Recenzió Czesław Ryszka Wyszyński Prímás, a Haza atyja – Életrajz c. kötetéről
Június 7-én, vasárnap a Vatikánban került volna sor Stefan Wyszyński bíboros, a lengyel Millenniumi Prímás ünnepélyes boldoggá avatására. A globális koronavírus-járvány az ünnepségek elnapolását okozta egy másik – az írás idején még ismeretlen – dátumra. Wyszyński prímás alakja évtizedek óta lenyűgözte, foglalkoztatta és vonzotta minket, lengyeleket. Nem meglepő tehát, hogy a boldoggá avatása alkalmával számos kiadvány jelent meg a piacon erről a rendkívüli emberről: papról, pásztorról, politikusról, államférfiről, a nemzet védelmezőjéről és atyjáról. Az egyik ezek között a prímás életrajza Czesław Ryszka tollából, amelyet a krakkói Biały Kruk kiadónál látta a napvilágot.
A szerző „ősidők”, vagyis pontosabban 1975 óta mindig is katolikus újságíró és publicista volt, a „Gość Niedzielny”, a „Niedziela” és a „Katolik” hasábjairól, a „Wpis” havilapból és a „Radio Maryja” hullámhosszairól ismert. Több mint nyolcvan könyv szerzője is. A mostani már a második, amelyet a Millenniumi Prímásnak szentelt.
Ez nem egy lineáris életrajz, amely napról napra, évről évre írja le a kiváló pásztor életét. A szerzői bevezetőben Czesław Ryszka kihangsúlyozta, hogy „szándéka szerint, ennek a könyvnek a kulcsa, a prímás cselekedeteiben fellelhető prófétai bizonyosság lenne”, amely a „mélyen átimádkozott és átgondolt döntések melletti” kitartásából ered. Egyszerűbben fogalmazva, ez a több mint négyszáz oldalas vaskos kötet kimerítő választ ad arra a kérdésre, hogy a címben a szerző miért nevezte Wyszyński prímást a Haza Atyjának.
Csak a rend kedvéért, a fejtegetés egy „életrajzi betekintéssel” kezdődik, amelyben a szerző bemutatja nekünk a leendő bíboros szüleit, és röviden ismerteti sorsát a születésétől az apró Zuzelában, egészen addig, hogy a XII. Pius pápa a Gniezno és Varsó érsekének, és ezáltal Lengyelország prímásának nevezi ki őt. A szerző bőségesen pótolja ezt a rövidséget a következő fejezetekben, és nagyon aprólékosan írja le mind az ismert, mind a köztudatban kevésbé jelen lévő eseményeket a prímás életéből és szolgálatából.
Lehetetlen egy ilyen rövid leírásban átadni azt a hatalmas tudást és információt, amelyet Czesław Ryszka a prímásról szóló publikációjába foglalta. Érdemes azonban megemlíteni néhányat a hetven, ötven vagy negyven évvel ezelőtt történtek közül, amelyek az idő múlása ellenére meglepően relevánsak maradtak. Ezek azok a kérdések, amelyek különösen közel álltak Wyszyński prímás szívéhez, amelyekért szavaival prédikációiban és kiadványaiban harcolt, amelyeket védte a német megszállás alatt, és amelyek miatt a Lengyel Népköztársaság kormányával vitatkozott, amelyek miatt üldözték, bebörtönözték és megfigyelték élete végéig.
-
- történelem és a jelen
Ma, évtizedek múltán, a Lengyelországban bekövetkezett rendszerváltozások és az egész világrend újjáépítése után, ismét a történelem olyan pontjában állunk, amikor figyelmeztetésként cseng Czesław Ryszka által idézett az akkori Wyszyński püspök 1946-os prédikációja a vallás nélküli ember bukásáról. A prímás egy SS-tiszt példáját használta, aki egy rózsafüzért talált a tábori barakkban egy vizsgálat során. Ezzel kezdetét vette egy egész „kegyetlen előadás”: a tiszt a cipője köré tekerte a rózsafüzért, és megparancsolta, hogy a katolikus foglyok csókolják meg azt. Minden csókkal a szerencsétlen embert megverték és megrúgtak, amikor pedig megtagadta a parancsot, megverték az engedetlenség miatt. A „bemutató” jelentőségének kihangsúlyozására odahívták a papot, hogy magyarázza meg a rózsafüzér fontosságát a katolikusok számára. Magyarázatot követően a papot, idős embert, arra kényszerítették, hogy saját fogaival húzza ki a tiszt cipőjével a földbe vert rózsafüzért. Ebben az esetben sem maradt el az ütés, rúgás és kínzás. Amikor az alig élő pap végrehajtotta a parancsot, a német arra utasított, hogy dobja a rózsafüzért a sárba, és tapossa le. „Íme egy példa arra, hogy egy vallástalan ember milyen mélyre süllyed. Jaj a polgároknak, amikor ilyen emberek kezébe kerülnek, amikor a hitük megtagadására és a szentségük sárba tiprására kényszerülnek, mert ezek már nem szentségek a kínzóik számára. Íme a modern ember, akit az egyház és az állam szétválasztásának szellemében neveltek, Isten nélküli iskolában.” – összefoglalta Wyszyński.
