Szeptember 2-án Lengyelországban és Magyarországon a gyermekek megkezdik a következő iskolai tanévet. Az idei szünidőben zajló viták során Lengyelországban az iskolákban bevezetendő szexuális oktatás témája dominált. A két koncepció ütközése: a laikusan-permisszív versus katolikusan-normatív különösen erősen kirajzolódik Gdańsk-ban, Poznan-ban valamint Varsóban, ahol a vezetés a „WHO szabványok” alapján szeretné bevezetni az oktatást. Sok szülő ezt egyfajta merényletként kezeli az alkotmány által garantált jog ellen miszerint a gyermeknevelés a saját meggyőződés alapján alkotmányos jog. A szexuális oktatás formája mind Magyar-, mind Lengyelországban nem kelt rajongást az Európai Unió Agendáiban sem pedig a modern világ fennmaradó részén. Lengyelországban viszont a tipikus szexuális oktatás helyett a diákok „a Családi nevelés” c. órákon vesznek részt. A YouAct szervezet jelentése (European Youth Network on Sexual and Reproductive Rights) szörnyülködve tájékoztat arról, hogy a tantárgynak az oktatási program leírásában a „család” szó 173 ízben szerepel, a „szex” pedig csak 2x.[i] A jelentés kiemeli még, hogy a fiatal Lengyelek oktatása a katolikus erkölcs alapján zajlik ami automatikusan megbélyegzi a más szexuális irányultságú személyeket és a hagyományostól eltérő családokat. Magyarországon ellentétben Lengyelországgal, legalizálták az egyneműek együttélését (1996-tól házastársi, 2007-től partnerségi viszony) de a szexuális oktatást a Szexuális és Családi élet tantárgy alapján túlságosan anakronisztikusnak ítélték. Az Amerikai Reprodukciós Jogok Központja (Center for Reproductive Rights) elégedetlenül jegyzi meg, hogy „nincs sem általános sem egyöntetű gyakorlat a fiatalok szexuális oktatásával kapcsolatban Magyarországon”.[ii]
A küzdelem a szexuális oktatás formájáról Lengyelországban nincs eldöntve és a mai napig nem lehet tudni miről fognak tanulni a fiatal Varsóban, Poznańban és Gdańskban. Tudható viszont, hogy az LGBT+ közösségek nem állnak el az iskola világiasodásától és a keresztény értékektől való megszabadítástól az oktatásból és a társadalmi életből. A Nyugat számos országában már elérték a kitűzött céljaikat. Arról milyen a konzekvenciája ennek beszél nekünk Anna*, egy lengyel nő, aki néhány évvel ezelőtt Ausztráliába emigrált. (MDK)
Azt, hogy milyen helyzetben vagyok, eddig megtartottam magamnak. Sok ima, gondolatok és a férjemmel való beszélgetés tárgya volt, de úgy döntöttem, hogy nyilvánosan mondom el, mivel úgy gondoltam, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal ami a gyermekeiket fenyegeti.
Iwonka apjával, akivel nem formális viszonyban éltünk, elváltunk, mikor a kislányunk alig volt három éves. Hat éven keresztül kettesben éltünk, amíg meg nem jelent az életemben Mariusz. Néhány év múlva összeházasodtunk és elköltöztünk Ausztráliába. Számomra ez egyfajta kaland volt, azon emberek közé tartozom akik szeretik az új kihívásokat. Örömmel küldtük az akkor tizennégy éves Iwonkát ausztrál iskolába. Számítottam rá, hogy hamar beilleszkedik. Így is történt. Tehetséges és korábban gondoskodtunk róla hogy legyen felkészült az angol nyelvből. Az iskolában jól ment neki és nagyon büszkék voltunk rá. Reményt adott számomra olyan jól tud angolul és simán illeszkedett be az új közegbe. Azt gondoltam, hogy ez lesz az ő tőkéje a jövőre nézve. Nagy tehetséget mutatott a képzőművészetek iránt. Még Lengyelországban szívesen és sokat rajzolt. Az első időszakban Ausztráliában Iwonkánk ezt a tehetségét fantasztikusan fejlesztette, számos új egzotikus témát talált magának és szívesen mutatta meg a műveit. Később rejtegette a munkáit.
