Száz év után Trianoni békeszerződés, 1920. június 4.
A Pesti Napló, 1920. június 5-i számának honlapja
A magyar békeszerződés volt az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer utolsó előtti darabja, amelyet 100 évvel ezelőtt a versailles-i kastély kertjében lévő Nagy Trianon-palotában írtak alá. Megértéséhez és értelmezéséhez vissza kell lépnünk a világháború végéhez.
Az Osztrák-Magyar Monarchia és benne a Magyar Királyság felosztásához vezető eseménysor részben az antanthatalmak stratégiai megfontolásaiból, részben a nemzetközi politika háború alatti alakulásaiból, illetve a soknemzetiségű birodalom kisebbségeinek elszakadási törekvéseiből állt össze.
A Monarchiával ellenséges nyugati nagyhatalmak a háború kezdetén nem rendelkeztek kiforrott koncepcióval Közép-Európa háború utáni sorsával kapcsolatban. I. Ferenc József halála (1916. november 21.) után fokozatosan fordulat következett be az antant politikájában. Egyrészt az új uralkodó, IV. Károly óvatos különbéke-kísérletei (ez volt az úgynevezett Sixtus-affér) 1917 folyamán, de különösen ezek nyilvánosságra kerülése a Habsburgok birodalmát alárendelt szerepbe kényszerítették a birodalmat Németországgal szemben. Az ennek következtében az 1918. májusában aláírt spa-i egyezmény Németország és Ausztria-Magyarország között olyan szoros katonai és gazdasági együttműködést vetített előre, ami sokak számára jelezte, hogy a Monarchia önálló külpolitikai cselekvési lehetőségei radikálisan szűkültek. Ehhez járult még a függetlenné vált Ukrajnával (1918. február 9.) és bolsevik Oroszországgal (1918. március 3.) aláírt két breszt-litovszki és a megvert Romániával kötött bukaresti béke (1918. május 7.), amely hatalmas kelet-európai területekre terjesztette ki a német befolyást, és közel hozta azt a kontinentális hegemóniát, amelynek megakadályozása a háború egyik fő indoka volt Londonban és Párizsban. A Monarchia fenntartása melletti elkötelezettség csökkenését jelezte a világháborúba friss erőkkel belépő Egyesült Államok elnöke, Woodrow Wilson által 1918 elején közölt 14 pont. A többször módosított szöveg ugyan nem szólt a Monarchia felosztásáról, de a Monarchia nemzetiségei számára az „önálló fejlődés legszabadabb lehetőségéről” tett említést, és egy csapásra elképzelhetővé tette sokak számára közép-európai dinasztikus állam megszűntét.
Ennek következményeként a szövetségesek 1918 folyamán egyre-másra ismerték el az emigráns nemzeti tanácsokat legitim kormányként, illetve azonosultak a román, szerb, csehszlovák hadicélokkal és nemzetiségi törekvésekkel. Ennek a folyamatnak jó indikátora az emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanács elismerése kormányként és szövetségesként: Franciaország erre 1918. júniusában szánta el magát, az Egyesült Államok csak szeptemberben.
Eközben a Monarchiában olyan belső folyamatok játszódtak le, amelyek vészesen közelítették az összeomlást. Ha a politikára gondolunk: 1918 első felében sokaknak volt az a véleménye, hogy a Monarchia elérte háborús céljait, talán Olaszország kiütése van még hátra, de voltaképpen minden, amiért a kettős birodalom harcba szállt 1914-ben megvalósult: Szerbia megbüntetése, balkáni hegemónia, Oroszország kiütése, sőt a „hitszegő Románia” megbüntetése. A belső helyzet messze nem volt ilyen rózsás: az ellátási nehézségek és alakosság kifáradása miatt 1918 elején már rendszeresek voltak az éhséglázadások, sztrájkok, tüntetések és jónéhány fellázadt alakulat hátországi lázadását fegyveres erővel kellett legyőzni. A peremvidékeken sok esetben szökött katonákból álló rablóbandák garázdálkodtak, ők voltak az ügynevezett „zöld káder”, akik a hátországba is elvitték az erőszakot. Nem meglepő ezek után, hogy 1918 nyár végén a hátországban több katona állomásozott, mint magán a fronton. Az árak emelkedése elkeserítő mértékben gyorsult: az alapélelmiszerek ára 5-10-szeresére drágult az utolsó békeévhez képest, a sorbanállás a mindennapok része lett, egyre több volt az ápolásra szoruló sebesült és 1918 őszén megjelent a birodalomban a rettegett pandémia, a spanyolnátha is.
