Wiktor Woroszylski magyarországi megtérése
Kazimierz Brandys – lengyel prózaíró és esszéista – emlékezetében bizonyára sokáig megmaradt egy 1949-es pártgyűlés. Már a vége felé közeledett az összejövetelen folyó vita, amikor valaki a háta mögött tiszteletet parancsoló, szép baritonnal rázendített: „Föl, föl, ti rabjai a földnek!” Brandys kiváncsian hátranézett, és egy magas vékony fiút látott, akinek nagy göndör haja a homlokára hullott. Évek múltán bevallotta, hogy ez a fiú Majakovszkit juttatta eszébe. A benyomása helyes volt – a borzas fiatal ugyanis nemcsak költő volt, hanem az akkor már egész Lengyelországot uralma alá hajtó Párt nagy reménysége is.
A következő eseményhez 41 évet ugrunk vissza az időben. Az említett Kazimierz Brandys ekkor érkezett haza Párizsból – ahová emigrációba kényszerült – az immár szabad hazájába. Első útja a varsói Fret utcában lévő domonkos templomba vezetett, ahol részt vett egy író barátja lelki üdvéért tartott szentmisén. Hátulról hirtelen ugyanazt a lágyan zengő baritont hallotta meg: „Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit.” Megfordult. Ugyanaz az alak! A bozont is ugyanaz, csak kicsit gyérebb. „Azon emberek közé tartozott, akiknek szükségük volt a hitre” – mondta később Brandys, így próbálván megmagyarázni, hogyan válhat egy ember radikális sztálinistából hasonlóan radikális katolikussá.
Az említett buzgó ifjoncot Wiktor Woroszylskinek hívták. Költő, regényíró és publicista volt, de írt gyerekkönyveket is. Ahogy maga is többször elismerte, vallásos megtérésében kulcsszerepet játszott II. János Pál pápa. Személyesen először két évvel pápává választása előtt találkoztak. Ez Lengyelország vallási központjában, a częstochowai Jasna Górában történt, ahol költők és zenészek két napos összejövetelét rendezték. Karol Wojtyła bíboros, aki fiatalként maga is érdeklődött az irodalom és a színház iránt, mindig szeretett művészek körében lenni. Még akkor is, ha ideológiailag nem értett velük egyet.
Woroszylski számára az a találkozás az élő hithez vezető út kezdetét jelentette. Mielőtt azonban elindulhatott volna rajta, politikai megtérésre is szüksége volt, meg kellett szabadítania magát a kommunizmus mérgeitől. Ez végül több mint tíz évig tartott – az első bizonytalan kétségektől, amelyek néhány éves szovjetunióbeli tartózkodása alatt kezdtek el mélyülni benne, egészen az 1968-ban a Lengyelországi Egyesült Munkáspárt (PZPR) által gerjesztett zsidó üldözésekkel megpecsételt végső szakításig.
Woroszylski átalakulásaának volt egy fordulópontja, amelyet követően már semmi nem volt számára olyan, mint azelőtt – ez akkor is igaz, ha még néhány éven keresztül áltatta magát, hogy létezik az ideális szocializmus, csak nem a megfelelő emberek próbálják bevezetni. Ezt a fordulópontot a forradalom zűrzavara által uralt Budapesten töltött pár nap jelentette. Az 1956 novemberében a magyar fővárost szétlövő tankok látványa hatásosabb gyógyszernek bizonyult a marxizmus vírusára, mint Nyikita Hruscsov híres beszéde, amely feltárta a szovjet állambiztonság bűneinek és visszaéléseinek mértékét.
A „pattanásos” megszületése
Wiktor Woroszylskinak a forradalmi Budapestre tett, áttörést hozó látogatása tulajdonképpen a Łódź Kaliska vasútállomáson kezdődött. 1945 márciusában érkezett meg ide szüleivel és testvéreivel egy hetes út után szülővárosából, Grodnóból az áttelepítések keretében. Még be sem töltötte a tizennyolcat ekkor, de már tisztavérű kommunistának tartotta magát. Később felidézte, hogy egy bizonyos nyári napon, még Belaruszban a homokos falusi úton egy vörös katonába botlott. A katonától két könyvet kapott, az egyik a Szovjetunió Kommunista Pártjának történetéről szólt, a másik pedig Nyikolaj Osztrovszkij Az acélt megedzik című regénye volt. Ezek a könyvek gyújtották fel a forradalmi lángot Wiktor lelkében.