Három évvel később, a nagycsütörtöki prédikációjában a prímás a papokhoz fordult:
„Ne féljetek az Isten üldözőitől! Az Istennel folytatott küzdelemben feltárul a legnagyobb gyengeségük. Ne feledjetek, hogy az üldözők általában maguk rettegnek a legjobban, és megérdemlik együttérzésünket. Mert tudják, hogy igaztalanságot cselekszenek! Félnek tehát az igaztalanságuktól. A gonosz cselekedetekben mindig van valami ellentmondás az emberi természet méltósága ellen, amely végül is a jó felé irányul. Aki elárulta a természetét, senkihez sem lehet már hű. Joggal tehát a gonoszok vezetői a legjobban a saját szolgáiktól félnek és legkegyetlenebb módon ölik meg őket.”
Ezek az erős és bölcs szavak iránytűként maradnak a szétzilált értékek mai világában. Ahol az „új–régi” filozófiai és politikai áramlatok a jogokról, az egyenlőségről és a korlátlan szabadságról (vagy talán főleg az Istentől való szabadulásról) szóló gyönyörűen hangzó szlogenekkel díszítve, igyekeznek az „új rendet” és a fényes jövőt építeni. Amikor ledöntik a szobrokat, felszólítanak az egyház és az állam szétválasztására és az emberek megszabadítására az emlékezettől, a történelemtől és a vallástól.
-
- és kemény fickó
Wyszyński prímás Czesław Ryszka könyvének oldalain nemcsak pap és teológus, hanem egy államférfi és politikus is, aki minduntalan és fáradhatatlanul igyekszik megvédeni a lengyel egyházat a pusztítástól, amelyet a kommunisták el akarták érni. Míg a „felszabadulás” utáni első években a kormány képviselői Bierut elnökkel az élén szívesen vettek részt vallásos eseményeken, 1947-től kezdve ez az megegyező és együttműködő megközelítés hirtelen konfrontációba és üldözésekbe csapott át. A konkordátumot egyoldalúan felbontották. Megtámadták az egyház vagyonát, elkezdődtek a papok üldözései és letartóztatásai. A kommunista állam teljes elnyomó gépezete az egyház ellen fordult. Az államot és az egyházat nem kötötte össze semmilyen megállapodás, amely alapján meg lehetne szervezni, ha bonyolultat is, de mégis együttműködést. A prímás, emlékezve a nemzet hatalmas szenvedéseire és áldozataira a német megszállás idején és utána „minden áron meg akarta állítani a spirituális kivérzés e folyamatát, hogy vissza lehessen térni a normális életbe, ami a nemzet és az egyház fejlődéséhez szükséges, a hétköznapi életbe, amely még mindig olyan nehezen elérhető Lengyelországban” (feljegyzések a börtönből).
Ezért is 1950 áprilisában szervezte meg A megállapodás a Lengyel Népköztársaság kormányával aláírását. Ez egy nehéz, de szükséges kompromisszum volt. Wyszyński bíboros tudta, hogy csak így lehet megmenteni az egyház pozícióját Lengyelországban, gazdagabb volt ugyanis a magyar tapasztalatokkal. A magyar prímás, Mindszenty József bíboros nem akart egyezkedni és engedményeket adni a kommunista hatóságoknak, ezért letartóztatták, a nyomozás során megkínozták, és életfogytiglanra ítélték egy kirakatperben. Ez azonban nem volt elég. Mindszenty utódja, Grosz József érsek zsarolás útján kénytelen volt aláírni egy megállapodást a kormánnyal: a hatóságok körülbelül ezer férfi és női szerzetest tartóztattak le, akik ha megtagadták az aláírást, szibériai deportálással fenyegették meg őket.
