Már napokkal Mindenszentek ünnepe előtt megnövekszik a forgalom a lengyel és a magyar temetők körül, nemcsak a nagy és ismertebb, de a kis, helyi temetők felé is tömegesen indulnak az emberek. Már egy héttel a novemberi ünnepek előtt megtelnek a temetők előtti parkolók, és magukban a sírkertekben is sok embert látni. A lengyel és magyar hozzátartozók is rendbe teszik szeretteik sírjait, hogy november 1-én, Mindeszentek Ünnepén – lengyelül Uroczystość Wszystkich Świętych –, amikor a rokonok és ismerősök ide látogatnak, már tiszta, virágokkal díszített sírt találjanak. A látogatók mécseseket gyújtanak, mesélnek a gyerekeknek az elhunyt nagypapáról vagy nagynéniről, és ha vallásosak, elmondanak egy imát az elhunyt lelkéért. Így marad meg az emlékezet, azzal együtt pedig a családi, társadalmi és nemzeti identitásunk. És így visszük magunkkal a hitet, a reményt és a szeretetet a túlvilági találkozásokra.

 

Ismerősök és ismeretlenek

​

A magyar és a lengyel hagyományban is él az a szokás, hogy nemcsak a rokonaink sírjait látogatjuk meg, hanem ismert, a nemzetünk történelmében és kultúrájában fontos szerepet játszó személyek, illetve tudósok, művészek sírjait is. Így például a budapestiek tömegesen érkeznek a 19. század közepén megnyitott Fiumei Úti (korábban Kerepesi) Sírkertbe, amely a legfontosabb magyarországi temetkezési hely lett. Olyan híres magyarok nyugszanak itt, mint a költő Ady Endre, az író és parlamenti képviselő Jókai Mór, a szabadságharc vezére és nemzeti hős Kossuth Lajos, az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos, vagy a Nobel-díjas író, Kertész Imre. Találunk azonban számos lengyel emléket is a híres temetőben. Itt található többek között Mieczysław Korybut Woroniecki herceg sírja, aki a lengyel lovasság ezredeseként részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban. A Fiumei Úti Sírkert több mint százhetven év magyar történelmének tanúja, ahol a legnagobb művészek által tervezett szecessziós síremlékek és hatalmas mauzóleumok sokasága már önmagában is történelem.

 

Varsóban a Powązki temetőt látogatják sokan, csakúgy a 18. század végén létrehozott gyönyörű, műemléki Régi Powązkit – ahol számos kiváló lengyel nyugszik, többek között a függetlenségi harcok kiválóságai és harcosai –, mint az 1912-ben létrehozott Powązki Katonai Temetőt, ahol békében  nyugszanak egymás mellett a két világháború, az 1920-as varói csata és a varsói felkelés katonái, illetve a felkelés során elhunyt civilek, a kiválóságok régi sétányán eltemetett új kommunista rend építői, és az őket szolgáló Biztonsági Hivatal által meggyilkolt áldozatok. A szmolenszki légikatsztrófa több áldozata is itt van eltemetve, továbbá a lengyel történelem, kulturális és tudományos élet számos kiválósága is itt nyugszik, mint például Magdalena Abakanowicz, szobrász, Henryk Arctowski, Antarktisz-kutató, Jan Machulski, színész, Kamila Skolimowska, atléta, Kazimierz Deyna, labdarúgó, Alina és Czesław Centkiewicz, iró-riporter házaspár, Jacek Kaczmarski, énekes, Marian Falski, akinek az ábécéskönyvéből lengyelek nemzedékei tanultak olvasni és még nagyon sokan mások. November elsején a mécsesek fénye ugyanúgy világít ezeken a jól ismert sírokon, mint a régi, elfeledett fejfáknál, amelyeket már senki sem gondoz a családból.