Łódźban első útja a kommunista párt kerületi bizottságához vezetett, ahol tárt karokkal fogadták a lelkes fiatalt. Amikor a titkár megkérdezte, hogyan képzeli el a jövőt – tanulna, fiatalokkal foglalkozna, vagy esetleg a még csak szerveződő biztonsági hivatalban építene karriert – azt felelte, hogy a szocializmus kiépítéséért szavakkal akar küzdeni. És így is lett. Néhány hónap múlva riporterként járta be az újonnan épülő gyárakat. Később orvosi tanulmányokkal is megpróbálkozott, de gyorsan átnyergelt a polonisztikára. Lassan, de biztosan író vált belőle. Bár az ő esetében valószínűleg a „politruk” helyesebb megfogalmazás.
Fanatizmusának, marxizmusba vetett vak hitének mértékéről mesélt több, őt akkoriban ismerő személy is. Egy róla keringő legenda szerint, mikor megházasodott, még azt sem engedte meg a feleségének, hogy csillár és függöny legyen a szobában, mert még az ilyen teljesen alapvető dekorációs tárgyakat is túlzott, egy elkötelezett elvtárshoz méltatlan luxusnak és kispolgári burzsoáziának tekintette, ezeket pedig tiszta szívből gyűlölte. Saját magára abból a korból egyébként elvhű emberként emlékezett, aki nem tesz különbséget a párt iránti elköteleződés és a családi élet között. Erről írt egy akkori versében is:
Hivalkodni lakással, kabáttal,
apróságok hadával
– mi kellemetlen!
(…)
kettőspontját rezzenetlen szemednek
párttagságod zsebkönyvére vessed!
A Woroszylskiról szóló visszaemlékezésekben gyakran előkerül egy, rá és a korszellemre is igen jellemző esemény 1946-ból. Wiktor más „pattanásosokkal” együtt – ahogy később a fiatal, elvakult marxista értelmiségieket nevezték – a Szejmbe igyekezett az írók és tudósok tanácskozására. Fellépve az emelvényre a londoni emigráns kormány „idegen” támogatóihoz fordult. Árulással vádolta őket. Egy előrehajló mozdulatnál azonban egy gomb leszakadt a zakójáról, amely szétnyílt, a közönség számára pedig láthatóvá vált az előadó nadrágszíja mögé rejtett revolvert.
Ma már lehet, nehéz elhinni, de akkoriban egy ilyen jelenet senkit sem lepett meg. A néphatalom Woroszylskihez hasonló terjesztői mind fegyvert hordtak. Az ő esetében a pisztoly nem számított, anélkül is magára tudta vonni a figyelmet. Jó vezetői képességekkel bírt. Ő volt az, aki írótársainak a szocialista erkölcsi bizonyítványokat kiállította. Bátran lehet mondani, hogy egyfajta apostol volt. „A hivő eufóriája a vezér – a katonáknak parancsoló, a figyelmet követelő, a horizonton felsejlő célra összpontosító stratéga – szenvedélyével keveredett” – írta magáról évek múltán.
Kommunizmus iránti odaadásában részt vett-e a 1947-es választási csalásban, amelynek eredményeképpen a kommunisták hivatalosan is átvették a hatalmat Lengyelországban? Nincsenek rá bizonyítékok, bár biztosan hitte, hogy a cél szentesíti az eszközt, magáról a választásokról pedig részletesen írt visszaemlékezéseiben. Érdekes, hogy akkori önmagáról harmadik személyben írt, mintha valaki idegenről lenne szó.
Közeleg az „olvadás”
Az 1956-os év az egész szocialista blokkban fordulatot jelentett. Az események láncolatát, amely Budapestet vérbe folytotta, a „pattanásos” Woroszylskinek pedig felnyitotta a szemét a kommunizmus valódi természetére, Moszkvában indították el a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusán. Joszif Sztálin utódja, Nyikita Hruscsov első titkár ezen a gyűlésen mondta el „A személyi kultuszról és következményeiről” című titkos jelentését. A sztálini rezsim és az alárendelt állambiztonsági szervek bűneinek mértéke sokkoló volt.
