Az első világháború – ahogy a nyugat-európai irodalomban nevezik, a nagy háború vagy az európai háború – egy olyan katasztrófa volt, amely romba döntötte a régi, 19. századi világot. Nem voltak győztesei a klasszikus értelemben. A konfliktusból mindenki kisebb vagy nagyobb vesztesként került ki. Mindenki, kivéve Lengyelországot.
Egyetemi tanárom, a már elhunyt Paweł Wieczorkiewicz professzor mindig azt mondta, hogy a 19. századot nem a naptár szerint kellene számolni, hanem két politikai jellegű esemény alapján, amelyek azt megnyitották és lezárták. A korszak elejének az 1815-ben tartott Bécsi Kongresszust kell tekinteni, amely stabilizálta Európát, a század végének pedig nem az 1900-as évet, hanem az első világháború kezdetét, 1914-et.
A lengyel nemzeti költő, Adam Mickiewicz A lengyel nemzet és a lengyel zarándokság könyvei című művében könyörgött az „általános háborúért”. A 19. század közepén a lengyel függetlenségi körökben egyre erősödött az a meggyőződés, hogy csak egy átalános európai háború vezethet a felosztó hatalmak meggyengüléséhez és Lengyelország újjászületéséhez. Ez a háború kezdődött el 1914-ben. Lengyelország felosztói a központi hatalmak (Osztrák-Magyar Monarchia, Németország), illetve az antant államok oldalán (Oroszország) szemben álltak egymással a háborúban. A háború örvénye magába szippantott további államokat is, a végén még az Egyesült Államok is belépett, ez pedig el is döntötte a háború kimenetelét. A hadakozó felek óriási veszteségeket szenvedtek. Közvetlenül a fegyveres harcok következtében nagyjából tizennégy millió ember esett el. Ehhez hozzá kell még számolni azon áldozatok tekintélyes számát is, akik nem közvetlenül a hadi tevékenységekben hunytak el, hanem a háború kapcsán kitört, Európa egyes részein pusztító éhínségekben és járványokban. A sebesültek és a tartósan egészségüket vesztettek száma is elérte az egymilliót. Az emberi veszteségeken kívül az anyagi kár is hatalmas volt, amely kisebb vagy nagyobb mértékben a háború minden résztvevőjét érintette.
A válság már 1914 előtt elkezdődött, a nagyhatalmak fegyverkeztek, szövetségeket és ellenszövetségeket kötöttek, igyekeztek ellenfeleiket diplomáciailag kicselezni. Az, hogy a háború hamarosan kitör, és véget vet a boldog békeidőknek, világos volt mindenki számára, aki részt vett az európai politikában. Viszont a közelgő konfliktus minden résztvevője biztos volt benne, hogy a háború gyorsan véget is ér majd, hasonlóan az 1870-es francia-porosz, és az 1866-os porosz-osztrák háborúhoz. Gyors hadjáratok, három-négy döntő ütközet és a felek tárgyalóasztaljoz ülnek, hogy újra felosszák a világot. Mindenki tévedett. A háború, amelyet senki sem tudott megnyerni, négy évig a nyugati lövészárkok poklában ragadt, keleten pedig szétterjedt a cári birodalom végtelen területein. Az 1914-ben, a katonai akciókkal együtt kezdődött politikai romlás Európa minden nagyhatalmát mélyen megrengette. Jelentősen meggyengült Németország, a soknemzetiségű Habsburg-birodalom nem bírta ki a háború nehézségeit, Oroszországot pedig a bolsevik forradalom taszította káoszba. A papíron győztes államok, Franciaország és Nagy-Britannia szintén súlyos veszteségeket szenvedtek, a háború okozta trauma pedig még hosszú évtizedekig érezhető volt náluk is.
Ezen veszteségek ismeretében november 11., a háború befejezésének dátuma szomorú nap. Ez nem a győzelem napja, nem ünneplik a katonai sikereket. Nagy-Britanniában évtizedek óta elsősorban a háború áldozatairól való megemlékezés napja, amelyet a kabátokra tűzött pipacs is szimbolizál. A háború a németekben is mély nyomot hagyott, nemcsak hatalmas anyagi és emberi veszteségeket szenvedtek, de egy megalázó békediktátumot is rájuk kényszerítettek, noha a tisztek és a katonák szerint a német hadsereget nem győzték le, és nem is veszítettek egy ujjnyi területet sem a Vaterlandból. Ez az elkeseredettség vált Adolf Hitler nemzetszocializmusának táptalajává, és vezetett végül egy még véresebb, második világháborúhoz.
A magyarok is kétségkívül azon népek közé tartoznak, amelyek szomorúan emlékeznek az első világháborúra. A Habsburg-monarchia egyenruhájában harcolva óriási emberi veszteségeket szenvedtek a háború négy éve alatt a frontokon. Amikor a háború véget ért, és az antant országok Európa újraosztásán tanácskoztak, a magyarokat bűnösnek találták a háború kirobbanásában, és mivel a vesztes oldalon is voltak, Vae Victis, Jajj a legyőzötteknek! – ahogy a rómaiak mondták. A trianoni békediktátum értelmében a magyarokat különös módon büntették meg, a Magyar Királyság területét gyakorlatilag minden oldalról megcsonkították. Elvették, és a szomszédos országokhoz csatolták a Felvidéket, Erdélyt, Rijekát..., sőt még Ausztria is kapott egy kis darab magyar földet. Több millió magyar került hirtelen idegen országokba, határokkal elválasztva a honfitársaktól.
Európa népeinek ezen tragikus tapasztalatával szemben a lengyelek nemzeti emlékezetében teljesen máshogyan él november 11. Lengyelország a háború és a megszálló hatalmak politikai összeomlásának következtében nyerte vissza a függetlenségét. Ez a tény és a leírhatatlan öröm, amelyet a lengyelek éreztek, elfeledtette a háború során keletkezett károkat, amelyek szintén jelentősek voltak. A megszálló hatalmak egyenruháiban rengeteg újonc harcolt, több százezer esett el közülük. Súlyosak voltak az anyagi veszteségek is. Különösen súlyosan voltak érintve az oroszok által megszállt területek, ahol 1914-1915-ben folytak harcok. Az Oroszország mélyére visszahúzódó oroszok mindent elvittek, amit tudtak, amit pedig nem – hidak, távíróvezetékek, vasúti infrastruktúra -, azt tönkretették. Ezt követően a néhány éves német megszállás a háborús rekvirálások – Varsóból például minden rézvezetéket elvittek – és éhezések időszaka volt. A nemzeti emlékezetben azonban minden ilyen kétségtelen veszteséget elfeledtetett az a tudat, hogy Lengyelország több mint száz év után újra visszakerült a világtérképre. Újra van lengyel kormány, vannak nemzeti színek, van lengyel hadsereg. Nehéz ma elképzelni, hogy milyen érzelmeket váltott ki több mint száz évvel ezelőtt a visszaszerzett függetlenség. Óriási hatása volt a következő húsz évben a nemzeti identitás kialakulásában, és hatott a művészetekre is, ennek gyümölcse volt többek között az az izgalmas költői irányzat, melynek a „Skamander” csoport volt a képviselője.
Azt lehet tehát mondani, hogy Lengyelország egyike volt annak a kevés országnak, amelyek győztesen kerültek ki az első világháborúból. Ez az oka, hogy annyira máshogy emlékezünk mi november 11-re a többi európai országhoz képest. Míg az angolok, a franciák és a magyarok az elesett elődökre emlékeznek ezen a napon, a lengyelek boldogan ünneplik a visszaszerzett függetlenséget.
Marcin Bąk