Mikor befejezte az általános iskolát, jó gimnáziumba jutott. Egy idő után észrevettem, hogy az éjjeli szekrényén időről időre véres vattadarabok vannak, aztán pedig egyre több vatta. Az elején nem keltett ez bennem gyanakvást, arra gondoltam, hogy a bőrével és az érettséggel kapcsolatos dolgok ezek. Mégis a nyugtalanságom oda vezetett, hogy rendet raktam az éjjeli szekrényében és felfedeztem néhány tűt és papírvágó kés éleket. Ugyanazon a napon este felhúztam a ruhája ujját és láttam, hogy meg van vágva az alkarja. Elég magasan, ezért nehéz volt észrevenni korábban. Amikor megkérdeztem, hogy saját maga csinálta-e ezt, bólintott és megmutatta a sebeit a másik kezén és a combjain. Pánikba estem és nem tudtam mit gondoljak arról, mi történik vele, mert mindig is vidám gyermek látszatát keltette. Szeretett jól kinézni és igyekezett a csoportjából kitűnni, ő volt az aki diktálta másoknak a stílusát, nézeteit, véleményét. Nagyon erős a személyisége. Az utóbbi időben mégis gyakran zárkózott be a szobájában, az interneten nézve valamit és mintha eltávolodott volna a családi élettől és a közös teendőktől. Sokkba estem, mindenem reszketett és nem tudtam elképzelni mi lehetett az oka az ilyen viselkedésnek. Természetesen elvettem tőle az éleket és megtiltottam, hogy sérüléseket okozzon magának. Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon keveset foglalkoztam-e vele. Hat éven keresztül vele voltam egyedül, talán amikor megjelent Mariusz ez a változás talán hagyott rajta valami nyomot, talán úgy érezte, hogy félre lett állítva? Nehéz megmondanom milyen hatással lehetett ez, de ilyen pillanatokban bekapcsol az önhibáztatás. A férjemnek nincsenek saját gyermekei és az ő világuk számára idegen, nincs meg a kellő hozzáállása. Elég száraz, távolságtartó. A gyermekem nem kapott tőle melegséget, de engem támogatott ahogyan csak tudott a nevelésében és szívesen vállalt részt az eltartásában és oktatásában, ellentétben a biológiai apjával, akivel a lányom tartja a kapcsolatot, de soha nem érezte magát felelősnek érte anyagilag.
Tudomást szereztem egy pszichológiai segélyközpontról gyerekeknek, amely az oktatási rendszeren belül működik. Felkerestük együtt a lányommal. Elkezdett konzultációkra járni és mondta, hogy a központban dolgozó pszichológusok nagyszerűen értik az ő problémáit. De egy idő után ismét elkezdte megvágni magát. Elmentem a központba és szerettem volna információt kapni az állapotáról, hogy tudjam miként segíthetnék neki otthon. Azt mondták, hogy bizalmasak az információk. A lányom, aki akkor betöltötte tizenhatodik évét azt kérte, hogy ne adjanak nekem ki információt, és mint szülő semmit sem tudhattam meg. Akkor először kezdte el Iwonka mondani, hogy idegenként érzi magát a testében. A központban azt javasolták neki, hogy szedhet tesztoszteront. Így minden gond nélkül, semmilyen mélyebb szintű vizsgálat nélkül. Számomra ez sokkoló volt. Iwonka nem volt férfias típus. Mindig nagyon szépen festette magát és öltözött. Cipők, táskák, smink – ez volt az ő világa. Nem tudtam, hogyan tudnék tenni ez ellen, utánanéztem, hogyan lehet panaszt tenni az iskolára, a központra, mindenhol azt magyarázták nekem, hogy ez a gyerek saját problémája, hogy Iwonka már olyan korban van, hogy joga van dönteni saját magáról és csak az ő döntését veszik figyelembe. Kioktattak arról is, hogy pszichikai erőszakot alkalmazva a gyerekkel szemben (tehát a határozott rábeszélés, hogy hagyja abba a hormonális „terápiát”) ebben az országban büntethető.
