---

​

 

 

 

 

 

---

A felosztások hagyatéka

 

A felosztások idején a lengyel lakosság döntő többsége vidéken élt és a mezőgazdaságban dolgozott. A társadalomban egyértelműen a falusi életmód sajátosságai konzerválódtak. Míg a Lengyel Királyságban 30% körül volt az urbanizáció mértéke, addig Galíciában ez a mutató alig érte el a 20%-ot. A poroszok által megszállt területen 35% volt. Az északkeleti területeken volt a legalacsonyabb, nagyjából 12%. Csak a korábbi Lengyel Királyság belső területein voltak erősebben iparosodott központok és nagyobb lakossággal rendelkező városok, mint Varsó, amely Európa egyik legnagyobb városa volt, vagy Łódź. A sziléziai Cieszyn is erősen iparosodott volt, azonban 1920-ban a város nagyrésze Csehszlovákiához került a szövetségesek jóvoltából. Felső-Szilézia ugyan iparosodott és urbanizált volt, azonban csak 1921-ben került Lengyelországhoz, és ténylegesen csak egy évvel később került lengyel irányítás alá.

A felosztások időszaka után a Lengyelország által visszakapott területeken komoly különbség mutatkozott szinte mindenben: az oktatás, a kultúra szintje, a mentalitás, az életszínvonal és a polgárok életminősége egyaránt más-más szinten volt. A különbségek és a diverzitás volt az, ami bár gazdagította az országot, azonban politikai és szociális feszültségeket is generált, melyek megoldása embert próbáló feladatnak bizonyult. Egyetlen frissen megalakult európai állam - pedig sok volt belőlük - sem nézett szembe ilyen komplikált és nehezen feldolgozható örökséggel. Mindössze két állam volt, amelyeknek szeparált részekből kellett felépítenie az ország egységét: Lengyelország és Románia. Igaz, hogy Romániának megvolt az az előnye, hogy már korábban is létezett, mint állam, rendelkezett emberi erőforrással és tapasztalatokkal egyaránt. Azonban nekik is meg kellett küzdeniük az új területek integrációjának nehézségeivel: Besszarábia korábban Oroszországhoz, Bukovina Ausztriához tartozott, míg Erdély évszázadokon keresztül volt szerves része Szent István Magyarországának.

Lengyelország különböző jogi, adminisztratív és adórendszereket örökölt meg, különböző postai rendszerekkel, pénznemekkel és vasúti hálózatokkal. Még a felosztások idején orosz kézen lévő területeken belül is komoly törvényi különbségek voltak. A Lengyel Királyság területén a napóleoni törvénykezés volt érvényben, míg a megszállt területeket egy kormányzó irányította, aki nem is tartózkodott lengyel földön. A királyság idején a kultúra és az oktatás területén a nemzeti fejlődés nagyobb volt. Többek között a lengyel magán oktatási intézmények is jól működtek. Az elcsatolt területeken városi kormányzóságok működtek, amik a Királyság területén nem voltak. A jogi, morális és mentalitásbéli különbségek a korábban Ausztriához tartozó Galícia és Szilézia, valamint a Szent István Magyarországához tartozó Árva és Szepes esetében is megvoltak.

A felosztott területek és régiók lakossága között jelentős különbségek voltak a társadalmi tőke, szerepvállalás, és szervezettség valamint a kulturális aktivitás terén is. A különböző államokhoz csatolt területeken élő lakosság különböző értékek szerint élt, mást tekintett fontosnak. A katolikus egyház, mint intézmény helyzete, és a vallás lakosság körében betöltött szerepe is különbözött attól függően, hogy melyik országhoz tartozott az adott terület. A háromfelé osztott Lengyelország lengyel lakossága mentalitásában is különbözött egymástól, ami szintén a felosztások egyik fontos öröksége. Jan Baudouin de Courtenay professzor, és a lengyel elnöki cím későbbi jelöltje azt írta, hogy "a lengyelek lassan három szeparált nemzetre oszlanak fel, különböző nemzeti karakterekkel, különböző politikai és szociális gyakorlatokkal, és a nemzeti feladatokhoz való különböző hozzáállással. [...] Amennyiben ez a széttagoltság még eltartana [...] száz évig, három különböző lengyel nemzet születne, [...] lengyelül beszélő embertömeg, akiket mindenekelőtt az állam irányába érzett patriotizmus irányítana."

