A nyugati munkaetika fejlődése, és a marxista forradalom morális és gazdasági veresége Oroszországban azt eredményezte, hogy a marxisták elveszítették társadalmi támogatottságukat, ez kiváltotta a marxizmus revízióját. Így kezdődött el az antikultúrális pszihoanalitikus marxizmus.
A MARXIZMUS ELSŐ VERESÉGE A XX. SZÁZADBAN
BOLSEVIK FORRADALOM ÉS SZOCIALISTA FORRADALOM
Németország támogatásának köszönhetően, amit Lenin radikális marxista csoportjainak nyújtott, 1917-ben az elmaradott Oroszországban győzött a bolsevik forradalom. 1918 novemberében Németországban kitört a matrózlázadás, ami az úgynevezett németországi novemberi forradalommá alakult át (Novemberrevolution). Ennek eredményeként a kormányzást a szociáldemokraták vették át, és jelentős társadalmi reformokat vezettek be. A forradalom alatt munkás- és katonatanácsok jöttek létre, amik közvetlen demokrácia alapján képzelték el a kormányzást, de ezen tanácsok kongresszusa végül támogatta a demokratikus rendszert, és elvetette a tanácsköztársaság koncepcióját. A radikális baloldaliak (luxemburgisták) létrehozták a kommunista pártot, és kitört a Spartakus-felkelés, amit a szociáldemokrata kormány levert. Róza Luxemburgot és Karl Liebknechtet megölték. Az 1919 áprilisában létrejött Bajor Tanácsköztársaság is megbukott.
DEMOKRATIKUS TANÁCSKOMMUNIZMUS
A marxizmus azon irányzata, amelynek célja, egy választott munkástanácsok irányítása alatt álló kommunista állam létrehozása. Ezt az alapját képező „tanácsok” nyomán tanácskommunizmusnak nevezik. Nem összetévesztendő a párt vezetőszerepére épülő lenini-sztálini kommunizmussal, ami a Szovjetunió uralkodó ideológiája volt.
KOMINTERN
Az 1917-ben kitört forradalom után Oroszország lett az első kommunista állam, és központjává vált a nemzetközi forradalmi marxizmusnak. Tekintettel arra, hogy a marxizmus több irányzatra tagolódott, Lenin életre hívta a Kominternt, a kommunista Internacionálét, amibe betagozódtak a lenini doktrínához hű, és az orosz kommunisták vezető szerepét elismerő nyugati marxista pártok.
SZTÁLINIZMUS
1920-ban a bolsevik Oroszország arra vállalkozott, hogy nyugatra indul a németországi forradalom megsegítésére, de Radzyminnél a lengyelek megállították a Vörös Hadsereget. Az utolsó próbálkozás arra, hogy a forradalmat Németországba exportálják, 1923-ban a hamburgi kommunista hatalomátvételi kísérlettel kudarcba fulladt. Lenin halála után Oroszországban és a pártban Joszif Sztálin vette át a hatalmat, aki meghirdette a „szocializmus egy országban” doktrínát. Sztálinnak az orosz gazdasági termelékenység érdekében – Marx jóslatának megfelelően – be kellett vezetnie a munkakötelezettséget, és a fizikai terrort a társadalmi lázadások elfojtására.
TROCKIZMUS
Sztálin taktikai okokból lemondott a világforradalom ideológiájáról, emiatt ellentétbe került a Lev Trockij körül csoportosuló baloldali ellenzékkel. Trockij internacionalista, leninista politikus volt, ő alkotta meg a permanens forradalom elméletét. 1929-ben Trockijt száműzték Oroszországból, és az emigrációban létrehozta a trockizmus irányzatát. 1938-ban néhány, a Kominternből kizárt kommunista párt létrehozta a Negyedik Internacionálét, ami trockista programot fogadott el. Javasolta, hogy távolodjanak el a reformizmustól, térjenek vissza a permanens fegyveres világforradalom ideológiájához és a proletárdiktatúrához, ezen kívül elítélte a sztálinista totalitarizmust.
1940-ben Mexikóban Sztálin parancsára meggyilkolták Trockijt, de a trockizmus a radikális baloldal egy részének programja maradt, és népszerűvé vált a hatvanas években, amikor maoizmus felé hajló antikultúrális lázadások törtek felszínre. Mivel a trockisták kritikusak voltak a sztálini totalitarizmussal szemben, ezért széles társadalmi körök antikommunistának tartották őket, bár a szélsőséges bolsevizmus hívei maradtak.
A MARXIZMUS TÉRKÉPE
Az első világháború vége és Európa politikai térképének stabilizálódása után a marxizmus több egymással is szemben álló irányzat ideológiáját adta. Ilyen volt:
- a szociáldemokrácia (állambarát, reformista-revizionista),
- a leninizmus-sztálinizmus (imperialista, internacionalista, totalitárius),
- a Kominternben résztvevő nyugati marxisták irányzata (forradalmi, sztálinista),
- a luxemburgizmus (internacionalista, forradalmi, de a parlamentáris demokrácia híve),
- a tanácskommunizmus (internacionalista, bürokráciaellenes, demokratikus),
- a trockizmus (internacionalista, bürokráciaellenes, a permanens forradalom ideológiájának táplálója).
ÚJ ALAPOK KERESÉSE
Az első világháború után, különösen a húszas évek kezdetén, a kapitalizmus megreformálhatónak tűnt, a proletariátus saját munkája által kiszabadult a nyomorból, Oroszországban pedig lejáratta magát a kommunizmus, mivel nyomort hozott létre, és terrort alkalmazott. A nyugati kommunisták elveszítették létezésük történelmi alapját. Elkerülhetetlenné vált, hogy új alapot találjanak a marxizmus missziójának, és hogy új tartalommal töltsék meg a régi felszabadítási keretet. Az új marxizmusnak teljesen el kellett vetnie a marxizmus gazdasági elméletét, és azt az érvényét vesztett célt, hogy a proletáriátust fel kell szabadítani a nyomorból, ezeket új céllal kellett helyettesítenie. Új megoldatlan konfliktusra volt szükség, új felszabadítást követelő szenvedő alanyra, új gyógyításra váró sérelemre.
TÁRSADALOMKUTATÁSI INTÉZET (INSTITUT FÜR SOZIALFORSCHUNG)
1923-ban nyugati marxisták egy csoportja megszervezte az Első Marxista Munkáshetet (Erste Marxistische Arbeitswoche), amit Felix Weil, egy német vagyonos kereskedő örököse finanszírozott. Ezt a konferenciát annak szentelték, hogy elméletileg kidolgozzák, mi okozta a nyugati marxizmus kudarcát, és meghatározzák a küzdelem új módszereit. Ennek eredményeként 1924-ben megkezdte tevékenységét Frankfurtban, a Frankfurti Egyetem mellett a Társadalomkutatási Intézet. Az intézet munkájának első évei terméketlenek voltak, az ausztromarxizmus elméletének, vagyis a társadalmi forradalom koncepciójának tovább fejlesztésével foglalkozott. Ez a koncepció azt jelentette, hogy a kommunisták demokratikus parlamenti küzdelemben megszerzik a többséget, és utána végrehajtják a társadalmi forradalmat. De ez abban a helyzetben, amikor a kommunisták éppen elveszítették társadalmi támogatottságukat, nem volt lehetséges.
