​

Mit tanulhatunk a lovagoktól e nehéz időkben? Megjegyzések Ramon Llull A lovagi rend könyve című művéhez

Bartosz Jastrzębski

              Azt gondolhatnánk, hogy a lovagiasság bizonyos rendként, életmódként értelmezett, a tőle elválaszthatalan erényekkel azonosított fogalma, ma már anakronizmus, a legjobb esetben is mindössze történelmi szakkifejezés, és lehet, hogy (egyesek számára) érdekes, de a mai korhoz sehogyan sem kapcsolódik. Elvégre a lovagiasság egy teljesen más világban született és létezett – a hűbérurak, hűbérbirtokok, misztikusok, szentek és csodatevők világában; a várak, katedrálisok és a skolasztikus gondolkodás idejében. Lehet-e tehát a lovagiasság manapság bármi egyéb is mint csodálatra méltó emlék a félig legendás és mesés régmúltból? Jelent-e bármit is az üzletemberek, multi-dolgozók, marketingesek, HR-specialisták, bankárok és IT-sek világában? Egyáltalán, a lovagiasság fogalma jelenthet-e még bármit is számunkra, 21. századi emberek számára? Nem teljesen lehetetlen létforma ez ma már?

              Annak ellenére merül fel bennem a kérdés, hogy – nem tagadom – a múlt kulturális nosztalgiával felvértezett apologétája vagyok. Ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor Ramon Llull műve, A lovagi rend könyve után nyúltam.  Mert a filozófia, a teológia vagy a misztika művein csak nagyon lassan fog az idő vasfoga, a legkiválóbbakon pedig egyáltalán nem – ezek az Örökkévalóság, a Logosz hangjai, amelyek a világ végezetéig szólni fognak. De adhat-e nekünk bármit is egy 1275 körül íródott lovagi „kézikönyv”?

              Merem állítani, hogy igen – nem is keveset. Bevallom, az első oldalak után beleszerettem ebbe a könyvecskébe. A maga visszafogott, mégis magasztos egyszerűségében egyenesen tökéletes. Mallorcai Boldog Ramon Llull 1232–1315 között élt, világi ferences szerzetes, sokoldalúan tehetséges, művelt ember, könyvében nem a tudós mesterek, hanem a fegyvernökök és lovagok, azaz a születésüknél fogva jó, a tudás és a jómodor nélkülözhetetlen alapjait bíró, elméleti dolgokkal nem foglalkozó személyek, a tettek emberei felé fordul. Egyszerűen beszél, kerüli az akkoriban divatos bonyolult logikai érveléseket (ami egyébként tőle sem idegen, hiszen saját kombinatorikai rendszert is alkotott), igyekszik minél kevesebb – de annál erőteljesebb – mondatot használni, rámutat a lovagi lét természetére, azaz az igazságosság által irányított igaz élet lényegére. Ez egyben az első elvitathatatlan értéke is ennek a műnek: gyorsan nyilvánvalóvá válik (a várak birtoklásával, hűbéri szolgálattal, háborúskodással foglalkozó bekezdések dacára), hogy a Doctor Illuminatus[i] a tisztességes, becsületes, bátor, és a közös jó érdekében életét feláldozni kész férfi mintaképét rajzolja elénk. Tulajdonképpen egy „tankönyvet” tartunk a kezünkben, amely megmutatja, hogyan lehetünk ilyenek.

              Maga a Könyv egy elragadó és – a szó legjobb, tolkieni értelmében – mesés bevezetővel  kezdődik:

              „Volt egyszer egy ország, s benne egy bölcs lovag, ki igen sok ideje tartotta már a lovagi rendet. Nemesi erővel és nagy bátorsággal, kalandok során mutatott bölcsességével, edzette testét háborúkban, viadalokban, tornákon. Sok összecsapásban vett részt, sok nemes győzelmet aratott. Mivel szívében látta s megérezte, hogy már nem sokáig élhet, ő, ki oly hosszú időn át természete szerint az elmúlás közelében élt, a remeteélet magányosságába vonult. Örökségét és javait gyermekeire hagyta, és lakhelyül magának egy nagy, vízzel és különféle gyümölcsöket termő magas fákkal teli erdőséget választott. [...] Itt a világtól távol, korábbi dolgait hátrahagyva, ugyanezen lovag a halálról kezdett el gondolkodni, elmélkedve e világból kivezető s ama másikba átvezető útján, és a mi Urunknak az Ítélet Napjáról szóló igazán félelmetes tanításán.”[ii]

