Unásig ismételt közhely, hogy a „mi lett volna, ha…” történelmietlen felvetés. Ez egyáltalán nincs így. A történeti lehetőségek vizsgálata fontos része a történész mérlegelő munkájának. A világháborús összeomlás és Trianon kapcsán sem áll rendelkezésünkre minden adat, de talán nem érdektelen megvizsgálni a magyar történeti közbeszéd néhány toposzát. Bemutatni, hogy mi volt valóban sorsdöntő mozzanat és mi volt olyan pillanat, amit csak az utókor stilizált annak? Milyen lehetőségei voltak a magyar politikának a háború végén, hogy élt ezekkel a lehetőségekkel és mit lehetett volna tennie? Richard J. Evans, 2013-as könyvében, az Altered Pasts-ban, miközben roppant szkeptikus az angolszász világban kontrafaktuálisnak nevezett történetírással és annak képviselőivel, a rövid távú elemzésben, a igenis látta a megközelítés látjogosultságát. .
Ha a Monarchia megnyeri a háborút…
Tulajdonképpen megnyerte. Az 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki béke kinyitotta Európa keletét a német és kisebb részben az osztrák-magyar tőke előtt. Ukrajnában, a Baltikumban és Dél-Oroszországban a Központi Hatalmak hegemón szerepre tettek szert. A központi hatalmak hadseregei a caporettói áttörés óta Velence előtt álltak, a Balkánon pedig a szerb összeomlás és Montenegró elfoglalása után messze lent délen, a mai Macedóniában zajlottak még harcok. Az 1918 májusában megkötött bukaresti béke pedig a területi gyarapodás mellett a tőkebehatolás ígéretét is hozta Bécsbe és Budapestre. A piavei offenzíva 1918. június közepi összeomlásáig az átlag újságolvasó nyugodtan hihette azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, és a Monarchia egyre nyomasztóbb német segítséggel elérte háborús céljait, a következő stádium a béke. Természetesen egy, a Monarchia számára kedvező rendezés esetén, sor került volna a struktúra finomhangolására; a békék ratifikálására és a Monarchiával szemben nem ellenséges kormányok/rendszerek hatalomba emelésére és a megszerzett régiók könyörtelen gazdasági kihasználására. De a híradások szólamai ekkor már a békéről szóltak inkább, nem a győzelemről. Mindenki érezte, hogy a Monarchia, annak ellenére, hogy sokak számára váratlanul jól helytállt a háborúban (sokkal jobban az Orosz Birodalomnál), valójában erőforrásai végére ért.
A Monarchia az addigi formájában (közjogi struktúra és államterület) aligha maradhatott volna meg – egy, a szabadságjogokat többé-kevésbé tisztelő rezsim keretében. Más a helyzet, ha a Monarchia olyan autokratikus irányt vesz, (például egy katonai diktatúra révén), mint a Szovjetunió vagy az Oszmán Birodalom. Az osztrák-magyar katonai körök prepotenciájának már egyre erősödő jelei voltak a háború alatt – de ezek azért elég messze voltak a politikai hatalom megragadásának lehetőségétől. És egy ilyen típusú hatalomgyakorlás ellen a magyar elit elsőként lázadt volna fel. Ugyanakkor egy autokratikus rezsim, ha megvalósul, fékezhette volna a nemzetiségek önállósodási törekvéseit, de hosszabb távon biztosan nem lehetett volna alternatíva. A 19. század eleje óta eltelt időszak dinamikája, a három nagy térségbeli birodalom bomlása nyomán mára létrejött csaknem kéttucatnyi állam példája azt mutatja, hogy a dinamikus nacionalizmus áradásának egyszerűen képtelenség volt gátat vetni. A nemzetépítő értelmiségek jellegadó csoportjai elsöprő többségükben nem a Monarchia változatlan fenntartásában voltak érdekeltek: vagy a társadalmi reform foglalkoztatta őket vagy éppenséggel az elszakadás.