Elkezdtem érdeklődni az iránt, mit rajzol Iwonka, konkrétan azokkal a munkáival, amiket nem mutatott meg nekem. Találtam a szekrényben elrejtett füzeteben és az ágy alatt pénisz rajzokat, elszakított személyiséget, elszakított véres végtagokat, akasztófát ábrázoló rajzokat. Elfogott a teljes pánikérzet. Elkezdtem figyelmesen olvasni az iskolai dokumentumait, amelyeket eddig elég nagyvonalúan néztem csak át. Sok minden gyűlt össze – különféle tesztek, vizsgák, azokkal egyetemben, amelyeket az iskola első heteiben írt. Rájöttem, hogy a rendszer dolgozott rajta attól a pillanattól kezdve, hogy az ausztrál általános iskolába került. Például az angol nyelvi tesztben, arról kellett írnia, hogyan értékeli az egyneműek közötti házastársi kapcsolatot. Azt várták el tőle, hogy tudjon nyilatkozni a homoszexuális és leszbikus témákban. Emellett valószínűleg a munkáját nem értékelték volna jól, ha a hozzáállása a kérdéshez nem lenne politikailag korrekt, tehát elfogadó. Úgy vettem észre, hogy az iskolai rendszer elaltatta a logikát, szétmosta a határt a jó és a rossz között, megváltoztatta a szavak jelentését, egyúttal kedvezett az érzelmi túlfűtöttségnek. Észrevettem, hogy az ami a lányommal történik most, egy folyamatnak az eredménye, amely már régóta tart, amelyet nem vettem észre.
A klinikán az első látogatás után, ahol a gyermekeknek hormonokat adagolnak, megkérdeztem, hogy egyáltalán volt-e vizsgálva mielőtt a pszichológus tesztoszteront adott neki. Azt mondák nekem hogy igen, és a pszichológusnő fantasztikus volt és nagyon támogatta őt ebben a választásában, tehát a nem váltásban. Tájékoztatta a szervezet lehetséges reakciójáról a „terápiára” és javasolta a keresztnevének férfiasra való megváltoztatását.
A helyzet gyorsan romlott. Iwonka leborotválta a fejét. Volt már orrba-valója, tehát még inkább átszúrta magát. Férfiasan öltözködött olyannyira, hogy az már túlzó volt. Az iskolában kijelentette, hogy fiú. Az iskola azonnal elfogadta ezt. Új férfi keresztnevén fordultak hozzá, amit kiválasztott magának. Az első fényképén a gimnáziumi igazolványban gyönyörű lány homlokra vágott hajjal, míg a másikon, a csere után, látható a tesztoszterontól megdagadt arc, borotvált fej, fülbevalók. Így lett Iwonkából Steven. Természetesen ahogy betöltötte tizennyolcadik évét, akadt egy bíró, aki megkönnyítette a keresztnevének férfiasra való megváltoztatását.
Az elején Iwonka a tesztoszteron ingyenesen kapta. Most csekély összeget fizet a tablettákért, amelyek szinten tartják. Amikor elkezdte szedni elszörnyedtem, mert hirtelen meghízott, az arca megdagadt, megjelentek kiütések és megváltozott a hangja. Gyönyörű és édes volt, most pedig hörög mint egy fiú akinek mutál a hangja (még ha abba is hagyná a tesztoszteron bevételét a hangja már akkor is ilyen marad), szőrös a lába, és amikor megcsókolom az arcán, akkor érzem, hogy megjelent a szőr az arcán is. Természetesen borotválkozik, mert mihamarabb rendes szakállat szeretne. A lányom szakállasan…
Észrevettem, hogy nagyot esett a művészi szintje a munkáinak. Kiderült, hogy a rajzórán nem tanítják – a mesterséget – a festési technikát vagy az igazi rajzolást, hanem ideológiát. A vizuális művészetek tanára az osztályt kivitte a tengerpartra, ahol szemetet gyűjtöttek, elhozták az iskolába, magukra aggatták és erotikus táncokat mutattak be, amelyet a tanár filmre vett. Ez a környezetszennyezés elleni harccal volt kapcsolatos, valamint a földenergiával való egység demonstrálásával. Láttam ezt a táncot (Iwonka telefonnal felvett részleteket) és elszörnyedtem. Akkor jobban kezdtem figyelni a rajztanárt. Az interneten utánanéztem. Kiderült, hogy az ún. modern művészetre szakosodott, pl. a műanyag vízvezeték csövet konkrét módon nevezi és ez az egész művészete, vagy a wc deszkára Jézust fest és így alakul ki egy kiállítási tárgy, kidobott még egy babát amely gyermeket