​​

A XIV–XV. századra esett „a középkor alkonya” (Johan Huizinga). Az addig ismert világ megszűnt létezni. 1415-ig nem zárult még le véglegesen a nagy nyugati egyházszakadás, a nyugati világ két uralmi központ – a római és az avignoni – között oszlott meg. Új nézetek jelentek meg az Egyházra és hatalmának kiterjedésre, de belső felépítésére vonatkozóan is. Kialakult egy felfogás, amely szerint a pápa nem gyakorolhatja egyedül a legmagasabb egyházi hatalmat, hanem a zsinatnak kell azt átadnia, amely még nála is hatalmasabb, hiszen a zsinat saját magát hívja össze, és tagjai választják Péter utódát. Ennek a nézetnek először Konrad von Gelnhausen adott hangot 1380-ban. A tudomány világa is megoszlott a konciliarizmus (zsinatelvűség) és az antikonciliarizmus (zsinatellenesség) hívei között. A krakkói egyetem a konciliarizmus fontos központjává vált.[1] Megjelent azonban egy merően más egyházújító törekvés is: a cseh huszitizmus, amely a szegények körében terjedő különböző eretnekségek talaján csírázott ki. Társadalmi sikerei rendkívül nagyok voltak, Husz híre pedig eljutott a párizsi egyetemig. Az Egyházról (De Ecclesia) írt értekezésében a cseh vallásújító azt követelte, hogy a Szentírást fordítsák le nemzeti nyelvekre, és a klérus mellett a világiak is két szín alatt áldozhassanak. Azt is állította, hogy a szentségek nem érvényesek, ha a papok súlyos bűn állapotában szolgáltatják ki őket.[2] Híres hitszónok és hitújító volt, sorsa pedig az egész európai történelemre kihatott, katalizálta a „reformáció lázát”. Két egyetem vált tehát az egyházújító szellem központjává: a prágai és a krakkói.

Rövid vázlatunkban mellőznünk kell a doktrinális kérdéseket, ezeknek a részletezéséhez ugyanis finom különbségek érzékeltetésére van szükség, ráadásul leírásukat és megítélésüket tekintve sincs teljes egyetértés. Ez a hiány azonban nem lesz érezhető, hiszen elmélkedésünk tárgya az egyetem. Elég, ha még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a prágai intézmény a huszitizmus mellett állt ki, a krakkói viszont következetesen kitartott a konciliarizmus elvei mellett, és elzárkózott a huszitizmustól.[3] Ez a két egyetem nemcsak meghatározott intellektuális állásfoglalást tett, hanem olyan példát is szolgáltatott, amelyet ma is érdemes felidéznünk.

1409-ben a kuttenbergi dekrétum alapján a csehek előnyös helyzetbe kerültek a prágai egyetemen. Az intézmény így az első olyan nemzeti egyetemmé vált Európában, amely meghatározott eszmei arculattal rendelkezett. Rektora maga Husz János lett.[4] A történtek nyomán számos külföldi hagyta el a várost. Lengyelországban viszont 1447 után mind a király, mind a püspökök elismerték a pápa fennhatóságát. Egyedül a harmadik hatalom, az egyetem maradt meg nézetei mellett, bár ennek ára a belső elszigeteltség volt: „(…) elmagányosodott és megkeseredett, mégis még mindig az egyházreform ügyét vitatta.”[5] Amikor 1448-ban Krakkóba érkezett a pápai legátus, az egyetem megtagadta, hogy hódoljon neki. Tagjai úgy döntöttek, hogy kikérdezik más egyetemek véleményét. Céljuk az volt, hogy a vitában ne egy politikai vagy ideológiai hatalom erőszakos beavatkozása, hanem észérvek döntsenek, például mutassanak rá a konciliarista álláspont esetleges hibáira. Az egyetem tehát küldötteket menesztett az erfurti, kölni, lipcsei, bécsi és párizsi tudósokhoz. Ezek az egyetemek azonban már engedelmességet fogadtak a pápának, és azt javasolták, hogy a krakkói professzorok is tegyék ugyanezt. Csodálták ugyan „a krakkói makkabeusok bátorságát,” mégis azt tanácsolták nekik, hogy ne ússzanak az „árral szemben” (ezt a kölni egyetem jelentette ki). [6] Krakkó ennek ellenére a zsinat mellett kötelezte el magát, és csak akkor mondott le álláspontjáról, amikor a zsinat feloszlott, így engedelmességi kötelezettsége is megszűnt. Álláspontját 1416 óta tartotta, amikor is elvetette a huszita tanokat, és politikai nyomásra sem változtatta meg véleményét. A krakkói teológusok és jogtudósok egyébként azért vetették el Husz tanait, mert mélyen meg voltak győződve arról, hogy a cseh hitújító téved.[7]  