Amikor egy helyen találkoztak olyan lengyelek, akik ennyire különböző régiókból és területekről jöttek, nem tudták elképzelni, hogy mennyire nehéz lesz a kommunikáció és milyen nehéz lesz egyezségre jutni. Az ilyen találkozók során az volt az érzésük, hogy teljesen idegenek, mintha más bolygóról származtak volna. A porosz fennhatóság alatt álló területekről származó lengyelekre a nyugati és a német kultúra volt hatással, a városi és a polgári értékek voltak számukra fontosak. A társadalmi szolidaritás szintén jelentős volt, oktatási szintjük is magas volt, mobilak voltak, fegyelmezettek, relatíve jó anyagi helyzetben. Élt az egymásba vetett bizalom, erős volt a társadalmi tőke, a szociális együttérzés, még akkor is, ha ezek elsősorban a mindennapi élet problémáinak irányába nyilvánultak meg. A társadalmi különbségek nem voltak különösebben mélyek, aminek köszönhetően a társadalom különböző rétegeiből jött emberek egyszerűen tudtak együtt dolgozni a közjóért, komolyabb problémák nélkül. A különböző lengyel szociális, oktatási, kulturális és üzleti szervezetekben egyaránt megtalálhatók voltak a földbirtokosok, a parasztok, az értelmiségiek, a papok, a kézművesek, a kereskedők és az iparban érdekeltek is. A germanizációtól való félelem és az azzal szembeni ellenállás egységbe és együttműködésbe kényszerítette a lengyel közösségeket, hogy szervezeteket, intézményeket és szövetségeket hozzanak létre. Az "egységben az erő" szlogen nem csupán egy üres frázis volt. A közösség érdeke előrébb való volt az egyénnél. A racionális, logikus magatartást értékelték. A törvényt tisztelték, a lelkiismeretesség, a megbízhatóság és a pontosság mind a magán-, mind az üzleti életben értékelendő és előnyös tulajdonságnak számított, ahogy az otthon tisztasága, rendezettsége és visszafogottsága is. Csak ritkán esett meg, hogy megpróbáltak hivatalnokokat megvesztegetni. A becsületesség a szociális kapcsolatok alapja volt. Azokat értékelték, akik a magán- vagy közösségi vagyon egyetlen fillérét sem pazarolták el, ha azt meg is takaríthatták, jól forgathatták vagy be is fektethették.

Teljesen mások voltak az úgy nevezett Keleti Határvidéken élő lengyelek, akik Vilnius, Minszk, Kaunas, Zsitomir és Kamieniec Podolski környékén éltek. Az általuk beszélt lengyel nyelv is más volt. A porosz területeken élő lengyelek nyelve kemény volt, jelentős német hatással, míg a határvidéken élőké lágy és dallamos volt a fehérorosz, az ukrán és az orosz dialektusoknak köszönhetően. Nem ez volt azonban a legfontosabb dolog. A társadalom iskolázottsági szintje rendkívül alacsony volt. Az elitet leszámítva a lengyel lakosság döntő többsége írástudatlan volt, és százig is nehezen számolt el. Ez még a vilniusi lakosság több mint felére is igaz volt. A társadalmi különbségek mélyek és jelentősek voltak. A lengyel szociális, kulturális és oktatási szervezetek tagjai között ugyan megtalálhatók voltak a földbirtokosok, az arisztokraták, a papok és a világi értelmiség képviselői is, azonban az átlagnépességből hiábavalóság volna tagokat keresni, mivel ők passzívak és fegyelmezetlenek voltak, tevékenységük pedig a legtöbb esetben csak a mikroközösségre vagy a plébániára terjedt ki. A falusi papok a legtöbb esetben nem bíztatták a hívőket a társadalmi szerepvállalásra, nem szorgalmazták az életszínvonal emelését, a gazdaság modernizálását, csak a hagyományos lelkipásztori munkára korlátozták tevékenységüket, ahogy az ortodox pópák tették azt saját plébániájukon. A papok féltek kreatív tevékenységekre ösztönözni az embereket, mivel tartottak a társadalmi anarchiától és jogkörük csorbulásától.