Tehát egy nyertes háború átmenetileg megmenthette volna a Monarchiát, de középtávon csak valamiféle autoriter rendszerként maradhatott volna fent, amely elreteszeli a demokratikus akaratnyilvánítás útját a nemzetiségi mozgalmak elől. Hosszabb távon viszont erősen kétséges volt a fennmaradása.
Ha Tisza István életben marad…
Tisza István volt miniszterelnök (1861-1918) tragikus halála sok visszatekintőben azt a képzetet kelthette, hogy „erős emberként” megmenthette volna az országot. Ez a képzet azonban egy korábbi kép – az erős, hajthatatlan, küldetéses politikus századelőtől formálódó imázsának – projektálása. Valójában Tiszánál aligha volt gyűlöltebb közéleti férfiú 1918 Magyarországán. Az 1914 utáni években pedig a közvélemény jelentős része a háborús kitartás prófétáját látta Tiszában – nem tudva a kormányfő kezdeti vonakodásáról a hadbalépéssel kapcsolatban. A politikus maga is tisztában volt a felé áradó indulatokkal: meggyilkolása előtt írt utolsó leveleiben már a forradalmi állapotok lecsitulása utáni pályafutással számolt. Aligha hihető, hogy Tisza élére tudott volna állni egy, a régi világgal leszámoló, ugyanakkor honvédő háborúnak. Erre nemcsak azért nem lett volna alkalmas, mert nem voltak hadvezéri képességei és képzettsége – jóllehet személyes bátorsága és a fronton, huszárezrede élén szerzett tapasztalata nem kétséges – hanem mert személyében azt a régi világot képviselte, akitől mindenki szabadulni akart. Kérdés, hogy egy komoly felhatalmazással bíró, a politikai elit és a közvélemény bizalmát élvező, tetterős politikus milyen hatékonysággal tudott volna fellépni abban a válságos helyzetben. Furcsamód, leginkább még Károlyi Mihály lehetett volna ez a Gondviselés küldte férfiú. Felhatalmazása megvolt hozzá, legalább 1919 január közepéig-végéig, azonban a képességek hiánya, hezitálása és az antant politikájába vetett naiv bizalma képtelenné tették e szerep eljátszására.
Ha nem szerelik le a hadsereget…
A Károlyi-kormány hadügyminiszterének, Linder Bélának az 1918 novemberi mondatát („Nem akarok többé katonát látni”) furtonfurt idézni szokás, mint a magyar tehetetlenség/vakság/hazaárulás kulcsmozzanatát. Az alig több mint egy hétig miniszterkedő katonatisztnek vajmi kevés befolyása volt a katonapolitikára. A férfiak egyszerűen nem akartak újra katonák lenni a háború végén. Államtitkárai gyakorlatilag Linder ellenében adták ki rendeletüket az 1895 és 1900 közötti korosztályokat újra behívásáról. E felhívásnak azonban vajmi kevesen engedelmeskedtek. November végére mintegy harminchétezer főben stabilizálódott a hadsereg létszám. Ez pedig messze esett a teljesen feltöltött, a belgrádi egyezmény által engedélyezett létszámtól. 1919. február-márciusában Böhm Vilmos hadügyminiszter és államtitkára, Stromfeld Aurél kidolgozta egy lényegesen nagyobb, mintegy 70 ezer fős hadsereg körvonalait, amely azonban formailag még mindig megfelelt a belgrádi egyezmény betűjének. A megindított toborzás azonban teljes kudarcba fulladt: a több tízezer helyre alig ötezren jelentkeztek. Ebben szerepe lehetett a csalódásnak is: a toborzók nem ígértek igazán sem földet, sem választójogot. Sikeres hadseregszervezést majd a Tanácsköztársaság fog végrehajtani, részben kemény állami fellépéssel.