Ez a két példa megmutatja számunkra a korai közép-európai egyetemi hagyomány egyik fontos ismertetőjegyét. Ez a felfogás az uralkodó és a nemzet szolgálatát egyesítette magában a puszta igazság szeretetével. Nem ellenségesség, sem behódolás, sem konjunkturalizmus, egyedül az egyetem-es igazság szolgálata a nemzet, az állam és az Egyház javára. Ez a méltóság ugyanúgy megmutatkozik a krakkói professzorok csendes és kitartó makacsságában,  mint Husz János rektor sírig tartó hűségében. Huszt Konstanzban megégették, annak ellenére, hogy Luxemburgi Zsigmond menetlevelet adott neki; ám kész lett volna visszavonni bármelyik állítását azzal a feltétellel, hogy az adott tézist nem mások adják a szájába, és amennyiben állítása téves lenne. Halála a hősiesség olyan nagyszerű példaképe volt, hogy Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa is azon a véleményen volt, hogy egyetlen filozófus nem vállalta a halált ekkora bátorsággal.[8]

A különböző egyetemi központok egymásra is hatottak ebben az időben. A krakkói egyetemre befolyással volt a még Husz előtti cseh egyházmegújító mozgalom, a magyar devotio moderna és az itáliai – padovai – jogi iskola.  Különös jelentőséggel bírt Anjou Hedvig udvara is. A királyné köréhez főként lengyel és cseh, de itáliai és francia gondolkodók és egyházi személyek is tartoztak. Hedvig mozgatórugója mély vallásos hite és jámborsága volt, amely Litvánia kereszténnyé tételének küldetésében és a krakkói egyetem megújításában is kifejezését nyerte.[9] 

Kialakult tehát egy bizonyos intellektuális közeg, amelyben találkozott az igazság iránti érzékenység és az igazság elérésében mutatott következetesség, amely mégis felsőbb érdekeket szolgál. Az igazság arra tanít, mi a helyes, azaz hogy mit kell tenni, hogyan kell végigvinni a különféle emberi ügyeket. Ebben a közegben fejlődött ki és ragyogott fel Paweł Włodkowic beszédművészete, aki a lengyel király követeként a konstanzi zsinat egyik legkiválóbb szereplőjévé vált. Tevékenysége során mind politikai, mind egyetemi eszköztárát felhasználta (a konciliarizmus híve volt). Amikor első traktátusával színre lépett a zsinat előtt, megállapította, hogy bár királyi követ, mégis tudósként (doctor) áll eléjük.[10]

A zsinaton Lengyelország és a Német Lovagrend vitája is napirendre került. Ez a kérdés már évek óta húzódott, és Konstanzban sem sikerült lezárni. Az érvelés két síkon folyt: a politikai perén (processus judicalis) és az elméleti perben (processus doctrinalis). Paweł Włodkowic igyekezett kimutatni, hogy a kereszteslovagok tevékenysége – főleg az, hogy elveszik a pogányok földjeit – a keresztény hit alapelvei miatt nem megengedhető. A zsinat résztvevőinek bemutatta Értekezés a pápai és a császári hatalomról a hitetlenek tekintetében (Tractatus de potestate papae et imperatoris respectu infidelium) című munkáját és a belőle levont ötvenkét következtetést (Opinio Ostensis). Álláspontját tudományos módon mutatta be, az Opinio következtetései pedig nem voltak egyértelműen keresztes-ellenesek. Włodkowic azt akarta, hogy a zsinat ítélje meg azokat az indokokat, amelyek szerint a pogányoktól el lehet venni a földjüket, vagy meg lehet hagyni azt a számukra. Az isteni és természeti törvényekre, valamint a kánonjogra és William Ockham ill. Páduai Marsilius akkor igen haladó nézeteire támaszkodva úgy ítélte, hogy a pogányoknak joguk van arra, hogy saját államuk legyen és azt védjék. Ellenfelei viszont azt állították, hogy a pogányokkal mindig tisztességes dolog háborúzni.[11] A Német Lovagrend küldöttsége drága pénzért vásárolta meg azokat az értekezéseket, amelyek Włodkowic érveit voltak hivatottak cáfolni, valójában azonban fel sem értek hozzá.[12]

Paweł Włodkowic műve a kontanzi zsinat legnagyobb lengyel eredménye, és egyúttal a független lengyel jogelmélet öröksége. Paweł jogászként és politikusként is úgy vallotta, hogy a nemzetközi kapcsolatokat erkölcsi alapon kell folytatni.  Meggyőződése volt, hogy a különböző felekezetek és nemzetek tagjai békében együttélhetnek egymással, így a jól értelmezett tolerancia szószólójának könyvelhetjük el.[13]

