"Balassi még mindig letekint rám az égből"
2019. szeptember 26-án Teresa Worowska műfordító vette át a Balassi Nagydíjat Budapesten. A Külgazdasági és Külügyminisztérium által alapított elismerés az első olyan magyar állami díj, amellyel műfordítókat ismernek el. A magyar irodalom egyik legkiválóbb műfordítójával a díjátadás alkalmából beszélgettünk.
Családod története erősen összefonódik a lengyel történelemmel, felmenőid szintén részt vettek a lengyelség sorsfordító történelmi eseményeiben.
Regényt lehetne mesélni, mint mindenütt, ahol megőrizte mindezt a családi emlékezet. Ez egyfajta privát történelem. Az én édesanyám például 1944-ben érettségizett a Názáreti Nővérek illegális gimnáziumában – már itt is kezdődhetne a regény, hogy miért is volt szükség illegális középiskolákra Lengyelországban a német megszállás alatt. Abban az évben már tagja lett a Honi Hadseregnek, letette az esküt és elsajátította az ápolási ismereteket. A Varsói Felkelés alatt szanitéc volt, végig hadikötelékben maradt. Végül csak a kapituláció előtt, nagyanyám kérésére tért vissza a családjához, így nem került fogságba a felkelőkkel együtt, hanem a civil lakossággal hagyta el Varsót, és viszontagságos úton jutottak el Krakkó környékére, a nagypapám testvéréhez. Édesanyám sokszor mesélt ezekről a hónapokról, sok mindent tudok az ő gyerekkoráról, felmenőimről, a háborús, felkelős élményeikről, így azt mondhatom, hogy az ő nemzedékük életszemlélete alapvető hatással volt arra, amilyen lettem és ahogyan máig gondolkozom.
A lengyel szak a hetvenes-nyolcvanas években nagy divat volt Magyarországon. Ugyanígy volt Lengyelországban is? Te hogy kerültél a varsói egyetem magyar szakára?
Egyszerűen meg akartam tanulni egy nehéz nyelvet. Már korábban észrevettem, hogy szeretek nyelvet tanulni, nem riaszt a nyelvtan, hamar megjegyzem a szavakat, és érdekel az idegen nyelv mint rendszer. Azt, hogy ez éppen a magyar nyelv lett, elsősorban praktikus okok döntötték el – akkoriban Magyarországra aránylag könnyen lehetett utazni, és én tudtam, hogy egy nyelvet tisztességesen nem lehet megtanulni, ha az embernek nincs módja elég időt eltölteni anyanyelvi közegben. Másfelől persze vonzóak voltak a számomra az akkoriban még nagyon is felületes ismeretek a közös múltunkról. Az én évjáratom állítólag a legnépesebb volt az egyetem ostromlásában: 11-en voltunk egy helyre, és a magyar szak még csak nem is volt a legnépszerűbb. Úgyhogy lehetett izgulni, amíg ki nem rakták a felvettek listáját.
Nem sokkal később ki is kötöttél Magyaroszágon. Kevesen tudják, hogy immár magyarországi lakosként szerepeltél a kultrendező, Stanisław Bareja filmjében, az azóta szállóigévé vált mondatokkal – ez hogy történt?
Na, hát ezt is a magyar tudásnak köszönhetem. Én akkoriban – ez az utolsó egyetemi év végén történt –sokat jártam tolmácsolni, és amikor a Film Polskitól hívtak, meg voltam győződve, hogy magyar vendégük van. Csak ott helyben derült ki, miről van szó. Kicsit meglepődtem, de igyekeztem helytállni. Csak az volt a gond, hogy a jelenet épp csak fel volt skiccelve. Annyit tudtunk, hogy legyen félreértés a magyar titkárnő és a lengyel építésvezető között. A szöveget voltaképpen ott helyben kellett kitalálni, és aztán fel is kellett szóról szóra írni, azokban az időkben ugyanis még posztszinkronnal dolgoztak, így hónapokkal később újfent be kellett mennem a filmgyárba és felvennem a szájmozgással egyező szöveget. Jó kis kaland volt…
Közel harminc évvel ezelőtt részt vettél egy keresztény közösség, a Szentjánosbogár létrehozásában. El tudnád mesélni, mi ez? Miért, hogyan alakítottátok, és mivé nőtte ki magát?
Kicsit patetikusan fogalmazva azt mondanám, hogy a négy gyerek mellett a Szentjánosbogár volt életem legnagyobb ajándéka. Fiatal házasok voltunk, és mivel a hitben maradás kérdése nagyon fontos volt számunkra, szerettük volna, hogy a gyerekeink is élő hitben éljenek ebben az eléggé szekularizált társadalomban. Így hát mi magunk megszerveztünk a számukra egy közösséget. Amikor bekövetkezett a rendszerváltás, és az eddig betiltott szerzetesrendek újra működési lehetőséget kaptak, visszatértek Magyarországra a jezsuiták is, és egy szép Szentjánosbogár klubos délutánon meglátogatott bennünket egy jezsuita, aki felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt, csináljuk együtt a Szív c. újságunkat. Ez nagyon komoly lelki és szervezeti fejlődést indított el a közösségünkben. Ennek lassan harminc éve, a Szentjánosbogár azóta országos keresztény közösségé vált, rengeteg gyereket, fiatalt táboroztattuk, már rég nem mi alakítjuk, nem mi visszük a hátán a közösséget, hanem a gyerekeink nemzedéke, a saját gyerekeik számára, mert nekik is fontos, hogy az ő gyerekeik is élő hitet őrizzenek meg. Ez azonban nem megy magától, meg kell hozzá teremteni a közösségi keretet – majdnem azt mondtam: kertet — amelyben a hit ki tud kelni, megerősödni, felnőni és éretté válni, hogy bírja az élet viharait. Ez fantasztikus történet, túl a legmerészebb álmainkon. Ebből a lokális kis kezdeményezésből harminc év alatt nagy, szerteágazó, tartalmas közösségi életet élő országos csapat lett.