FRANKFURTI ISKOLA (FRANKFURTER SCHULE)
Az intézet tevékenységében 1931-ben következett be változás, amikor Weil nyomására, aki elégedetlen volt az akkori kutatások terméketlenségével, a vezetést Max Horkheimer a fiatal szociológus vette át. Horkheimer teljesen eltávolodott a klasszikus gazdasági marxizmustól, és egy filozófusokból álló, nem túl nagy csoportot gyűjtött maga köré. Ezek közé tartozott Horkheimeren kívül, a fiatal marxista Herbert Marcuse, és a pszichoanalitikus Erich Fromm, akikhez később csatlakozott Theodor Wiesengrund-Adorno. Ez a csoport Frankfurti Iskolaként került be a történelembe, és ők teremtették meg az új marxizmus alapjait, vagyis a szexuális forradalom elméletét, és ennek alapját, a kritikai elméletet.
Az új marxisták számára az érdeklődés tárgyának megváltoztatásához az ösztönzést az adta, hogy akkoriban a pszichoanalitikusok körében egyre nőtt az ellentét, hogy fel szabad-e használni a pszichoanalízist a politikai, ideológiai harcban.
AZ ELSŐ SZEXUÁLIS FORRADALOM
FREUD ÉS A POLITIKA
Ez az ellentét már 1908-ban kezdődött, az első pszichoanalitikus kongresszuson, amikor Otto Gross osztrák pszichoanalitikus és anarchista előadást tartott, amelyben felszólított arra, hogy használják fel a pszichoanalízist a politikai forradalmi tevékenység megalapozására. Gross fellépésére élesen reagált Sigmund Freud, a pszichoanalízis megalapítója, aki úgy gondolta, hogy a pszichiáterek feladata a gyógyítás, és nem a forradalom, és nemcsak kizárta Grosst a pszichoanalitikusok társaságából, hanem ki is törölte a rá való hivatkozásokat a szakmai publikációkból.
A konfliktus felelevenedett, amikor 1929-ben Wilhelm Reich, osztrák pszichoanalitikus és kommunista hasonlóan foglalt állást, és követelte, hogy kössék össze a pszichoanalízist a marxizmussal. Reich volt a második pszichoanalitikus, akit Freud kizárt a szervezetből, de meg kell magyaráznunk döntésének okait, mivel ez közvetlen összefüggésben van az új marxizmus születésével.
REICH SZEXUÁLIS FORRADALMA
Wilhelm Reich tanítványa, munkatársa, később pedig halálos ellensége volt Freudnak. Freudtól eltérően azt állította, hogy az ember legfőbb célja a szexuális ösztön teljes felszabadítása, és a teljesen zavartalan orgazmus átélése. A kapitalista rendszer a családi nevelésen keresztül, a nevelők és a vallási szexuális erkölcs tekintélyének nyomása alatt, elfojtja az ember természetes ösztönét, hogy engedelmes munkás-gépet csináljon belőle. De a szexuális ösztön elfojtása a lélek patológizációjához vezet, és olyan személyiséget hoz létre, amelyik engedelmeskedik az erőszaknak, és kész erőszakot alkalmazni, tehát a személyiség fogékonnyá válik a fasiszta ideológia iránt. Szintén Freudtól eltérően Reich azt állította, hogy a pszichoanalitikus terápia nem lehet hatékony, amennyiben nem távolítják el a szexuális neurózis társadalmi rendszerben rejlő okozóit, és csak a kapitalista rendszer, a paternalista család, és a vallás megszüntetése teszi lehetővé a szexuális forradalmat, és az ember teljes felszabadítását. Hangsúlyoznunk kell a sorrendet – Reich szerint a társadalmi forradalomnak meg kell előznie a szexuális forradalmat, ami lehetetlen a kapitalista rendszer keretei között. Mivel a marxisták ígértek társadalmi forradalmat, ezért Reich 1927-ben belépett a kommunista pártba, és 1929-ben megírta „Dialektikus materializmus és a pszichoanalízis” című munkáját, és Berlinben saját szakterületén elkezdte megvalósítani a szexuális forradalmat, úgy hogy szexuális tanácsadók (és abortusz végző helyek) hálózatát hozta létre Bécs, majd Berlin munkásnegyedeiben.
MIRŐL NEM ÍRT FREUD
Reich teóriájára Sigmund Freud úgy reagált, hogy 1930-ban kiadott könyvében, „Das Unbehagen in der Kultur”(magyarul „Rossz közérzet a kultúrában” 1992, Kossuth), kifejtette nézetét a szexualitás és a kultúra kapcsolatáról. Freud szerint az ember az örömelv szerint működik, amit a valóságelv kontrollál. Ez a valóságelv korlátozza a szexuális ösztönök korlátlan kielégítésének lehetőségét a társadalmi környezet elvárásainak megfelelően. Ha ebben a társadalmi környezetben a szexuális ösztönök elfojtott energiája szublimálódik, vagyis más célok felé irányul át, akkor a kulturális fejlődés mozgató ereje lesz, de a kielégítetlen szexuális ösztönök azt eredményezik, hogy az ember, mint biológiai lény idegenként kezeli a kultúrát, és soha nem találja meg benne a teljes harmóniát. Ezesetben a személyiségben konfliktus keletkezik, ami idegbetegséghez vezet. Freud határozott kritikusa volt ennek a polgári kultúrának, de azt állította, hogy a pszichoanalízis feladata lehetővé tenni az ember számára, hogy visszanyerje pszichikai egyensúlyát, és így részt vehessen a kultúrában. Freud soha nem tagadta, és nem akarta lerombolni a kultúrát, éppen ezért nem tudta támogatni azt, hogy a pszichoanalízist a kultúra felszámolására törekvő ideológia megalapozására használják fel.
Freud könyvének címében az „Unbehagen” szót használja, ami „idegenségérzést, hozzá nem illeszkedést, diszkomfortot” jelent. Angolra a hasonló jelentésű „Civilization and Its Discontents” címmel fordították, ami „az elégedettség, boldogság hiányát” jelenti, vagy „The Uneasiness in Civilization”, ami „kényelmetlenséget, békétlenséget” jelent (az angolszász kultúrában nem különböztetik meg a kultúrát a civilizációtól, ami már önmagában véve is kuriózum). A könyv francia címe „Malaise dans la civilisation” azt jelenti, hogy „kényelmetlenség, diszkomfort a kultúrában”.
Freud könyvének lengyel fordítása „Kultura jako źródło cierpień” - „A kultúra mint a szenvedés forrása” címen jelent meg, ami durva hamisítás, és tudatos manipuláció, semmi köze nincs sem a könyv tartalmához, sem a szerző szándékához. Mivel a lengyel értelmiség 99 százaléka, aki hallott erről a könyvről, beleértve a marxistákat is, nem olvasta a könyvet, ezért az ő elképzeléseikben Freud kultúráról vallott nézeteiről teljesen hamis sztereotípia rögzült, mintha „a kultúra a szenvedés forrása” lenne. Ezt a sztereotípiát a pszichoanalízis marxista magyarázói is fönntartották.
Freud véleménye szerint a kultúra védi az embert a természettől, és lehetővé teszi a társadalmi életet, de határokat szab a szabadság természetes szükségletének. Az idegbetegség (pszichopatológia) olyan ár, amit az embernek nem feltétlenül kell megfizetnie a kultúra áldásaiért. A könyv tartalma természetesen ennél sokkal gazdagabb, de lényege az, hogy – a kultúra ellentétben áll a természettel – tehát a kultúra degenerált. Mégis Freud nem tagadta a kultúra igényeit, és a pszichoanalízis szerepét nem abban látta, hogy utat nyisson az antikultúrális forradalomnak, hanem abban, hogy lehetőséget adjon az embernek, hogy visszanyerje megingott lelki egyensúlyát.
De még egyszer hangsúlyoznunk kell, Sigmund Freud soha nem írt olyan című könyvet, hogy „A kultúra mint a szenvedés forrása”. Ilyen könyv nem létezik, csak (elsősorban lengyel) neomarxista pszichoanalitikusok elképzelésében és mitológiájában.
