Jan Svoboda atya beszél arról, hogyan fertőzi meg a cseheket az evangéliummal, és hogyan lehet életre kelteni egy terméketlen plébániát.
Marcin Jakimowicz: Hogyan lehet a cseheknek hirdetni az evangéliumot? Nem szegik az atya kedvét a statisztikák, amelyekből kitűnik, hogy Európában a cseheknél csak az észtek és a volt NDK területén élő németek a kevésbé vallásosak?
Jan Svoboda atya: Nem, az én kedvemet nem lehet letörni. Tudni kell, hogy egész más a helyzet cseh földön és Morvaországban, amely egy nagyon vallásos régió...
Meglepett, hogy a vasárnapi misén Brnoban nem találtam szabad helyet a padokban.
Ez Morvaország sajátossága, más a helyzet Cieszyni Sziléziában. Itt sokan vannak a templomokban.
"Lehet, hogy sok cseh, aki nem az anyatejjel szívta a hitet, közelebb van Istenhez, mint számos Lengyel, aki vasárnaponként benéz a templomba" ̶ mondta nekem évekkel ezelőtt Adam Rudnicki atya, aki egyébként épp abban a templomban teljesít szolgálatot.
Ez igaz. Miért kellene megosztani és megítélni az embereket? Ugyanazok a problémáik, a félelmeik, a vágyaik. Papi szolgálatomban sohasem találkoztam agresszióval.
Lengyelországban egyre népszerűbb az a narráció, amivel Mariusz Szczygiel riportjaiban találkozunk: a cseheknek nincs szükségük Istenre. Nézzétek, lehet Nélküle élni, meghalni...
Rendszeresen, hetente járok Český Těšínbe, a kórházba, és valójában egyáltalán nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondaná, hogy lehet Isten nélkül élni. Nem emlékszem olyan alkalomra, hogy valaki agresszíven reagált volna a jelenlétemre. Az emberek keresnek, kérdeznek, akarják, hogy imádkozzak értük. Nem mindenki veszi fel a szentségeket, sokaknál ez kánonjogi akadályokba ütközik. De jól tudom, hogy a szentségek állnak a legmagasabb helyen, nekem pedig a kórházi folyosón ezeknek az embereknek a szintjére kell ereszkednem. Tudom, hogy sok mindenen átmentek az életben, tudom, hogy számos probléma gyötri őket, nem szabad lerohannom őket. Gyakran azért félnek a szentségektől, mert nem tudják, mik azok. Nem ismerik őket és ezért nem is vágyhatnak rájuk. Mindenesetre igyekszem türelmesen meghallgatni őket.
Az egyik ismerős kórházi pap egy kórházi ágy mellett egy családi beszélgetést hallott: "De hát apuka, mindig azt mondtad, hogy lehet Isten nélkül élni". "Élni ugyan lehet, de meghalni már nem"...
Ez így van. Mi, papok négyesével járunk kórházba, mindig megkérdezzük az embereket, imádkozhatunk-e értük.
És akarják?
Igen. Gyakran megtörténik, hogy elkezdünk imádkozni, és akkor a szomszéd ágyról ezt hallom: "Ó, ilyen imádságot én is szeretnék" (nevetés) Tegnap is hallottam egy ilyen megnyilvánulást.
Hogyan imádkozik?
Leggyakrabban a saját szavaimmal. Kérem, hogy a beteg el tudja fogadni Isten szeretetét, hogy Jézus mossa őt le a drága vérével és töltse be Lelkével. Javaslom az embereknek, hogy imádkozzanak, és legtöbbször ezt szívesen veszik. Mind a katolikusok, mind pedig az evangélikusok, akik sokan vannak a vidékünkön.
Nemrég egy férfi, aki a színházban dolgozik, sok-sok év után szentáldozáshoz járult. Először nem akarta, de abba beleegyezett, hogy imádkozzak érte. De változatlanul nem akart áldozni. Egy héttel később újra elmentem a kórházba. Behívnak az egyik szobába, mert valaki gyónni akar. Nem emlékeztem, hogy ez az a szoba. Bementem, és egy ismerős filmes, filozófus feküdt ott. Azt mondta: "Egész héten az életemen gondolkoztam. Hosszú évek után meg akarom gyónni a bűneimet".
Azért jöttem el Csehországba, mert sok forrásból azt hallottam, hogy az atyának sikerült életre keltenie a plébániát.
Mielőtt Těšínbe kerültem, plébános voltam Hat'-ban. Amikor megérkeztem a plébániára, a vasárnapi misén azt kértem az emberektől, jöjjenek el újjáépíteni a templomot. Meglepődtem, mert következő nap többtucatnyian eljöttek. Az emberek valóban nyílt szívűek voltak, de nem nagyon akartak bekapcsolódni a lelkipásztori tevékenységbe. Buzgón imádkoztam és kértem a Szentlelket, hogyan lehetne életre kelteni a plébániát. Létrejött a házaspári közösség. Ez nagy segítségemre volt a jegyesoktatáson. Mindvégig imádkoztam. Egy szép napon azt is kértem, hogy Isten olyan kegyelmet adjon nekem, amit senki sem akar magára venni... Nem tudtam, mivel fog ez járni. (nevetés)
Elszánt kérés…
Egy kicsit, igen. (nevetés) Imádkoztam, de aztán el is feledkeztem az egészről. Karácsony előtt azonban felhívott egy ismerős. Különös kérdést tett fel, nem akarok-e befogadni egy évre három világi evangéliumhirdetőt, misszionáriusokat a keresztény élet és evangelizáció iskolájából. Korábban egy hónapig Ukrajnában voltak, és most Csehországban keresnek egy plébániát. Lengyel-cseh-ukrán csoport, két nő és egy férfi. Sehol sem akarták egy évre befogadni őket. Nem mindennapi ajánlat. (nevetés) Visszaemlékeztem az imámra a kegyelemért, amit senki sem akar elfogadni, és megkockáztattam. Azt mondtam: OK, jöjjenek csak. Biztosítottam számukra a lakást és az étkezést. Karácsonyra érkeztek. Evangelizációval és pasztorációval foglalkoztak. Megcsinálták az első Alpha kurzust. Tanúságot tettek és lelkigyakorlatot tartottak. Tetszett az embereknek.