Az elitizmus és a kiváltságosság a lengyel társadalmon belül éppen az ellenkezője volt annak, mint amit a lengyelség a porosz területeken tapasztalt. A társadalmi érzékenység gyenge volt, ahogy a polgári aktivitás is. A társadalmi mobilitás szintje is nagyon alacsony volt. A lengyelség javáért, vagy a mások javáért történő munka fogalma érthetetlen volt. Az állam és a mikroközösség iránti szolidaritás dominált. Hasonló a hasonlóhoz. Az embereket megvetették, és a legjobb esetben is lenézték a másikat. A hagyományos patriarchális értékek éltek. A "jó helyre születettek" a legtöbb esetben a fogyasztásra, a szórakozásra, a kényelmes életre koncentráltak, és nem a vagyonuk gyarapítására. A polgári értékeknek, melyek a nyugati kultúrában jelen voltak, itt nem volt helyük. Ebből fakadt a mezőgazdasági, az ipari és a szolgáltatások innovációjának, valamint a mások iránt érzett felelősség, a társadalmi szerepvállalás, az összetartás és a cselekvési szándék hiánya. "A passzivitás, a félelem és a távolságtartás uralkodik" - olvasható egy 1913-as forrásban, melyhez Jan Romer hozzátette: "...és a kemény munkától való tartózkodás is". Az a tüzesség, melyet a lengyel mentalitás sajátosságának tartottak, a Keleti Határvidéken tökéletesen tetten érhető volt. A korrupció széleskörben elterjedt, és társadalmilag gyakorlatilag elfogadott dolog volt. Létezését nem csupán természetesnek, de kívánatosnak is tartották, mivel ennek köszönhetően olyan dolgokat is el lehetett érni, amiket másként nem lehetett volna. A törvényt semmibe vették és nem tisztelték, éppen ellenkezőleg, a cél annak megkerülése volt, beleértve a vesztegetést és az ismerősök általi előnyszerzést is.

A Lengyel Királyság területén élő lengyelség körében is hasonló jegyek fejlődtek ki, igaz, a szociális szféra aktivitása itt jóval magasabb szintű volt, és a társadalmi különbségek is sokkal kisebbek voltak. Az ipari munkásság számaránya jelentős volt, aktívak voltak, és törődtek a saját érdekeikkel, identitásukkal és értékeikkel. Az oktatás és az értelmiségi réteg szintje is magasabb volt, mint a Keleti Határvidéken, elérhetőek voltak lengyel nyelvű könyvek és újságok, magas szintű művészet.

Sokkoló és megdöbbentő volt a különbség a keleti és a nyugati területeken élő falusiak vendégszeretete között is.

A keleti vidéken [...] a "vendég a házban, Isten a házban" elv volt az irányadó és megkérdőjelezhetetlen. A szomszéd bármikor átmehetett, előzetes bejelentkezés nélkül is, és kedves, szeretetteljes fogadtatásra számíthatott: hosszú beszélgetésekre, ételre, italra, sőt, akár éjszakai szállásra is. A házigazda feladta a napi rutinját, hogy a vendéggel foglalkozzon. Nagy-Lengyelország vajdaság területén ez teljesen más volt, az ilyen szokásokat botrányosnak gondolták. Ott senki nem ment vendégségbe előzetes bejelentés, és a házigazda megerősítése nélkül. A házigazda nem áldozta a vendégekre minden idejét [...], a látogatást sem nyújtották a végtelenségig, és kimondott indok nélkül senki nem aludt vendégségben. Lengyelország két végének ezen különbségei úgy hatnak, mintha két teljesen különböző országról beszélnénk. - írta Irena Domańska-Kubiak.