FROMM SZEXUÁLIS FORRADALMA
Reich munkatársa volt a kezdő pszichoanalitikus Erich Fromm, aki 1929-ben Berlinben vizsgálatokat végzett a munkásosztály és alsó hivatalnokréteg szexuális szokásainak területén. 1930-ban, amikor Freud könyve megjelent, Fromm a Társadalomkutatási Intézet munkatársa, Max Horkheimer csoportjának tagja volt. A csoporton keresztül megismerkedett a szexuális forradalom elméletének részleteivel. Az intézet marxistái arra a logikus következtetésre jutottak, hogy ha felszámolják a bejáratott gazdasági rendszer alapjait, az felszabadítja a gazdasági termelékenység növelése céljából elfojtott emberi szexualitást, akkor ez fordítva is igaz, vagyis az emberi szexualitás felszabadításának szét kell vetnie a rendszer alapjait. Fromm megfordította a forradalom sorrendjét, a szexuális forradalomnak meg kell előznie a gazdasági forradalmat és a kapitalizmus bukását. A kapitalizmus lehetővé teszi az emberek megfosztását a munkaetikától, és attól a képességtől, hogy önállóan hozhassák létre jólétüket.
Reich Berlinben olyan primitív módszerekkel vitte végbe forradalmát, hogy maguknak a kommunistáknak az ellenzését is kiváltotta, akik észrevették saját gyerekeik egyre növekvő demoralizálódását. A Szovjetunióban megszüntették a szexuális forradalmat, tekintettel annak katasztrofális társadalmi hatásaira, ezért Reich elvesztette a kommunista párt támogatását, és ki is zárták a pártból.
Reich tapasztalatainak hatására Erich Fromm kidolgozta a szexuális forradalom tudományos elméletét, úgy hogy 1932-ben létrehozta a pszichoanalitikus szociológiát és karakterológiát. Ezen kívül megalkotta a társadalmi karakter fogalmát, ami olyan tanult tulajdonság, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy a társadalmi rendszerben a szabadság elvesztésének érzése nélkül létezhessen. Fromm rendszerében az apa, a patriarchális család feje képviseli a gyermek felé a társadalmi elnyomás szervezetét, elfojtva benne a nemi ösztönöket, és eltorzítva lelkivilágát. A nevelés folyamatában patológikus, szadomazochista, autoriter személyiség keletkezik. Az ideológiai ellenfelekkel szembeni agresszió, a csoport iránti feltétlen lojalitás, a vezér (elöljáró) iránti engedelmesség, nacionalizmus, vallási fanatizmus, ezek a fasiszta személyiség tipikus jellegzetességei, aminek fő forrása a szexuális ösztön elfojtása, és okozó mechanizmusa a hagyományos nevelés és kultúra. Frommnak köszönhetően a szexuális forradalom már nem közvetlenül a család ellen irányult, hanem az elnyomó társadalmi rendszer ellen, és az ellen az oktatási rendszer ellen, amit közvetlenül lehetett támadni. Amíg Reich gondolkodásában a gyerek az apa agressziójának tárgya, addig Frommnál „Az apa a gyerek számára a társadalmi tekintély elsődleges képviselője, nem forrása, hanem képmása”.
FORDÍTOTT FORRADALOM
Ha - Reich véleménye szerint – a társadalmi rendszer a szexuális ösztön elfojtásával létrehozza a munkaetikát, és az ember felszabadításához elkerülhetetlen a társadalmi forradalom, akkor a szexuális ösztönök felszabadításnak meg kell semmisítenie a munkaetikát, vagyis a rendszer alapját, azaz a rendszer bukásához fog vezetni. A felszabadított társadalom fölött azok fogják átvenni az uralmat, akik véghez vitték a szexuális forradalmat.
Így már készen is állt az új forradalom stratégiája.
KARL MARX PÁRIZSI GAZDASÁGI-FILOZÓFIAI KÉZIRATAI
A Társadalomkutatási Intézetben végzett marxizmus revízió nem volt összhangban Marx ismert műveivel, de az ismert művek nem képezték Marx munkásságának teljességét.
A frankfurti intézet a húszas- és harmincas évek fordulóján együttműködött a moszkvai Marx-Engels Intézettel, a marxizmus klasszikusainak összkiadásán. A munkálatok folyamán felfedeztek egy eddig ismeretlen, Marx által 1844-ben írt művet „A gazdasági-filozófiai kéziratokat”. Ezek egyikében Marx bemutatja a kommunista társadalomhoz vezető utat, ami a fejlett kapitalizmusból a modern ősközösség felé vezet, ahol nincs magántulajdon, osztálykülönbség, és nincs tulajdonéhség. A kéziratok feldolgozásával a fiatal marxista Herbert Marcuse foglalkozott. Tartalmuk megelőlegezi az evolucionista antropológusok érdeklődését az ősi kultúrák iránt és Engelsnek a „A család eredetéről…” szóló munkáját. Feltárta Marxnak az ismeretlen „humanista” arcát, és felbátorította a Frankfurti Iskola filozófusait, hogy kifejtsék teóriájukat a modern ősközösségről, a szexuális forradalomról és a kritikai elméletről.
A Kéziratokat 1928 körül fedezték fel, és 1932-ben adták ki, tehát akkor, amikor Fromm már előkészítette az anyagot a „Tanulmányok a tekintélyről és a családról” című könyvéhez, és Margaret Mead már kiadott két könyvet a tradicionális kultúrák feltételezhető szexuális szabadságáról. A társadalmi elitek intellektuális, erotikus légköre kedvezett, korszellem viszont nem kedvezett a szexuális forradalomnak.
A SZEXUÁLIS FORRADALOM ELSŐ VERESÉGE
Reich elméletének hallatlan primitivizmusa, a család elleni támadás, forradalmának társadalmi következményei ellenkezést váltottak ki még sok kommunistából is, akik feljelentést írtak a párt vezetéséhez, hogy „Reich bordélyházat akar csinálni az iskolai tornatermekből”. Maga Reich írta le –természetesen az ellenforradalomtól óvó hangnemben-, azt, ahogy 1935-ben Franciaországban, a vezető kommunista lapban, a L’Humanite-ben elkezdtek megjelenni francia kommunisták felhívásai a szexuális forradalom befejezésére, mivel a szexuális forradalom rombolja a családot, és demográfiai krízist eredményez. Ezek a felhívások tartalmukban és formájukban azonosak a jelenkori „pro life” szervezetek felhívásaival. A második világháború előtt Nyugaton vereséget szenvedett a szexuális forradalom, de a Szovjetunióban is elvesztette támogatottságát.
1936-ban közölt könyvében, a „Szexualitás a kultúrharcban” (Die Sexualitat im Kulturkampf) Reich, akit 1933-ban kizártak a kommunista pártból, élesen kritizálja a szexuális forradalom hanyatlását a korábban haladó Szovjetunióban. Mi okozta, hogy Oroszországban visszavonták, a bolsevik forradalom utáni korszakban erősen támogatott szexuális forradalmat?