 

​

Amikor közeli hozzátartóink sírjai messze vannak

 

Balajcza Tímea Magyarországról, Budapestről származik, a lengyel Roberttel kötött házassága óta Varsóban él, ahol egy nyelvi szolgáltató céget vezet. Számára a november elsejei temetőlátogatás nem mindig jön szóba, mert a munka és a családi kötelezettségek meghiúsítják az ilyen terveket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem emlékezik meg az elhunyt hozzátartozóiról. Általában korábban utazik haza, és édesanyjával együtt látogatnak el a temetőbe, és gyújtanak gyertyát rokonaik sírjain. Tímea, mikor az otthoni temetőket látogatja, szeret megállni a szóróparcellánál is, ahol a rokonok egyre gyakrabban szórják szét elhunyt hozzátartozóik hamvait. Ez egy vízfolyással gyönyörűen kialakított tér, ahol arra is van lehetőség, hogy virágot helyezzünk el és mécsest gyújtsunk szeretteink emlékére. Lengyelországban – Magyarországgal ellentétben – a hatályos törvény nem teszi lehetővé az ilyenféle temetkezést.

 

Tímea észrevétele szerint a többségében katolikus lengyelek és a magyarok is, akik vallási szempontból jóval sokszínűbbek, és akiknél magasabb a nem hívők aránya, hasonló módon ápolják szeretteik emlékét – gondozzák a sírokat, családon belül pedig megőrzik az elhunytak emlékezetét. Ő maga is gyakran mesél három lányának a magyar ősökről, akik már nincsenek az élők sorában, igyekezve beléjük oltani a családi örökség és a múlthoz való kötődés tudatát.

​

A kárpátaljai magyar családból származó Angelika Korszyńska-Górny szintén nem tudja meglátogatni rokonai sírját november 1-jén. Azok ugyanis Ungváron találhatók, amely autóval hét órányi távolságra van Varsótól, ahol a férjével, Grzegorzzsal és öt gyermekével lakik. Grzegorz Wrocławból származik, az ő rokonai szintén Varsótól távol nyugszanak, ezért családjuk Mindenszentekkor és Halottak Napján Popieluszko atya Kosztka Szent Szaniszló templom mellett található sírját, illetve a Powązki temetőt látogatja meg. Olyan sírokra is szoktak virágot tenni, illetve azokon mécsest gyújtani, amelyeket már senki sem látogat. Saját elhunyt rokonaikra gondolva imádkoznak az ott eltemetett emberekért.

 

Legtöbbünk számára természetes, hogy november 1-jén látogatjuk meg rokonaink sírjait, a hívők azonban november 2-án is igyekeznek meglátogatni a temetőket. Angelika tapasztalatai emlékeztetnek minket, hogy az ilyen ünneplés a szabad emberek kiváltsága: „A kommunista Ukrajnában mindenféle vallásos tevékenység, így a sírok látogatása is tiltott volt. Ez nagyon nehéz időszak volt, és én ebben a korban nőttem fel. Amikor 1991-ben megnyitották a templomokat, és megengedték a vallásgyakorlást, az emberek többsége nem tudta, mi is ez az eddig tiltott szokás, csak az idősek emlékében élt. Csak lassan változott meg a tudatosság, mintegy a sötétben tapogatózva. Emlékszem viszont, hogy 1991. november 1-jén a házunk közelében lévő temetőben olyan sok ember tűnt fel virágokkal és gyertyákkal, mint soha korábban. Én is kimentem akkor a temetőbe, és nagyon meghatódtam.”

 

Angelika szülei számára fontos volt, hogy mindhárom lányuk megismerje a család történetét. Ma ezt a tudást továbbítják a következő nemzedék számára, mert lehetnek a sírok messze, de a család és annak a története szívhez közel és az élénk emlékezetben kell legyen: „Őseim olyan emberek voltak, akik aktív részesei voltak a helyi közéletnek. Édesanyám dédnagyapja a városka polgármestere volt. Tudomásom szerint a Korszyński-ágról két pap volt a családban, nagymamám oldaláról pedig voltak pravoszláv szerzetesek is. Egyikük, Bazyli atya kétszer gyalogolt el Kárpátaljáról az Athosz-félszigetre. Másodjára már ott is maradt. Nagyszerű emberek voltak, akik iránt szoros kötődést érzek.”