Amikor 1918. szeptemberében a bolgár front összeomlott és az ország fegyverszünetet kért, mindenki sejthette, hogy olyan sorsfordító folyamatok indultak el. Az uralkodó, IV. Károly 1918. október 16. olyan nyilatkozatot bocsátott ki, amely a birodalom föderalizálására szólított fel. Ezt a magyar politikai elit csaknem egységesen elutasította és az Ausztriával fenntartott, félévszázados kapcsolatok meglazítására, perszonálunióra készült. Eközben Tisza István volt miniszterelnök, a magyar politikai élet legbefolyásosabb figurája nyilvánosan is elismerte október 17-én, hogy a háború elveszett. Innen az események egyre gyorsuló spirálban következtek: a birodalom többi régiójához hasonlóan Magyarországon is Nemzeti Tanács alakult, amely az úgynevezett őszirózsás forradalom győzelme (1918. október 31.) után egyszerre gyakorolta a törvényhozó és a végrehajtó hatalom bizonyos jogosítványait. Az uralkodó még kinevezte a függetlenségi ellenzéki gróf Károlyi Mihályt miniszterelnöknek: ő lett az új, köztársasági kormányzat első miniszterelnöke is, majd a magyar népköztársaság első és utolsó elnöke is. Ezzel párhuzamosan a Magyarországon élő nemzetiségi elitek is kinyilvánították önrendelkezési igényüket: először csak a parlamentben, majd 1918. októbere és decembere között különböző, nemzetiségi területeken rendezett gyűléseken (Turócszentmárton, Újvidék, Gyulafehérvár, 1919 januárjában: Medgyes). A szerb, a román és a csehszlovák hadsereg pedig már 1918 novemberében elindult az ország belseje felé, és először a peremvidékeket szállta meg, majd egyre tovább nyomult, és 1919 januárjára mélyen bent járt az ország belsejében.
Ilyen előzmények után nyílt meg 1919. január 18-án a párizsi békekonferencia, ahol magyar képviselet nem volt, az utódállamok viszont megjelentek és lobbizhattak területi céljaikért. Anélkül, hogy az 1918-1919-es magyarországi forradalmak krónikájába részletesen belemennénk, három lényeges állítást kell tennünk ezen időszak magyar politikájáról:
- Az 1918. október 31-én hatalomra jutó Károlyi-kormány és a belőle kinövő népköztársaság fontosabb politikusai a magyar területi integritás alapján álltak, azaz, bár tudomásul vették Horvátország elszakadását, de alapvetően a történeti Magyar Királyság határainak megtartásában gondolkodtak. Voltak a kormányzatnak olyan politikusai (elsősorban szociáldemokraták), akik az etnikai határokhoz való ragaszkodást vetették fel magyar álláspontként, de ők kisebbségben voltak. A kormányzat igyekezett megnyerni a magyarországi nemzetiségek rokonszenvét, ezt célozták például az autonómiákról szóló törvények és az 1918. novemberi aradi tárgyalások a magyarországi román vezetőkkel, ők ekkor már a területi elszakadásban és a Romániához való csatlakozásban gondolkodtak.
- A háborús vereség után a történelmi Magyar Királyság határainak érintetlen meghagyására nem volt esély. Arra azonban, hogy a határok 1920 után úgy festettek, ahogy azokat a békekonferencián meghúzták, abban döntő szerepe volt a nagyhatalmi szándéknak, és kevesebb a nemzetiségi mozgalmaknak.