A bolsevik Oroszország gazdasága a forradalom után állandó válságban volt. 1921-ben Lenin bevezette az új gazdaságpolitikai programot (NEP), ami behatárolt területeken engedélyezte a piacgazdaság elemeit és a magán vállalkozásokat. Bár a NEP pozitív gazdasági eredményeket hozott, Sztálin 1927-ben a doktrínák miatt visszavonta. Miután sikertelenül próbálkoztak azzal, hogy Nyugaton kirobbantsák a forradalmat, Sztálin „egy országban kezdte építeni a szocializmust”, ezért újjá kellett alakítania a termelő gazdaságot, ebből a célból lemásolta az amerikai termelés hatékony módszereit. 1930-ban Nyizsnyij Novgorodban Ford licenc alapján kezdtek autókat gyártani, és bevezették a Ford-rendszerű futószalag termelést. Magának Sztálinnak is el kellett ismernie azt, hogy a „leninizmus lényege az orosz forradalmi lendület összekapcsolása az amerikai termelékenységgel”. A sikerhez szükségesek voltak szakképzett, fegyelmezett munkások, és Oroszországnak, ami végrehajtotta az ötéves tervet és az iparosítás tervét, szüksége volt munkaetikára. 1935-ben Alekszej Sztahanov bányász elkezdte a szocialista munkaversenyt –a sztahanovizmust -, bevezették a speciális kitüntetéseket, és a jutalmazások motiváló rendszerét, bevezették az élmunkások csaknem kultusszá váló tiszteletét. 1937-ben felállították Viera Muhin „Munkás és kolhozparasztnő” című - végül is nagyszerű - szobrát. Ebben az időben maga Reich is leírta, hogy az Oroszországban szervezett kommunákban élő fiatal munkások körében kifejlődnek a követelések magatartásformái, és eltűnik a munkakedv. Így végül Sztálin, aki elkezdte az ország iparosításának folyamatát, könyörtelenül leszámolt az avantgard művészettel, előkészítve a talajt a szocialista realizmus számára, befejezte az Alekszandra Kollontaj által elkezdett szexuális forradalmat és lezárta ezt a - végső soron sikertelen- társadalmi nyitási kísérletet a kulturális viselkedés és munkaetika területén.
Wilhelm Reich és a Frankfurti Iskola tevékenységét félbeszakította Németországban a nemzetiszocialisták hatalomra kerülése, ami a vezető európai marxisták többségét emigrációba kényszerítette. Még 1936-ban, de már a kivándorlási folyamat közben, jelent meg két könyv, ami a szexuális forradalom mindkét verzióját megalapozta. Wilhelm Reich könyve ezt a sokat mondó címet viselte „Szexualitás a kultúrharcban - Az ember szocialista átalakításához”, később a kevésbé ideológikus „Szexuális forradalom” cím alatt adták ki. Max Horkheimer, Erich Fromm és Herbert Marcuse közös munkát adtak ki „Tanulmányok a tekintélyről és a családról” címen. Wilhelm Reich joggal nevezte ezt a kötetet saját teóriája felhigított plágiumának.
SZEXUALITÁS ÉS NEVELÉS
A gyermekek és fiatalok szexuális szabadságának témájában folytatott éles viták érdemi légüres térben folynak - tulajdonképpen nem világos, miről is van szó. Mivel a szexuális szabadság ellenzői az erkölcs területéről hoznak fel érveket, ezért gyakran azt a benyomást keltik, hogy céljuk valóban az az értelmetlen szándék, hogy megfosszák a fiatalokat attól az egyszerű és természetes örömtől, amit a szexualitás nyújt. Érdemes tehát megvizsgálnunk, milyen szerepet játszik a szexualitás az új marxizmusban.
Az ember gyermekkorában szerzi meg legfontosabb képességeit, ezek között a fejlett gondolkodás képességét, és ekkor építi ki a társas viselkedés első formáit. Gyermekkorában a szexuális ösztön még nem tereli el a figyelmét, és nem zavarja meg az oktatás és nevelés folyamatát. A fejlődéslélektan minden irányzata - van belőlük több - egyetért abban, hogy nagyjából 11-13 éves korig, amikor a nemi érés kezdődik, a szexuális ösztön nem uralja a gyermek lelkét, és nem zavarja más irányú érdeklődésének elmélyítését. Még a fejlődéslélektan pszichoanalitikus elméletében is, aminek középpontjában a szexualitás áll, létezik a latencia időszak fogalma, ami felöleli a 6. életévtől a nemi érés kezdetéig tartó időszakot, ez a szexuális ösztön elcsendesedésének, vagy szunnyadásának időszaka. Mellőzzük a vitát arról, hogy a gyermek lelki világában élete első éveiben csakugyan olyan lényeges szerepet játszik-e a szexuális ösztön, mint a nemi érés időszakában! (Nincsen rá bizonyíték, és ellenérvként hozható fel a tény, hogy a gyermeki szervezet még nem termel nemi hormonokat.) A gyermek 6-7 éves korában a pszicho-fizikális fejlődés olyan fokára ér, hogy képes elkezdeni a tanulást. A késői gyermekkorban megszerzi a legfontosabb intellektuális képességeket, és kialakítja társas kapcsolatait, amik nélkül magasabb szintű képzettség megszerzése nem lehetséges. A pszichoanalízis nem magyarázza meg, pusztán csak megerősíti a tényt, hogy miért éppen a fejlődés döntő korszakában „kapcsolja ki” a természet a szexuális ösztönt, lehetővé téve a gyermek számára a tanulást és a szocializációt.
Az ősközösségi társadalmakban, amik az embertől a kapa használatának és a tűz meggyújtásának képességét követelik meg, az emberek többé kevésbé akkor érik el a társadalmi érettséget, és sajátítják el a termeléshez szükséges primitív módszereket, amikor a nemi érés bekövetkezik. Az élet az ipari társadalomban az emberrel szemben sokkal nagyobb követelményeket támaszt, így tehát az oktatás sokkal tovább tart, és megköveteli az intellektuális és társadalmi érettséget, vagyis az ember jóval később válik alkalmassá a szakképzett munkára, és saját családjának fenntartására, akkor, amikor a szexuális ösztön megnehezíti a koncentrálást a szakmai és társadalmi képzettség megszerzésében.
Nem függetlenül tehát a szexualitás vallási vagy erkölcsi kategóriákban való megítélésétől, minden nevelési stílusnak, már amennyiben az a célja, hogy az embert a civilizált társadalomban való helyes működésre vezesse, kulcskérdése az, hogy milyen módon és milyen módszerekkel késlelti a fiatalok számára a szexualitás legegyszerűbb fiziológiai örömének felfedezését. A szexualitás könnyű elérhetősége csökkenti a motivációt a tanulás és a fárasztó gyakorlás gyakran nem kellemes erőfeszítéseire. A szexuális ösztön felkeltése, különösen gyermekkorban, megnehezíti az oktatás és nevelés folyamatát, mivel eltereli a fiatal ember figyelmét, lehetetlenné teszi számára a koncentrálást, később pedig megnehezíti, vagy akár lehetetlenné is teszi a magasabb képzettség elérését. Ez felnőtt korban az egyén társadalmilag hátrányos helyzetűvé válásához vezet, ami a társadalom átlagos képzettségi szintjének csökkenését okozza. Hangsúlyozom, hogy társadalmi méretekben zajló, vagyis statisztikai jelenségekről beszélünk. A mai világban az általános képzettség szintjének és a termelékenységnek már akár néhány százalékos csökkenése is hanyatlásra ítéli a társadalmat, és ahhoz vezet, hogy olyan országok gyarmatosítsák, ahol eredményesebben működik az oktatási rendszer, és hatékonyabb a gazdaság.
Az oktatás és nevelés minden folyamata kényszerre épül, és kényszerre kell épülnie. Optimális körülmények között ezt a kényszerítő erőt a szülők és a nevelők pozitív tekintélye képviseli, érettebb korban pedig az automotiváció tanult mechanizmusai hozzák létre. A szexuális ösztön mesterséges felkeltése, gyermek vagy fiatalkorban megzavarja ezt a folyamatot, és társadalmi károkat okoz, aminek fel kell keltenie a szülők ellenállását. (Mindenesetre, akkor felkeltette, amikor a szülők maguk még rendelkeztek a logikus gondolkodás képességével.) A szülők különböző, néha brutális, fegyelmezési eszközöket alkalmaztak, ami sokszor családi feszültségekhez vezetett, ez csökkentette a szülők pozitív tekintélyét, és szétverte a kulturális viselkedés továbbadásának optimális mechanizmusát.
