Kornel Morawiecki haláláról szintén beszámoltak a magyar lapok is. A temetés alkalmából Pálfalvi Lajos korábbi cikkét idézzük fel, amely szerint a Harcoló Szolidaritás a kitartásról, a bátorságról és a romantikus függetlenségi eszméről is szólt.

A hadiállapot kihirdetésével kezdődött a történet, vagyis a szervezet megalakítását maga a diktátor, Jaruzelski tábornok provokálta ki azzal, hogy moszkvai parancsra újból elárulta hazáját, és saját nemzete ellen fordította hadseregét.

(…)

Bár Kornel Morawiecki korábban az alsó-sziléziai Szolidaritás aktivistája volt, a Harcoló Szolidaritásnak semmi köze a munkásmozgalmi vagy a ’68-as ifjúsági mozgalmi hagyományokhoz: nem védőitalt, szakszervezeti beutalót vagy kendertermesztési engedélyt követeltek, hanem meg akarták dönteni a kommunista diktatúrát, ki akarták vívni a lengyelek és más rab nemzetek függetlenségét. Vagyis nem voltak baloldaliak, nem családi vitát folytattak a kommunistákkal. Igor Janke, Az erőd c. magyarul is mgejelent kötet szerzője úgy illeszti be őket a lengyel történelembe, hogy a XIX. századi romantikus ihletésű felkelők dédunokáinak, a Piłsudski légióiban harcoló, a függetlenséget kivívó hazafiak unokáinak, a Honi Hadsereghez és más ellenálló csoportokhoz csatlakozó katonák gyerekeinek nevezi őket.

Nem ideológiatermelő entellektüelek, hanem a Wrocławi Műszaki Egyetemhez kötődő értelmiségiek hozták létre a szervezetet. Nem azon meditáltak, hogy túlléptek-e már a marxizmuson, vagy az ötszázadik függeléket írják hozzá, hanem konspirációt szerveztek mérnöki precizitással. Nem bírálni vagy leleplezni akarták a rendszert, hanem elpusztítani. Hét-nyolc évet áldoztak erre az életükből (tovább tartott az illegalitás, mint a második világháború).

Nagy árat kellett fizetniük az álomért. A fiatalok „lemondtak a tanulásról, a bulikról, a diszkóról, az összejövetelekről, a focimeccsekről, a szerelemről, az élet örömeiről”. Az idősebbek pedig „a munkahelyi vagy tudományos karrierről, a nyaralásokról és a családi életről”. Nem doktoráltak, habilitáltak, hanem rabszolgamunkát végeztek nyomdafestéktől bűzlő szűk helyiségekben, börtönbe kerültek. De nem szegték meg az esküjüket. Mint Cogito úr Zbigniew Herbert verseiben, „készek voltak megfizetni a legmagasabb árat is. Készek voltak meghalni.”

(…)

Wrocławban az ellenállás társadalmi beágyazottságának is köszönhető a szervezet sikere. Lássuk, milyen sziléziai vendégszeretetben részesültek Kiszczak tábornok emberei. Egy alkalommal a ház asszonya nem engedte meg a lakásba tóduló rendőröknek, hogy „használják a vécét, és egész végig kiabált velük. Amikor a telefont akarták használni, pénzt követelt tőlük” a beszélgetésért. Annak idején én is hallottam hasonló történeteket. A város egyik költője, a többször is lecsukott ellenzéki egyszer azt látta, amikor hazatért, hogy tele van az előszoba rendőrcsizmával. Mint kiderült, a felesége a miheztartás végett közölte az állománnyal, hogy nem áll ellen a házkutatási parancsnak, de kikaparja a szemét annak, aki csizmában mászik rá a szőnyegére.

(…)

Miközben Varsóban szinte már bibliofil földalatti kiadványok készültek, Wrocławban végig kitartottak a szitanyomat mellett, így nem jártak nagy anyagi veszteséggel a lebukások. A varsóiak nagyon jó gépeket kaptak a Szolidaritás brüsszeli irodájától, melynek élén a kommunista ügynök Jerzy Milewski állt; így könnyű volt lebuktatni őket. A wrocławi sajtó a maga alacsony technikai színvonalán elpusztíthatatlan volt.

A nyolcvanas évek közepén volt egy emlékezetes pillanat, amely megrémítette a kommunistákat. Popiełuszko atya temetésén a tömeg kórusban mondta a miatyánkot a pappal, de elnémult, amikor ahhoz a szakaszhoz ért, hogy „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Csak többszöri felszólításra, vonakodva ismételte el. Elgondolkoztató volt, bár a kommunisták nem bűnbocsánatra vágytak, hanem a bosszútól rettegtek. Kiszczak tábornok belügyminisztersége alatt több száz lengyel esett áldozatul a belügyi szervek terrorjának. Nem azért hagytak fel a papok gyilkolásával, mert ezt helytelennek tartották, hanem rádöbbentek arra, hogy nem kerülhetnék el a büntetést.

A Harcoló Szolidaritás megfigyelte a sziléziai biztonsági szolgálat főnökeit, feltérképezte az életüket; értésükre adta, hogy nem marad el a megtorlás, ha gyilkolni mernek. Nevelő célzattal porig égették a helyettes, Nowicki ezredes nyaralóját. Morawiecki ezután levélben közölte a szolgálatot vezető ezredessel, hogy „közvetlenül ön felel a Harcoló Szolidaritás tagjainak és családjuknak a személyes biztonságáért”.(…)

Talán csak most jött el az ideje annak, hogy érdemeiknek és jelentőségüknek megfelelően értékeljük őket. Tanulságnak pedig legyen elég annyi, hogy a diktatúrákkal nem kompromisszumokat kell kötni, hanem harcolni kell ellenük.

A teljes cikk a Magyar Nemzetben olvasható.