Az utóbbi években a magyar-lengyel barátság reneszánszát éli – te hogy látod ezt lengyel szemmel, Magyarországról? Mi az, amit a lengyelek és a magyarok tanulhatnak egymástól? Van-e bármi különleges, ami a magyarokban különleges a lengyelek számára, és fordítva?
Ez a lehető legnehezebb kérdések egyike, mert ez a kapcsolati fenomén számomra tulajdonképpen rejtély. Mivel Magyarországon élek, régóta gondolkodom azon, milyenek a magyarok, mi van bennük, ami bennünk nincs, mi az, ami hiányzik belőlünk, bennük meg megvan – és természetesen fordítva – de azt kell mondjam, hogy bizonyos intuíciókon túl nem jutottam szabatosan megfogalmazható kijelentésekig, amelyeket nagy mellénnyel meg lehetne osztani. Csak benyomások, érzések, előérzetek lila köde van. Nem gyötör engem ez az állapot, én amúgy is jól viselem azt, hogy nem mindent értek. Egyszerűen élvezem a kedvező helyzetből fakadó jókat, és szerény lehetőségeimen belül fokozni is igyekszem őket.
Visszatérve a fordításhoz, említsük meg a három legfontosabb nevet: Balassi, Márai, Esterházy. Talán ők a legfontosabbak „a szerzőid” közül. Mesélnél róluk, arról, milyen kapocs fűz hozzájuk?
Balassi volt az első, hogy is mondjam, bűvölet, megigézett benne az a folyamatos, egy életen át tartó, nagyon emberi ellentmondás a cselekedetei és a hite között. Valahogy megfogott az esendősége és őszintesége. Fiatal koromban szívesen olvastam ennek a kornak a legfontosabb lengyel költőjét, Kochanowskit, mert szeretem a lengyel nyelv régebbi rétegeit, ízeit, és ki akartam próbálni, hogyan hangzanának lengyelül ezek a nagyon érzelemgazdag Balassi versek. Márai regényei és Naplójának fordítása fontos, izgalmas és minden szempontból gazdagító folyamat az életemben, megállapításai, ítéletei, véleménye folyamatosan adnak gondolkodási szempontokat, ösztönzést. Sokat tanultam tőle a műfordítás műhelyi vonatkozásaiban is. Esterházy meg tulajdonképpen vad kalandnak mondható. Mindig mindent elolvastam tőle, ami csak megjelent, mert érdekelt, de soha nem jutott eszembe, hogy én fordítsam, lehetetlenségnek tűnt. Amikor Czytelnik kiadó megkeresett, hogy fordítsam le a Harmonia caelestis-t, egy hét gondolkodási időt kértem, hogy újraolvassam, mert egyáltalán nem voltam biztos, hogy ezt meg tudom csinálni – csak közben nagyon elkezdett izgatni, hogyan lehet visszaadni ezt a polifonikus beszédet. Vonzott a kihívás. A Javított kiadás innen már logikus lépés volt, hiszen az valóban a Harmonia javított kiadása.
Fiatal műfordítók egész nemzedékei kerültek ki a kezed alól – hogy látod az utánpótlás helyzetét?
Ebben a vonatkozásban "csupa jó hírrel szolgálhatok". De tényleg, nagyon derűs vagyok, és a tények igazolják ezt a derűt. A Balassi Intézetbe jelentkező lengyel fiatalok zöme intelligens, motivált, ambiciózus, tehát a legtöbben rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket nem lehet megtanítani. Meg lehet tanítani a szakmát, meg lehet mutatni a tágasabb szemléletet, de műfordítóvá csak ők avathatják magukat az elvégzett munka által. Bátran mondhatom, hogy az élet fejedelmi örömei közé tartozik, amikor látom, ahogy az egy éves kurzust követő években elkezdenek dolgozni, megjelennek első szövegeik, első könyveik, önállósodnak, kialakul arculatuk, érdeklődési körük, kezdeményeznek.
Mit jelent neked ez a nagydíj, különösen, hogy épp Balassiról nevezték el?
Az embert szíven üti ez, meghatódik, családja és barátai büszkék, örülnek – jeles nap ez nekem. Szinte szóhoz sem jutok. Olyan érdekes, hogy Balassi még mindig letekint rám az égből, és egyszer kardot küld, most meg ezt a nagydíjat. Lehet, hogy meg van elégedve a fordításaimmal, de biztos még inkább azzal, hogy akkor sikerült erre a munkára verbuválnom egy jeles műfordítót, Jerzy Litwiniukot, aki bár nem tudott magyarul, gyönyörűen lefordított több olyan fontos verse, mint például a Bocsásd meg, Úristen, vagy az Ez világ sem kell már nekem.
Hamarosan befejezed az utolsó Márai-naplót. Min dolgozol most, mi lesz a következő lépés?
Nem szívesen bocsátkoznék részletekbe, ezért csak annyit: könyvet tervezek írni Márairól, általában úgy fut ez a projekt, hogy "Márai monográfia", volna is benne valami ebből, de ez nem szabályos monográfia lesz. Jegyzetelek, gondolkodom, olvasok és próbálom elképzelni a könyv kompozícióját – ez számomra a legnehezebb rész. Nagy elszánás van bennem és egyszerre nagy bizonytalanság is, mert ugyan sok utószót írtam meg (minden általam fordított könyvhöz írok utószót), de könyvet még soha.