- A Károlyi-kormány abban hibáztatható – tétova honvédelmi politikája mellett – hogy vezetői nem ismerték fel: feltétlen antant-barát, megfelelésre játszó külpolitikájukkal szemben az utódállamok képviselői nagyon tudatosan kész helyzet előállítására törekedtek, még a békekonferencia megnyitása előtt, és igyekeztek elfoglalni azokat a területeket, amelyekre igényt tartottak. Így a csehszlovák hadsereg már 1919. január elejére megszállta a Pozsony-Komárom-Ipolyság-Rimaszombat-Kassa vonalat, a jugoszlávok pedig már 1918 novemberében ott álltak a később nekik juttatott területeken, sőt még azon is túl.
A Károlyi-kormány bukását és a kommunista Tanácsköztársaság 1919. március 21-i hatalomra jutását is az antantnak, ezen belül elsősorban Franciaországnak a mértéktelen kisállami követeléseket támogató érzéketlen politikája okozta, illetve az a tény, hogy a román hadsereg sorozatosan megsértette azokat a demarkációs vonalakat, amelyeket az antant maga állított, és ez Budapesten is politikai válságot okozott. A második Vix-jegyzékben (amely nevét az azt átnyújtó budapesti antantmisszió parancsnokáról, Fernand Vix alezredesről kapta) a párizsi békekonferencia egy, a magyar és román hadsereget elválasztó semleges zóna kialakításáról rendelkezett 1919 márciusában: ez a lépés a majdani trianoni határt vetítette előre. A Károlyi-kormány ezért volt kénytelen lemondani és átengedni a hatalmat a szociáldemokratáknak, akik végül a kommunistákkal fogtak össze. A tanácsköztársaság elutasította a dokumentumot, bár az új rezsim vezetője, Kun Béla többször hangsúlyozta, hogy nem áll a területi integritás alapján. 1919 márciusára Párizsban a békekonferencia alsóbb, szakértői szintjein már elkészültek az új magyar határok tervei. Ezek nagy általánosságban a később létrejött vonalakat tartalmazták, egyetlen jelentős kivétellel: Nyugat-Magyarország (a későbbi Burgenland) ezekben az elképzelésekben még nem tartozott Ausztriához. Erre a területre az osztrák kormány csak 1919 májusától jelentette be igényét a békekonferencián, amit végül az osztrák békeszerződés szentesített is. Nagy általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy a területvesztés mértékére nem a magyarországi kommunista hatalomátvétel gyakorolt hatást. A békekonferencia politikai szintjein érzékelhető bolsevizmus-ellenességnek vélhetően volt valamennyi szerepe abban, hogy az 1919. márciusa és augusztusa között felvetett határmódosítások többségében jobbára Magyarország rovására döntött a békekonferencia (Muravidék, Nyugat-Magyarország).
Magyarországon már a tanácsköztársaság alatt, 1919. június közepén leközölték a lapok a Clemenceau-jegyzéket, amelyben a békekonferencia francia elnöke Magyarország végleges határait közölte Kun Béla kormányzatával. Ettől a pillanattól nem volt titok a magyar közvélemény előtt sem, hogy mi vár az országra. A Tanácsköztársaság először egy felvidéki hadjáratban, 1919. május-júniusában megtámadta a csehszlovák hadsereget és a volt Felső-Magyarország keleti részéről ki is szorította azt. Az elfoglalt területen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, amely azonban csak néhány hétig létezett. A párizsi békekonferencia azonban az elfoglalt terület kiürítésére szólította fel Budapestet, cserébe a románok Tiszántúlról való távozását ígérte. Kun Béla kormánya engedelmeskedett, csapatait kivonta, ám amikor azzal szembesült, hogy a román hadsereg tapodtat sem mozdul, 1919. júliusában megpróbálta katonai erővel elfoglalni ezeket a területeket. A tiszai offenzíva néhány nap alatt összeomlott, a román hadsereg ellentámadásba lendült és ennek nyomán a tanácsköztársaság összeomlott, a forradalmi kormányzótanács összeomlott, vezetői elmenekültek. A román hadsereg 1919. augusztusában bevonult Budapestre és a Dunántúl északi részére is. A megszállt területeken alakult meg – egy rövid, szociáldemokrata intermezzót követően Friedrich István, amjd utódja, Huszár Károly jobboldali kormánya. Utóbbit már a párizsi békekonferencia is elismerte, és meghívta Párizsba.
