Piotr Dudával, a Szolidaritás Szakszervezet Országos Bizottságának elnökével Mateusz Kosiński beszélget.
Elnök úr, milyen szerepet játszik a Katolikus Egyház társadalmi tanítása a „Szolidaritás” történelmi és jelenelegi tevékenységében ?
Kijelöli az irányt, és utat mutat a dolgozó – munkaadó viszonyról való gondolkodásunkban. Ha beleolvasunk XIII. Leo „Rerum Novarum” c. enciklikájába, ez a kapcsolat folyamatos párbeszédként van bemutatva, amelyben a dolgozók és a munkaadók kölcsönösen emlékeztetik egymást a jogaikra és kötelességeikre. Még jobban kifejtette ezt Szent II. János Pál „Laborem exernens” enciklikájában. De hogy ne nyújtsuk tovább a teológiai érveket – mert mi, szakszervezetisek, nem vagyunk teológusok –, egyszerűen azt mondom: az egyház társadalmi tanítása kölcsönös gondoskodásra tanít minket. A munkaadót a dolgozóról való gondoskodásra, a dolgozót pedig arra, hogy törődjön a munkaadójával és a cégével. Itt nem csak arról van szó, hogy a munkaadó ne használja ki a dolgozóját, és becsületesen, határidőre fizessen neki. Kötelessége – a lehetőségekhez mérten természetesen – érdeklődni a munkán kívüli életéről is, pl. ha valami rendkívüli történik vele. A dolgozónak pedig nemcsak nem szabad becsapnia, vagy meglopnia a munkáltatóját – ami természetes –, hanem kötelessége tehetségét a cég érdekében kamatoztatni. Még a hatékonyság tudatos csökkentése is bűn a munkaadóval szemben. Párbeszéd és kölcsönös gondoskodás. Ez az egyház társadalmi tanítása dióhéjban.
Az Egyház és a papok a szocializmus idején a „Szolidaritás” lelki támaszai voltak?
A „Szolidaritás” létrejöttéig az Egyház az egyetlen szabad hely volt a kommunista Lengyelországban. De nem csak ez kötött össze minket az Egyházzal. A „Szolidaritás” akkor jött létre, amikor térdelve imádkoztunk, miután Szent II. János Pál első lengyelországi zarándoklata idején a Szentlélek által felébresztette bennünk a „Szolidaritást”. A kezdetketől fogva számíthattunk a lengyel papokra, és ők is számíthattak ránk. Éveken keresztül – különösen a hadiállapot alatt – számos bátor atya támogatott és segített minket. Ma pedig, mikor az Egyházat és a papokat támadják, a „Szolidaritás” nyújt támogatást és segítséget. Megemlíteném például, hogy Marek Jędraszewski érsek atya védelmére keltünk, amikor az LGBT-ideológiáról mondott szavaiért gyűlölködők kereszttüzébe került. Tehát ahogy az Egyház mindig segítette a „Szolidaritást”, úgy a „Szolidaritás” is az Egyházat. Ennek bizonyítéka papunk, boldog Jerzy Popielusko atya, akit Ferenc pápa a patrónusunkká tett.
Európában a szakszervezetek általában a baloldalisághoz kapcsolhatók. Mondhatjuk, hogy a Szolidaritás egy kivétel közöttük?
Igen, kivétel, és sajnos kevés ilyen van. Érdemes ismét XIII. Leót idézni, aki már a 19. század végén óva intett a kibontakozó baloldali és kommunista mozgalmaktól. Nem hallgattunk rá, és ez olyan totalitárius rendszerekhez vezetett, amilyenekről még csak nem is álmodott senki. Leo azt mondta akkor, hogy a társadalmi feszültségek levezetésének útja valóban a dolgozók és munkaadók között folytatott párbeszéd, de az evangélium szellemében. Azt is mondta, hogy az államnak szerepet kell vállalnia egy ilyen párbeszéd feltételeinek megteremtésében, és garanciát kell vállalnia a párbeszéd eredményeinek tiszteletben tartására. Ez egy követendő példa. Különösen a globalizmus által uralt időkben. Csak a Katolikus Egyház globális egyetemessége lehet az ellensúlya a nagy nemzetközi vállalatok globális gazdasági világának.