​

Angelika szívéhez különösen közel áll Bazyli atya. Őriz róla egy képet, és érzi hogy az atya vigyáz rá és a családjára is. „Nagyon indulatos ember volt, azt beszélték róla, hogy vagy szentté avatják, vagy börtönbe fog kerülni. Amikor másodjára megérkezett az Athos-hegyre, megszakadt a kapcsolata a családdal. Próbáltuk megtudni, hogyan alakult a sorsa, és kiderült, hogy konfliktusba keveredett az egyik elöljárójával, egy nagyon csökönyös emberrel és tettlegességig fajult a dolog. Bazyli annyira szenvedett amiatt, hogy nem tudott magán uralkodni, és eljárt a keze, hogy magára öltötte a zsákruhát, világgá ment, és nyoma veszett. Gyakran imádkozok érte, és kérem őt, hogy ő is imádkozzon az egyik fiunkért, aki szintén lobbanékony természetű.

 

Lengyel sírok Budapesten

 

A budapesti Mindenkor Segítő Szűz Mária lengyel plébánia híveinek többsége Lengyelországba utazik a Mindenszentekre. Csak kevesen maradnak a magyar fővárosban, köztük azok, akik már nemzedékek óta a városhoz kötődnek, és akiknek az ősei a Rákoskeresztúri temetőben nyugszanak. Ők azoknak a leszármazottaik, akik a 19. században munka és kenyér reményében vándoroltak a szegény Galíciából az épülő Budapestre, ahol nagy szükség volt a dolgos kezekre, főleg a kőfejtőkben, az agyagkitermelésnél, a téglagyártásnál és az építkezéseken. „A 19. és 20. század fordulóján néhány ezer lengyel lakott a telepen. A 20. század elején már volt saját papjuk is a Lwówból érkezett Wincenty Danko személyében, aki megszevezte a vallási, közösségi és kulturális életüket. Felmerült ekkor egy templom felépítésének az ötlete is, amelyet végül csak az I. világháború után valósítottak meg. A lengyelek adományaiból felépített templomot 1926-ban szentelték fel” – meséli Krzysztof Grzelak atya, aki öt éve plébános a budapesti lengyel parókián. A 40-es évekbeli háborús zűrzavar és a háború utáni helyzet azt eredményezte, hogy a lengyelek többsége elhagyta az országot, csak egy maréknyian maradtak Budapesten. Évek múltán csatlakozott hozzájuk a lengyel bevándorlók újabb csoportja, a 60-as évektől a 80-as évekig csereprogramok keretében ideérkező diákok, illetve számos ideházasodott lengyel nő. Krzysztof atya őket a „szív emigrációjának” nevezi. Ma ők teszik ki a híveinek többségét.

 

Minden év november elsején a plébánia közössége szentmisén vesz részt a Rákoskeresztúri temetőben. Van itt egy parcella, ahol több mint száz, a II. világháborúban elesett lengyel katona van eltemetve.  A parcella körül további, szintén a II. világháború idején elhunyt lengyelek nyugszanak. Összesen nagyjából száznegyven lengyel sír található a temetőben. „A szentmisén körülbelül hetven-kilencven ember vesz részt, köztük a Lengyel Nagykövetség képviselői a nagykövettel együtt. Sok éves hagyomány már, hogy összegyűlünk itt megemlékezve elhunyt szeretteinkről, az elesett katonákról és azokról akik itt, magyar földön éltek, és itt vannak eltemetve.” – mondja Krzysztof Grzelak atya, majd hozzáteszi: „Az imádságra szükségük van az elhunyt hozzátartozóinknak és nekünk is. Ez a szükség sokak számára természetes, függetlenül attól, mennyire erős vagy tudatos a hitük. Nem szorítkozhatunk csak a hiányérzetre az elhunytainkkal kapcsolatban.

 

Adj, Uram nekik örök nyugodalmat,

és az örök világosság fényeskedjék nekik. Ámen

 

Marta Karpińska