törvényeire, amelyet később Köztársaságnak hívtak. A mai alkotmány első cikkében szintén az áprilisi alkotmány szellemében ismétli, hogy az államunk „minden polgárnak a közjava”.

És ha a java, különösen a keresztény etika fényében értendően, akkor az erkölcse is, amely lefedi az élet minden területét – a politikai szférát is. Nem kell abból azt a következtetést levonni, hogy a lengyel politikát mindig is kristályerkölcs jellemezte. Ez naiv idealizálás lenne. Az erkölcs kritériuma a politikában azonban Lengyelországban rendkívül jellegzetes volt, és még a védekező háború rendszer szintjén szabályozott másképességében is tükröződik. [--11--] Itt a Machiavelli praktikussága és cinizmusa, amely sokak számára az új idők, az újjászületés, a Katedrálisok Évszázadainak állítólagos obskurantizmusával való szakítás szinonimájává vált, nálunk az elfogadhatatlan erkölcstelenségének szinonimájaként ment át a közbeszédbe. A Visztula partján hasonló szellemben született úgynevezett „Kallimakhoszi tanácsok” szerzője, tudván a cinikus, nevezetesen machiavellisztikus javaslatai társadalmi fogadtatásáról, inkább formálisan névtelen maradt. Etika, az amelyet nyilvánosan hirdették, a lovagi ethoszra jellemző axiológiára utalt, visszautasítva – legalábbis a nyilatkozatok területén – a politikai „gyakorlatiasságot”, amely minden áron és minden eszközzel teszi lehetővé a sikert. Ezt a lengyel „irracionális” sajátosságot észrevette a tizenkilencedik századi lengyel költészet mind a négy nagy prófétája, a nemességi és nemes identitás megmentésének érdekében megparancsolva a polgári kereskedői mentalitás elutasítását, még ha ez nagyon sokba is kerülne. [--12--]

Éppen ebbe a retorikába beleírja magát Beck miniszter híres Szejm-beszéde, amely a becsületből egy olyan támpontot csinál, amely még az erőn túli teher vállalását is megköveteli, amit Lengyelország a II. Világháború éveiben meg is tett, hihetetlen árat fizetve az „irracionális”, de mégis helyes választásáért. Természetesen másképp is lehetett volna cselekedni akkor. Lehettünk volna a Quislingek országa. Valószínűleg jobban jöttünk volna ki rajta, és úgyis ugyanazzal vádolnának minket, viszont elveszítenénk valamit, ami saját magunkat meghatározza – a nem is annyira alkotmányos, mint egyszerűen nemzeti becsületünket és az identitásunkat. És nem az a legfontosabb, hogy mások tudnak-e, vagy akarnak-e tudni erről valamit. [--13--] A legfontosabb, hogy tudják ezt azok, akiknek lengyelségérzetük van. Az igazság ugyanis nem politikai funkció, ahogyan ezt egyszer megfogalmazta az egyik szovjet diplomata, akit hazugságon rajtakaptak, hanem az objektív lét tükröződése. Lengyelországra és a lengyel társadalomra annyira jellemző az objektív és változatlan Tényezőbe vetett hit, főleg a mai laicizált Európához képest, amely a társadalmi értékek meghatározott rangsorolásának az oka és egyben azt eredményezi, hogy nálunk a sacrum mindig formálta a profanumot. Soha nem fordítva. [--14--] Nehéz lenne tagadni, hogy a kereszténység, vagy pontosabban: a katolicizmus évszázadokon keresztül alakította Lengyelország képét, és a kezdetektől elkísérte a történelmét, így a „Lengyelország keresztségét” az állam „alapító mítoszává” és pillanatává tette. Ugyanakkor ez volt a „kereszténység keresztény olvasása” (mennyire különbözik a német teuton lovagokétól! [--15--]), amely olvasás hamarosan az ortodoxia összeegyeztetéséhez vezetett a nem ortodoxok iránti toleranciával, sőt a teljesen más vallásúak irántival is. Ez nem volt egy könnyű út, mert nem is lehetett ilyen egy olyan államban, ahol még a király sem volt ura az alattvalói lelkiismeretének (ellentétben egyes más európai királyságokkal). Biztos, hogy mérföldkő volt rajta a Varsói Konföderáció, amelyet akkoriban erősen kifogásolták, a befejezése pedig – a Május Harmadikai Alkotmány szavai, amelyeket az érett alkotmányos hagyományaink gyümölcseként érdemes megidézni: „Az uralkodó nemzeti vallás a szent római katolikus hit – és az is lesz (…). És hogy ugyanez a szent hit megparancsolja nekünk, hogy szeressük felebarátainkat, ezért minden embernek, akármilyen felekezetű is legyen, a hitben békével és a kormány védelmével tartozunk…” [--16--]

Az állam keletkezésének és céljainak fent említett megértéséből számos következmény és elv fakadt, amelyek létezése évszázadok óta ismert volt, például akkor, amikor a személyes szabadság despotikus és önkényes megsértését ellehetetlenítő, a „neminem captivabimus nisi iure vioum” szavakkal kifejezett elvet fogalmazták meg, és ennek tiszteletben tartását követelték Władysław Jagiełło királytól. A legfontosabb tehát az alattvalók alanyisága az államban, amely idővel de facto állampolgárokká tette őket (bár akkoriban, ez tudvalévő, nem mindenki volt polgár). A polgárnak jogai voltak, ezen belül politikai. Néhány az uralkodó kiváltságaiból fakadt – minden következő királynak pedig esküdnie kellett elődjének jogaira. Másoknak természetes jellegűeknek kellett lenniük – „ex lege natura” konföderációk jöttek létre a Köztársaságban a jogok és szabadságok védelmére. Ez is az íratlan alkotmányos hagyománynak egy állandó eleme. A konföderáció hagyománya a 13. század óta tart nálunk, egészen a „Szolidaritás” létrehozásáig, amely egy hatalmas országos konföderáció volt a nemzetet illető szabadság és jog megvédésére. [--17--] Ezen az alapon született a jogállam lengyel hagyománya – nálunk a története nem a tizennyolcadik és tizenkilencedik századra nyúlik vissza, amikor Európában leverték az uralkodói abszolutizmust, hanem lényegesen korábbi évszázadokra, mivel a független Köztársaság soha nem fogadta el az uralkodói önkényt és ennek következtében soha nem tapasztalta meg az abszolutizmust. Ez a mai napig különféle súrlódásokat és félreértéseket szül a vezető struktúrákkal, a nemzetek felettiekkel is, amelyek más politikai hagyományok történelmi alapjain jöttek létre, és amelyekben az uralkodói abszolutizmus évszázadok óta kiemelkedő helyet foglal el, és amelyekben továbbra is jelen van az imperialista gondolkodás. [--18--]

