Nyolc évvel a trianoni békeszerződés megkötése után, 1928 júliusának és augusztusának fordulóján rendezték meg Amszterdamban a IX. Nyári Olimpiai Játékokat. Az ökölvívás utolsó, az aranyérem megszerzéséért folyó összecsapásában a magyar Kocsis Antal és a strasbourgi születésű francia Armand Apell találkozott. Kocsis győzött, aki ezzel az első magyar olimpiai bajnok lett ökölvívásban. A mérkőzés befejezése után, könnyekkel a szemében, a következőket írta egy emléklapra: „Megfizettem Trianonért! Éljen Magyarország!
Kocsis Antal 1905. november 17-én született Kispesten (1950-től Budapest egyik kerülete). Először az úszósporttal próbálkozott, majd a birkózásban mérete meg magát. Tizennyolc éves korában kezdte el az ökölívó edzéseket. Egy évvel később a Ferencvárosi Torna Club tagja lett. Első jelentősebb sikerét 1926-ban érte el, amikor országos bajnoki címet nyert. Ezután második helyezést ért el a Berlinben rendezett Európa - Bajnokságon. 1925 és 1929 között húsz alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Ebben az időszakban egyetlen vereséget sem szenvedett országos ökölvívó mérkőzésen. A legkönnyebb súlycsoportban – légsúlyban (50,802 kilogrammig) bokszolt.
1928 nyarán az Amsterdamban rendezett nyári olimpiai játékokon képviselte Magyarországot. A turnén száznegyven versenyző vett részt harmincegy országból. Első mérkőzésén simán nyert a spanyol José Villanova ellen. A következő mérkőzéseken legyőzte a német Hubert Ausbockot és az olasz Carlo Covagniolit. Ez utóbbival vívta addigi legnehezebb meccsét. „Olyan erős volt, amikor a fejemre ütött, azt hittem, leesik a fejem” – mondta a győztes összecsapás után. A döntőben a magyar versenyzőnek a strasbourgi születésű francia Armand Apell volt az ellenfele. Kocsis számára ennek a mérkőzésnek kivételes jelentősége volt. Apell Franciaországot képviselte – azt az országot, amely nyolc évvel korábban jelentős mértékben járult hozzá Nagy Magyarország széteséséhez. Az összecsapást megelőző éjszakán Kocsis alig aludt pár percet. Ágy helyett gondolatokba merülve, a szálloda folyosóján töltötte az alvásidőt. Közben a magyar diplomácia és a sportvezetők próbáltak nyomást gyakorolni a szervezőkre, hogy a mérkőzés vezetésére a legelfogulatlanabb bírókat biztosítsák. Végre elkezdődött a döntő mérkőzés. Az első menetben Apell győzött pontozással. A másodikban Kocsis volt a jobb. A harmadik menet a magyar mester offenzívájával kezdődött. Ütései, egyik a másik után, ellenfele testén landoltak. A meccs végeztével három percig tartott a bírói tanácskozás. Végül kihirdették: győzött Kocsis Antal! A magyar versenyző arcát, amint meghallotta a bírói döntést, elöntötték a könnyek. A helyszínen lévő gróf Andrássy Géza, örömkönnyek közt gratulált a győztesnek. A magyar szurkolók örömükben tizenöt percen át hordták az olimpiai bajnokot körbe-körbe a sportcsarnokban. Az öltözőben meglátogatta a győztest Vadas Gyula, a „Nemzeti Sport” c. lap akkori főszerkesztője és kiadója. Az újságíró a következőképpen emlékezett a történtekre:
„Az öltözőben mindenki meg akarja szorítani Kocsis kezét, sok magyar hangosan kiáltozik örömében. Nézem Kocsist. Szeretném tudni, mire gondol az új világbajnok ebben az izgalmas pillanatban, amikor még mindig a befejezett harc jár az eszében. Ám nem tudja összeszedni a gondolatait. Elé teszem az emlékkönyvemet, és kérem, hogy írjon bele valamit. Még mindig liheg az asztalra támaszkodva, és gondolkodik. Aztán elkezd írni, de a ceruza nehezen mozog a kezében. Nem túl jól, nem túl szépen, de ír. A szövegben hibákat ejt. Elfogultan biztatom: Rendben van, majd én kijavítom. Folytatja az írást. Megáll, aztán lehajtja a fejét, észreveszem, hogy sír. Könnyei végigfolynak az emlékkönyv lapjain. Mondom neki, hogy megnézem, mit írt. És ezt olvasom: ”A Trianoni Szerződésért! Éljen Magyarország!” Remek magyar srác. Szegény, egyszerű gyermek, aki még mindig a mérkőzés utáni transzban van, izzad és sír, de első gondolata a hazája volt”.