Bár kezdetben próbálták megakadályozni, Hruscsov jelentésének híre gyorsan elért Lengyelországba is. Személyes elbeszélések és illegális kiadványok formájában terjedt. Bizonyos időszakban még meg is lehetett venni. Itt meg kell említeni, hogy a szovjet bűnökről szóló jelentések a Lengyel Népköztársaságban termékeny talajra hullottak, ugyanis a Szabad Európa Rádió lengyel adása már másfél évvel korábban elkezdte sugározni „Az állambiztonság és a párt kulisszái mögött” című műsort, amely az Államvédelmi Minisztérium nyugatra menekült prominens funkcionáriusa, Józef Światło vallomásain alapult. Ezen tényezők egyik következménye lett a Poznańi Június, azaz az első tömeges sztrájk, amelyet vérbe fojtott a hadsereg és a rendőrség, ez viszont csak tovább gerjesztette a hangulatot.
A később „olvadásnak” nevezett hullám kezdetét Wiktor Woroszylski Moszkvából figyelte, ahol éppen ösztöndíjasként tartózkodott. Miután négy éven keresztül figyelhette közelről a világ proletárjai szülőhazájának eredményeit, Marxba és Engelsbe vette ifjonti hite erősen megingott. Négy tél című versében is erről olvashatunk.
Az első tél hideg volt és kemény is,
ereinkben jéggé fagyott a vér is.
A másodikon hó hullt. Csak ennyi:
ne láss, ne érezz, ne is tudj semmit.
Bár a harmadik fehérrel dermesztett,
a mélyben valami mozgott, olvadni kezdett.
És most itt ez a negyedik telem,
amit a szív már nem viselhet el.
(Gömöri György fordítása)
És valóban nem viselte el. Októberben Woroszylski – mélységesen csalódva, de mégis naiv hittel, hogy azért még sikerülhet – már Varsóban volt. A Politechnika épületében a lelkes tömegben elvegyülve várta Wiesław Gomułka érkezését. A sors iróniája, hogy nyolc évvel korábban ugyanezen a helyen, a Lengyel Munkáspárt (PPR) és a Lengyel Szocialista Párt (PPS) egyesítő kongresszusán, amelynek eredményeként létrejött a Lengyelországi Egyesült Munkáspárt (PZPR), Gomułkát még kifütyülte mint reakcióst és a szocialista eszme árulóját. Most azonban benne látta a megmentőt, a reményt a helyzet normalizálására. A jövő megmutatta, mekkorát tévedett, de akkor, abban a pillanatban erre még nem gondolhatott.
És éppen akkor, a lázas őszi események csúcsán érkezett a hír a magyarországi felkelés kitöréséről. A Bem József budapesti emlékművénél tartott, a lengyelekkel szembeni szolidaritást kifejező demonstráció tanúja volt egy másik lengyel költő, Adam Ważyk, aki akkor már szintén mélységesen csalódott a kommunizmusban. Nem sokkal később ledöntötték Sztálin szobrát, a karhatalom pedig brutálisan rátámadt a tüntetőkre. Az események lavinaszerűen követték egymást. Nem hiányozhatott innen Wiktor Woroszylski sem.
A szétlőtt városban
Október 30-án, miután sikerült elintéznie, hogy riporterként Magyarországra utazhasson, egy gyógyszereket és vért – a lengyelek által a magyar felkelők számára küldött segélyt – szállító repülő fedélzetén megérkezett Budapestre. A rá jellemző forradalmi optimizmussal érkezett a városba, Nagy Imre kormányának esélyeit latolgatva. November 3-i feljegyzéseiben, amelyek később a „Magyarországi Napló, 1956” című könyvében jelentek meg, még ezt írta: „Érdekes szintézise a népi demokrácia vívmányainak: a föld a parasztok kezén, államosított gyárak és bankok, együtt a többpártrendszerrel, sajtószabadsággal és a liberális demokrácia egyéb jellemzőivel.”
Egy nappal később kora hajnalban ágyútűz robaja verte fel álmából. Biztos jele annak, hogy a városba megérkeztek a „testvéri segítséget” hozó orosz tankok. Kifutott a szállodájából, ahol más lengyel újságírókkal lakott. Így még hallotta a magyar írók világ népeihez intézett többnyelvű felhívását a rádióban, amelyet e vérfagyasztó kérés zárt: „Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” Minden telefonvonalat elvágtak, így Woroszylski csak másnap tudta elküldeni táviratát Varsóba a lengyel követség épületéből.
Éppen ezekben a napokban került volna sor a Lengyel Írószövetség gyűlésére. Woroszylski könyörgött írótársainak, hogy támogassák a magyar forradalmat és tiltakozzanak a szemük láttára végbemenő tömeggyilkosság ellen. Akkor még nem tudhatta, hogy a gyűlést – éppen a budapesti események miatt – november végére halasztották.