A magyar nemzetiségű alakulatok egybentartása azért is volt erősen kétséges, mert a Monarchia hadseregében a nemzetiségi kevertség olyan mértékű volt, ami alig tette lehetővé nemzetileg egynemű alakulatok létrejöttét. A magyar többségű ezredek a közös hadseregben és még a magyar királyi honvédségben is törpe kisebbséget alkottak. Egy 1918. májusi összeírás szerint a Monarchia hadseregének 141 közös gyalogezredéből mindössze 17 volt olyan, amelynek 75% vagy afölötti magyar többsége volt, és mindösszesen 32, amelyekben a magyar elem egyáltalán abszolút többségben volt. Az arány még vegyesebb a honvéd gyalogezredeknél: itt a 49-ből négyben volt 75% feletti magyar etnikai többség. Hasonló arányokkal találkozunk a kisebb harcértékű népfölkelő ezredeknél és például a tábori vadászzászlóaljaknál is. Egyedül a huszárezredeknél találni meggyőző többségű magyar legénységet.
Ha az első világháború után kirobbant területvédő-területvisszafoglaló helyi háborúkkal (gondoljunk itt akár Sziléziára, akár Karintiára, a Baltikumra vagy akár a görög-török konfliktusra és ez vonatkozik a Lajtabánságra is) kapcsolatban azt láthatjuk, hogy sikeres területvédelemre hét körülmény jobbára együttes fennállása esetén kerülhetett sor.
1. Ha a területvédő akciót legalább egy nagyhatalom hallgatólagosan vagy aktívan támogatta: fegyverrel, diplomáciai befolyással.
2. Ha a háború és a honvédelem egy ellenfél ellen zajlott.
3. Ha időben és területileg limitált maradt (tehát például népszavazással vagy valamiféle megegyezéses megoldással végződöt).
4. Ha a helyi lakosság támogatta a harcolókat: nemcsak ellátással, de védők közé való belépéssel is, és alkalmasint ennek a lakosságnak volt némi katonai gyakorlata (lövészegyletek vagy más, milícia-jellegű alakulatok révén).
5. Ha az irreguláris csapatokhoz mellett jobbára együttmaradt, összeszokott alakulatok is csatlakoznak a védőkhöz.
6. Ha a katonai akciókat kiegészítette a politikai nyomás, a diplomácia és a kulisszák mögött zajló egyezkedés.
7. Ha a megvédeni kívánt terület, vagy annak egy része az azt megvédeni/elfoglalni kívánó erők fennhatósága alatt maradt, vagy legalábbis a közigazgatás vagy egyéb hálózatok révén a védekezőknek voltak biztos pontjaik a régióban.
Ezek a körülmények 1918-1920-ban Magyarországon csak a nyugat-magyarországi harcok esetén voltak adottak, és ott is csak 1920-1921-ben.
A rendelkezésre álló csapatokkal a küzdelem három vagy akár négy fronton teljesen esélytelen volt. Akármennyire lerongyolódott volt a szerb vagy a román hadsereg és akármennyire szervezetlen a csehszlovák vagy az osztrák, mindegyikükkel egyszerre a magyar hadsereg a siker esélyével nem vehette volna fel a harcot. 1919. április közepén a román fronton kétszeres, a csehszlovákon háromszoros túlerő állt szemben a magyar hadsereg csapataival. Az 1919. áprilisi román és csehszlovák előrenyomulás ezeket a nem teljes harcértékű magyar alakulatokat is részben felmorzsolta: a csapatok egyharmada megsemmisült, felbomlott illetve letette a fegyvert.
Ha és amennyiben ellenfelet kellett volna választani Magyarország számára, akkor Ausztria és a létrejövő Csehszlovákia lehetett volna az az ellenfél, amelynek katonai alakulataival a magyar hadsereg a siker esélyével szállhatott volna szembe. Ausztria gyenge csendőralakulatokkal és Volkswehr-egységekkel igyekezett megszállni Nyugat-Magyarországot, próbálkozását azonban a helyi magyar erők is könnyűszerrel visszaverték még 1918 végén, és a terület 1921 végéig magyar igazgatás alatt maradt. A román hadsereggel szemben a Károlyi-kormány formálódó hadserege és a Vörös Hadsereg is alulmaradt 1918-1919 folyamán: az utóbbi a tiszai offenzívában úgy szenvedett vereséget, hogy létszáma támadáskor is alacsonyabb volt, mint a védekező románoké. Dacára a csehszlovákok számbeli fölényének. Bartha Albert hadügyminiszter utasítására 1918. november közepén a helyi magyar erők és Budapestről küldött, hirtelenjében összerántott alakulatok sikeresen szorították ki Csacáról, Zsolnáról, Ruttkáról a beszivárgó csehszlovák csapatokat. Más példák is azt mutatják, hogy a helyi ellenállásnak ebben a korai időszakban még talán lett volna értelme.