Függetlenül tehát attól, hogy a gyerekek szexualizálásának mi a deklarált célja, a gyakorlati következménye az, hogy felkelti az ösztönt, ami megnehezíti, vagy akár lehetetlenné is teszi, hogy a társadalom megszerezze a jólét létrehozásához nélkülözhetetlen tudást és képzettséget, ami nélkül a szabadság jelszava üres közhellyé válik.
Természetesen ezeket az egyszerű igazságokat csak az a társadalom értheti, amelyik tudással rendelkezik az emberi viselkedések mechanizmusáról, és képes racionálisan gondolkodni, ezért a marxizmus és a marxisták jövőjéről a racionális gondolkodás képessége fog dönteni.
TEKINTÉLYELLENES NEVELÉS
A nemrég anarchizmusba fulladt demokratikus kommunizmusban nagy figyelmet szenteltek a pedagógia problémakörének. A szovjet kommunizmus egyik legkiemelkedőbb aktivistája, Otto Rühle (1874-1943, olyan könyvek szerzője, mint a „Das proletarische Kind. Eine Monographie” 1911, „Die sexuelle Erziehung des Kindes” 1914, „Erziehung zum Sozialismus. Ein Manifest” 1919) egyszersmind kiemelkedő teoretikus is volt ezen a területen. Nagy jelentősége volt Siegfried Bernfeld (1892-1953) német pszichoanalitikus munkásságának is, hatását csak évekkel később ismerték el az oktatásban. Nagy szerepe volt a kibuc mozgalomban megformálódott tekintélyellenes nevelés népszerűsítésében.
A nevelés kérdése kulcsfontosságú az új marxizmus történetében, ezért még visszatérek hozzá a későbbiekben. Itt csak fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy a tekintélyellenes nevelés, az anarchizmus szinonimája (Nemzetközi Munkásszövetség), abból a J. J. Rousseau gondolataitól átitatott meggyőződésből fakad, hogy az ember eredendően jó, és az oktatásnak nem lenne szabad ezt „deformálnia”, hanem támogatnia kéne a természetes hajlamok fejlődését. Ezért ez a módszer kizárja az oktatási rendszerben és a nevelésben a kényszer bármilyen formáját, így könnyen megjósolhatók gyakorlati hatásai.
KRITIKAI ELMÉLET
Az új marxizmus a kommunizmus szabadelvű ideológiája. Alapja a kritikai elmélet. Természetesen az új marxizmus legtöbb követője se nem olvasta a kritikai elmélet alapjait, se nem hallott róla (az Egyesült Államokban nem csak kritikai elmélet néven, hanem „francia elméletként” (french theory) is ismert) és nem kapcsolja a marxizmushoz, még kevésbé a kommunizmushoz. A két elmélet közötti kapcsolatra Jürgen Habermas hívta fel a figyelmet.
HABERMAS ŐSZINTESÉGE
1983-84-ben egy német marxista, a „frankfurti iskola” második nemzedékének képviselője, Jürgen Habremas előadás-sorozatot tartott a College de France-on, a Cornell Egyetemen és a Bostoni Egyetemen, amit 1985-ben „Filozófiai diskurzus a modernségről” címen adtak ki. Az egyik előadásban Habermas két rövid mondatban mutatja be a kortárs marxizmus rövid történetét:
A kritikai elméletet Horkheimer köre fogalmazta meg, végig gondolták a politikai csalódottság okait, mi okozta a forradalom bukását Nyugaton, a sztálinizmus fejlődését a szovjet Oroszországban és a fasizmus győzelmét Németországban. A kritikai elmélet célja, hogy rávilágítson a hibás marxi előrejelzésekre anélkül, hogy elvetné Marx szándékait.
Figyelmen kívül hagyom itt az évek óta tartó manipuláción alapuló tévhitet, hogy Németországban a II. világháború előtt a fasizmus győzött (mert a nemzeti szocializmus győzött) és megpróbálok rávilágítani Habermas szavainak valódi jelentésére.
„Horkheimer köre” néhány német ideológus elfelejtett csoportja. Ők a frankfurti Társadalomkutatási Intézetben dolgoztak, ez az első marxista akadémiai intézmény, amit 1924-ben Herman Weil német kereskedő alapított. A korszakot átható „politikai csalódottság” oka, az volt, hogy az első világháború után a nyugati kommunistáknak nem sikerült kirobbantani a forradalmat, átvenni a hatalmat és bevezetniük a kommunizmust Nyugaton. Ennek az egy oknak meg voltak a maga mélyebb okai és hatásai, amiket Habermas nem fejt ki. A politikai tény mélyebb okaként említi, hogy a marxista forradalom terrorista ideológiája elvesztette társadalmi támogatottságát és a marxizmus megtört, így a német szociáldemokrácia megfojtotta a német kommunista forradalmat. A nyugati kommunistáknak tehát újra kellett gondolniuk a „hibás marxi előrejelzéseket” (tehát Marx téves jóslatait a fejlődésről, a kapitalizmus bukásáról és a forradalom kirobbantásának lehetőségéről), de „Marx szándékainak elvetése nélkül”, tehát megtartva a marxizmus céljait, amiket a „Kommunista kiáltványban” nyíltan megfogalmazott. A politikai csalódás hatása az volt, hogy elestek a hatalom megszerzésének és a kommunista rendszer kialakításának lehetőségétől Nyugaton. A Horkheimer körében létrehozott kritikai elmélet tehát újraértékelte a marxizmust azáltal, hogy a valóságot elemezte és a vizsgálta a küzdelem módszereit, de mindezt úgy, hogy nem vetették el a „marxi szándékokat”, célokat, amik közül a legfontosabb a politikai hatalom megszerzése (a proletariátus hatalomra jutása) és a kommunista rendszer építése volt.
Habermas az idézett szavakat a 80-as években írta le és a több mint ötven évvel korábban befejezett marxizmus-revízióra utal, Habermas mégsem beszélhetett arról, hogy ő maga éppen elkészítette a marxizmus következő revízióját, amiben elveti Horkheimer és Marcuse „előrejelzéseit”, de megtartja az ő „marxi szándékaikat”. A modern antikulturális marxizmus, a klasszikus marxizmus és a bolsevizmus közti kapcsolatok elmosása külön téma, erről lesz a következőkben szó. Jelentős szerepe volt ebben a folyamatban a lengyel marxistának, Leszek Kołakowskinak, aki a hetvenes években készült „A marxizmus fő irányzatai” című művében a marxizmus koporsójának évszázadát szertartásosan, de színlelve zárta le. Ekkoriban volt egy felvonulás, amit a hippi Új Baloldal szervezett, ez nem adta meg a marxista jellegű kritikai elméletről való tudást, jelentősen formálta a következő generáció gondolkodását, és az ember emancipációjának ideológiája felé fordultak. Ennek a nemzedéknek a tagjai ma már koros kommentátorai és elemzői a modernségnek, de nem látják az egész mélyebb gyökereit, az ún. „baloldaliságot” és a hatvanas évek erkölcsi forradalmát.
AZ EMIGRÁCIÓ ÉS AZ AMERIKAI ÁLOM
Miután Németországban a nemzeti szocialisták kerültek hatalomra, az európai baloldali elit emigrációba vonult az USA-ba, ahol kb. 10 évig tartózkodott, és elsősorban két központban munkálkodott, New York-ban és Kaliforniában. A Társadalomkutatási Intézet a Columbia Egyetem mellett működött „Institute for Social Research” néven, ugyanakkor a legtöbb baloldali értelmiségi az Emigráns Egyetem létrehozásán munkálkodott a New York-i Egyetem Szociológiai Intézete mellett.