              Ilyen tehát a nagy és bölcs vitéz sokoldalú jelleme, aki a tisztességes és igazságos szolgálat évei után eltávolodik a világtól, hogy elmélyült meditációban adja át magát a már inkább az Örökkévalóság, semmint az e világ körül forgó gondolatainak, hogy méltóképpen felkészítse magát utolsó utazására. Az idős katona ájtatos elmélyülését, kontemplációját egy kóbor fegyvernök zavarja meg, aki a király elé igyekszik, hogy ott Isten segedelmével lovaggá avattassék. Idős és Fiatal, Bölcsesség és Erő archetipikus találkozása az övék:

„Midőn haladtak, a fegyvernök lova letért az útról a remetelovag erdejébe, ment amerre a lába vitte, míg nem a forráshoz ért, amelynél a lovag imádkozott. Mikor a fegyvernök odaért, a remete abbahagyta imáját, és a fa árnyékában a tisztásra telepedve, ölébe vette a kis könyvet, amelyet a ruhája alatt hordott, és csendben olvasni kezdte. A forráshoz érve a paripa ivott, az apród pedig álmában megérezvén, hogy megálltak, felébredt, és meglátta maga előtt a nagy szakállú, hosszú loboncos, foszlott ruhát viselő idős lovagot. A remete a vezekléstől sovány volt és sápadt, szemei a kiontott könnyektől összezsugorodtak. Igen csodálkoztak egymás láttán, a lovag már régóta aszkéta életet élt, és mióta hátrahagyta a világot és fegyvereit, egy élő lelket sem látott, az apród pedig azon tűnődött, hogyan került erre a helyre.”[iii]

              Ekkor kezdődik a beszélgetés közöttük, amelyből – mikor a lovag megtudja, hogy hová és mi célból igyekszik a fegyvernök – kibontakozik a tanítás, a Mester – Tanítvány viszony. A lovag a hosszú elszigeteltség alatt sem feledkezett meg ugyanis a lovagi rend természetéről, ellenkezőleg – azt láthatjuk, hogy a magány, az aszkézis, az elmélkedések csak élesítették elméjét –, a legvilágosabban és a legnagyobb pontossággal magyarázza el a fiatalnak a lovagiasság lényegét. Ezzel az irodalmi, mondaszerű rész véget ér, és elkezdődik a hét fejezetre osztott tanítás a lovagi életről. Nem idézzük fel e fejezetek mindegyikét – e kétségtelen élvezetet meghagyjuk az Olvasónak. Néhány olyan részletet azonban megvizsgálunk, amelyek a legjobban visszadják a mű teljes egészének lelkületét és értelmét, nem tartózkodunk ugyanakkor a hosszabb idézetektől sem, amelyek a mallorcai Mester egyszerű, de mégis fennkölt stílusát hivatottak szemléltetni.

              Minden tanulási folyamat az adott tárgy – jelen esetben a lovagiasság – alapelveiről, erkölcsi és szellemi fundamentumairól szóló tanítással kezdődik. Minden dolog lényegét pedig – ahogy Llull kortársa, Aquinói Szent Tamás tanította – a cél mutatja meg, amely felé a cselekvés irányul. Így Boldog Ramon is az alapoknál kezdi:

              „A lovag hivatala a katolikus hit megtartása és védelme, melyet az Atyaisten a fia által hozott e világra, Miasszonyunk, Szűz Mária által testet öltve. E hit méltósága és megsokszorozása végett sokat szenvedett a Fiú e világban, és gyötrelmes halált halt. A mi Urunk azért választotta ki a papokat, hogy fenntartsák a szent katolikus hitet, a Szentírással érvelve a bűnösök és hitetlenek ellen. A dicső Isten a lovagokat (pedig) azért választotta, hogy a fegyverek erejével győzzék le a gonoszokat, akik nap mint nap az Anyaszentegyház megdöntésén fáradoznak.”[iv]

              Llull tehát már az első bekezdésekben leszögezi, hogy a lovagi szolgálat alapvető célja a szent hit védelme. Ezért a lovagi szolgálatot habozás nélkül a papi szolgálathoz hasonlítja. Bár ez szokatlannak, egyesek számára talán megbotránkoztatónak is tűnhet, Llull értelmezése szerint a papok és a lovagok célja ugyanaz, ugyanaz a cél, a katolikus hit védelme, teszi tiszteletre méltóvá és szentté hivatásukat. Csak az eszközök különböznek, a lovag ugyanis karddal és dárdával – vagy ahogyan mai szaknyelven mondanánk, kényszerítő intézkedésekkel – hajta végre küldetését. A lovag  a testet öltött, látható formában megjelenő rossz felett győzedelmeskedik, a pap pedig az égi magasságokban és az emberi szívekben jelenlévő gonosz lelki elemeivel harcol.