Ez a megoldás nagyon kockázatos vállalkozás lett volna, és a Károlyi-kormány saját, teljesítési politikájának teljes lenullázását feltételezte, miközben a kormány nagyon sok ponton függött az antant jóindulatától: szén-, és krumpliszállításoktól kezdve, hadifogoly-ügyeken át a többi megszállt terület kezeléséig.
Ha nincs (vagy ha végleg győz) a Tanácsköztársaság….
A trianoni békeszerződés valójában a Tanácsköztársaságért kapott büntetés lett volna? A válasz első látásra elég egyszerű: a magyar határok a békekonferencia szakértői bizottságaiban 1919. március 21. előtt részben már készen álltak, így közvetlen összefüggés nincs Trianon és a magyarországi kommunista államkísérlet között. Hiba lenne elfeledkezni, a békekonferencia vezetői körében elég általános bolsevikellenességről. A volt cári birodalomban felbukkanó mozgalom dinamizmusa és gyors sikerei révén az egész nyugati társadalmi rendre fenyegető veszélyt jelentett. Kicsit a középkori fanatikus eretnekmozgalmakra emlékeztette a szemlélőket, akik néha nem tudták megtagadni a csodálatukat tőle. David Lloyd George, aki aztán igazán nem volt nagy kommunistabarát, így írt emlékezéseiben Leninről: „az egyik legnagyobb vezető volt, bármely korszakban, aki valaha is emberek élén állt”. Párizsban féltek a bolsevizmustól, de igazából egyezkedni is próbáltak képviselőivel. Aapvetően rosszindulatú közömbösség jellemezte az antant magatartását Kun Béla rezsimjével kapcsolatban: amíg nyertesnek tűntek belpolitikai téren, netán kezelhetőnek, akár még a békekonferenciára is meghívták őket – ilyen meghívás be is futott 1919 május elején a bécsi antantmissziókhoz. Mihelyst azonban vesztésre álltak vagy az északi hadjárat miatt a nagy nehezen kialkudott helyzet felborításával fenyegetett, rögvest megvonták tőle a bizalmukat.
Ráadásul a legkülönbözőbb megfigyelők (francia, amerikai, brit katonatisztek, diplomaták vagy éppen svájci emigrációba szorult magyar arisztokraták) emlékeztették arra az antant döntéshozóit, hogy a magyarországi bolsevizmus lényegesen más mint az orosz. Mozgatórugói nem ideológiaiak, hanem a területmegtartás motiválja híveit: így kerülhetett azonos elbírálás alá Károlyi Mihály, Kun Béla vagy éppen Bethlen István.
Mi történt volna, ha a Tanácsköztársaság megmarad? Az összes felvázolt forgatókönyv közül ennek van a legkisebb eshetősége, de tegyük fel, hogy Párizsban úgy döntenek: elfogadnak egy kommunista enklávét Közép-Európában. Valamikor a felvidéki hadjárat vége és a tiszai offenzíva kezdete közötti időben meghívják a Tanácsköztársaságot Párizsba, rendkívül előnytelen határokat diktálnak neki (Románia többet kap a vártnál, és akár elérhet a Tiszához is), Magyarországon pedig berendezkedhet a proletárdiktatúra, teljes nemzetközi izolációban. Szovjet tanácsadók érkeznek és az egész helyzet kissé Mongólia vagy Tuva két háború között látszatfüggetlenségére emlékeztet: az a rombolás, ami 1948 után zajlik majd Magyarországon, harminc évvel előbb kezdődik. Szóval ez sem lett volna túl jó.