A hatalomban lévőknek a törvény tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettsége, bár eltérően értelmezve, évszázadok óta nyilvánvaló volt számunkra. Érdemes megemlíteni, hogy éppen ötszáz éve olyan szabályok vannak nálunk érvényben, amelyeket ma a világ a jogállamiságtól elválaszthatatlannak tekinti [--19--], például a törvény kihirdetésének elve, mint annak érvényességi feltétele [--20--]. Ugyanakkor megértették, hogy a jog – különösen a megalkotott, azaz mindig politikailag érintett – ugyanazzal az értékkel bír, mint az általa szolgált értékek. Ezért az egyes tizennyolcadik századi „sarkalatos jogok”, liberum veto-val az élén, nem maradtak meg az „alkotmányos” kánonunkban. Elvetették azokat, figyelmen kívül hagyva a formális és jogi akadályokat, jogosan mellőzve azokat, és – az akkori joggal és eljárásokkal formálisan ellentétesen – elfogadták a Május Harmadikai Alkotmányt, mert jól értették, hogy Salus Republicae suprema lex. A történelem az egyesült Négyéves Szejmet, amely elfogadta az 1791-es alkotmányt, egyértelműen pozitívan értékelte, viszont egyértelműen negatívan – a targowicei árulást, amely a polgári jogok és szabadságok jelszavát előhúzva, külföldi támogatással éppen ellene harcolt.

Az alkotmányos hagyományunk még egy fontos vonása kapcsolódik a természetes jogokkal bíró állampolgárok szabadságához és alanyiságához, valamint az abszolutizmus hiányához az állami rendszerben, amely mindig is magával vonta a centralizmust. Az önkormányzatról van szó – úgy területi, mint városi, céhes, vagy akár felekezeti – amely elsősorban a zsidókat foglalta magába – akik nem véletlenül olyan sokan éltek az egykori Lengyel Köztársaságban. Évszázadok óta gyakorlat volt nálunk a nemesség területi önkormányzata. Természetesen ez egy sajátos, a korszaknak megfelelő önkormányzat volt. A helyi közösségeknek azonban jogot adott arra, hogy saját szabályaik szerint saját területüket irányítsák, aminek az alapja a regionális tanácsi demokrácia (sejmik) és az életfogytig tartó helyi hivatalok működtetése volt, ahonnan a királynak rendszerint nem volt joga visszahívni senkit.

Manapság a lengyel regionális tanácsról, mint a bajkeverők verekedéseinek, ivászatok és párbajok gyűjtőhelyéről gyakran eltorzult képünk van, amely a lengyel hagyomány és a lengyel történelem megutáltatási és meghamisítási szélesebb áramlatának részeként jött létre, amelynek az apogeuma jogosan a „szégyenpedagógia” elnevezést kapta. Ennek ki kellett volna nevelnie, és részben ki is nevelte, az el nem követett bűnökért elnézést kérő, félig tanult fél-értelmíségit, akit egy évtizeddel ezelőtt „művcsinek” hívtak. Ennek az egyénnek a „lengyelség rendellenesség”, [--21--] ezért igyekszik minél inkább szakítani vele, elhagyva főleg a hagyományát. Természetesen különféle dolgok történtek a regionális tanácsokban. Sokszor inkább „szablyát”, mint „szabályt” használták. [--22--] De ha nem lenne a „regionális tanácsi uralom”, ahogyan azt nevezte Adolf Pawiński [--23--], akkor hogyan működne az ország a központi kormányzat gyengülésének és bénultásának korszakában? Ezt a teret akkor a decentralizált polgári hatalomnak sikerült betöltenie, éppen azért, mert még nem tapasztalta a centralizmust és a bürokráciát.

Ebből az önkormányzati alkotmányos hagyományból fakadt a lengyel, sajátosan polgári, területi közigazgatási modell is, amely megváltozott és modernizált formájában jelent meg a Négyéves Szejm idejében. Az országfelosztások lecserélték ezt a modellt egy teljesen másra, amely nem a republikánus hagyományainkból származó, hanem a Napóleon – aki számára az adminisztráció csak a fegyverzet típusa alapján különbözött a hadseregtől – által módosított és egyféleképpen „militarizált” abszolút monarchia hagyományaihoz és tapasztalataihoz visszanyúló mintákra épült. [--24--] Ez a modell abszolút központosítást és abszolút szakmai bürokráciát tételezett fel. Az újjáéledt második Lengyel Köztársaság már nem tudta újjáépíteni ezt a lengyel önkormányzati hagyományt, és az elfogadott adminisztrációs modell valószínűleg túl központosított és bürokratikus volt. Feliks Koneczny évekkel ezelőtt helyesen írta, hogy a hazai hagyomány elhagyásával megváltoztattuk az adminisztrációt, amely egy élő szervezet volt – egy halott mechanizmusra. [--25--]

Érdemes megemlíteni, hogy a szabad Lengyelországba való fokozatos visszatérés kezdetét jellemezte a visszatérés a területi önkormányzat eredetéhez, amely az állam megszervezésének évszázados hagyományainkban rejlik. A területi önkormányzásnak a Szolidaritás-féle Szenátus által végrehajtott helyreállítása valószínűleg a kommunista uralom lengyelországi bukása utáni első negyedszázad legnagyobb sikere volt. Jelentős részt vett ki ebből a megboldogult Michał Kulesza, akinek a nevére kell itt hivatkozni.

Végül érdemes megemlíteni, hogy a lengyel alkotmányos hagyomány magában foglalja a különleges szövetség rendkívüli jelenségét is – egy olyan uniót, amelyben kölcsönös érdek és egyenlő jogok mellett, saját hagyományaik és különbségeik tiszteletben tartásával egyesült a két nemzet (illetve sokkal több), amelyeket Mickiewicz egy házaspárként akart látni, amelyet csak az ördög akar elválasztani. [--26--] A Nagyhercegség uniója a Koronával súlyosan befolyásolta Lengyelország, Litvánia és Rusz sorsát. Lehetővé tette a lengyel politikai rendszer és kultúra eszmeinek egyfajta keletre irányuló „exportját” is, ugyanakkor az ilyen „ajánlat” vonzereje miatt a helyi politikai és szellemi elit tömeges polonizálódását okozva. [--27--] Feltette a kérdést a Lengyelország földrajzi elhelyezkedése által meghatározott európai politikánk fejlődési irányai ügyében is, amely soha nem volt abban a luxushelyzetben, hogy magányos sziget legyen a kontinens partjainál. A Piastok Lengyelországa és a Jagiellók Lengyelországa, a Dmowski Lengyelországa és a Piłsudski Lengyelországa között fennálló dilemmák továbbra is érvényesek, és jól szemléltetik, hogy a történelmi hosszú távúság nem csupán Braudel elméleti megközelítése, hanem egy valóság. [--28--]

III.

Ezek a lengyel alkotmányos hagyományok, amelyek régebbiek, mint a legrégebbi írott lengyel és egyben európai alkotmány, rendkívüli erőt adott a lengyel állam fennmaradásához a felosztások során. A lengyel államiság hivatalosan megszűnt, ám az íratlan, nem kodifikált és ennélfogva eltérés alá nem eső lengyel alkotmányos hagyomány nem szűnt meg.