                „Sokféle hivatást teremtett az Úr erre a világra, hogy az embernek legyen mivel foglalkoznia, azonban a két legnemesebb, legtiszteletreméltóbb és egymáshoz legközelebb álló hivatás, amelyek léteznek e világon, a pap és a lovag hivatala.”[v]

              A hit szolgálata ugyanakkor a teológiailag meghatározott erkölcsi parancsok és tilalmak megvalósítása. A lovag azonban nem misztikus, hanem a tettek embere, hivatásának ezért alapvető eleme az igazsásgosság védelme a bűnös és pusztulásra ítélt világ útvesztőjében. A mallorcai Mester ezt nagyon pontosan írja le:

              „A lovag kötelessége a törvények betartása, mert ahogy a bírák feladata az ítélkezés, úgy a lovag feladata a törvényesség felügyelete. Ha a lovagi és jogtudósi tálentumok együtt járnak, a lovag a stúdiumokat követően bíróvá válhat, ez ajánlatos is számára, hiszen nincs hivatás, amely megfelelőbb az ítélkezéshez, mint a lovagi. A lovag ugyanis, ki leghatékonyabban védelmezi a törvényt, mindenki másnál rátermettebb az ítélkezésre, így bírónak és lovagnak is megfelelő.”[vi]

              A lovagiasság tehát az igazságosságról és a törvények tiszteletéről szól (illetve ezek megvalósításáról). Ez pedig lelki tényező, nem testi, mivel:

              „Ha a lovagiasság a test és nem a lélek erején múlna, azt jelentené, hogy a lovagi lét nagyobb összhangban van a testtel, mint a lélekkel, ha pedig így lenne, a test nemesebb lenne a léleknél”[vii] – ami természetesen képtelenség.

              Ezért tehát a harc művészetének gyakorlatok, tornák, vadászatok és más hasonló elfoglaltságok általi tökéletesítéséhez – ami elengedhetetlen a lovag életében a megfelelő alázat és istenfélelem fenntartásához – hasonlóan

              „az Igazságosság, a Bölcsesség, a Jótékonyság, a Hűség, az Igazság, az Alázat, az Erősség, a Remény és a Tettrekészség és minden egyéb erény a lovag lelkét erősítik. Az a lovag, ki csak a lovagi rendhez tartozó testi dolgokat gyakorolja, de nem bírja a lovagi lélekhez tartozó erényeket, nem a lovagi rend barátja”.[viii]

              Érdekesség, hogy a lovagi erények ezen listájából hiányzik a bátorság. Miért? Mert a lovagi bátorság akkoriban teljesen önmagától értetődő volt, felhívni rá a figyelmet olyan lett volna, mint valakit arra bíztatni, hogy vegyen levegőt. Az akkori lovagokat tehát nem a bátorságra kellett ösztönözni, hanem sokkal inkább arra, hogy bátorságukat bölcsességgel és józán ésszel kordában tartsák. Ezért a Doctor Illuminatus szerint:

              „A lovagi rend megköveteli a bölcsességet és a józan eszet, hogy [a lovag] a lovagi rend becsületét szolgálhassa az engedetlenséggel és a romlással szemben, amely azokat keríti hatalmába, akik dőreségből és tisztánlátás hiányában meggondolatlanul haladnak a lovagi dicsőség felé.”[ix]

              Mit mondana egy lovag a jelenkori férfiak – magán- vagy közéleti – bátorságáról? Valószínűleg jobb is, ha nem tudjuk. A társadalmi nemi szerepek jelenlegi válsága annyira „lerombolta” a férfiasság fogalmát, hogy a bátorság, a becsület, a hűség és az álhatatosság a mai világból már teljesen kiszorultak. Mi több, maguk ezek az erények, már amennyire még léteznek egyáltalán, rendszeres, kemény kritikának vannak kitéve, mint a patriarchális, idejét múlt, a homoszexuális férfiakat és nőket diszkrimináló, konfrontatív, azaz a gyerekek és fiatalok számára veszélyes modell maradványai. A polgári és erkölcsi bátorság hiánya – amely nem csak a férfiakat érinti – mondhatni a mai idők sajátja, szomorú tanújele a modernkori Nyugat lelki és fizikai pusztulásának.[x]

