Részletek a kötet bevezetőjéből
„Jó változás”, „az imposszibilizmus vége”, ”szakítás a TINA politikával (az angol „there is no alternative” kifejezésből), „a furnér állam vége”, „távolodás a neokolonializmustól”, „felállni a térdelésből”, „szembehelyezkedés a multi-kulti ideológiával”, „visszatérés a keresztény gyökerekhez”. Olyan fogalmak ezek, amelyek néhány év óta nem tűnnek el a különféle földrajzi szélességek alatt megjelenő újságok és internetes portálok első oldalairól. Használják őket Varsótól, Budapesttől, Prágától és Pozsonytól Bukarestig, Szófiáig, Bécsig és Rómáig, nem is említve az Atlanti-óceán túlsó felét. Olyan kulcsszavak, amelyeket már nemcsak publicisták, hiánypótló dolgozatok szerzői vagy szűk körben ismert társadalomtudósok alkotnak, hanem olyan fogalmak, amelyek bekerültek a reálpolitikába és a valóságban zajló nyilvános vitákba. Olyan szócsatákba, amelyek Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia, Ausztria, Olaszország és egész Európa jövőjét érintő alapvető kérdésekről szólnak.
Milyen nagyot tévedett Francis Fukuyama 1992-ben megjelent „A történelem vége és az utolsó ember” című munkájában! A megingathatatlan, dogmatizált vallásnak tartott liberális demokrácia, amelynek csúcspontja és forrása az eddigi nemzetállamok integrálása, a szabadpiac, a gazdasági protekcionizmus elleni harc és a globalizáció, amely dagályként fölemeli az összes hajót, nos, ez a liberális demokrácia Lengyelországban – csakúgy, mint Magyarországon és a többi olyan államban, amelyeknek 1989-ben sikerült ledobniuk magukról a kommunizmus jármát – csak akkora hatást fejtett ki, mint a mesebeli mágikus varázslat.
Lengyelországban egyre kevésbé mutatkozott vonzónak a pénzeszközök transzferálásának, a kizárólag világvárosokba történő befektetéseknek a terve, és széleskörű stratégiák kidolgozása a társadalmak, országok „polarizált-diffúz” fejlődésére vonatkozóan. Ezek az elképzelések nem tették jobbá az átlagemberek millióinak életét, miközben mesterkélt, pompakedvelő viselkedésükkel és rosszul értelmezett elit tudatukkal megmutatták, hogy a politikáknak és a fejlődés vízióinak másmilyeneknek lehet és kell lenniük. Olyanoknak, amelyek tekintetbe veszik a demográfiai trendeket és a társadalmi rétegződést, az eltérő kultúrákat és a kollektív élet jogait, valamint az intézmények létrehozásának és működésének különféle mintáit, a szellemi hagyományokat és a lakosság last but not least aspirációit. Lengyelországban – miként manapság számos más államban is tapasztalható – egyre erőteljesebb lett a szakadék az átlagemberek és a gyakran kommunista gyökerekkel rendelkező, 1989 után kialakult elitek között, amelyeknek tagjai tökéletesen érzik magukat, otthonosan mozognak a társadalmi élet összetett, hálózatos szerkezetében.
* * *
Lengyelországban a széles jobboldali tábort maga köré tömörítő Jog és Igazságosság (PIS) 2015-ben jutott hatalomra két győzelem megszerzésével: győzött az államfői, majd a parlamenti választásokon is. A párt azért aratott sikert, mert a lakosságnak az állam megjavításának és átalakításának egyfajta egységes tervét nyújtotta. Olyan tervet, amely a rendszerváltás időszakának addigi korlátozásaival, gyengeségeivel és betegségeivel próbál szakítani. Az ambiciózus tervvel szembehelyezkedtek sőt, komoly támadást intéztek különféle befolyásos központok és nyomásgyakorló csoportok, amelyek nemegyszer a politika, a biznisz és a médiumok közötti informális hálózaton belül működtek.
Melyek a lengyel „jó változás” fő céljai? A Jog és Igazságosság és az Egyesült Jobboldal 2015-ös választási jelszavából származó „jó változás” kifejezés céljai? A PIS politikai és eszmei ellenfelei által megfogalmazott vélemények ellenére az említett változások egyáltalán nem valamilyen radikális forradalmat és a 2015 előtti összes pozitív eredmény teljes elvetésének céljából teremtődtek. Nem nullapontról építkeznek, inkább az állam életének számos területén meglevő gátak szolid eltávolítását, valamint a társadalmi aktivitás és energia eddig altatott tartalékainak felszabadítását szolgálják. Továbbá számos eddigi játékszabály megváltoztatását. Szolgálják az „éjjeliőr –állam” minimalista koncepciójával való szakítást, amelyben az éjjeliőr állandóan elszundikál, s elnehezült pillái alól próbálja sikertelenül átfogni tekintetével az őrzött terület kicsiny szeletét. Szolgálja a „nem megy” filozófiával való szembehelyezkedést, a nagy fővárosokban globális játékosok által hirdetett óriási eredmények hullámain való passzív hánykolódás tagadását. Próbálja újjáépíteni a közszférát, szemben áll annak különféle kasztok: korporatív- szakmai és tőkés kasztok által történő kisajátításával. Védi a szabadpiac szabadságát a gazdaság és a politika összefonódásának patológiáival, a szabálytalanul működő központi és önkormányzati szervekkel szemben. Visszatérést jelent ez ahhoz, amit Arisztotelész idején „közjónak” neveztek, vagyis a társadalmi szolidaritáshoz, a leginkább rászorultak – gyerekek, nyugdíjasok és szegények – támogatásának garantálásához. Ösztönzést ahhoz, hogy a lengyelek újra higgyenek szép és gazdag történelmükben, ne szégyelljék, hogy évszázadokon át jelentős nemzetet alkottak, amely lényeges elemeket vitt Európa gazdag és sokszínű történelmébe, de saját, megismételhetetlen és sajátos minőséget is teremtett. Voltak természetesen sikerei és vereségei (csak az nem hibázik, aki semmit sem csinál, tartja a népi mondás), de nem szolgált rá arra, hogy feledésbe merüljön, vagy feloldódjék a globális, posztmodern magmában. Úgy, miként régiónk más, évszázadokig elnyomott, idegen uralomnak és ideológiai kísérleteknek kitett országai. Végül pedig olyan, tisztességes, igazságos és korszerű állam építése a cél, amely hűséges több mint ezeréves hagyományaihoz, ugyanakkor megfontolt és kritikusan nyitott a világra, s nem fél kifejteni véleményét az összeurópai sőt, a globális, jövőt érintő vitákban. Olyan államé, amely nem élősködik állampolgárain, és nem veszi el tőlük azt, ami fejlődésüket szolgálja, hanem magából is képes adni – biztosítani a biztonságot, infrastruktúrát és olyan intézményeket, amelyek a klasszikus, Európa alapító atyái által is követett segítőkészség alapelvén működnek.
Łukasz Kobeszko, Maciej Szymanowski