Mert amikor az alkotmány eszmévé lesz, ezzel válik halhatatlanná!

Amikor történelmünk különböző drámai pillanataiban ismételték a nemzeti himnuszunkban szereplő „Nincs még veszve Lengyelország” szavakat, nem kötötték Lengyelország létét konkrét királyhoz, hatalomhoz vagy akár határainkhoz sem. Énekeltek viszont, „addig amíg élünk”. Lengyelország addig volt, amíg volt bennünk Lengyelország eszméje. [--29--] Szerves része az alkotmányos hagyományunk, amely alkotmányos rendszer értelmében nem egy másik országnak Európában, nem is „ennek az országnak”, hanem éppen a Lengyel Köztársaság lényegét képezi.

Csak névből létező Lengyelország – olyanunk márpedig egykor volt – alkotmányos hagyományai nélkül, szuverenitás nélkül, republikánus eszmék nélkül, alanyiság és polgári szabadság nélkül, jogállamiság nélkül, igazi önkormányzat nélkül, a nyilvános és szellemi terében jelen lévő keresztény sacrum nélkül, bölcs vallási tolerancia nélkül, a közösség létezését megalapozó szolidaritás nélkül, a saját évezredes történelmének emléke nélkül, a generációkat időtlen kötelékkel összekötő nemzet nélkül, amely ugyanakkor nyitva áll mindazok számára, akik azonosulnak az így értelmezett Lengyelország eszméjével – ilyen Lengyelország nem lenne teljesen önmaga. Nem lenne önmaga akkor sem, ha elfelejtenénk, hogy nemzeti közösséget alkotunk mindazok számára, akik saját akaratukból hozzá akarnak tartozni; akik készek nem csak felhasználni azt és meríteni belőle, hanem áldozatot is vállalni érte, voksukat letenni a lengyel oldalon, próba idején nem engedni a külső nyomásnak és fenyegetésnek, amelyek több mint kétszáz éve mantraként visszatérnek. Kizárólag etnikai vagy faji szempontból értelmezett lengyel nemzet ma megtagadása lenne a lengyel ethosznak, amely vonzott eredetiségével, és paradox módon, különösen a tizenkilencedik században, amikor a nem létező lengyel állam nem tudott felajánlani semmit számos nemzeti neofitájának. [--30--]

A lengyel alkotmányos hagyomány a szabadság, nem az az egoista vagy individualista, nem az anarchia, amely azt súgja, hogy „tégy, amit akarsz”. Ez az egyéni és kollektív felelősséget, szolidaritást igénylő szabadság, amelynek közös nevezője a lengyel államérdek kell, hogy legyen, és nem az európai vagy a globális piac legerősebb játékosainak érdeke. Történelmünk, ideértve az állami rendünk történetét is, az állandó összecsapása annak, ami a hagyományunkban értékes, azzal, ami értéktelen, hülyeséggel, egoizmussal, gyávasággal, árulással és hazaszeretet megtagadásával bélelt. Ez az állandó küzdelem a szabadság és a törvény (és az utóbbi időben az alkotmány) szlogenjével vivő liberum vetóval és a targowicai árulással – amelyek eszközként szolgálnak a belső oligarchák és a külső hegemónok kezében, akiket Lengyelország mindig is zavarta és irritálta. [--31--]

A szabad emberekre jellemző alanyiság- és a méltóságérzetünket, gyakran irracionális, a valóságtól elszakított „lengyel kardcsörtetésként” értelmezik és értelmezték. Azok, akik ma oly’ szívesen használják ezt a gúnyos mondatot, valószínűleg nem tudják, hogy magát Vlagyimir Iljics Lenint idézik, aki ezzel a kifejezéssel értékelte Piłsudski 1920. márciusi akcióit. Alig néhány hónappal később még Leninnek is rá kellett jönnie, hogy a „lengyel kardcsörtetés” néha nagyon hatékony és fájdalmas tud lenni. [--32--]

A „Lengyelország” kifejezés, alapvető minden lengyel alkotmánynál, bár paradox módon szinte észrevétlen, önmagában hatalmas tartalomgazdagsággal bír, beleértve az alkotmányos tartalmat is. Lengyelország ugyanis nem egy olyan termék neve, amely az európai szupermarket polcán fekszik, és nem a következő európai köztársaság számnevének helyettesítője. Ez a közösség azon identitása, amely nemzetté fejlődött és létezését örökre a saját szuverén politikai létezésének szükségességével kötötte össze, amelynek kemény magját a lengyel alkotmányos hagyomány képezi.

Dr. habil. Jan Majchrowski, a Varsói Egyetem professzora

 

JEGYZETEK:

 