Legnagyobb befolyással az új marxizmus fejlődésére a Frankfurti Iskola és a fejlődő társadalmi valóság kapcsolata volt, ami kifejlesztette a munkaerkölcsöt és megértette saját átképző és átformáló erejét. Az „amerikai álom”-ról először James Adams írt 1931-ben, de már régóta használatban volt, és a New Deal hivatalos propagandája is támogatta, ami az amerikai életstílus (american way of life) mintaadója volt. Eszerint mindenki bejárhatja saját munkájából, képesítéséből, vállalkozó szelleméből és takarékosságából az ismert utat „a rongyoktól a milliókig”. Ez persze csak egy idealizált mítosz, de a belőle származó gyakorlat mégis felerősítette az emigránsok már eddig is beáramló millióinak hullámát, hiszen ebben az országban még nem volt minden felosztva és ahol kemény munka várt rájuk.
Horkheimer, aki Németországból, ahol a válság és a demoralizáltság uralkodott, Amerikába vándorolt, azzal a valósággal találkozott, ami magas követelményeket állít a benne élők elé, de erőfeszítéseiket tényleges jóléttel és szabadsággal jutalmazza. Kijelentette, hogy a racionálisan gondolkodó emberek racionálisan döntenek, és önként vetik alá magukat ennek a valóság követelménynek, mert látják benne saját érdeküket. Mivel az Egyesült Államok már maga mögött tudta az első erkölcsi forradalmat, az ún. ordító húszas éveket, itt a szexuális forradalmat már a haladó gondolkodásúak vezették, és mindezek ellenére a tárasadalom működött, Horkheimer tehát arra a következtetésre jutott, hogy a szexuális forradalom nem elég önmagában a társadalom alapjainak megváltoztatásához és szükség van egy olyan ideológiára, ami jobban megalapozza a racionális társadalom megsemmísítésének módját. Már 1937-ben, kivándorlásakor, csak egy évvel „Studien über Autorität und Famielie” (Tanulmányok a hatalomról és a családról) című cikkének megjelenése után Max Horkheimer megírta a „Traditionelle und kritische Theorie” (Hagyományos és kritikai elmélet) című írását, amiben létrehozza az eredendően tökéletlen társadalom új gondolatának alapjait. Ebben az írásban a szexuális forradalomról leírja, hogy elengedhetetlen, de teljes mértékben a szociotechnika eszközeként kezelendő.
A kritikai elmélet kanonikus szövegei:
Max Horkheimer, Erich Fromm, Herbert Marcuse, Studien über Autoritat und Famielie
Max Horkheimer, Traditionelle und kritische Theorie
Max Horkheimer, Teodor W. Adorno, Dialektik der Aufklärung (A felvilágosodás dialektikája)
Max Horkheimer, Zur Kritik der instrumentellen Vernunft (Az instrumentális ész kritikája)
Teodor W. Adorno, Autoritäten Charakter (Tekintélyelvű személyiség)
Herbert Marcuse, Eros und Civilzation (Erósz és a civilizáció)
Herbert Marcuse, Der eindimensionale Mensch (Az Egydimenziós ember)
Herbert Marcuse, Repressiven Toleranz (Represszív tolernacia)
A KRITIKAI ELMÉLET ALAPJAI
A kritikai elmélet a programszerű rombolás elmélete, van néhány alapelve, amiket soha senki nem fogalmazott meg nyíltan, de világosan következnek a kritikai elmélet kanonikus szövegeiből. Ezek az elvek:
- a (társadalmi) valóság leküzdhetetlenül hiányos,
- a hiányosság feloldhatatlan konfliktusokat okoz,
- értelmetlen pozitív programokat létrehozni és pozitív tevékenységeket folytatni,
- magában foglalja a valóság teljes lerombolásának igényét,
- az ok-okozati racionalitásnak romboló hatása van.
A kritikai elmélet alapító irataiban már a kezdetektől benne rejlik a haladás ideológiai ellenségeinek definíciója, a definícióban pedig következésképpen benne rejlik az ellenség megbélyegzésének, mint az ideológiai harc módszerének alapja. Megpróbálom ezeket az alapelveket érthető nyelven elmagyarázni, ahogy teszi Habermas is nyilatkozatában a kritikai elméletről.
HIÁNYOS VALÓSÁG ÉS FELOLDHATATLAN KONFLIKTUS
A kritikai gondolkodás értelmében a társadalmi valóság természetéből fakadóan hiányos, hiszen az uralkodó osztályok dominanciájából és a társadalmi igazságtalanságból alakult ki. Ez a hiányosság feloldhatatlan, mivel a dominancia és az erőszak minden társadalmi valóság lényege (ahogy a kizsákmányolás a kapitalizmus lényege). A valóság hiányosságát a benne levő feloldhatatlan konfliktus okozza. A marxizmusnak állandóan gondja volt az ilyen feloldhatatlan problémák magyarázatával, mert a gazdasági konfliktus például feloldhatónak bizonyult, és felszínre került egy valóban feloldhatatlan konfliktus a homoszexuális kisebbség és a heteroszexuális többség között. Ennek kicsúcsosodása a nemek feloldhatatlan konfliktusa, amit a gender ideológusai határoztak meg.
A POZITÍV TEVÉKENYSÉGEK ÉRTELMÉNEK TAGADÁSA
A létező reform elméletek és egy jobb valóság létrehozására irányuló projektek fölöslegesek, kudarcra ítélt feladatok, mivel csak új, és ha valamivel jobb is, de tökéletlen valósághoz vezetnek.
TELJES, KRITIKUS ROMBOLÁS
Az értelmes tevékenységet csak arra lehet alapozni, hogy állandóan észrevesszük a valóság tökéletlenségét, destabilizáljuk és romboljuk. Ahelyett, hogy új tökéletlenséget építenének, a tevékenység értelmévé a tökéletlen status quo tagadása válik. Ez megtermeti a környezetet az állandó forradalomnak, az állandó változásnak. Cél a „jobb gyakorlat” feltételezett, elérhetetlen állapota (ezt a fogalmat később Marcuse vezette be). Nem fokozatos tervezés, hanem kritikus rombolás.
Ez tehát a marxista tézisek pontos másolása a kapitalizmus reformálhatatlanságáról, a reformizus érvénytelenségéről és a forradalom elkerülhetetlenségéről, bár az általánosítás magasabb szintjére kerül.
AZ INSTRUMENTÁLIS RACIONALIZMUS ELVETÉSE
Minél képzettebb az ember, annál inkább megérti a valóság tökéletlenségét, minél logikusabban gondolkozik, annál több hasznot húzhat belőle, és annál inkább elfogadja ezt a tökéletlen valóságot. Az azonnali haszonra beállított értelem áldozatul esik az instrumentalizációnak, és elveszti a szabadság és a haladás eszméjének értését. A haladással tehát ellentétben állnak a racionális és céltudatos tevékenységek, a tudás haszonelvű szerzése és felhasználása. A tudás a valóságról reakciós és korrumpál. Ebben is másolják a marxista nyilatkozatokat: a hagyományos oktatás akarat nélküli géppé alakítja az embert.
Az instrumentális, vagyis technikai-racionális gondolkodás koncepcióját és kritikáját Max Horkheimer vezette be előadássorozatában, amit a Columbia Egyetemen tartott 1944-ben és 1947-ben publikálta Németországban „Túl az instrumentális észen” című gyűjteményben „Az instrumentális értelem kritikája” címmel. Az értelem három típusát hasonlítja össze: objektív, szubjektív és instrumentális. Az objektív értelem az általános fogalmakat szolgálja és értékeli a jó és a rossz kategóriáját. A szubjektív értelem feladata, hogy elérje a kitűzött célokat, az instrumentális értelem pedig a szubjektív értelem rendszerezett megvesztegetésének terméke.