A csehek sör nélkül is eljöttek az Alpha kurzusra?
Eljöttek. (nevetés) Tetszett a híveknek. Eleinte féltem, hogyan fognak reagálni a három új emberre, de remekül szót értettek. Elkezdtek működni a plébániai közösségek, csoportok, az Alpha kurzusok a bérmálkozás előtt álló fiataloknak. Elkezdtem együttműködni az Új Evangelizáció Iskolával a lengyelországi Cieszynben. Elkezdődtek az Új Élet, az Emmaus evangelizációs kurzusok. Jó barátság alakult ki az evangelizátorokkal, nehéz volt elválni tőlük. Ezután hívtam még három embert. Ami érdekes, mindkét csoport tagjai és a hívek között házasságok születtek. A hittérítők és az egyházközség fiú tagjai között kölcsönös szerelem alakult ki. (nevetés) Az Úristen összerakta a puzzlet...
Egy plébános, aki vakon átadja a plébánia egy részét világiaknak? Az alázat iskolája...
Bíztam Istenben. És ezekben az emberekben. Elvégre azért imádkoztam, hogy olyant kapjak, amit mások elvetnek.
Hasonlóan történt Český Těšínben egy plébánián, amit elhagytak a jezsuiták... Adam Bubik zenész mesélte, hogy mennyi minden történik itt...
Igen. Hasonló történet. És megint Isten épített valami szépet. Tudom, hogy az új evangelizáció számos működésével, az Alpha kurzusokkal szemben van egyfajta ellenállás az emberekben. De nem félek ettől, mert évek óta látom, "mit tesz" az emberekkel. Megfigyelem, mi történik velük. Visszatérnek az egyházhoz, a szentségekhez, Isten rendezi a házasságukat, kihozza őket a szenvedélyekből, függőségekből. A Szent András Új Evangelizáció Iskola számos kurzusán voltam. Ezek nagyon jó lelkipásztori energiákat adnak. Különösen a Pál-kurzus, amely, bátran mondhatom, megváltoztatta a gondolkodásomat. Nagy segítségemre volt a kórházi szolgálatomban. Megértettem, hogy fel kell vinnem az embereket a csúcsokra, de ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni, le kell ereszkednem az ő szintjükre.
A hívek nem félnek ezektől a lelkipásztori újításoktól?
Kezdetben nyilván bizalmatlanul tekintettek rám. Emlékszem egy szentmisére, ahol három hajléktalant kereszteltem meg. Beengedjük ezeket az embereket a templomba? Eleinte féltek ettől hívek. Én magam is azon töprengtem, hogyan egyeztessem ezt össze a korábban ismertetett szándékkal. Nem fog valaki megsértődni? Később az emberek elmondták, hogy régen vettek részt ilyen szép eucharisztiában. A Szentlélek megérintette a szíveket.
Hogyan találtatok rá ezekre a hajléktalanokra?
- Nagy meglepetésemre maguktól jöttek… Alpha kurzusra. Biztos az ingyen vacsora vonzotta őket. Kezdetben megijedtek a szervezők. Jött valaki, akit nem hívtak. Mi lesz most? Behívtuk őket. Egy külön teremben ültek, mert sok vendég nem tudott volna mit kezdeni ezzel a helyzettel. A kurzus véget ért, ők pedig... jártak tovább. Annak ellenére, hogy már nem volt semmilyen vacsora. Isten szeretetéről akartak hallani. A közösség felkészítette őket a keresztelőre. Nagyon megható ünnepség volt! Néhányszor az évben misézem nekik. Néhányan minden vasárnap jönnek, néhányan azt sem tudják, hogy épp vasárnap van.
Az Olza menti Zakeus Közösséggel hidakat építetek. Sok közös akciótok van, áttöritek a határvidékekre oly jellemző közös idegenkedést...
Én Frýdek-Místekben születtem, és ott nem találkoztam ellenszenvvel a lengyelek iránt, de mint tudjuk, közvetlenül a határ két oldalán más a helyzet. A történelem megtette a magáét. Isten azonban lerombolja a sztereotípiákat, bizalomra, megbocsájtásra tanít bennünket. Sok kurzust tartunk a lengyelekkel, és soha nem találkoztam a hívek ellenérzésével. Látják, hogy mindkét félnek haszna származik.
Hallottam az egyik káplán megnyilatkozását: Nem szeretem ezeket a közösségeket. Folyton akarnak tőlem valamit. A terem kulcsát..." Szimptomatikus hozzáállás…
Ez igaz, de csak az elején van így. Akkor nagyon rendelkezésre kell állni, és el kell feledkezni a békés nyugalomról. De amikor elkezdenek a következő közösségek kialakulni az előzőeket követően, akkor minden elkezd magától működni, alakulni. Így van ez a plébániánkon a házas csoportokkal. Egyre újabbak alakulnak, de már a korábbi csoportokban részt vevők vezetik őket. Ez a felelősség a tanítványképzés iskolája. A hitéletben megújult emberek mindent elintéznek, a pap pedig csak azt teszi, ami a lelkipásztori kötelessége. Istennek hála!
A cikk a Gość Niedzielny katolikus hetilap 2019/42. számában jelent meg.