Néhány hónappal ezelőtt támadások özöne zúdult a Katolikus Egyházra Lengyelországban. A „Szolidaritás” reagált valamilyen formában ezekre az eseményekre?
A krakkói metropolita érsek, Marek Jędraszewski esetét már említettem. De minden egyes esetben felemeljük a hangunkat, amikor az Egyházat támadás éri. De azért legyünk tisztában azzal, hogy kik állnak ezek mögött a támadások mögött. Anarchista, baloldali bajkeverők, akik semmibe veszik a toleranciát és a szólásszabadságot. Ez neomarxizmus. Modern barbárok ők, akik semmitől sem riadnak vissza. Emlékműveket, emléktáblákat törnek össze, meggyalázzák a sírokat, megszentségtelenítik hitünk szent jelképeit. És történik mindez a nyomozóhatóságok tétlensége mellett, beleértve a lengyel igazságszolgáltatást is. De ki kell tartanunk, türelmesnek kell lennünk, és válaszokat kell adnunk, amikor csak lehetséges.
Az európai társadalmi és politikai körökben egyre nyilvánvalóbbak a különbségek az ún. régi unió és a volt kommunista blokk államai között. Megjelennek ezek a különbségek a munka világának problémái között is?
Ha az érdekek azt fogják kívánni, meg fog szűnni az Európai Unió. Különösen egy válság idején. Nincs Unió, van Németország, Franciaország, Hollandia, Spanyolország... Ugyanígy van ez a munkaerőpiacon is. A szabad tökeáramlásra és a szabad gazdasági tevékenységekre épülő európai közösségben a közös munkaerőpiacnak logikus következménynek kellene lennie. Ugyanakkor ennek éppen az ellenkezőjét láthatjuk. Az államok konzerválják a különbségeket, hogy például a németek olcsó közép- és kelet-közép-európai munkaerőhöz juthassnak spárgaszedés idején. Elméletben néhány dokumentum már elfogadásra került, például az Európai Szociális Charta, vagy a kiküldött munkavállalókra vonatkozó direktívák. A gyakorlatban ezek azonban nem működnek. Ha az olasz Fiatnak problémái adódnak, akkor Lengyelországban kezdi az elbocsátásokat, védve a saját munkahelyeit. Nekünk ugyanígy kell fellépnünk.
Látja a „Szolidaritás” a Három Tenger államai közötti együttműködés szerepét? Társadalompolitikai kérdésekben is...
A Három Tenger projekt az Európai Unió létrehozása óta az első civilizációs ugrásszerű geopolitikai stratégia Európa ezen részén. Esély az infrastruktúra fejlesztésre és olyan egymás közötti gazdasági kapcsolatok kiépítésére, amelyek versenyképesek a régi Unióval. De ne áltassuk magunkat. Komolyan érinti a projekt olyan országok befolyási övezeteit, mint például Németország, Franciaország vagy Hollandia. Ők nem fogják ezt tétlenül nézni. Viták várnak ránk például az amerikai olajjal és gázzal való kereskedelmi terveink területén, illetve a Nord-stream keretében megvalósított német-orosz tervek kapcsán is. De vállalnunk kell az ilyen kihívásokat, és büszke vagyok rá, hogy Lengyelország, a lengyel kormány és a köztársasági elnök is jelentős vezetők ebben a vállalkozásban.
A koronavírus-járvány fényében úgy tűnik, hogy az Európai Unió liberális elitje kudarcot vallott. Az emberek közötti társadalmi szolidaritás lehet az új európai kapcsolatok építésének receptje?
Nincs Európai Unió. Vagy máshogy. Az Unió egy projekt jó időjárás esetére. Ha esik az eső, azonban kudarcot vall. Így volt a 2008–2009-es válság idején, és így van ma is. A járvány szempontjából kulcsfontosságú pillanatban a nemzetállamokat magukra hagyták. Most, amikor valamelyest rendeződött a helyzet, az Unió kezd aktivizálódni a válság által sújtott gazdaságok támogatásának szabályozásával. A gyakorlatban azonban csak akadályoz, kézi vezérléssel szabályozva, hol szabad segíteni, hol nem. A „Szolidaritás” egyébként élesen fellépett az Európai Bizottságnál ebben a kérdésben. Ehhez jön még a „zöld megállapodás”, a kibocsátáskereskedelem, és az EB más álkörnyezetvédelmi terveinek kérdése. Ez mind együttesen azt eredményezi, hogy az Ön kérdése, hogy ez a helyzet lehetőséget ad-e az új európai kapcsolatok szolidaritás jegyében történő újjáépítésére, minden korábbinál aktuálisabb. Amennyiben ezt nem sikerül végrehajtani, akkor nem sikerül fenntartani a közösséget.