A következő napokban rendszeresen kijárt a városba, hogy anyagot gyűjtsön helyszíni tudósításaihoz. Gyakran kellett épületek falaihoz lapulnia, hogy el ne találja egy-egy eltévedt golyó. Az egyik ilyen veszélyes sétája során véletlenül rábukkant egy mélyen a lakóházak alatt található, és a háború óta zárva lévő kórházra, amelyben – mint kiderült - néhány orvos ismét korházat rögtönzött a felkelők számára. Ezt a pillanatot azon nyomban megörökítette egy versben:
Majd alászállni. Nem a pokolba -
a föld alatti segélyhelyre,
vakondok-szemű orvosokkal
szorgoskodni a kór-veremben.
Nézni, hogyan szívódik lassan
az üveg-erekben a vegyszer,
a seb sajgását átérezni,
látni: éber tanú-szemekkel.
Feljönni. És túlélni mindent.
S a város üszkein megállva,
újra hinni csupacsiriz-menny
megragasztgatott angyalában.
(Gömöri György fordítása)
Woroszylski számára azonban a legmegrendítőbb élmény alighanem a Déry Tiborral való találkozás volt. Déry, a szürrealista költő, azokban a tragikus napokban az egyik szerzője volt a Budapest lakosaihoz intézett, és városszerte a falakra ragasztott felhívásnak. Woroszylski arra számított, hogy egy büszke harcost lát majd, ezzel szemben egy megkeseredett, megtört emberrel találkozott, aki már minden reményét elvesztette aziránt, hogy Magyarországon demokrácia lesz. Déry azt mondta neki, hogy éppen az utolsó felhívást írja, amelyben a reménytelen fegyveres ellenállás beszüntetését és passzív, erkölcsi alapú ellenállás folytatását akarja kérni.
- Hallgatnak Önökre a felkelők? – kérdezte Woroszylski, gondolva a magyar írókra.
- Mi vagyunk az egyetlenek, akikre hallgatnak. – felelte Déry.
„Milyen keserves!” – írta később Woroszylski. Másnap négy másik riporterrel együtt Jugoszlávián keresztül Lengyelországba utazott. November 11-én ért haza, teljesen megváltozva. Az igazság azonban az, hogy ezt követően nagyjából még egy évtizeden keresztül áltatta magát a kommunizmus ideológiai alapját mint társadalmi-politikai doktrínát illetően, azonban ezentúl már soha nem írt és nem beszélt a korábban rá jellemző pártnyelven. A PRL vezetőinek tevékenységét sem támogatta már ezután.
Lassan, apró lépésekkel kezd el közeledni a kommunistaellenes ellenzékhez. Közeli együttműködésbe kerül többek között a párizsi „Kultúrával” – az emigráns lengyel gondolkodók egyik fontos központjával, amelynek köszönhetően a lengyel kultúra számára oly fontos személyek alkothattak, mint Czesław Miłosz és Witold Gombrowicz. Nem beszélve egy egész sor otthon maradt lengyel íróról, akiket – mint ahogy őt is – 1968 után a kommunisták agyonhallgattattak.
Az „olvadás” után
A „Magyarországi Napló, 1956” részletekben jelent meg az országos irodalmi sajtóban. Nem sokkal később lefordították franciára – a fordítónő e mű hatására lépett ki a Francia Kommunista Pártból -, illetve németre és oroszra is. A szerzőt, akit magával ragadott az olvadás hulláma, szerte az országban lelkesedve várták az üzemekben, iskolákban és vitafórumokon. A magyar ügy aktivistájaként is tevékenykedett.
A Lengyel Írószövetség november végére halasztott gyűlésén a tőle megszokott szenvedéllyel szólalt fel. A pódiumon állva az események szemtanújaként nyíltan szembeszállt a hivatalos lengyel sajtóban a magyar felkelésről terjesztett hazugságokkal. Kritizálta azt is, hogy Lengyelország az ország ENSZ-nagykövetének szavain keresztül támogatta a budapesti szovjet agressziót. Majd pedig javaslatot nyújtott be a baráti magyar írók meghívására Lengyelországba, amire hangos ovációval felelt a hallgatóság. Ebbe azonban – a nagyobb számú menekültek fogadásáról már nem is beszélve – Gomułka kormánya nem egyezhetett bele, ami tulajdonképpen az egyik első jele volt annak, hogy az októberi olvadás valójában csak fikció.