1. Ez az értekezés 2018. március 9-én, a Varsói Egyetem Jogi és Közigazgatási Karának 19. Tudományos Konferenciáján került előadásra, majd az alábbi könyvben tették közzé: „Między tradycją a nowoczesnością. Prawo polskie w 100-lecie odzyskania niepodległości” (A hagyomány és a modernitás között. Lengyel jog a függetlenség visszanyerésének 100. évfordulóján), tud. szerk. Łukasz Pisarczyk, Wolters Kluwer, Varsó 2019, p. 58–75. Rövidített változatát (lábjegyzetek nélkül) a Lengyel Köztársasági Elnök Kancelláriája is közzétette az első, „Prawo dla dobra wspólnego” (Jog a közjóért) c. Belwederi Nyári Iskola részeként., Varsó 2019, p. 70-78.
2. Ez utóbbi nyilatkozatát, az alkotmányos norma rangjává emelve, igazából az államra vonatkoztatta, de nem elvontan, vagy csak intézményesen, sem pedig egy speciális állami formában – a Lengyel Köztársaság Anno Domini 1935-ben – értelmezve, hanem a nagybetűvel írt Lengyel Államra, amely az időrendi határaiban messze túlmutatott az 1935. éven, ráadásul mindkét irányban: a múltba és a jövőbe. A lényegi identitása, amelynek köszönhetően éppen a Lengyel Állam volt, évszázadok óta, egy meghatározott identitáson, kulturális közösségen kellett alapulnia, amelyhez a közös hagyomány tartozik. vö.: az 1935. április 20-i Alkotmányos Törvény 1. cikkelye (30. sz. Közlöny, 227. tétel).
3. A tudományban az alábbi kifejezések léteznek e jelenségekre vonatkozóan: az „előíró jellegű alkotmányosság” és „konstruktivista alkotmányosság”, vö.: Lech Morawski, „O tożsamości konstytucyjnej Polaków” (A lengyelek alkotmányos identitásáról), „Prawo i Więź” 1/2012 sz., újranyomtatva az Alkotmánybíróság által, 2018. február 2-án, az AB-nél szervezett, néhai prof. Lech Morawskinek szentelt „Alkotmányos identitás” c. tudományos konferencia alkalmával kiadott füzet formájában, p. 6.
4. Felvetődik itt az Egyesült Államok alkotmányának példája, egy olyan államé, amely politikai értelemben szinte „nyers gyökérből” jött létre, amelynek elfogadott politikai alapelvei úgy tűnt, hogy konkrét irányt adnak a jövőbeli fejlődéshez. Ezt a példát azonban sem lehet a hagyományoktól, például a rendszer-gondolkodástól, és azoktól a politikai filozófia meghatározott trendjeitől való teljes elszigeteltségben értelmezni, amelyeket a fehér, protestáns, angolszász poszt-kolonisták vették fel, az útjuk elején olyan dilemmákkal szembesülve, amelyeket (helyenként, különös tekintettel a kortárs alkotmányosság tapasztalataira, lakonikus) alkotmányukra támaszkodva kellett ugyan megoldaniuk, de néha kreatívan elolvasva és értelmezve azt, ami eredményezte, eredményez, és valószínűleg eredményezni fog különféle fordulatokat az USA politikai és társadalmi történelmében.
5. Amely egyébként, továbbra is lézeng az irodalomban, és amelyet nem csak a történészek és az alkotmányügyi szakértők idősebb generációjának egyes képviselői gondolkodás nélkül ismételgetik a mai napig.
6. A forradalmi vagy kvázi-forradalmi jellegű erőszakos politikai változások idejében az uralkodó hatalmához való hozzáállást érdemes három olyan ország példáján végigkövetni, amelyek a világon elsőként adtak ki alkotmányként általánosan elismert aktusokat: Egyesült Államok, Lengyelország és Franciaország. Az amerikaiak nem próbálták megfosztani a királyt a tróntól, hanem megtagadták tőle a jogot, hogy uralkodjon a területükön, amely felett saját szuverén hatalmukat állították fel („We, the People…”). A lengyelek a koronán kívül uralkodójuknak a nemesi öltözék többi részéhez jól illeszkedő republikánus „konfederatka” sapkát ajánlották fel, amelyet a Lengyel Köztársaság egyes választott uralkodói az elmúlt kétszáz évben már viseltek. A franciák némi habozás után, amelyet nehéz lenne gondolkodásnak nevezni, meggyilkolták királyukat, ugyanezt tették a királynővel, a megkínzott fiatalkorú trónörökössel, valamint papok és arisztokraták ezreivel, azok feleségeikkel és gyermekeikkel együtt, akikben a Köztársaság megelőzésképen felismerte a Nép ellenségeit.

A Liliomvirágok (Fleur-de-lis) Franciaországa, ill. a Szent Lajos és Jeanne d’Arc jegyében született francia kereszténység hagyománya azonban annyira veszélyes volt, hogy a már meghalt királyok megsemmisítése mellett is döntöttek, akiknek maradványait eltávolították a Saint Denis apátságból és mészgödrökben nihilizálták. Ezzel is a francia köztársaság határozottan az „új világi hagyomány” mellett döntött, idővel saját panteonjait létrehozva és fokozatosan, lépésről lépésre hozzákezdve a hagyomány nihilizálásához a társadalmi élet további részeiben, a közelmúltban pedig, különösen a családi életben. A Lengyel Köztársaság megőrizte a Waweli székesegyházat, azokkal a sírokkal, amelyekben a királyok mellett más lengyel köztársaságok vezetői is nyughelyet találtak. A hagyomány időtlen szála nem szakadt  meg.

7. Vö.: Jan Majchrowski, „Rządy wielkie i małe, czyli o pisowni terminu »rząd« w polskich przepisach konstytucyjnych” (Nagy és kis kormányok, avagy a „kormány” kifejezés helyesírása a lengyel alkotmányos rendelkezésekben), in: „Prawo, język, logika. Księga jubileuszowa Profesora Andrzeja Malinowskiego” (szerk. S. Lewandowski, H. Machińska, J. Petzel), Varsó 2013, p. 138-139.
8. „Kronika Wielkopolska”, Varsó 1955, p. 55.
9. Mentek s zúgtak: „Lengyelhon!”, „Lengyelország!” – zengték,
   Míg egyszer csak szavukat ajkukon feledték.
   De mert hitték: ismeri népét az Úr itt lenn,
   Mentek tovább, s harsogták: „Haza! Haza! Isten!”
   Lángba borult a csipkebokor. Isten állt ott;
   Végigmérte őket, s szolt: „Hol hát a hazátok?”

Ment a másik, s kiáltott égnek emelt kézzel:
„Uram, add, hogy egy legyek az emberiséggel
Szívben-vágyban – s noha csak kis csöpp tengerében –,
Ellentmondjak bátran az igazság nevében!”
Megjelenik rá az Úr, s csipkebokra zengi:
„Amint látom, te régi lengyel akarsz lenni.”

[Juliusz Słowacki, Versei, Európa, Budapest 1976, p. 177., fordítás Rónay György]