A XV. század egyébként első évtizedeitől kezdve az a korszak volt, amikor kialakult a lengyel államiság eredeti és mélyen humanista eszméje.  A krakkói nemzetközi jogi iskola, ahol Paweł Włodkowic, Stanisław ze Skalbmierza és mások tevékenykedtek, a szuverén nemzetállam olyan eszméjét fogalmazta meg, amely csak a XVI. században terjedt el, tehát a lengyel jogászok másfél évszázaddal megelőzték az olyan nemzetközi jogtudósokat, mint  a salamancai Francisco de Vitoria vagy az Oxfordban működő Albertus Gentilis.[14] A XV. század végén a krakkói egyetem nyitott volt a humanizmus hatására, elbűvölte az ókor és az antik mesterek öröksége. Egyrészt a politikai huzavonák miatt megerősödött a lengyel nemzeti egység tudata, másrészt a reneszánsz eszményei, az ókoriaknál oly szembetűnő szabadság- és hazaszeretet, a politikai rend szeretete – a hazafias lelkületet ébresztette mindez. A krakkói tanárok aktív és bátor kiállása miatt pedig az egész régióból tömegesen érkeztek ide fiatalok. Együtt éltek egymással a lengyel, német, magyar, cseh és ruszin diákok. A XV. század utolsó évtizedeiben körülbelül hét és félezren tanultak Krakkóban, közülük mintegy ezerötszázan voltak a magyarok.[15]

Most, miután mindezt elmondtuk, fel kell tennünk a kérdést, levonható-e mindebből valamiféle következtetés a jelenkori Lengyelország és Magyarország, valamint az itteni szervezett tudományos élet számára. E szavak írója úgy hiszi, igen, méghozzá nagy és fennkölt következtetések vonhatók le.

Először is – a tudományos élet és munka elidegeníthetetlen értéke és értelme az, hogy a tanárok megőrizzék szellemi függetlenségüket és szuverenitásukat. Másodszor – az egyetemi pálya egyfajta szolgálat, és ott hozza meg gyümölcsét, ahol ezzel a tudattal végzik. De mit is szolgál tulajdonképpen? Elsősorban az igazságot. Az igazság pedig senkinek nem tulajdona, nem birtokolhatja az ember. Vagyis az igazság az egyetlen olyan kategória, amely az egyetemet az egyetemesség fokára emeli – mindig és mindenkor. Csak azt ne felejtsük el, hogy az egyetemes és a népszerű két külön fogalom. Előfordulhat, hogy valami, ami egyetemes, nem válik népszerűvé – és fordítva. Harmadszor – nem bűn az univerzalizmust a helyi politikai közösség javára használni. Ellenkezőleg: a társadalom és a tudományos élet kapcsolata olyan – és annyira intenzív – kell hogy legyen, mint a kérdésé és a válaszé. A nemzeteknek jogában áll „helyi” kérdéseket feltenni, az egyetemeknek pedig kötelességük egyetemes választ adni rájuk. Egy egyetemes válasz a helyi kétséget vagy nehézséget is magában foglalja.  Negyedszer – csak a jellegében-jellemében biztos és helyi gyökereibe erősen kapaszkodó egyetem lehet vonzó a külföldről érkezők számára. Vonzerejét pedig onnan kapja, hogy pótolhatatlan és összetéveszthetetlen, minden más intézménytől különbözik. Ötödször – nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ókori hagyományt, amely minden kutatói erőfeszítés bölcsője és türelmes táplálója, amennyiben e kutatások célja az erős, igazságos, bölcs és tudományokban jártas polgárok nevelése. Elsősorban pedig – a skolasztikához hasonlóan – mindenfajta uniformizáló  ideológia ellen sikeresen beoltja őket, főleg az ellen, amely az egyéni szabadságot a társadalmi káosz és széthullás árán vásárolja meg. Érdemes arra ösztönöznünk Kelet-Közép-Európa lakóit, hogy ne csak a fegyverrel, hanem az elméjük élével harcoló hőseik emlékét is tiszteljék. Van ugyanis kire emlékezniük.

Felhasznált irodalom: J. Krzyżaniakowa: Koncyliaryści, heretycy i schizmatycy, seria Dzieje narodu i państwa polskiego, Kraków 1989; F. Kiryk: Nauk przemożnych perła, Dzieje Narodu i Państwa Polskiego, KAW, Kraków 1986, J. N. D. Kelly: Encyklopedia papieży, Warszawa, 1997.  

​

Justyna Melonowska –doktor filozofii, psycholog. Adiunkt w Akademii Pedagogiki Specjalnej im. Marii Grzegorzewskiej w Warszawie. Członkini European Society of Women in Theological Research. W latach 2014 - 2017 publicystka „Więzi” i członkini zespołu Laboratorium “Więzi”. Publikowała również w „Tygodniku Powszechnym”, „Gazecie Wyborczej”, „Newsweeku”, „Kulturze Liberalnej” i in. Od 2017 autorka „Christianitas. Pismo na rzecz ortodoksji”. Uczestniczka licznych debat publicznych