A Lengyel Népköztársaság kormánya nem szándékozott betartani az aláírt dokumentumot. Sztálinnak küldött levelében Bierut egyértelművé tette: „A számunkra hasznos kompromisszum alapján újabb támadást dolgozunk ki a katolikus egyház befolyásának korlátozására az országunkban.” És így is történt. Hamarosan bebörtönözték több mint négyszáz papot, és a következő évben letartóztatták az első püspököt is – Czesław Kaczmareket, a kielcei ordináriust, akit az Egyesült Államok és a Vatikán részére történő hírszerzési tevékenység vádjával bíróság elé állították. Pedig elvileg ártatlanul indult az egész: a püspök nem volt hajlandó befogadni a kommunista Lengyel Ifjúsági Szövetség aktivistáit az alsó szemináriumba. Ezután csak rosszabb lett. Nem voltak eredményesek a prímás és a püspökség egymást követő engedményei. 1953 februárjában az Államtanács rendeletet adott ki a papság kinevezéséről, amivel lényegében kisajátította a személyi kinevezések jóváhagyási jogát a lengyel egyházban. Ez támadás volt az egyház szervezeti szabadsága ellen. A jelennel összehasonlítva – olyan helyzetet akartak teremteni, amellyel jelenleg a Kínai Népköztársaságban van dolgunk, ahol a hivatalos katolikus egyház a kinevezései során a kommunista párt alá tartozik. Ez már túl sok volt. A Wawelben összegyűlt lengyel püspökség beadványt fogadott el a kormányhoz, amelyet a prímás írta meg és az összes püspök nevében alá is írta, és amelyben határozottan kijelentették, hogy „az Isten dolgait a császár oltárára tenni nekünk nem szabad. Non possumus!”
Ezt a „nemet” a beadvány több mint tucatnyi oldalán írták le. A püspökök ellent mondták az állam és az egyház közötti harc megnyilvánulásainak, nevezetesen, hogy eltüntetik a vallásoktatást az iskolákból és az Istent a fiatalok szívéből, hogy egy keresztényellenes ideológiát vezetnek be, eltávolítják a kényelmetlen professzorokat, megnehezítik és megakadályozzák a vallásos kiadványok és tankönyvek nyomtatását, hogy felszámolják az egyházi alsó szemináriumokat, elűzik a kórházakból az apácákat és rákényszerítik a fiatalokat a kommunista szervezetekhez való csatlakozásra. A püspökök az egyház belső szétverésének eseteiről is írtak, a „Dziś i Jutro”, a PAX és a „hazafias papok” közösségei által. A beadvány azt a következtetést vonta le, hogy a dokumentumban ismertetett gonoszságokért minden felelősség „a marxizmus ideológiájára, azon doktrínára hárul, amely az emberek iránti gyűlöletet hirdeti, bosszút áll az ellenségein, megosztottságot és viszályokat ültet a testvérek közé”. Benne volt a kormányzati oldalhoz intézett felhívás is az ország belső békeért és a kölcsönös egyetértésért, amely az állami hatóságok hozzáállásától függ. A bíboros nem állt meg a kormányhoz intézett írásbeli beadványnál. Annak tartalmát elkezdte közvetíteni és magyarázni a hívőknek számos prédikációban. Így volt a varsói körmenet során az Úr Napja alkalmából, amikor Wyszyński prímás kétszázezer hívőhöz beszélt, vagy augusztusban Jasna Górán.
Ilyen prímást a hatóságok nem tudtak és nem is akartak elviselni. Miután elítélték Kaczmarek püspököt, mind a prímásnak, mind az egész lengyel püspöki karnak megparancsolták, hogy tagadják meg az elítéltet. Wyszyński nemcsak elutasította ezt, hanem éles tiltakozását fejezte ki a fiktív perrel és a jogtalan ítélettel szemben. És ez volt a közmondásbeli pont a dolgok végén. Másnap Bolesław Bierut vezetésével a Politikai Hivatal határozatot adott ki, amely „megtiltja Stefan Wyszyński érseknek az egyháznál betöltött pozíciójából fakadó funkciók ellátását”. A prímásnak még sikerült egy prédikációt mondani a varsói szt. Anna templomban, ahol kijelentette: „Az egyház örökké igazságot és szabadságot fog követelni. Talán ezért az egyháznak oly sok ellensége van, mert a kereszténység mindig ellenállásra szólított fel, minden képmutatás elleni harcra”. Aznap késő este internálták. Így teljesültek saját szavai a Jasna Górán egy hónappal korábban elhangzott prédikációjából: „Inkább a börtönt választom a kiváltságok helyett, mert a börtönben szenvedve a leginkább meggyötrődtek oldalán leszek.”