Amikor hazaért, a budapesti pályaudvaron kibicek éljenző tömege fogadta a győztest. Az amsterdami hőst a vonat ablakán próbálták kihúzni a peronra. Ki kellett rendelni vagy ötven rendőrt, hogy fenntartsák a rendet. Klubja zöld-fehér szalagos, hatalmas rózsacsokorral várta, rajta a felirat: “A ferencvárosi szívvel küzdő Tóninak“ /Magyar Ökölvívó Szakszövetség/. Kocsis úgy gondolta, hogy az ő helyén minden magyar végkimerülésig harcolt volna. Győzelme nemcsak sportesemény volt, honfitársaiba volt hivatott lelket önteni. Egy újságnak adott interjúban a következőket mondta: „Ha elvették országunkat, fegyvereinket, láthatták, hogy a puszta öklünk is mennyire erős. Odakint éreztem igazán, milyen összetépett, összerongyolt országból érkeztem. Meg kellett mutatni, helyén van a bátorságunk”. Az ökölvívó győzelme hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon óriási mértékben megnőtt a boksz iránti érdeklődés. Ennek eredményeként 1930-ban és 1934-ben Budapest lett az ökölvívó Európa-bajnokság házigazdája.
Egy évvel később Kocsis megszerezte a következő országos bajnoki címet. Ez sem mentette meg azonban attól, hogy a gazdasági helyzet miatt ne kényszerüljön emigrálni. Először Dél-Amerikában, majd az Egyesült Államokban telepedett le, ahol profi bokszoló lett. Emigrációs bemutatkozó mérkőzésén 1930. júniusában Kocsis, akit a helyi újságok „magyar fiúnak” neveztek, legyőzte az olasz Matti Disantit. Győzelmét a tribünökön ülő magyar szurkolók csoportosan ünnepelték. Kocsis karrierjének megkoronázása az ökölvívó- világbajnokság negyedik helyének megszerzése volt saját súlycsoportjában. 1935-ben a harmincéves Kocsis Antal sportnyugdíjba vonult. Mérkőzéseinek mérlege: huszonkét győzelem (négy kiütéses), tizenhárom vereség (három kiütéses) és öt döntetlen.
Családjával Floridában, egy Titusville nevű kisvárosban telepedett le. Előbb asztalosként, majd szabóként dolgozott. Az emigrációban gyakran gyötörte a szülői ház és a haza iránti honvágy. Kocsis Antal többször is visszatért Budapestre. Először több mint harminc évvel emigrálása után –1965-ben – látta viszont Magyarországot. Kilenc évvel később, 1974-ben látogatott újra haza, amikor a Ferencvárosi Torna Club fennállásának 75. évfordulójára készülődtek. Ekkor magyarázta fiatal bokszoló jelölteknek, hogy mit jelentett sportolóként öt évig a Fradi zöld-fehér színeit viselnie akkor, amikor legnagyobb győzelmeit aratta: „Az FTC volt a második otthonom. Boldogan öltöttem magamra mindig a Fradi-mezt. Nagyon büszke vagyok arra, hogy én lehettem az FTC első olimpiai bajnoka…”Amikor visszatért az Egyesült Államokba, így emlékezett: Most, távol a hazámtól is szeretettel gondolok a régi sportbarátokra, és sohasem felejtem el azt a fogadtatást, amelyben budapesti látogatásomkor részesítettek. Jó érzés volt az a tudat, hogy még emlékeznek rám, nem felejtettek el. Most szerényen élem nyugdíjas éveimet, és remélem, láthatom még egyszer a Fradi-pályát, az újat. Sok kellemes vasárnapot töltöttem a pályán és a klubházban. Élénken élnek még bennem a győztes mérkőzések utáni mulatságok, amikor táncoltunk és hallgattuk Woggenhuber Oszi Fradi-nótáit…”
“De szép volna még egyszer az életben Veletek együtt énekelni. Talán… még ezt is megélem. Most, amikor ezeket a sorokat írom, kinézek az ablakon. Gyönyörű az idő, minden zöld, a bokor, a fű… Valóban zöld-fehér nemcsak a szívünk, hanem a lelkünk is…“ Halála előtt Kocsis egy floridai nyugdíjas otthonban lakott, itt halt meg 1994. október 25-én, röviddel nyolcvankilencedik születésnapja előtt. Rendelkezése szerint hamvait a tengerbe szórták. 1996-ban márványtáblát lepleztek le Baross utcai szülőházán, vagyis a Fradi sportcentrumának úszómedencéje mögötti úton.
Michał Kawęcki
Ford.: Szenyán Erzsébet