Így a hangos tetszésnyilvánítás ellenére a javaslat elbukott a pragmatikus többséggel szemben, amely ekkor már tisztában volt vele, hogy a politikai szövetség fontosabb az idealizmusnál. Ami azt illeti, Gomułka valóban a legjobb kapcsolatra törekedett Kádár Jánossal. Ezt a jó kapcsolatot egy évtizeddel később egy másik lengyel író, Wojciech Żukrowski rontotta meg, aki „Kőtáblák” című regényével idézett elő diplomáciai bonyodalmakat Lengyelország és Magyarország között – de ez akkor még a jövő zenéje volt. Woroszylski erkölcsi felháborodásával egyelőre magára maradt. Ilyen az idealisták sorsa.
És ha ez még nem lett volna elég, a következő években többször is kap olyan sokkoló információt, hogy a „Magyarországi naplóért” ártatlan embereket ültettek le, akiket a kommunista hatóságok azzal vádoltak, hogy ők a mű valódi szerzői. Érdekesség, hogy egyikőjükre ezt annak ellenére próbálták rábizonyítani, hogy, amikor a „Napló” keletkezett, az illető börtönben volt. Íme egy a szocializmusban megvalósult orwelli gondolatok közül.
Utószó
Wiktor Woroszylksi majdnem pontosan negyven évvel magyarországi útja után halt meg. Ez alatt az idő alatt többször – magánbeszélgetéseken és nyilvánosan – is hangsúlyozta, milyen jelentőséggel volt életére a vérrel áztatott Budapesten eltöltött néhány nap. A lelki útról, amelyet azóta bejárt, a legjobban Kazimierz Brandys cikk elején idézett visszaemlékezése tanúskodik. Ha ma élne, vajon támogatná Magyarországot vezető druszáját? Abból kiindulva, hogy milyen emberekkel vette magát körbe, mikor már az ellenzéki körökhöz tartozott, és hogy ezek az emberek, hogyan viszonyulnak a jelenlegi lengyel kormányhoz, ebben azért nem lennénk biztosak.
A másik oldalról viszont nehéz kitalálni, mit gondolnának ma azok az emberek, akik teljesen más korokban éltek. Egy biztos, Wiktor Woroszylski igen fontos személyiség, aki reményt ad, hogy minden ideológiából van kiút, ha minimális józan ész és kritikai meglátás van bennünk. Ebben olykor segíthet, ha megtapasztljuk, milyen következményei vannak hitünk tárgyának. De ez az út még ebben az esetben is – ahogy láttuk Woroszylski példáján – igen rögös.
Marcin Królik (1979) – író, publicista és blogger. Lengyel szakon végzett a Varsói Egyetemen. 2013-ban jelent meg első, Rózsafa című regénye. Esszéket és riportokat is ír, amelyekben átfogóan foglalkozik lélektani és civilizációs kérdésekkel.
Források:
Anna Bikont i Joanna Szczęsna "Lawina i kamienie. Pisarze wobec komunizmu", wyd. Prószyński i S-ka Warszawa 2006
Wiktor Woroszylski "Dziennik węgierski 1956", wyd. Więź Warszawa 1990
További magyarázatok külföldi olvasók számára:
Vlagyimir Majakovszkij – orosz költő, dramaturg, kezdetben lelkes kommunista, élete vége felé azonban egyre inkább kritizálta a rendszert. 1930-ban halt meg nem teljesen tisztázott körülmények között.
Az 1968-as zsidóüldözések egy igen összetett jelenség, amely önmagában is egy külön cikket érdemelne, további információk itt olvashatók a témáról:
https://en.wikipedia.org/wiki/1968_Polish_political_crisis
PZPR – a Lengyelországi Egyesült Munkáspárt a Lengyel Szocialista Párttal való egyesülést követően jött létre. 1989-ig gyakorolták diktatórikus módszerekkel a kormányhatalmat Lengyelországban.
Áttelepítés – lengyelek tömeges kivándorlása a Lengyelországtól elvett, és a Szovjetuniónak adott területekről.
Politruk – politikai komisszár a Vörös Hadseregben, aki a katonák ideológiai nevelésével foglalkozott. Később így nevezték azokat az írókat és újságírókat is, akiknek tevékenysége elsősorban propaganda jellegű volt.