A koronavírus okozta válság miatt kellene az Európai Uniónak valamilyen együttes fellépést szorgalmaznia a munkához való joghoz kapcsolódóan?
Az uniós jogalkotás nagyon lassan működik. A legegyszerűbb dolgok is évekig húzódnak. Most fontosabb, hogy az Unió felfüggessze vagy leállítsa a drága környezetvédelmi projekteket. A kibocsátáskereskedelemre szánt milliárdokra a válság által sújtott gazdaságokban van szükség. Nem lehet a válsággal eredményesen megküzdeni olcsó energia nélkül, azt pedig egyelőre még elsősorban szénből nyerjük. Az Uniónak a nemzetközi kollektív munkaszerződések támogatásának irányába kellene haladnia, hogy a nemzetközi vállalatok keretében egységesíteni lehessen a munkajogot. Egy cég, ugyanazok az elvek. És nem pedig úgy, hogy a lengyel Fiat-gyárban ugyanazon a gépen dolgozó, ugyanazt az autót gyártó munkás háromszor kevesebbet keres.
Energetikai kérdésekben az Európai Unió az ún. európai zöld megállapodás politikáját erőlteti. A „Szolidaritás” miért ellenzi ezt? Ez a politika hátrányos lehet nemcsak Lengyelország, hanem az egész régiónk számára?
Ez a politika katasztrófa a lengyel gazdaság számára. A zöld hóbortot azok a gazdag országok engedhetik meg maguknak, amelyek a szénből származó olcsó energiából gazdagodtak meg, és ma modern atomerőművekkel rendelkeznek, a legkárosabb termelést pedig kihelyezték Ázsiába. Konkurenciát jelentünk a számukra, a „zöld megállapodás” pedig az ezzel a konkurenciával szembeni küzdelem eszköze. Olcsó szénenergia nélkül Lengyelország és a lengyel ipar nem fog fejlődni. Ezenfelül a klímasemlegesség eléréséhez szükséges költségek is elképzelhetetlenül magasak. Nem vagyunk képesek viselni ezeket a költségeket. Ahogy mondtam – a mi gazdaságunk számára ez katasztrófa.
Miért kritizálja a „Szolidaritás” a szén-dioxid-kibocsátás-kereskedelem rendszerét?
Mert ez egy tiszta spekuláció. Milliárdok a szén-dioxid-kibocsátásra, amelynek az éghajlatra gyakorolt hatása erősen vitatható. A teljes Európai Unió ugyanis a globális kibocsátás nem egészen 11 százalékáért felelős. A legnagyobb szennyezőkre, mint Kína és az USA, semmilyen korlátozás nem vonatkozik. Vagyis mi tönkretesszük a saját gazdaságunkat egy álzöld hóbort nevében, a szennyező termelést pedig áthelyezzük pl. Kínába. De ahogy mondtam, a valódi ok az nem a klíma, hanem az a konkurencia, amelyet Lengyelország, Magyarország, Románia, stb. fejlődő gazdaságai jelentenek.
Mit kívánhatunk a „Szolidaritásnak” a szervezet 40. születésnapjának évében?
Hogy legyünk büszkék a „Szolidaritásra”. Mindenki, akinek az erőfeszítései és áldozatai hozzájárultak ehhez a nagyszerű szakszervezthez, a szabadságunk hősei. Tisztelettel és hálás emlékezettel tartozunk a számukra. Magának a „Szolidaritásnak” pedig a 21. augusztusi pontok teljes megvalósítását kívánom, és erőt a lengyel dolgozók és családjaik érdekének szolgálatához.
A beszélgetés készítője a „Tygodnik Solidarność” és Tysol.pl portál újságírója
Fordította: Dávid Ferenc