Mivel ezt a könyvet Wyszyński bíboros boldoggá avatásának „alkalmából” adtak ki, nem hiányozhatott belőle a válaszkeresés a prímás szentségével kapcsolatos kérdésre sem. A szerző az ellenségszeretetre irányuló krisztusi parancs szellemében idézi az eseményt. Komańczában történő internálása során a prímás Bolesław Bieruttal álmodott. Aki az egyik pillanatban átment az utca másik oldalára, és eltűnt Wyszyński szeme elől. Amint elkezdett őt keresni, felébredt. Még aznap bejelentették a prímásnak, hogy Bierut elnök meghalt egy moszkvai látogatás során. A prímás imádkozni kezdett Isten irgalmáért annak az embernek, aki őt megbántotta. A börtönbeli feljegyzésekből az derül ki, hogy azonnal megbocsátott az ellene vétkezőnek, „bízva abban, hogy az igazságos Isten talál életében fényesebb tetteket, amelyek megérdemlik Isten irgalmát”. Bierutot nem felejtette imáiban az élete végéig, és minden nap könyörgött az Isten színe előtt, hogy irgalmazzon annak, aki neki és a hazának egyaránt ártott.
Boldoggá avatás a lezárása annak a folyamatnak, amely a prímás esetében 1989-ben kezdődött, vagyis több mint harminc évvel ezelőtt. A szerző azokat a furcsa nehézségeket vizsgálja, amelyek tornyosultak egy látszólag átlátható ügyben. A könyv lapjairól megismerhetjük a lengyel belügyminisztériumban a II. Vatikáni Zsinat ideje alatt működő speciális egységet, amelynek feladata Wyszyński bíboros személyének lejáratása volt a zsinatatyák szemében, valamint számos későbbi, „kormányzati szintű” intézkedést és intrikát, amely késleltette a boldoggá avatási folyamatot. Amikor prof. Waldemar Chrostowski atyát megkérdezték az eljárás rendkívül lassú tempója felől, elmondta: „A prímás atyának nem voltak csak támogatói se az életében, se közvetlenül a halála után, mindig voltak olyanok, akik ellenezték. Valójában nemcsak az egyházról alkotott elképzelését ellenezték, hanem a saját politikájukat folytatták, eltérő elképzelésük volt az egyház helyéről a modern világban, és a voksukat inkább az ún. demokráciára tették, bármit is jelenthet az, minthogy az egyház alkotó szerepe mellé.
Végül támad egy olyan paradox gondolat, hogy a prímás valójában sokkal inkább pluralisztikus és szabadsággal teli volt, mint a történelmi és a modern kritikusai, akik gyakran liberális gondolkodóknak tartják magukat.
***
És így sokáig lehetne még folytatni Czesław Ryszka után a Millenniumi Prímásról szóló történetet, időnként idézve a könyv hősének több tucat évvel ezelőtti, egy teljesen más valóságban tett, bár a korunkhoz és dilemmáinkhoz annyira illő nyilatkozatait vagy szavait, a jelen fenyegetéseit leíró szavakat. Valaki egyszer azt mondta, a II. János Pált ünneplő lengyel tömegeket nézve, hogy ahelyett, hogy csodáljuk a pápát, meg kellene őt hallgatnunk. Ez az igazság tökéletesen illik a prímás személyéhez. Ma, a késleltetett beatifikáció várakozásának idejében kevésbé kellene beszélnünk az ő nagyságáról és szentségéről, viszont határozottan többet kellene róla megtudnunk. Ki volt ő, milyen volt, mit gondolt, mi volt számára a legfontosabb cselekedet, és honnan szedte a végtelen mennyiségű energiát? Ezekre és sok más kérdésre többek között a Czesław Ryszka könyvében találnak választ.
A kiadvány hozzáadott értéke a nagyon gazdag ikonográfia. Ez több mint száz kilencven fekete-fehér fényképet jelent a lengyel egyház történetéből, bár nem kizárólag. A „mazsolák” között található egy fotó Josef és Georg Ratzinger első miséjéről a bajor Traunstein városában.
P.S. Minden aziránt érdeklődőnek, hogy a Lengyel Népköztársaság titkosszolgálatai miként kémkedtek Wyszyński bíboros atya után, ajánlom Anna Teresa Pietraszek „Szakmája: Prímás” című dokumentumfilmjét, amely teljes egészében a „Wyszyński célpont” aktái alapján készült.
Rafał Karpiński
Czesław Ryszka: WYSZYŃSKI PRÍMÁS, A HAZA ATYJA, - Életrajz
Biały Kruk kiadó, Krakkó 2020