Nem nehéz észrevenni, hogy az objektív értelem ebben a felfogásban pontos megfelelője a keresztény kinyilatkoztatásnak az Igazságról, aminek elérésre úgy kell törekednünk, hogy nem adjuk fel a szubjektív értelem intrumentalizálását.
A KULTÚRA STIGMATIZÁLÁSA
A kultúra, különösen a katolikus kultúra az ésszerűség és a képzettség tiszteltével, az etikai neveléssel és a vallásos szexuális erkölccsel az ember elnyomásának eszköze, elnyomja természetes szabadságát, elnyomja mindenekelőtt szexuális vágyát, idegbetegséghez és fasiszta lélekhez, az élet elembertelenedéséhez és végül a Holokauszthoz vezet. A háború szolgált a legmeggyőzőbb bizonyítékkal arra vonatkozólag, hogy gyilkos az iparosodott racionalizmus: a koncentrációs táborok kapui fölött ezt a feliratot helyezték el: „Arbeit macht frei” – A munka szabaddá tesz. Míg Lafargue-nál a munkaetika volt az egyetlen szégyenletes jele a rabság jármának, addig a koncentrációs táborokban a munka a gyilkosság eszközévé vált.
Mivel a kritikai forradalom a kisebbségben levő proletariátusra támaszkodik, rendelkeznie kell azokkal a technikai lehetőségekkel, amivel uralkodhat a többség fölött. A kisebbség többség fölötti uralmának alapja egy bizonyos kultúra megbélyegzése: stigmatizálják a többség identitását, kohézióját, szervezett működésre való képességét, érdekvédelmét és mindenek előtt ahhoz való jogát, hogy meghatározza a társadalmi normákat (tehát a demokrácia alapelveinek megvalósítását stigmatizálják). Az ideológiai ellenfél megbélyegzésének célja, hogy fenntartsa azt a meggyőződést, hogy a hagyományos kultúra patológikus.
ÚJ ELLENTÉT, ÚJ SÉMA
Az új marxizmus teljesen elvetette a gazdasági problematikát. A valóság problémája nem a történelem során véletlenszerűen létrejött gazdasági kizsákmányolás és nyomor, hanem a tiszta emberi természet és a racionális, bűnös kultúra megoldhatatlan érzelmi konfliktusa. Ez a konfliktus túllép egy történelmi vagy társadalmi-gazdasági rendszeren, bár az új marxisták a kapitalizmus eltörlésére törekedtek, ez a kritikai elmélet ennél sokkal nagyobb célt tűzött maga elé. Arról van szó, hogy ez a bizonyos konfliktus nem a kapitalista rendszerben végzett munkára vonatkozik, hanem minden munkára, vagyis jobban mondva minden célzott tevékenységre, ami bármiféle szakképzettséget vagy bármilyen rendszert igényel, ugyanis a munka végzéséhez elengedhetetlen az abszolút szabadságot igénylő emberi természet deformálása, és ez a deformálás csak úgy lehetséges, ha elfojtják a természet legalapvetőbb ösztönét, a szexuális ösztönt.
Ennek az erőszaknak minden az eszköze lehet, ami az emberi természet szavát elfojtja, ezért ez a feloldhatatlan konfliktus szembe állítja egymással a természetet és a kultúrát, a szabadságot és a tekintélyt, a szexualitást és az erkölcsöt, gyerekeket és szülőket, a szórakozást és a munkát, a spontán önkifejezést és a szervezett munkát, az embert és a társadalmat. A felszabadítást csak a hagyományos kultúra, és annak minden szimbólumának megsemmisítése hozhatja el, mivel a kultúra az emberi értelmet elnyomó és megvesztegető erővel rendelkezik. Ilyen megvesztegetési folyamatnak adta meg magát a proletariátus, ami elvesztette forradalmi lendületét és a reakciós erővé vált. Csak az ifjúság lehet az új proletariátus, mert ezeket a fiatalokat változtatja át munkás-gépekké a kultúra, ami kihasználja a vérségi kötelékeket, és a szülők érzelmi tekintélyét.
Készen állt tehát az új felszabadítási séma – a tradicionális kultúra, ami a megvesztegetett szülőkön, és a tekintélyelvű nevelésen keresztül fejti ki hatását, elfojtja a gyermekekben és fiatalokban a szexuális ösztönt, ami hajlamossá teszi az embert a fasizmusra és holokauszthoz vezet. A történelem a marxistákat jelöli ki arra a misszióra, hogy kiszabadítsák az ember ösztönös természetét az elnyomó kultúra bilincseiből. Nagy munkát kellett a Frankfurti Iskola filozófusainak elvégezni ahhoz, hogy újra írják a Kommunista Kiáltványt, elvetve a hibás marxi előrejelzéseket, de megőrizve Marx törekvéseit.
A KRITIKAI EMBERTÍPUS GONDOLKODÁSMÓDJA
A kritikai elmélet új haladó embertípust hoz létre, olyan embert, akinek kritikai beállítottsága van. Sokáig elemezhetnénk ezt a kritikai embertípust, de a mi történetünk szempontjából egyetlen aspektusa fontos, ezen kívül minden más aspektusát elhanyagolhatjuk.
A kritikai embertípus minden kétséget kizáróan felszabadított ember, és mindentől szabad, ami összefüggésbe hozható az elnyomással, sőt ezen kívül van még egy jellegzetessége. Mivel képtelen önmagát bármilyen fegyelemnek alávetni, ezért nem tekinti a valóságot hasznos tudás forrásának, nem tud szakmai és pszichikai képzettséget szerezni, és a magas technológiai szinten álló civilizáció elvárásainak megfelelő termelékeny munkát végezni. Az ilyen ember spontán létrejövő tevékenységek, különösen is forradalmi tevékenységek nagyszerű mozgatója lehet, lehet teoretikus, és a társadalmi forradalom szervezője, de nem alkalmas arra, hogy olyan magas szintű technológiai javakat hozzon létre, mint például a számítógépek és okostelefonok.
Emlékeztetnék rá, hogy olyan ideológiáról beszélünk, ami az egész társadalmi élet számára érvényes előírást javasol, és olyan alapvetésről, ami e szerint az ideológia szerint uralja a társadalmat, és amit az oktatási és nevelési rendszer terjeszt. Ez nem egy a szülők által fenntartott, vagy állami ösztöndíjas Ellentmondásokat Keresők Klubjának szűk csoportja számára írt program, hanem az egész társadalomnak szól. De ennek a társadalomnak szüksége van hadseregre, légiirányítókra, sebészekre és hidraulikusokra, repülőterekre, úthálózatra, városi közlekedésre, amit bizonyára használni akarnának a kritikai emberek is. A kritikai ember javak önálló előállítására nem képes, olyan javakéra, amiknek használatát természetesnek tekinti, ennélfogva a rendszer támogatására van ítélve. A rendszer pedig vagy lehetővé teszi számára ezen javak ellopását, vagy maga szervezi meg a lopást, és a javakat a kontrollált elosztási rendszer keretén belül maga adja meg számára. Egyszóval – a kritikai ember éppen ugyanabban a helyzetben található, mint amilyenben volt a képzetlen, demoralizált, munkaerkölcstől megfosztott proletariátus a XIX. század közepén.
A proletariátus, még ha fel is akarta volna szabadítani magát saját munkája erejéből, nem volt rá se lehetősége, se képessége, ezért szorult rá a forradalomra, mint egyetlen módszerre, ami lehetővé tette számára a szükséges javak megszerzését. Ilyen proletariátus támogatására számított Karl Marx. Az új marxistáknak ki kellett termelniük ezt az új társadalmi osztályt, ami hasonlóan tehetetlen, tudatlan, önállótlan, hasonlóan rászorul az elosztásra, mint hajdan a proletariátus. Ma ezt az osztályt prekariátusnak hívják.