A magyar békeelőkészületek a tanácsköztársaság bukása után, a Friedrich-kormány alatt kaptak új lendületet, nagyrészt Teleki Pál földrajztudós, politikus vezetésével. Az antant végül a Huszár Károly kormányának képviselőit meghívta a békekonferenciára 1919. decemberében. Ez volt az első magyar kormány 1918 novembere és 1919 decembere között, amelyet az antant legitminke ismert el – holott választó felhatalmazása ennek sem volt. Amikor a magyar békedelegáció Apponyi Albert vezetésével 1920. január 7-én megérkezett Párizsba, már sokminden lezárult a konferencián. Aláírták a minden későbbi szerződésnek alapszövegül szolgáló német békét (Versailles, 1919. június 28.), az osztrákot (Saint-Germain, 1919. szeptember 10.) és a bolgárt (Neuilly, 1919. november 27.). Az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát, mert nem értett egyet a megvalósuló elvekkel.
Teleki Pál neves "vörös térképe"
A körülményekhez képest jól felkészült magyar békedelegáció 66 főből állt. Tagjait szoros ellenőrzés alatt Párizs mellett, a Boulogne-i erdő szélén álló, Château Madrid nevű hotelben szállásolták el. A békefeltételek átvételére 1920. január 15-én került sor a párizsi külügyminisztérium épületében, amelyre a magyar küldöttség nevében Apponyi Albert válaszolhatott másnap a békekonferencia irányítói, Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit és Francesco Nitt olasz miniszterelnök, az amerikai és japán nagykövetek előtt. Beszédében, bár kiemelte az ezeréves magyar állam történelmi szükségességét, végső soron elfogadta egy, az elcsatolásra ítélt területeken szervezendő népszavazás eredményeit. A békeszerződésre reagáló magyar kiegészítő jegyzékek átvették az érvelését és hangsúlyosabban érveltek a népszavazás mellett, amelyet a vegyes lakosságú területeken kértek, az új, tervezett határ túloldalán lakó magyar lakosság visszacsatolását nyomatékosították. Az emellett szóló érveket az antant képviselői meghallgatták, némi vita is támadt 1920. február-márciusában a magyar békefeltételekről – főleg a Csallóköz hovatartozásáról – de a békecsinálók végül úgy döntöttek, hogy változatlanul hagyják az előzetes döntéseiket. Feltehetően az ekkor is zajló magyar-francia titkos tárgyalások eredményeként (a magyar fél gazdasági előnyöket ígért nagy francia tőkéscsoportoknak az esetleges kedvező határmódosítások esetére) és a módosítási szándékok kisiklatása miatt a magyar fél annyi engedményt kapott, hogy a békeszerződés végleges szövegéhez csatolt kísérőlevélben Alexandre Millerand francia miniszterelnök célzott bizonyos területi módosításokra a helyszíni határkijelölés során. Ennek mindössze annyi foganatja lett, hogy 1924-ig Magyarország összesen 717 négyzetkilométernyi területtel többet kapott, mint az a békeszerződés eredeti szövegében szerepelt – a magyar felet azonban ez aligha elégítette ki.