10. Vö.: pl. „Radomiensis Conventionis decreta Alexandri Regis. Konstytucje Wieczyste Sejmu Radomskiego 1505 roku”, Radom 2005, amely jubileumi kiadványban a szintetikus tudományos magyarázatok mellett helyet talált a Radomi Szejm normatív határozatainak reprintje is, a Lengyel Királyság köztörvényét tartalmazó Jan Łaski Alapokmányából, amelyet egyébként ugyanezen Szejm határozatai eredményeként bocsátottak ki.
11. A Királyság határain kívül zajló háborúkhoz, és csak ilyenek lehettek az offenzív háborúk, kellett a Szejm jóváhagyása. A Lengyel Köztársaság határain belüli háborúk folytatása, pedig ilyenek voltak a valaki általi támadásból indított védekező („defenzív”) háborúk, más jogi szabályozásokkal és korlátozásokkal járt együtt; vö.: B.[Bogumir (Gottfryd)] Lengnich, „Prawo pospolite Królestwa Polskiego” (A Lengyel Királyság köztörvénye), Krakkó 1836, p. 390.
12. „Az akkori Nyugat a lengyelek számára a civilizáció és a demokrácia, ugyanakkor a merkantilizmus és a szabószellem szimbóluma is volt. – ahogy mondta Zygmunt Krasiński. Az ország idealizálta a Nyugatot, az emigráció leleplezte (…). Mialatt Balzac a burzsoá várost, a pénz körül koncentráló emberi szenvedélyt írta le az »Elveszett illúziókban«, Mickiewicz alkotta a »Pan Tadeus«-ot. Ez az összehasonlítás (…) megmutatja egy francia és egy lengyel közötti különbségek óriási mértékét abban az időben. Ezek a különbségek a mai napig fennállnak.” Így írt még akkor fiatal Adam Michnik, a – mennyire pontos – gondolatait egy kötetben nyomtatva az 1983. december 12-i levéllel, amelyet őrizetből küldött az akkori belügyminiszternek, Czesław Kiszczak tábornoknak. A levél, amely tele volt (megérdemelt) sértésekkel a miniszterelvtárssal szemben, jelentős csattanóval zárult: „A karácsonyi asztalnál egy pillanatig gondoljon, hogy elszámoltatják majd a tetteiért. Felelnie kell majd a törvény megszegéséért. A megbántódtak és megalázottak kiállítják majd Önnek a számlát. Veszélyes pillanat lesz az (…). Saját magamnak pedig azt kívánom, hogy – ahogyan Otwockban sikerült segítenem megmenteni több beosztottjának az életét – időben ott lehessek, amikor Önt fenyegetés éri, és segíthessek Önnek”; Adam Michnik, „Polskie pytania” (Lengyel kérdések), Párizs, 1987, p. 187., 278. Érdemes hozzátenni: a kívánságok valóra válnak. Ez a történet azonban már nem tartozik a „Becsület történetéhez Lengyelországban” (ugyanaz a szerző), bár a levél címzettje idővel éppen a „Becsület embere” címet kapta a szerzőjétől.
13. Nem a legfontosabb, de fontos, mert közvetlenül a lengyel államérdekre vonatkozik, többek között a „lengyel koncentrációs táborok” kifejezés kapcsán, amelyről a szerző már tízenvalahány évvel ezelőtt írt, nagyon határozott fellépésre szólítva fel ezen a téren; Jan Majchrowski, „Nie tylko papież się myli” (Nem csak a pápa téved), in: Znaki Nowych Czasów, 12–13/2004. sz., p. 7–8. A hamisítatlan történelmünket – és ráadásul messze nem kielégítő szinten – csak Lengyelországban ismerik, noha mindig is volt a lengyel hagyomány és kultúra egy külföldi rajongócsoportja, sajnos annyira elit, hogy a szélesebb társadalmi körökre gyakorolt hatása gyenge volt. Példaként csak érdemes itt megemlíteni több angol értelmiségit, természetesen a legnagyobbal, Gilbert Keith Chestertonnal kezdve – akit az egyik későbbi lábjegyzetben idézek. Meg kell említeni Paul Super-t és Lengyelországról szóló könyveit, ideértve a háború előtt megírt és közvetlenül a szeptemberi kampány után megjelent művét — „The Polish tradition. An interpretation of a nation” (London, october 1939), amelyik összefoglalásában (p. 206–207) így írta le egy lengyelt: “personally, he is as a rule somewhat individualistic, an idealist, a man tolerant of the views of other man, basically religious and deeply committed to the Catholic faith but rarely really pious, a romantic and at times impractical (…). Socially, though recognizing inherited class distinctions, he is friendly across class lines (…). Politically, his individualism makes somewhat against national cohesion, but also makes him not easily drilled and regimented; he is convinced believer in democratic government and the democratic process as a whole, is a brave and able soldier passionately devoted to freedom, to his army as a means of defense but not as an instrument of aggression, and feels that his nation has a historic mission in Europe. (…) These traditions, to which, to be sure, not all are always loyal, are, on the whole, not merely an inheritance of ideas, but vital and operative forces determining individual and collective action. (…) A knowledge of these traditions is a key to  the understanding of the Pole’s personal and national decisions and actions”. Viszont William J. Rose az 1944-ben Londonban kiadott “The rise of Polish Democracy” c. könyvében, a lengyel rendszerrel és a geopolitikai helyzettel kapcsolatos gondolatai összefoglalójában kijelentette: „Are we that driven to the conclusion that the only kind of Poland able to survive as a free and independent state in Europe, is one whose people are models of personal and civic virtues, whose leaders are very nearly supermen, and whose politics have reached high level, judged even by western standards? In one sense, yes! Other peoples in Europe may permit themselves to make mistakes, but Poles dare not.(…) Poles must either become a nation of heroes or perish!” (p. 245). Mennyire szükségünk van manapság hasonló angol nyelvű értelmiségiekre!
14. „A sacrum érzése magyarázza, hogy Lengyelországban, a Kard és a Szó összecsapásában a nemzet a Szczepanówi Stanisław püspök, nem pedig a Vitéz Boleszláv király oldalára állt. Abban az időben Lengyelországban a helyi egyházi szervezet ereje nagyon csekély volt, csak a katonai csapatokba összeállt családok tudták meghatározni az összecsapás eredményét. A püspök Wawelre felvitt és a székesegyház közepén elhelyezett testét Mickiewicz a lengyel alkotmány első bekezdésének nevezte” – írta Artur Górski sok évvel a halála után kiadott könyvben: „Kultura narodu” (A nemzet kultúrája) (Varsó 2009, p. 61), amely egyfajta folytatása a legismertebb munkájának: „Ku czemu Polska szła” (Hová tartott Lengyelország). Nem ésszerűtlen lenne hozzátenni, hogy a már említett kancellár Jan Łaski is az alapokmányát [a legrégebbi megmaradt egyházi himnusz,] a Bogurodzica (Isten Anyja) szövegével kezdte, így az a lengyel törvény egészének preambulumává vált.
15. Ezen olvasatok különbségének és a német lovagokkal folytatott alapvető ideológiai vitának eredményeképpen született Paweł Włodkowic, a katolikus egyház által elfogadott, majd az egész civilizált világot mentálisan megtermékenyítő doktrínája, a hódító háború elfogadhatatlanságáról és a nemzetek közötti kapcsolatokról, amelyeknek a kölcsönös szeretet alapján kell alapulniuk; vö. pl.: Wojciech Zaleski, „Tysiąc lat naszej wspólnoty” (A közösségünk ezer éve), London 1984, p. 82-83.
16. Az 1791. május 3-i Kormánytörvény 1. [cikkelye] „Az uralkodó vallás” (nyilvántartásba vétele 1791. május 5.).
17. Vö.: Jerzy Stępień, „»Solidarność« – ostatnia konfederacja?” („Szolidaritás” – az utolsó konföderáció?), in: „Lex est Rex in Polonia et in Lithuania… . Tradycje prawnoustrojowe Rzeczypospolitej – doświadczenie i dziedzictwo”, (szerk. A. Jankiewicz), Varsó 2011, p. 195 és köv. Ugyanakkor a konföderáció szokatlan és rendkívül veszélyes politikai intézmény volt, mert a lázadás és az anarchia határán egyensúlyozott, és gyakran oligarchák és külföldi érdekek eszközeként használták a lengyel királyok törvényes hatalma ellen. Egyrészt tehát volt a konföderációs Négyéves Szejmünk annak Május Harmadikai Alkotmányával, másrészt a targowicai konföderációnk, amely a külföldi csapatok és a külföldi nagykövetek védelme alatt egy csapásra „érvénytelenítette” ugyanannak a Szejmnek minden aktusát, mint állítólag ellentéteset a sarkalatos jogokkal és a polgári szabadsággal, amelyek „védelmére” keltek a Köztársaság bizonyított ellenségei. Nem először – és nem utoljára.
18. Ha a fenti mondat túlságosan eufemisztikusnak hangzik, akkor szembesíthető a szerző által egyenesebben kifejtett nézettel in: „W obronie suwerenności” (A szuverenitás védelmében) (szerk. J. Majchrowski), Varsó 2016, p. 7 17. és köv., főleg p. 18.
19. Az lengyelországi jogállamiság ezen fél ezer éves hagyományának kiemelése volt annak az Alkotmánybíróságon, e szavak írójának kezdeményezésére megszervezett ünnepségnek a célja – amelyet prof. Ryszard Piotrowski a Varsói Egyetem Jogi és Közigazgatási Karának 19. tudományos konferenciáján említette – és amely lezárta Jan Łaski Évének megünneplését a Lengyel Köztársaság összes legmagasabb szintű hatóságának képviselőivel, Lech Kaczyński elnökkel az élén, akik az ünnepség ideje alatt, 2007. január 25-én írták alá a közös „Pro Memoria” okiratot. E szavak írója, mint kezdeményező, bemutatta az okirat eredeti változatát, amelyet az alkotmánybíróság szervezői később megváltoztatták. Az pedig a következőképpen hangzott:

„Jubileumi okirat

A Lengyel Köztársaság Szejmének határozatával kihirdetett a Korona Nagy Kancellárjának és a Lengyelország Prímásának Jan Łaskinak a Jubileumi Évét ma ünnepélyesen lezárva

• • Emlékezve a Radomi Szejm utasítására elkészített kitűnő művére, a lengyel jog első nagy kodifikációjára, amely Łaski-statútumként a történelem részévé vált,
  • Büszkén arra, hogy ötszáz évvel ezelőtt Lengyelországban végrehajtották az egyetemesen érvényes törvények kötelező kihirdetésének elvét, és hogy az akkori törvényt sikerült elrendezni, és egységes, átlátható és a nyilvánosság számára érthető okiratba beilleszteni,
  • Csodálva őseink nagyszerű elméjét, akik ily módon az általánosan elismert és a mai Európa számára közös jogállamiság elveinek az alapjait fektették le, és az akkori Lengyel Köztársaság előtt megnyitották a legnagyobb hatalmának és dicsőségének a korszakát,
  • Hálásan az akkori Parlamenti Rendeknek az országunk formájának a kornak megfelelő megszilárdításáért, amely a szabadság, a demokrácia és a közhatalom megosztásának elvén alapult,
  • A – minél magasabb tisztséget és méltóságot kellett valakinek betöltenie, annál inkább kötelező – jó egyetemes jogban és jó modorban látva a Nemzet, az Állam, az önkormányzati közösségek és az azokban élő állampolgárok megfelelő fejlődéséhez szükséges keretet,
  • Tudatában a lengyelek jelenlegi és jövőbeli nemzedékeivel szemben fennálló felelősségünknek a Köztársaságért – amely minden polgár közös java, és társfelelősségünknek az Európáért – amely az őt alkotó összes szuverén Állam és egyenlő Nemzet közös java,

Mi, az Alkotmánybíróság székhelyén összegyűltek, ünnepélyesen kijelentjük, hogy a Lengyel Köztársaságban változatlanul és tartósan érvényesek mindazon régi Köztársaság jogai, amelyek kifejezik és valóra váltják a jogállamiság, és a mindenki számára szabadságot, egyenlőséget és igazságszolgáltatást garantáló alapvető emberi és polgári jogok előírásait, és amelyeket semmilyen hatalom sem elvenni, sem érvényteleníteni nem tud. Ugyanakkor arra buzdítunk mindenkit, hogy a történelmünk és a kultúránk évszázados eredményeiből csak a legjobb mintákat merítve, tegyenek ezt Államunk és Nemzetünk teljes újjászületése és az Emberi Család békés jövője érdekében, amire magunk is ünnepélyesen kötelezettséget vállaljuk.”; forrás: saját gépírásos szöveg.