              A lovagiasság tehát azon kívül, hogy születési kiváltság és bizonyos társadalmi rendhez köthető, lelki állapot is, és mindenek előtt az: a bukott lovag, akit a hűbérura megfoszt a lovagi rend jelvényeitől, megvetendővé válik. A lovagiasság lelkületét azonban senki sem veheti el, még a legnagyobb számú ellenség sem képes eltiporni. A lovagiasság a lehető legtávolabb áll mindenféle áskálódástól és hősködéstől, de ugyanolyan távol a kapzsi és kéjes ambícióktól. Igazságos és lelkiismeretes szolgálat azok irányában, akik önmaguk védelméről gondoskodni nem képesek. A gyengébbek védelme a lovagiasság egyik fő eleme:

              „A lovag feladata az özvegyek, az árvák és a szükséget szenvedők támogatása. Ahogy szokásosan és helyesen a nagyobbak akár fegyverrel is segítik a kisebbeket, a kisebbek pedig menedéket találnak a nagyobbaknál, ugyanígy van ez lovagi rendeknél, hiszen a lovag nagy, tisztelt és erős, támogatásban és segítségben részesíti azokat, akik megbecsülés és erő tekintetében elmaradnak tőle”.[xi]

              Később hozzáteszi:

              „Ne kívánd hogy az ajkak a lélek nemességéről szóljanak, mert nem mindig mondanak igazat; a szép ruhától se kérd ezt, mert a gyönyörű palástok alatt aljas és gyenge szív rejtőzhet, amelyben becstelenség és álságosság lakozik; a lélek nemességét lovadtól se kérdezd, mert megfelelni nem fog tudni neked; fegyveredtől és páncélodtól se kérd számon a nemes szívet, mert a vastag páncél gyáva és hitvány szívet rejthet. Ha tehát a lélek nemességét kutatotd, kérj Hitet, Reményt, Irgalmasságot, Igazságosságot, Erőt, Becsületességet és más erényeket, mert bennük rejlik a lélek nemessége, a lovag nemes szíve általuk talál menedéket a becstelenséggel, az álságossággal és a lovagiasság ellenségeivel szemben”.[xii]

              A szív nemessége, az erények gyakorlása, és mindenek felett a gyengék és védtelenek, az üldözöttek és igazságtalanul elnyomottak védelme a lovagiasság azon elemei, amelyek lehetővé teszik – olykor megkövetelik – a vitézek számára a fizikai erőszak alkalmazását. Ez utóbbi önmagában értelmezve természetesen rossz. Ezért az örök életben majd szükségtelenné is válik. Egyelőre azonban még egy züllött világban élünk, amelyet a különböző formákban megjelenő gonosz irányít: van, mikor kifinomult, szinte észrevehetetlen; van, mikor nyilvánvaló, kegyetlen, brutális, kemény és éles, mint a balta foka.  És amíg a dolgok ezen állapota fennáll, szükség lesz lovagokra. Elkerülhetetlen lesz a fegyverek erejének használata, hiszen a rossz és az igazságtalanság bizonyos formáit más módon legyőzni nem lehet. A lovagnak tehát kell a fegyver, és nem szabad haboznia, ha lelkiismerete – a három teológiai és a négy sarkalatos erény által vezérelve – annak használatát jogosnak tartja.  Különféle lelkiségű hivatások léteznek: lehet valaki elmélkedő remete, városi prédikátor, az önzetlenség testet ölthet a betegek és gyengék szolgálatában, pogányok és máshitűek között végzett misszióban. Mindezek a különböző személyisegekhez és lelki alkatokhoz illő hivatások értékesek és fontosak. De tudomásul kell venni azt is, hogy léteznek – és mindig is léteztek – keresztény lovagok, akiket odaküldenek, ahol a gonosszal való küzdelem minden más formája már kudarcot vallott. A keresztény lovag - a Kereszt jele alatt, erénnyel és acéllal felvértezve – kész akár a legnagyobb Sötétséggel is szembeszállni.

              A Lovagok könyvének egyik legszebb része az, amely a lovagok öltözékének szimbolikájáról szól. Llull véleménye szerint, ahogy a papi öltözet minden részének megvan a maga szimbolikája és teológiai vonatkozása, nincs ez máshogy a lovag, sőt a lovak esetében sem. Részletesen tárgyalja e szimbolikát kezdve a kardtól egészen a lovak kötőfékjéig ( ez például azt szimbolizálja, hogy „a lovag nem harcolhat ok nélkül”) – mindennek megvan ugyanis a maga értelme és jelentése. Idézzünk fel egy igen érdekes részletet:

„ A lovagnak adott kard, melynek formája a kereszthez hasonlatos, utal arra, hogy a mi Urunk és Istenünk a kereszten győzelmet aratott a halál felett, az emberiség érdekében, mely addig első apánk, Ádám bűneit hordozta. Így aztán a lovag meghódítani és megsemmisíteni tartozik a kereszt ellenségeit a kard által, s így a lovagság az igazságosság őrizője. A lovagi kard mindkét oldala éles, jelképezvén, hogy a lovagnak kardjával a (bátor) lovagságot és az igazságosságot is őriznie kell. A lovagnak adott dárda pedig az igazságot jelképezi, mivel az igazság is sima és egyenes, és a hamisság előtt való.”[xiii]