A Trianoni palotát elhagyó magyar delegáció
A magyar delegációban 1920 áprilisa folyamán felmerült, hogy visszautasítsák a békeszerződés aláírását, ám némi mérlegelés után a tagok többsége az együttműködés mellett foglalt állást. Az aláírást végül Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszterre illetve a Külügyminisztérium államtitkárára, Drasche-Lázár Alfrédra bízták. Ők 1920. június 3-án érkeztek Párizsba, és június 4-én, délután fél ötkor írták alá a békeszerződést a versailles-i palota kertjében található Nagy Trianon-kastélyban, annak is a Cotelle-ek galériája nevű termében (a helyiség Jean-Baptiste Cotelle festő falakat díszítő műveiről kapta a nevét). Az eseményen a kicsiny magyar delegáció mellett megjelent a görög király, a francia miniszterelnök, vezető francia diplomaták, Foch marsall – de a briteket és az olaszokat csak alacsonyabb rangú küldöttek képviselték. A dokumentumot kézjegyével látta el országa nevében többek közt Sziám, Japán, Kuba, Panama és Görögország képviselője is Ezt a szerződést 1920. novemberében ratifikálta a magyar parlament és 1921. júliusában cikkelyezték be a Magyar Törvénytárba, 1921. évi XXXIII. törvényként. Az Egyesült Államokkal, mivel nem vett részt hivatalosan a szerződés létrehozásában, Magyarországnak külön békeszerződést kellett aláírnia 1921. augusztus 29-én.
A trianoni palota ma
A béke rendelkezései ismertek: nemcsak Horvátországot szakította ki a Szent Korona országai közül, hanem a Magyar Királyság 282.000 négyzetkilométernyi területéből mindössze 93 075 maradt magyar fennhatóság alatt, és az ország korábbi, 18,2 millió fős lakossága 7,6 millió főre apadt. Azaz a korábbi terület kétharmadát, a lakosság 57%-át elveszítette az ország. Az 1910-es népszámlálás alapján csaknem pontosan 10 millió, magát magyar anyanyelvűnek valló lakosból a békeszerződés 3,3 millió főt idegen állam polgárává tett. Magyarországnak le kellett szerelnie hadseregét (létszámát 35 000 főben maximálták) és háborús jóvátételt kellett fizetnie. A békeszerződéssel kapcsolatban sokat szokás emlegetni az elveszített ásványkincsek, vasútvonalak, erdőterületek arányát, de gazdasági tekintetben sokkal súlyosabban esett latba, az az évszázadok alatt kialakult piac- és iskolakörzetek szétvágása, kistérségi kapcsolatok megszűnése, igazgatási egységek szétvágása. A békeszerződés tárgyalásait szemlélve úgy tűnik, a határok helyszíni meghúzásánál elsősorban stratégiai elvek döntöttek: a Dunántúlon a folyók jelentette akadályok (Dráva, Duna), a Dunától keletre elsősorban a vasútvonalak elhelyezkedése, így különösen a Partium és a keleti Felvidék esetében.
A békeszerződés területi rendelkezésein 1920 és 1924 között néhány helyen változtattak: ezek közül a legismertebb és a legnagyobb összefüggő területet érintő a soproni népszavazás (1921. december 14-16.) volt, amely helyi lakosok és magyar irreguláris alakulatok ellenállása és a budapesti kormányzat a helyzetet jól felismerő külpolitikájának eredményeként, olasz támogatással jött létre. Ennek eredményeként Sopron városa, illetve a körülötte elterülő nyolc település Magyarország része maradt. Sor került még apróbb területmódosításokra, helyi népszavazásokra Nyugat-Magyarországon (Szentpéterfa és más települések), fegyveres területfoglalás de facto elismerésére (Szomoróc) és a határkijelölő bizottság által hosszas huzavona után jóváhagyott határmódosításra a magyar-csehszlovák határon (Somoskőújfalu).