szimbolizál a szemétbe és ez is a művészi munkásságának a listájára került. Ez a fajta „művészet” ez. Mikor megláttam, ki tanítja a lányomat az iskolában botrányt csaptam. Írtam egy hosszú levelet az igazgatóságnak, bemutattam a rajzokat amiket az iskolába kerülése lőtt készített és azokat amiket most (tragikus pénisz szobrok és drasztikus emberképeket levágott végtagokkal vérző szemekkel, obszcén, közönséges és szánalmas rajzok). A tanárt eltávolították a lányom osztályának oktatásától, de volt velük kapcsolata. Én sosem kaptam választ a levelemre. Talán tudom miért. Amikor a diákok kiállításán voltam, amely bemutatja az ő képzőművészeti eredményeiket, láttam és a telefonomra vettem ilyen kiállítási tárgyakat: széttaposott torta, kollégák és kolleganők levágott hajfürtjei, valamilyen mintát képezve, foltos pizsamák és ehhez hasonló „műalkotások” tömege. Amikor megkérdeztem a lányom, mit tanultak történelemből, azt válaszolta, hogy néhány forradalom történetét: többek között szovjet, kínai és francia. Senki sem tanította a civilizáció történetét, sem Ausztrália történetét… semmit… Néha bánom, hogy elvittem Lengyelországból.
Rákerestem az interneten olyan emberek tanúságtételét, akik nemet váltottak, majd nagyon megbánták, de mikor elküldtem ezt Iwonkának akkor nagyon agresszívan viselkedett velem szemben. Azzal fenyegetett, hogy ha még egyszer küldök neki valami hasonlót, akkor megszakítja velem a kapcsolatot. A pszichológiai Segélyközpont továbbra is dolgozott a lányomon. Eljött a látogatásról tőlük és kérdezte, hogy kibírom-e még vele és hogy nem kell elköltöznie otthonról. Azt éreztem, hogy valaki megmondja neki hogy mit tegyen. Egyik nap azt mondta, hogy már férfi és ha valami nem tetszik, akkor ő már nem kell, hogy velünk lakjon. Azt válaszoltam, hogy amíg Iwona addig eltartom őt, viszont ha már fiúnak tartja magát akkor a saját felelősségére teszi azt, aminek következménye, hogy tartsa el magát. Szerettem volna arra bírni, hogy gondolja végig a helyzetét, de ő már fel volt erre készülve, mert ugyanazon a napon összepakolt és elköltözött a barátnőjéhez. Kiderült, hogy a rendszer nagyon előnyben részesíti a családjukat elhagyó gyerekeket és a lányom heti négyszáz dollárt kapott azért, hogy elköltözött a családi házból. Ausztráliában hamis tolerancia uralkodik, az emberek pedig erősen ideologizáltak. Az iskolai barátnők közül az egyik anyja befogadta a lányomat, aki pár hónapig lakott náluk. Mégis az egyik nap kulcsra zárt ajtót talált. Majd még két további barátnőnél lakott. Végül a lányom a barátnőivel együtt kibérelt egy lakást a városban. Erre szolgál az államtól kapott pénz – szobát béreljen és eltartsa magát. Ezt sok gyerek használja ki. Elvesztettem vele a kapcsolatot. De a biológiai apja a szociális médiában mindvégig támogatja mindenben amit tesz. Azt hogy „pasi lett” úgy kommentálta: „nagyszerű”.
Találkoztunk néhány hónap múlva hogy önálló életet kezdett. Születésnapja volt és üdvözletet küldtem neki: „A legjobbakat kívánom kedvesem. Sok jót kívánok Neked.” Akkor hosszú sms-ben azt írta, hogy szeret, hiányzom és szeretne találkozni. Mindketten, sérülve ettől a helyzettől, találkozót beszéltünk meg semleges területen – kávézóban. Elmondtam neki, hogy nem fordulhatok hosszá az új férfi nevén és megkérdeztem, hogy elvárja-e tőlem. Azt válaszolta: „Azt szeretném.” Én erre, hogy vagy találkozunk és úgy fordulok hozzá mint a lányomhoz, vagy nem találkozunk, mert az én torkomon ez nem megy át, és hogy természetesen szeretném vele tartani a kapcsolatot és nagyon szeretem. Megengedte, hogy a lányomként szóljak hozzá, de férfi módon válaszol. Hogy ne sértsem jobban, igyekszem a ragozást semlegesen használni, elkerülve a női végződéseket: „ha utazol”. Szeretném ha tudnád, hogy nálam van menedéked, segítség, támogatás, szeretet és gondozás, bár nem tudom elfogadni az ő új férfi mivoltát.
