Bár sok politikai formáció létezik, Lengyelországban alapvetően kétpártrendszer van. Ez a kétpólusosság a Jog és Igazságosság (PiS) vezette Egyesült Jobboldal (Zjednoczona Prawica) 2015-ös hatalomra kerülése után rajzolódott ki igen élesen. Az ellenzéki pártok a Polgári Platformtól (PO) kezdve a PSL-en (Lengyel Néppárt), az SLD-n (Demokratikus Baloldali Szövetség), valamint a legutóbbi választások óta a Konföderáción (Konfederacja) át, az úgynevezett „anti-PiS” tábort alkotják. Függetlenül attól, honnan jöttek ezek a pártok, mindannyian egy célt fogalmaznak meg: eltávolítani a PiS-t a hatalomból, visszatérni ahhoz, ami korábban volt.
Korábban Lengyelországban pedig az volt, hogy a Harmadik Köztársaságot felváltva kormányozta ugyanaz a Kerekasztal mellett létrejött formáció, egyszer liberálisnak (PO), máskor szociáldemokratának (SLD) álcázva magát, de mindig élvezve a PSL, vagyis a vidéki haladó kereszdénydemokraták pártja támogatását. Röviden szólva, ezek a pártok a Harmadik Köztársaság politikai palettájának azon elemei, amelyek többé-kevésbé jól látható posztkommunista gyökerekkel rendelkeznek. Ezen pártok vezetői jól láthatóan a kommunista Lengyelország azon vezetőire emlékeztetnek, akik a III. Köztársaságban is magukénak tulajdonították a – nemcsak politikai – hatalom gyakorlásának kizárólagosságát. Ennek a posztkommunista színjátéknak a megnyilvánulása volt a legutóbbi európai parlamenti választás is Lengyelországban. A Grzegorz Schetyna PO-elnök által vezetett Európai Koalíció listáján olyan régi posztkommunisták szerepeltek, akik karrierrjüket még az előző rendszerben kezdték. A SLD-be és a PSL-be ugyanúgy érkeztek politikusok a PO-ból, mint a haladó szivárványos „Wiosna” (Tavasz) pártból. Kijelenthető, hogy ezen pártok szeme előtt ugyanaz a jelszó lebeg: nem a párt a fontos, hanem a közös cél, vagyis a Jog és Igazságosság, mint a lengyelországi posztkommunista rendszer számára legnagyobb veszélyt jelentő tényező, eltávolítása a hatalomból.
Ezt szem előtt kell tartani a lengyelországi elnökválasztásra való készülődést elemezve. Az egyik oldalon ott van az újraválasztásáért küzdő Andrzej Duda, akit a Jog és Igazságosság, illetve a teljes Egyesült Jobboldal támogat. A másik oldalon a totális ellenzék elnökjelöltjeinek egész garmadája áll a kormánypárttal szemben. Az elnökválasztásig még van hátra félév, de az ellenzéki oldalon erősödő mozgolódást látva az Internacionálé refrénje cseng fülünkbe:
„Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.”
Márpedig az ellenzék úgy állítja be az elnökválasztást, mint az utolsó esélyt arra, hogy megtörjék a második hivatali időszakát töltő Egyesült Jobboldal uralmát. Ez a reményük erősödött akkor, amikor a PO egyik szenátora lett a Szenátus elnöke. Ez lehetőséget ad nekik, hogy lassítsák a parlament törvényhozói munkáját, de csak ennyit, semmivel sem többet. Az úgynevezett szenátusi vétót a Szejm egyszerű többséggel elutasíthatja, a Szejmben pedig a Jog és Igazságosság rendelkezik többséggel. Ha a totális ellenzék megnyerné az elnökválasztást, az már jelenthetné az Egyesült Jobboldal hatalmának megbomlását. Az elnök ugyanis megvétózhatja a Szejm többsége által elfogadott törvényeket. Ennek a vétónak az elutasításához 3/5-ös többség szükséges a parlamentben, ekkora többséggel viszont nem rendelkezik a kormányzó jobboldal. Egy ilyen helyzetben legalább az ellenzék egy részét meg kellene győzni, hogy segítsék keresztülvinni a megvétózott törvénytervezetet. Ez egy nehéz folyamat, amelyet ráadásul a választók úgy is láthatnak, hogy a kormányzópárt a totális ellenzéktől függ. Summa summarum, akármelyik ellenzéki jelölt győzelme a hatalom megbénítását vetítené előre. Ebben az esetben a legjobb megoldás az előrehozott parlamenti választás lehetne. Vajon azonban a parlamenti ellenzék által támogatott ellenzéki elnök hajlana az ilyen megoldásra, amikor a PiS és a teljes Egyesült Jobboldal még mindig magas, több mint 40%-os társadalmi támogatottsággal bír? Véleményem szerint a totális ellenzék az elnökkel együtt egy ilyen helyzetben össztűz alá helyezné a PiS-t, addig bizonygatva annak alkalmatlanságát a kormányzásra, amíg a jó változás táborának támogatottsága vissza nem esik. Van tehát miért küzdeniük a közelgő elnökválasztáson, hogy „holnapra nemzetközivé legyen a világ”.