A háborús összeomlás és a békeszerződés következményeként 1918 és 1924 között 400-500 ezer menekült érkezett a megmaradt Magyarországra. Többségük állami, városi, önkormányzati alkalmazott volt, akik családjukkal költöztek át a trianoni Magyarországra. A megalázottság okán a kialakuló Horthy-korszak bel- és külpolitikája szinte természetesen fordult a revízió felé. A magyar gazdaság viszonylag hamar, a húszas évek közepére, talpra állt és alkalmazkodott új környezetéhez. A gazdasági növekedés, illetve a bruttó hazai termék a 1928-ra meghaladta a háború előtti utolsó békeévét. Az elveszített területek, magyar kulturális központok és a helyben maradt magyar kisebbségeket érő jogfosztások a társadalom széles tömegeiben az integer vagy az etnikai revíziót tették az egyetlen érvényes külpolitikává, ami egyenesen vezetett az 1938-1941-es területi revíziók korszakához és az ország második világháborús szerepvállalásához.
A békeszerződésben foglalt területveszteség mértéke és a Magyarországra mért megaláztatás nagysága illetve módja eleve lehetetlenné tette, hogy a magyar közvélemény akármennyit is elfogadjon a békeszerződés területi határozataiból. Erre talán lett volna valamennyi esély, ha közvetlenül a trianoni határok túloldalán rekedt, szorosan az új országhatár mellett élő mintegy másfélmillió magyar, Komárom, Kassa, Beregszász, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad magyarjai Budapest fennhatósága alatt maradhattak volna. Ezek a körülmények nagyjából ki is jelölték a trianoni békeszerződés helyét az 1920 és 1945 közötti közgondolkodásban. Bár a korszakban még nem készültek közvéleménykutatások, nem nagyon volt olyan politikai erő az országban, amely elfogadta volna annak területi rendelkezéseit. Horvátországot és Fiumét csak a legvérmesebb magyar nacionalisták kérték volna vissza, de a többi terület esetében a revíziós hangulat jóval szélesebb körű volt. Vita abban lehetett, hogy az egyes politikai szereplők integer revíziót óhajtanak-e (azaz az összes elveszített terület visszatérését) vagy etnikait (a magyar többségű területek visszacsatolását). Némiképp elnagyolt megközelítéssel azt lehet mondani, hogy az előbbit inkább a jobboldal és a Horthy-korszakban mindvégig hatalmon lévő kormánypárt képviselte, míg az utóbbit inkább a baloldali, liberális ellenzék – de mindkét politikai csoport esetében találkozunk kivételekkel. A magyar külpolitika egyik konstans és meghatározó eleme volt a két világháború között, így amikor 1938 és 1941 között négy lépcsőben bekövetkezett a területi revízió, amely körülbelül 80 ezer négyzetkilométerrel és 6 millió lakossal növelte meg az ország területét, nemcsak kormánypárti, hanem baloldali politikusok és értelmiségiek is üdvözölték azt. A trianoni békeszerződés óta eltelt időt a többség két évtizedes közjátéknak tekintette, ami után visszaáll a dolgok természetes rendje. Ebben az illúzióban is csalatkozni kellett azonban 1947 februárjában, amikor Magyarországnak alá kellett írnia a párizsi békeszerződést, amely felváltotta a trianonit, és mind a mai napig érvényben van.