Galícia területén megint más jellegzetességek fejlődtek ki. Egy olyan régióról van szó, ahol a társadalmi mobilitás rendkívül alacsony volt, mivel a két kulturális központon, Krakkón s Lwówon[1] kívül nem volt számottevő, urbanizált központ, melyek irányába a vidékről történő elvándorlás jelentős méreteket ölthetett volna. Ennek következtében az erős családi és szomszédi kapcsolatok megmaradtak. A faluközösség összetartozásának érzése erős volt, de a társadalmi rétegek közti különbségek jól láthatók voltak, még jobban, mint a Lengyel Királyság idején. A vidéki lakosság három különböző rétegre oszlott: „dworusy”, „wiejscy”, „pańscy”[2]. A „dworusy”, vagy más szóval lovászok a földbirtokos földjein dolgoztak, és a falusi társadalom legaljaként tartották őket számon. Megvetették és kiközösítették őket. Sem a templomban, sem a kocsmában nem ülhettek munkaadóik mellett. A falusi társadalom hierarchiájának élén a gazdagabb birtokosok álltak. Pontos pozíciójukat a birtokaik mérete és bevételeik mértéke határozta meg. A pańscy csoportba tartozók azok voltak, akik közvetlenül egy udvarnak dolgoztak, vagy legalábbis közeli kapcsolatban álltak vele, legyenek akár erdő- vagy mezőőrök, adminisztrátorok, molnárok, kovácsok, orgonisták. A pańscy csoportba tartozók magukat a legjobbaknak, és a legbefolyásosabbnak gondolták a vidéki társadalmon belül.

A liberálisabb politikai és oktatási rendszernek köszönhetően Galíciában kialakult egy paraszti elitréteg, akik mind a maguk, mind a falu lakóinak érdekében kinyilvánították véleményüket, és bizalmatlansággal viseltettek a birtokosokkal szemben. Ez kölcsönös volt, a birtokosok is bizalmatlanok voltak a parasztság vezetőivel szemben, mintha az 1846-os galíciai felkelés Jakub Szelája[3], akit már évtizedekkel korábban eltemettek, még mindig élne, és befolyásolná a politikai közhangulatot. A római katolikus egyháznak jelentős hatása volt az emberek gondolati világára és viselkedésére. Egyik másik felosztáskori területen sem volt ennyire erős és fontos pozíciója, és nem élvezett akkora bizalmat és a politika támogatását, mint Galíciában. Az egyház volt az, ami megóvta a nemzeti értékeket és hagyományokat, elmélyítette és népszerűsítette a hitet. A szélsőséges propagandisták ezért nem élvezhették soha a vidék és a vidéki lakosság támogatását. Értékelték azt, ami visszafogott, kiszámítható, ami -ahogy gondolták- Istennek tetsző.

Egyik területen sem élvezett az uralkodó akkora bizalmat és szimpátiát, mint Galíciában, ami abba az állami hatalomba vetett túlzott bizalmat eredményezte, amelytől azt várták, hogy megoldja a szociális és gazdasági problémákat. A hivatalnokokat a "mi államunk" képviselőinek tartották. Alapvetően a törvényt is tiszteletben tartották, mivel úgy tartották, hogy azt a szeretett uralkodó bocsátotta ki. Még akkor is, ha azt az osztrák parlamentben fogadták el, az volt az Állam Tanácsa. Az ember értéke az általa birtokolt címektől és a bevételeinek mértékétől függött. A hivatalos címeket tisztelet övezte. Jellegzetessége volt ennek a területnek, hogy a civil aktivitás nem csak a saját, vagy a helyi közösség érdekeit szolgálta, de az államot is.

A hagyományok és a mentalitás ilyen különbségei vezettek a területi eltérésekhez, melyek többek között a nyelvhasználatban is megnyilvánultak. A galíciai lakosság az orosz fennhatóság alatt élőket "moszkovitáknak" nevezte, a porosz megszállás alatt élőket "kereszteseknek"[4]. Az orosz fennhatóság alatt élők a galíciaiakat osztráknak, vagy "centus"-nak, és "trep"-nek[5] nevezték. Viccelődtek fösvénységükkel, hogy a rántottát fél tojásból csinálják, és hogy anyagtakarékosság céljából gyakran veszik le a szemüvegüket. A különbségek leglátványosabb megnyilvánulásai azok voltak, amikor a három különböző területről származó lengyelek, már, mint a Lengyel Köztársaság állampolgárai találkoztak, együtt dolgoztak, például a rendőrségben, a hadseregben vagy az állami szférában. "A keletiek nevettek a galíciaiakon, mondván, hogy mi még a lisztet is saját kezünkkel őrüljük. Mi, galíciaiak nevettünk rajtuk, hogy mikor a fizetésért álltak sorban, egy iksszel írták alá, hogy átvették a pénzüket." - emlékezett vissza Stanisław Sikoń.

(Részlet Andrzej Chwalba – 1919, a szabadság első éve című könyvéből)