Iwonka mindig szeretett kitűnni a csoportban és különféle módon próbált ezt elérni. Egyenlőre művészi közegben él amely támogatja a változását. A másságának köszönhetően megnyerő. Ha szokásos lenne akkor nem lenne ennyire érdekes. Egyszer hisztériás perpatvart csináltam, mert azt mondta, hogy le akarja operáltatni a melleit. Ez számomra nagyon fájdalmas. A kislányom, aki annyira szép ilyen dolgokat mond nekem. Nemrég egy szörnyű képet találtam az interneten. Egy nő van rajta, aki abbahagyta a tesztoszteron szedést és a petefészkei elkezdtek működni. Derékig érő szakálla van, nagy hasa és szülni fog. Ez a kép, az én rémálmom.
Úgy gondolom, hogy a lányom sok mindenen ment keresztül. Nem próbálom kitalálni, mi történt, mert attól tartok, hogy az megtörne. Egyszer kérdeztem, hogy ez a változás valami rossznak-e az eredménye ami gyerekkorban történt vele, elutasítás egy fiú által, vagy erőszak. Akkor ő azt válaszolta, nem kell semmi drasztikuson átmenni ahhoz, hogy ilyen döntést hozzon valaki mint ő…
Mindennap imádkozom érte. Már végig imádkoztam néhány pompei rózsafüzért, elmondattam néhány misét. Az a benyomásom, hogy ez az egyetlen dolog amit most tehetek. Úgy gondolom, hogy az Istennek van egy terve. A bizalom és a hit nagyon segítenek nekem.
Drágáim. Ez nem úgy van, hogy a gyermek hirtelen arra ébred, hogy nemet kell váltania. Természetesen van sokféle eset amit a pszichológusok vizsgáltak, de a leggyakoribb jelenség a különféle médiumok és oktatási rendszer lassú hatása a gyermek befogadó és védtelen értelmére, amelyen eluralkodtak a gender ideológiát szolgáló aktivisták. Legyünk tisztában ezzel. A mi történetünk egy egész folyamatnak a leképezése. Amikor kiköltöztünk Ausztráliába Iwonka nagyon nőies volt. Az ő átfordulására a gender irányába elsősorban a rendszer volt befolyással. Az iskola, a televíziós programok és a homoszexuális kultúra reklámozása akárhova nézünk. Egy bizonyos pillanatban a televízióban egy rakás drag queens jelent meg, a homoszexuális és leszbikus parádé pedig itt Sydney-ben egyenesen turisztikai látványossággá vált, én is ilyennek tartottam. De most már látom, hogy ez offenzíva, roham, háború a szokványossal, az embereknek teljesen szétverik pszichikai szerkezetét. Már nem gondolom, hogy ez látványosság, vagy játék volna. Engedve, hogy a gyerekek részt vegyenek ilyen parádékon vagy találkozókon, még csak megfigyelőként is, felkészülhettek arra, hogy egy idő után a lányotok tesztoszteronnal feltöltve odajön és azt mondja, hogy egy pasi. Tervezi majd, hogy leoperálja a melleit vagy leveszi a bőrt a combjáról, hogy varrasson magára egy péniszt. Vagy a szeretett fiatok, ahelyett hogy feleséget találna és unokát adna, kisminkelve magassarkúban szoknyában jön egyszer csak. Az amit akkor átéltek nem lesz sem vidám, sem kellemes. Ez egy tragédia lesz. Érdemes tehát megelőzni bizonyos tényeket, hogy azok ne történjenek meg, mert én nem tulajdonítottam túlzott figyelmet a gendernek, amíg ez nem lett az én családom valósága.
Hívő olvasóimtól egy imát kérnék Iwonkáért.
Anna
* a szereplők neveit megváltoztattuk
Meghallgatta és lejegyezte Marta Dzbeńska-Karpińska