Az első magyar közvéleménykutatások egyike 1946 elején még a bizakodás hangsúlyait hallotta ki – bár azt az illúziót ekkor már kevesen dédelgették, hogy visszatérhet az integer Magyarország, de az ország lakosságának 70%-a, és még a budapestieknek is 49%-a a trianoninál kedvezőbb, lehetőség szerint néprajzi határokat remélt. Miközben az 1947-1948-ban berendezkedő kommunista diktatúra – bizonyos értelemben okulva az 1919-es kudarcból – a magyar függetlenségi hagyomány elemeit beemelte az ideológiájába, a trianoni békeszerződés témakörével nem nagyon akart foglalkozni: nem azért, mert feltétlenül a szomszédos országok érzékenységétől tartott, hanem mert a magyar nemzeti tudat megpiszkálása számára kiszámíthatatlan reakciókat hívott volna elő. Hasonló motivációja volt Kádár Jánosnak is az 1956-ös forradalom és szabadságharc után, azzal a kiegészítéssel, hogy a forradalom a kommunista nómenklatúra számára is egészen kézzelfoghatóan bizonyította, mi történik, ha valaki mégis a megpiszkálást választja. Miközben – a korszak más rezsimjeitől, mondjuk a Ceausescu-féle Romániától vagy Lengyelországtól, sőt még a kommunista NDK-tól eltérően is) Kádár János rezsimje alapvetően a jóléti típusú legitimációt választotta a nemzeti alapozású helyett. Ebbe ugyan belefértek olyan fricskák, hogy – vélhetően nem függetlenül az erre adott szovjet engedélytől – 1975-ben, a helsinki konferenciában tartott felszólalásában a magyar pártfőtitkár húszéves országlás után talán először kiejtette a Trianon szót a száján nagy nyilvánosság előtt, de alapvetően tartott a nemzeti érzés/nacionalizmus újraéledésétől. Az újabb kutatások ugyan azt mutatják, hogy bizonyos értelmiségi körökben a rendszer nyitott szelepeket az érzés levezetésére. Ugyanakkor egy boros fővel, nyilvánosan előadott irredenta nótának vagy az erdélyi magyarok sorsával kapcsolatos megjegyzésnek, ne adj’Isten egy nem engedélyezett táncháznak nagyon gyorsan rendészeti, sőt állambiztonsági következményei lehettek. Ez a helyzet a nyolcvanas évek második harmadában változott meg érdemben, amikor a rendszer jóléti legitimációja kifulladt, a pártvezetés és a kormányzat fiatalabb káderei pedig érzékelték az ezzel kapcsolatos tömegelvárást. A nyolcvanas évek fejleményei (például a háromkötetes Erdély-történet megjelenése, az egyre nyilvánvalóbb romániai menekültáradat stb.) már jelezték, hogy a kérdés kezelése hivatalos szinten is változóban van, miközben a magyar társadalom mind szélesebb rétegei szembesültek a határokon túli (elsősorban romániai) magyarok sorsával. Ilyen módon az 1989. decemberi romániai forradalom a magyar közvélemény számára is közel hozta egy történelmi magyar-román megbékélés esélyét – egészen az 1990. márciusi magyarellenes pogromig.
A rendszerváltozás óta a hivatalos magyar politika – miközben a magyar állam jogi alapszövegeibe foglalta a határon túli magyarokról való gondoskodást – néhány kisiklástól eltekintve következetesen a trianoni trauma meghaladásáról és a határok respektálásáról beszélt az elmúlt harminc évben. Ezalatt a magyar kisebbségi közösségek helyzetének javítására minden eszközt bevetett a modellalkotástól (ezt célozta az 1993-as magyar nemzeti kisebbségekről szóló törvény), a virtuális nemzetegyesítésen (kedvezménytörvény, kettős állampolgárság) át a bilaterális viszonyok javításáig (alapszerződések). Általánosságban elmondható, hogy az 1990 óta eltelt évtizedekben kiépültek a magyar kisebbségi közösségek érdekképviseleti szervei, intézményei, jogaik gyarapodtak. Ugyanakkor ezek a jogok nagyon sokszor gyorsan leépülhetnek, mint azt legutóbb az ukrajnai nyelvtörvény vagy a kilencvenes évek délszláv háborúi világosan bemutatták. Hogy a trianoni trauma nem feledhető a magyar társadalom nagy része számára, és nem vált hideg emlékezetté, annak döntő oka a magyar kisebbségek helyzete és annak számos megoldatlan pontja: Magyarországon ma két-hárommillió olyan ember él, akinek felmenői vagy ők maguk az elszakított országrészekből származnak. Másik 2-2,2 millió magyar állampolgár a szomszédos országokban pedig folyamatos emlékeztető jel minden magyarországi és szomszédos országbeli döntéshozó számára: valami roppant igazságtalan történt 1920-ban, Versailles-ban.
Ablonczy Balázs