20. A lengyel történelemben a törvények érvényességi ügye nemcsak magához a kihirdetéshez kapcsolódik, hanem a már kihirdetett törvények elrejtéséhez és közzététel elmulasztásához, mint például a Lengyel Népköztársaságban és a Harmadik Lengyel Köztársaságban a lengyel emigrációs kormány teljes szabályozási munkássága kapcsán 1939 októbere óta. A Varsói Egyetem Jogi és Közigazgatási Karának „A hagyomány és a modernitás között. Lengyel jog a függetlenség visszanyerésének századik évfordulóján” c. 19. tudományos konferenciáját megnyitva, a Varsói Egyetem Jogi és Közigazgatási Karának dékánja prof. Tomasz Giaro emlékeztette, hogy ezt a kérdést nyilvánosan felvetették a Varsói Egyetem Jogi és Közigazgatási Karának 17. tudományos konferenciáján, 2016-ban, e szavak írójának értekezése által; vö.: Jan Majchrowski, „Źródła prawa a praktyka polityczna” (Jogforrások és politikai gyakorlat), in: „Źródła prawa. Teoria i praktyka”, Varsó 2016, p. 61-63. Érdemes hozzátenni, hogy a dolog nemcsak kezdetét vette, hanem boldogan és ünnepélyesen véget is ért 2017. október 4-én a Szejmben.; vö.: Jan Majchrowski, „Dziennik Ustaw władz RP na uchodźstwie i sprawa jego upublicznienie w Polsce” (A lengyel emigrációs kormány Közlönye és annak közzététele Lengyelországban), in: „Aktualne problemy konstytucji. Księga Jubileuszowa z okazji 40-lecia pracy naukowej Profesora Bogusława Banaszaka”, Legnica 2017, p. 488-494, és uő: „Solidarność i fundament ustrojowy Rzeczypospolitej” (A Szolidaritás és a Lengyel Köztársaság rendszeralapja), in: „Wkład krakowskiego i ogólnopolskiego środowiska prawniczego w budowę podstaw ustrojowych III Rzeczypospolitej (1980-1994)”, (szerk. S. Grodziski), Krakkó 2018, p. 247.
21. „A lengyelség rendellenesség – ez az asszociáció fájdalmas kitartással tör rám, ahányszor megérintem ezt a nem kívánt témát. A lengyelség mindig a lázadási ösztönömet váltja ki nálam: a múlt, a földrajz, a történelmi balszerencse és Isten tudja, mi más, rádobták a vállamra egy olyan terhet, amelyet nincs igazán kedvem elviselni, ledobni pedig nem tudok (mindennek ellenére nem akarok?), megbélyegeztek és azt kell büszkén viselnem. Tehát abnormálissá válok, csűrig megtöltve lengyelséggel (…). Lengyelországnál szebb a Lengyelországból való menekülés, abból amely a földön van, konkrét, elvesztett, piszkos és szegény”; „Znak”, 11–12/1987. sz., p. 190. Donald Tusk történész eme szavaihoz hozzá akaródzik tenni: „a legjobb menekülés Brüsszelbe – Európa fővárosába”.
22. [A lengyel eredetiben itt a „działano bardziej »lewem«, niż »prawem«” (inkább „ballal” mint „jobbal” cselekedtek) szöveg áll. Miközben a „jobbal” helyett lehet a lengyelben úgy érteni, hogy „joggal”. Így tehát a jelentése „inkább jogtalanul, mint joggal” lenne. A magyar fordításban felhasználtam az „inkább »szablyát«, mint »szabályt« használták” szójátékot, mert sokkal jobban adja ki az eredeti latin kifejezést. Lásd lejjebb. – a fordító megjegyzése.] Ez nem annyira a bal és a jobb oldalra való utalás (bár egy ilyen összehasonlítás sem lenne értelmetlen), hanem a tizenkilencedik századi szerző, Władysław Łoziński többször újranyomott könyvére – „Prawem i Lewem. Obyczaje na Czerwonej Rusi w pierwszej połowie XVII wieku” (Jobbal és Ballal. A Vörösoroszország szokásai a 17. század első felében), amely, bár a címbeli Kis-Lengyelországra vonatkozott, és nem annyira a keleti, mint a „Középső” részére, az egész akkori Lengyelország igazságszolgáltatás-diagnózisának tekintették. Mindazon által érdemes megidézni Michał Staniszewski kritikájának egy részletét, ami fontos, 2015-ből: A „Prawem i Lewem” meglehetősen szabad fordítása a „Iuri et Galdi” – azaz „Törvénnyel és Karddal” kifejezésnek, avagy miként őröltek az igazságügy malmai a nemesi Köztársaságban. Őrültek pedig többé-kevésbé úgy, mint most. Természetesen egy demokratikus jogállamban nem szabad azt hinni, hogy »a törvény olyan, mint egy pókháló, egy légy beleesik, egy dongó pedig áttöri«, de amikor az ügyek elbírálási sebességéről van szó… Nos, az elmúlt 500 év alatt kevés minden változott az Őfenségében.” Tegyük hozzá: „Ami megerősítheti mind a lengyel igazságszolgáltatás speciális hagyományába vetett hitet, mind a legutóbb népszerű »Szabad bíróságok« jelmondat sajátos releváns voltát, mert ezek valóban azok”. (https://histmag.org/wladyslaw-lozinski-prawem-i-lewem-obyczaje-na-czerw… – hozzáférés: 2018. július 13.)
23. Vö.: Adolf Pawiński, „Rządy sejmikowe w Polsce 1572–1795 na tle stosunków województw kujawskich” (Regionális tanácsok Lengyelországban 1572–1795 a kujáviai vajdaságok viszonyainak hátterében), első kiadás: Varsó 1888.
24. Vö.: Jan Majchrowski, „Ewolucja funkcji wojewody jako przedstawiciela Rządu” (Vajda mint a Kormány képviselője funkciójának fejlődése), Varsó 2011, p. 21-29, főleg p. 24.
25. „Az államokat típusokra kell felosztani ama adminisztráció típusa szerint, amely állandóan aktív, és célja egyesíteni a kormányzókat és kormányzottakat, köztük közvetítve – vagyis az adminisztráció módjának megfelelően. Ennek értelmében az állam két fő típusa létezik: polgári és bürokratikus, attól függően, hogy az adminisztrációt maguk a polgárok (önkormányzat) gyakorolják, vagy a bürokrácia. Azok az országok szervezetek, ezek pedig mechanizmusok, mivel a bürokrácia mindig és mindenütt mechanizmus”; Feliks Koneczny, „Państwo i prawo w cywilizacji łacińskiej” (Állam és jog a latin civilizációban), Varsó–Komorów 2001, p. 79. Nem csoda, hogy erre a szerzőre és az egyes munkáira („Dzieje administracji w Polsce” (A közigazgatás története Lengyelországban), Vilna 1924; reprint: Varsó-Komorów 1999) szívesen utalt Michał Kulesza, nemcsak magánbeszélgetések során, hanem a WAM Kiadónál is, a krakkói jezsuiták számára a fent idézett munka, kissé megváltozott címmel történő kiadását konzultálva: „Państwo i prawo” (Állam és jog), Krakkó 1997.
26. „De furcsa volt Koronának s Litvániának sorsa:
    sokszor házaspárnak beillettek volna.
    Isten összeköti, az Ördög szétválasztja
    őket, s mind a kettő magáét akarja.”;

[Adam Mickiewicz, „Pan Tadeus”, Európa, Budapest 1977, 11. könyv, 349-352. sor, fordítás, Varsányi István nyersfordítása alapján: Rónay György.] Érdemes megjegyezni, hogy ezeket a szavakat kimondó Gerwazy, mind a „mi” Koronánkról, mind a „mi” Litvániankról beszél, a szerző nevében téve ezt, aki kétségtelenül ennek az elválaszthatatlan házasságnak a gyermekének érezte magát, és ezért egyaránt megírhatta „A lengyel nemzet és zarándoklat könyveit” és e közismert szavakkal kezdhette el „Pan Tadeust”: „Litwo! Ojczyzno moja!” („Litvánia! Szép Hazám!” – természetesen lengyelül leírva).