              A könyv csúcspontja a lovagsággal velejáró szokásokról szóló VII. fejezet. Llull ebben újra összefoglalja az eddigi gondolatokat, és végsősoron megrajzolja a lovag lelki alkatát. A lovag mindenek előtt keresztény, ezért ugyanazok az erkölcsi és vallási előírások vonatkoznak rá, mint általában a hívekre. Különleges hivatásából következik, hogy a hét erényt saját hivatalához illő módon gyakorolja. Itt most engedtessék meg egy hosszabb idézet, amely hogy úgy mondjam, a sajátos európai bushido kvintesszenciája:

              „A lovag hit nélkül nem lehet tisztességes, a hit által tapasztaljuk meg ugyanis lelkünkben Istent és az Ő művét. A hit által van bennünk remény, szeretet és becsület, a hívő ember ezek által pedig az igazság szolgája lesz. A hitetlen ember nem hisz Istenben, az Ő művében, és a valóságos, de nem látható dolgokban, amelyeket az ember hit nélkül nem érthet és ismerhet meg. A jó lovagokat is a hitük vezérli, hogy tengereken átkelve szentföldi zarándoklatot tegyenek, hogy ott harcba szálljanak a kereszt ellenségeivel szemben, és a szent katolikus hit vértanúi legyenek. [...] A remény erény, amely szorosan kapcsolódik a lovagi szolgálathoz, az Istenbe vetett remény ugyanis a lovag támasza a csatában, a bajban és a szerencsétlenségben; az Istenbe vetett hitből fakad Isten oltalma és segedelme, Isten pedig azáltal győzedelmeskedik a harcban, hogy a lovagok több reményt és a bizodalmat vetnek az isteni erőbe, mint saját és fegyverük erejébe. A remény erősíti, és felpezsdíti a lovag lelkét, a remény átsegíti a nehézségeken, a [szívesen] vállalt veszélyek felé viszi, a remény segít elviselni az éhséget és szomjúságot az ostromlott várakban és városokban. Remény nélkül a lovag nem szolgálhat lovagként. A lovag szeretet nélkül kegyetlen és gonosz lesz, a kegyetlenség és gonoszság azonban távol állnak a lovagiasságtól, ezért a szeretet is feltétele a lovagiasságnak. Ha a lovagban nincs szeretet Isten és felebarátai iránt, hogy lehetne könyörületes a szükséget szenvedők iránt, és irgalmas a kegyelemért könyörgő legyőzöttekkel szemben?”[xiv]

              Mit is lehetne hozzátenni ezekhez a gyönyörű, egyúttal magasztos és emelkedett szavakhoz? Nem sokat. Talán csak annyit, hogy ha rajtam múlna, A lovagi rend könyvét kívülről kellene tudnia minden fiatalnak. Az egyre erősödő (politikai, kulturális, erkölcsi és vallási) zűrzavar és káosz korában minden bizonnyal nagy szükség lesz keresztény lovagokra. A születési kiváltságok kora már elmúlt, ma már bárki lehet jó lovag – legalább ennyi haszna van az egyenlőségnek és a demokráciának. Annál is inkább, mert ahogy láttuk, a lovagiasság lelki állapot, olyan bizonyos lelki képességek (erények) együttese, amelyek begyakorolva úgyszolván egy második, lovagi természetet alakítanak ki. A lovagokra szükség volt, van, és lesz a jövőben is, hogy megvédjék azt, ami az ember és az  Örökkévalóság viszonyába foglalva fundamentális és örökkön igaz. Ramon Llull tehát a „fegyverhős” lelki alkatát vázolja elénk, aki az Igazságosság büntető karja, és ott tevékenykedik, ahol a becstelenséggel szemben más már nem képes felvenni a harcot. A lovag tehát ugyanolyan mértékben lehetetlen, mint nélkülözhetetlen alak – nélküle nem boldogulhatunk. Reménykedjünk, hogy ahogy a középkorban a „jó lovagok” megvédték a keresztény és európai örökséget, úgy megvédik most is, amikor pusztulnak és felbomlóban vannak a nyugati civilizáció alapjai, reménykedjünk, hogy legalább egy maréknyi jó lelkű lovag megóvja a Jó, az Igaz és a Szép kihúnyó lángját. Karddal és Dárdával.