A GEOPOLITIKAI HÁTTÉR VÁLTOZÁSAI
Az ideológiákat ideológusok alkotják, de a valóságos életben a különböző társadalmi csoportok és különböző politikai erők érdekei küzdenek egymással. Ezek az ideológiák határozzák meg, hogy mik legyenek a közoktatási és nevelési rendszer céljai, befolyásolják a sajtót, és olyan új társadalmi gazdasági feltételeket teremtenek, amik kedveznek az ideológia fejlődésének. Éppen ezért a marxizmus történetét nem lehet a geopolitikai helyzet, jobban mondva a háború utáni Európa geoideológiai helyzetének bemutatása nélkül elmondani.
Még a második világháború befejezése előtt (Teheráni konferencia – 1943 november, Jaltai konferencia 1945 február) megegyeztek egymással a szövetségesek, hogy a Vörös Hadsereg az Elbáig nyomul előre, és Európát befolyási övezetekre osztják, ezen kívül, hogy Nyugat-Európa liberális-demokratikus, vagyis kapitalista marad. A keleti blokkot a klasszikus marxizmus sztálinista formája uralta, a Nyugat pedig semmilyen közös ideológiával nem rendelkezett, ami ellenállhatott volna a marxizmusnak. Annál is kevésbé tudott ellenállni, mert a háború alatt a nyugati propaganda azt a képet igyekezett kidomborítani a kommunistákról, hogy ők szövetségesek a németek elleni harcban, úgy állította be Sztálint, mint „Uncle Joe”, és nyugaton a kommunizmus nagy népszerűségnek örvendett. A háború után az Egyesült Államok megkezdte Nyugat-Európa máig tartó megszállását, és kezdetét vette a hidegháború. Ennek kapcsán olyan ideológiára volt szükség, ami ellen tud állni a sztálinizmusnak, és meg tudja szerezni a nyugati társadalmak támogatását.
Az amerikai társadalom fiatal társadalom, abban az értelemben, hogy nincs hosszú hagyományokra visszatekintő magas kultúrája. Az amerikai intellektuális elitet a XX. század közepén baloldali központok uralták, mindenek előtt a progresszivista és trockista központok, tehát éppen azok a központok, amik menedéket nyújtottak a háború alatt az Európából jövő marxista emigráció számára. Ha az Egyesült Államok a világ vezető gazdasági és katonai hatalmává vált, az éppen a Columbia Egyetemhez és a New Schoolhoz köthető központnak köszönhető, ami elkészítette Amerika kulturális ajánlatát Nyugat-Európa számára, aminek alternatívát kellett nyújtania a totalitárius marxista ideológiával szemben.
Ez a központ természetesen nem volt homogén, de volt egy közös célja: tagadta a kultúra hagyományos modelljét - hasonlóan az antikapitalista baloldalhoz, ami a XIX. század közepén a kultúra felszámolására egyetlen eredményes módszert javasolt, a klasszikus marxizmust. Így a XX. század közepén a baloldal egyetlen közös ideológiája, ami lehetővé teszi a hagyományos kultúra megsemmisítését, az új kritikai marxizmus lett. Míg a XIX. században a forradalmi baloldalt szétverte a tekintélyelvű Marx és az anarchista Bakunyin közötti feszültség, addig a XX. század közepén nem volt semmi akadálya a marxizmus és az anarchista liberalizmus házasságának.
Amikor a fegyverekkel vívott háború után elkezdődött a hidegháború, eljutott Európába az amerikai antikultúrális baloldal anarchista-progresszivista ajánlata, megelőzve a kritikai elméletet, amit az emigrációból visszatérő Frankfurti Iskolához tartozó marxisták hoztak magukkal.
VISSZATÉRÉS AZ EMIGRÁCIÓBÓL ÉS A RESTYLING
A Társadalomkutatási Intézet 1951-ben újrakezdte működését Frankfurtban. Még 1947-ben megjelent Hollandiában a kritikai elmélet fő művének, „A felvilágosodás dialektikája”-nak európai kiadása – mindazonáltal a kötetet maguk a szerzők korábban átszerkesztették, röviden szólva meghamisították. Eltávolították az eredeti szövegből az osztályharc elméletét, és a tüntetően marxista szóhasználatot, és például olyan kifejezéseket, mint forradalom/forradalmi olyan kifejezésekkel helyettesítettek, mint demokrácia/demokratikus. Az 1966-os olasz kiadásban további javításokat hajtottak végre, a marxista rétegnyelvet „kevésbé terhelt” kifejezésekkel helyettesítették. Ezeket a tényeket csak 1987-ben fedték fel Horkheimer műveinek magyarázatos kiadásában, de ez a tudás nem terjedt el. Ezen kozmetikázásnak köszönhetően az egyetemeken felnövő későbbi nemzedékeknek nem volt és nincs tudomása arról, hogy a kritikai elmélet a marxizmus közvetlen, bár ügyesen álcázott leszármazottja.
NÁCIMENTESÍTÉS ÉS ÚJRANEVELÉS
Az új marxisták az európai intellektuális baloldallal együtt, aminek új filozófiája a kritikai elmélet lett, a fasizmus áldozatainak glóriájában tértek vissza Európába. Ha politikai befolyásukat bármiképpen korlátozták a megszállási hatóságok, akkor tevékenyen vettek részt (kezdetben kis mértékben) az úgynevezett nácimentesítésben, vagyis a hitleri rezsimmel (és szövetségeseivel) együttműködő személyek eltávolításában a közéletből, és a mindenek előtt Németországban bevezetett „múlt legyőzési” akcióban. Az akció célja a nyugati társadalmak újra nevelése volt, hogy a jövőben elkerüljék a háborút és mindenek előtt a holokausztot. A háború és a holokauszt okainak megszüntetésére már rámutattak úgy „A felvilágosodás dialektikája”-ban, mint a „Tekintélyelvű személyiség”-ben. Az akció magába foglalta (és magába foglalja ma is) azon személyek és nézetek eltávolítását a tudományos és kulturális életből, akik a később „jobboldali tekintélyelvűségnek” nevezett csoportos jellemzőket viselik. Az ebben az akcióban használt szempontokat és módszereket Golo Mann esete szemlélteti.
AZ EGYETEMEK MEGTISZTÍTÁSA
1963-ban Golo Mann, Thomas Mann fia, (aki az emigrációban, Kaliforniában Horkheimer szomszédságában lakott, de az ellenséges polgári kultúrát képviselte) tanári állást pályázott meg a Frankfurti Egyetem politikatudományi és társadalomfilozófiai tanszékén. Golo Mann nem volt marxista, pályázatát Adorno és Horkheimer elutasította, és a professzori állást a marxista Iring Fetscher nyerte el. Ebben a történetben az az érdekes, hogy Mann elutasításának okaként azt a kifogást jelölték meg, hogy „rejtett antiszemita” és homoszexuális, ami „veszélyt jelent az egyetemi ifjúságra”. Az antiszemitizmus vádjának nem volt semmi tényszerű alapja, csupán Golo Mann egy szövegének interpretációjára alapozták, de alapossága informális befolyást jelentett volna Horkheimerre a tanszék vezetésében. Ezzel szemben figyelemre méltó, a homoszexualitás vádja, mivel arról tanúskodik, hogy a hatvanas évek elején még az új marxizmus klasszikusai a homoszexualitást kevéssé dicséretesnek, és az „egyetemi ifjúságra nézve veszélyesnek” tartották, míg ma a haladás egyik legelső kritériumának számít.
Krzysztof Karoń