Ha Magyarország nem írja alá a békeszerződést…
A korszakban az aláírás megtagadása nagyonis létező lehetőségként vetődött fel. Apponyi Albert, a békedelegáció vezetője már 1919 végén azzal széljegyzetelte a magyar delegáció meghívását Párizsba, a békekonferenciára, hogy felesleges azt elfogadni, mert a német és az orosz politika változásai folytán 1920 tavaszára az antant „megszűnik erőtényező lenni”. Apponyi később is erős szkepszissel viszonyult a békecsináláshoz és már februárban felvetette az aláírás esetleges visszautasítását abban az esetben, ha Magyarország nem kap jelentős – elsősorban területi – enyhítéseket. Amikor 1920. márciusában véglegessé vált, hogy a békekonferencia nem hajlandó újratárgyalni a magyar határok kérdését, a békedelegáció ismét megvitatta azt a lehetőséget, hogy ne írják alá a békeszerződést. A megkérdezett szakértők a katonai megoldást (azaz Magyarország antantcsapatok általi megszállását) nem tartották valószínűnek, a gazdasági blokádtól a magyar kereskedelmi és pénzügyi élet összeomlását várták, amely rövid távon zavargásokhoz és a rendszer bukásához, illetve egy új, az antant felé immár kezesebb kormány kinevezéséhez vezetett volna. Összességében inkább az aláírás-párti érvek voltak többségben, még ha Teleki Pál, a külügyminiszteri tárca várományosa így is fogalmazott Lóczy Lajosnak, mesterének írott levelében: „Húsvétra hazamennénk. Hogy mivel, az még nem bizonyos, de alig van némi kilátás is arra, hogy ne a legrosszabb változatlan békével. És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhenvész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem”. A parlament plénuma előtt Teleki már úgy érvelt az aláírás mellett, hogy az országnak „nem volt anatóliai sivataga” amely mögé visszavonulhatott volna, mint Musztafa Kemál és hívei a török-görög konfliktusban, azaz ekkor az ellátási szempontok után egyértelműen a földrajziakkal magyarázta az aláírás tényét.
Az aláírás kapcsán látható, hogy a korabeli politikai elit felmérte a lehetőségeket, és az aláírás megtagadása esetére az ország (folytatódó) gazdasági összeomlásától és az ennek nyomán bekövetkező politikai káosztól, illetve saját bukásától tartott, amelynek végén a békeszerződést mégis alá kellett volna írni, immár még rosszabb feltételekkel.
* *
Mindent összegezve: lehetett volna másképp? Minden bizonnyal. Anélkül azonban, hogy valamiféle teleologikus történelemmagyarázatba bonyolódnánk, érdemes felmérni: a magyar politika elképesztően szűk ösvényen haladt 1918-1920-ban. Egyfelől a közéleti gondolkodás rögzültségei (a magyar politikai nemzet ideája, az integer ország képzete), másik oldalon az utódállami és nagyhatalmi szándékok szegélyezték útját. Nagyon nehéz feladattal kellett megküzdenie Jászitól Telekiig sokmindenkinek és az alkalmazkodásban, a lehetőségek felismerésében az elit tagjai nem bizonyultak nagyon sikeresnek. A fegyveres ellenállás korábbi megszervezése, vagy a magyar békedelegáció korábbi kijuttatása a békekonferenciára (ehhez azonban olyan korai és gyors konszenzusra volt szükség a magyar politikában, ami legfeljebb 1918 legvégéig létezett) talán segíthetett volna valamennyit Magyarország háború utáni sorsán. Arra igencsak kevés volt a remény, hogy az adott körülmények között a Magyar Királyság változatlan határok között maradjon fenn. Hőseink részben az általuk is vallott nacionalizmus legyűrhetetlen erejével szemben vallottak kudarcot, sorsuk küzdelem a nagyhatalmú végzettel, ekként érdemes szemlélni. Szereplőinknek utólagos szemrehányást sem érdemes tenni: az valóban elég történelmietlen lenne.
Ablonczy Balázs