Nem azért idézem ismét a kommunista himnuszt, hogy meghassam a régi – vagy a balliberális européernek öltözött újabb – elvtársakat. Az Internacionálé refrénjét azért ismétlem, hogy emlékeztessen: a gyönyörű szavak mögött mennyi brutális bűncselekmény, éhínség és az ún. osztályellenségek kiirtása rejlett. A kommunisták, mint köztudott, az emberiség érdekében gyilkoltak, és csak a nácik követtek el bűnöket egy ádáz ideológia nevében. Azért idézem fel ezeket az alapvető igazságokat Európa bűnös, totalitárius rendszereiről, mert a lengyelországi totális ellenzék két marékkal merít a kommunista propaganda nyelvi eszköztárából. Az elnyomott népnek vissza kell állítania Lengyelországban a demokráciát, a jogállamot, a független bíróságokat, a szólásszabadságot, stb. Efféle emelkedett, ámbár üres frázisokkal néz a választások elé az ellenzéki Egyesült Lengyel Párt a Harmadik Köztársaság Visszaállításáért. Egyetlen probléma van csupán az ellenzéki oldalon: nincs egy elég erős ellenjelöltjük az újraválasztásáért harcba szálló jelenlegi elnökkel, Dudával szemben. A Polgári Platform (PO) lehetséges jelöltje, Małgorzata Kidawa-Błońska afféle szoknyás Bronisław Komorowski. Konkurense, a nem éppen az intellektuális képességeiről híres, poznańi polgármester Jacek Jaśkowiak. És ezzel ki is merült az elnökjelöltek teljes listája a legnagyobb ellenzéki pártnál. A PSL elnöke Władysław Kosiniak-Kamysz, aki elsőként jelentette be indulását az államfőválasztáson, a nagyravágyó éltanuló szindrómájában szenved, folyamatosan a nemzeti egység és egyetértés kliséit puffogtatja. A három pártból, az SLD-ből, a Wiosnából és a Razemből (Együtt) összeálló baloldal bejelentette, hogy elnökjelöltje a Razem vezetője, Adrian Zandberg lesz. A kampányra pénze viszont az SLD-nek, vagyis Czarzasty elvtársnak van. Nem hinném, hogy az SLD öreg posztkommunistái olyan bőkezűen finanszíroznák majd Zandberg kampányát, hogy bármiféle jelentősebb eredményt elérhessen. Az ilyesmi nem érdeke az SLD régi elvtársainak. Mindenesetre a startvonalnál kitartóan ott áll a PO baloldali lelkiismeretének is nevezett Barbara Nowacka, aki szintén kész a jelöltségre, hogy a köztársaság elnökasszonnya lehessen. A Konföderáció, vagyis az Oroszországra gyengéd pillantásokat vető, Amerika- és NATO-undorban szenvedő jobboldal, több elnökjelölt indítását is bejelentette. Ehhez a színes összeállításhoz lehet még hozzávenni a műsorvezető celebet, az ún. „Nyitott Egyház” jelöltjét, Szymon Hołowniát is. Ha ők valóban mindannyian elindulnak, ez lehet a minőségbe átcsapó mennyiségről szóló marxista elv gyakorlatba ültetésének következő próbája. Márpedig a totális ellenzék szeretne minél több olyan ellenjelöltet állítani az első fordulóban, akik minden lehetőséget képviselnek a szélsőbaltól a dogmatikus jobboldalig. A céljuk ezzel az, hogy az elaprózódott szavazatok által Andrzej Duda az ellenjelöltek fölött aratott minél kisebb arányú győzelemmel jusson be a második fordulóba. Bár a közvéleménykutatások szerint ő győz, az ellenzék összesített szavazatai szinte egyenlőek lesznek Duda eredményével. Megvalósul tehát a fő cél, vagyis Andrzej Duda nem nyeri meg a választásokat az első körben. Megjelenik tehát annak a reménye – a minőségbe átcsapó mennyiség doktrínájának megfelelően –, hogy az ellenzéki jelöltek összesített szavazatai a második körben átszállnak Duda végső kihívójára. De vajon ő ki lesz? Małgorzata Kidawa-Błońska, Włodzimierz Kosiniak-Kamysz, Szymon Hołownia vagy Adrian Zandberg? Mindegyikük garantálja a Harmadik Köztársaság rendszeréhez való visszatérést, a posztkommunisták biztonságát, befolyásuk megtartását a gazdaságban és mindenek előtt az igazszágszolgáltatásban. A Harmadik Köztársaság degenerált és korrupt rendszere Andrzej Duda elközelgő választási vereségének reményéből él, mert ez a PiS hatalomból való eltávolításának utolsó esélye. Ez azonban hamis remény, mert még az elnökjelöltek legnagyobb és legsokszínűbb tömege sem csap át olyan minőségbe, amely esélyt adhatna Andrzej Duda kihívójának a győzelemre. Azt jósolom tehát, hogy a totális ellenzék posztkommunistáinak csak az Internacionálé első két sorában foglaltak fognak sikerülni:
Ez a harc lesz a végső,
A véres küzdés vége.*
És legyen is így a legközelebbi elnökválasztáskor. Addig viszont várnak ránk az egyszerű bonyoldalmak.
________
* A gondolatmenet érthetősége végett a vers lengyel változatához közelebb álló fordítást alkalmaztuk. (a ford. megj.)
Marek Król