27. És a további, tizenkilencedik és huszadik századi perspektívában a modern litván, fehérorosz és ukrán nemzet kialakulását, nagyrészt a népi kultúrára alapozva, amely jobban megőrizte a nyelvet és a regionális hagyományokat, mint a túlnyomó többségben önpolonizálódó nemesi-bojári rétegek. Ez is, a meglehetősen nyilvánvaló területi konfliktusokkal együtt, a „méltóságos-uras” Lengyelország iránti ellenszenv forrásává vált, és nem csak a bolsevik és a szovjet uralom idején. Tökéletesen megfogalmazta ezt a 40-es években egy fiatal litván emigránsnő, a londoni elitiskolában, egy lengyel barátnőjével folytatott beszélgetésben, amikor kérdezve a lengyelekkel szembeni nem titkolt ellenszenvéről azt felelte: „Elloptátok a lelkünket.” (Egy lengyel tiszt – Vele bek Jedigar – leányának beszámolója, amit a szerző meghallgatta. Pedig igazából: senki sem lopott semmit senkitől, és Litvánia – vagy pontosabban „Lietuva” – uniója Lengyelországgal nem csupán bevezette őt a keresztény Európa kultúrájába, hanem egyszerűen megmentette a létét).
28. A mai kollektív tudat(lanság)ban Dmowskit, mint a lengyel nemzeti érzelműek, vagy – ha úgy tetszik – nacionalisták vezetőjét – a lengyel nemzet, és így azoknak a feltételezett nemzeti vonásainak apologétájának tekintik, amelyeket a lengyel nemesség évszázadok óta hordozott. Valójában ő a következőket írta: „A lengyel nemesnek, különösen a Rzeczpospolita utolsó évszázadaiban, nem volt megfelelője egyetlen európai társadalomban. Ott a nemesség helyzete más volt (…). Ott harcolnia kellett azért, amit akart, kiváltságait erőfeszítésekkel kellett megvédenie, Lengyelországban pedig úgy élt, mint egy üvegházi növény, versenyhelyzet nélkül, harc nélkül, anélkül hogy elveszítené azt, ami megvan. Politikailag egyre inkább a törvény védte, vagy inkább a kiváltság, gazdasági szempontból pedig a zsidó. Végül bebiztosította magát még attól is, hogy harcolnia kelljen az állam ellenségeivel, azt mondván a királyainak, hogy nem akar háborúkat folytatni. A lengyel nemes pszichés típusa egészében nagyon gyorsan elpusztul, különösen mióta eltörölték Lengyelországban a jobbágyságot; részjelei maradtak viszont a nemességi származású lengyel értelmiségieknél (…). Annál is erősebb ez az illúzió, mert ezek a lengyel karakter jelei általában. (…) Azáltal, hogy a nemes típust a lengyel nemzeti karakter képviselőjévé választottuk, sok olyan előnyt és hátrányt tulajdonítottunk magunknak és a természetünk alapját alkotóként ismertünk el, amelyek nem is olyan jelentősek (…). Nemzeti jellegnek tekintve, ami nem az, ami egy adott társadalmi-politikai rendszer átmeneti terméke volt, gyakran pesszimizmusba esünk nemzeti-politikai jövőnket illetően, és egyre inkább nem hisszük a spontán állami létezés lehetőségében önmagunk számára.” Ezek a szavak az alapvető politikai könyvében hangzanak el: „Myśli nowoczesnego Polaka” (Modern lengyel gondolatai) (i. m.: London 1953, p. 42-44), amelynek a kulcsgondolata a társadalmi darwinizmuson, a „természet törvényén” alapul, amely kimondja, hogy az erősebb megeszi a gyengébbet, és ennélfogva joga van ehhez. Ma ezt a több mint százéves könyvet olvasva érdemes elgondolkodni annak címén, amelyben kétségkívül a „modern” szón van a hangsúly. Ezzel kapcsolatosan fel lehet tenni a kérdést: hogy a „modern lengyel”, akire ennyire számított Roman Dmowski, távlatokban vajon nem egyengette az útját a „posztmodern lengyelnek”, aki annyira radikálisan elvágta magát az őt szorító hagyománytól, hogy bárki más akart lenni, csak lengyel ne legyen? A kérdés a legjobb út megválasztásáról szól a progresszizmus és a reakcionizmus szélsőségei között; de a racionális konzervativizmusról is, amely lehetővé teszi a változó világban a saját identitás megőrzését és ehhez a megfelelő eszközök elérését, ideértve azokat is, amelyek lényegüknél fogva nem tűnnek konzervatívnak, például azokat, amelyek a konzervatív forradalom gondolatából fakadnak.
29. Ebben az értelemben egy másik, mélyebb jelentést kapnak a parasztvezető és háromszoros miniszterelnök, Wincenty Witos szavai, amelyeket a varsói emlékművén helyeztek el: „Lengyelországnak pedig örökké tartania kell.”
30. A legnépesebb csoportjukat németek alkották, de ott voltak még osztrákok, magyarok és csehek, hollandok, franciák és olaszok, skótok, angolok és skandinávok, természetesen nem számítva a valaha a Köztársaság részét képező nemzeteket: „Idegen hangzású nevekhez már nem társult az idegen állampolgárság vagy idegen származás képzete. Lengyelek voltak Levittoux, Szylagi, Arct, Longchamps, Gloger, Abramow és Watson. Lengyel családokba nőttek bele Pancerék, Taubék, Kurzék, Schielék, Rossmannék. Érdemeket szereztek a lengyel kultúra és a tudomány számára Oppmannék, Estreicherék, Brandstaedtterék, Eysmontték, Hoffmanék, Natansonék, Kreutzék és mások. Lengyel művészek voltak Franciszek Lampi, Wojciech Gerson, Aleksander Lesser, Wojciech Stattler, Józef Simmer, Alfred Schouppé, Christian Breslauer, Franciszek Tegazzo, Leonard Marconi, Antoni Kolberg. A lengyel kultúra győzelmesen jött ki egy idegennel való konfrontációban. Engedelmeskedtek neki a jövevények és a megszállók családtagjai. Részt vettek az 1848-os nagy-lengyelországi felkelésben, csatlakoztak a galíciai nemzeti gárdához, Bem és Dembinszky után a magyar felkeléshez siettek” – írta Stefan Majchrowski arról a családról szóló könyvében, amelyet e folyamat szimbólumának választotta, és amelynek a rokoni kapcsolatai különböző európai trónokhoz vezetnek, beleértve az angolt; vö. „Rodzina Hauke” (Hauke család), Varsó 1972, p. 151. Ezeket az elmélkedéseket kiegészítette a szeptemberi kampány parancsnokaival és kollégáival együtt töltött német fogságban, Murnauban szerzett saját tapasztalata: „Egy napon egy német tábornok jelent meg a táborban, hogy meglátogassa a fiát, egy lovassági őrnagyot és a VII-A. Oflag foglyát. (...) A találkozóra a parancsnokság épületében került sor. Állítólag arra kérték a tábornokot, hogy legközelebb, amikor fiát, Trenkwald őrnagyot akar látni, jöjjön Murnauba polgári ruhákban. (...) Amikor 1918-ban az osztrák ezred állományának és lovainak egy része lengyel egységet, a 8. ulánus ezredet alkotott, Trenkwald őrnagy önként jelentkezett szolgálatba a lengyel ezredben. Közismert lengyel lovas volt, részt vett a nemzetközi lóversenyeken és külföldön választott lovakat az olimpiai csapat számára. (…) a táborban a végéig maradt. Mint minden lengyel, úgy érezte, hogy kötődik az országhoz…”; Stefan Majchrowski, „Za drutami Murnau” (Murnau szögesdrótja mögött), Varsó 1970, p. 42-43. Különben is, a sok lengyel, 1939. szeptemberi parancsnok neve (mint pl. Kleeberg, Rómmel, Szylling tábornok, Unrug adm. és számos más), magáért beszél.
31. Nagyszerűen felfogta ezt Gilbert Keith Chesterton, aki „felfedezte” Lengyelországot az ellenségeinek prizmáján keresztül: „I judged the Poles by their enemies. And I found it was an almost unfailing truth that their enemies were the enemies of magnanimity and manhood. If a man loved slavery, if he loved usury, if he loved terrorism and all the trampled mire of materialistic politics, I have always found that he added to these affections the passion of hatred of Poland. She could be judged in the light of that hatred; and the judgement has proved to be right” (I. m: Stefan Kos [Stefan Majchrowski], a szerző első könyvét megnyitó mottó: „Polska droga. The Poles will not accept Defeat” (A lengyel út…), Italia [1946]).