Lehet-e azon nevetni, ha véletlenszerűen éppúgy „menekülteknek” nevezik a Lengyelországban dolgozó ukránokat, és egyúttal makacsul ezzel az elnevezéssel határozzák meg az afrikai migránsokat? A nemrég véget ért XXIX. Krynicai Gazdasági Fórum egyik panelbeszélgetésének résztvevői bebizonyították, hogy lehet. Ennek kulcsa egy új, nagyon veszélyesen hangzó megfogalmazás, a „klímamenekült” egyre arrogánsabb erőltetése.
Luboš Palata cseh újságíró, egyúttal a Gazeta Wyborcza tudósítója mindent megtett, hogy rámutasson, milyen rosszul bánik a lengyel kormány a menekültekkel. Egyik kérdése, amelyet Christine Goyerhez, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának képviselőjéhez intézett, arra vonatkozott, miként értékeli hogy „a Lengyelországban tartózkodó ukránokat menekülteknek nevezik”. Palata természetesen nem tette hozzá, hogy a megfogalmazás, miszerint Lengyelország befogadott „egymillió menekültet” Ukrajnából, válasz volt arra, hogy rendszeresen ”menekülteknek” nevezik az afrikai, illegális migránsokat, akik a Földközi-tengeren jutnak el Olaszországba, Görögországba, vagy az utóbbi időben egyre gyakrabban Spanyolországba.
Goyer kitérően válaszolt, rámutatott a médiában egyre inkább elmosódó különbségre a gazdasági migránsok és a menekültek között. Ez abból a tényből következik, hogy az illegálisan Európába bejutó személyek azzal próbálják meg legalizálni a jelenlétüket, hogy menekültstátuszért folyamodnak. Goyer azonban emlékeztetett ara, hogy valójában mi különbözteti meg a menekültet a hétköznapi migránstól, legyen az legális vagy illegális. A menekült az üldöztetés elő menekül.
A genfi egyezmény alapján menekült az a személy, aki „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni”. Ha valaki rögtön a hazája elhagyása és a célországba való megérkezése után beadja a kérelmet, annak arra nézve nincs jelentősége, hogy menekült vagy migráns. Bizonyos menekültek nem jelentkeznek a menekültstátusz elismeréséért, mert pl. lehetőségük van ideiglenes vagy állandó tartózkodási engedélyt szerezni. Ezen kívül azt sem szabad elfelejteni, hogy az egyezmény értelmében a továbbiakban nem számít menekültnek az személy, akinek esetében a menekültként való elismerésének alapjául szolgáló körülmények megszűntek. Ha egy ország egy részén háború zajlik, vagy az adott ország nem demokratikus, nem szabad, és vezetése megszegi az emberi jogokat, az még nem jelenti azt, hogy minden onnan eljövő személy menekült. Ha Ukrajna kontextusában megemlítik az ott folyó háborút, akkor a lengyel migrációs politika kritikusai rögtön azt mondják, hogy semmi jelentősége sincs, mivel a Lengyelországba érkező ukránok többségét az nem érinti. Ennek mintegy bizonyítéka, hogy nem folyamodnak menekült státuszért. Csak hát ugyanők állítják azt is, hogy minden szíriai menekült, holott jelenleg csak az ország észak-nyugati részében folyik háború, olyan területen, amelynek mind mérete, mind lakóinak száma jóval kisebb, mint a háború és megszállás sújtotta Donbaszé és Krímé. 2015-ben próbálták erőltetni azt a narrációt, hogy minden eritreai menekült, mivel az egy totalitárius ország. A probléma csak az, hogy senki sem hallott arról, hogy valamiféle tömeges ellenállási mozgalom lett volna abban az országban, amelynek üldözött lakói rákényszerültek, hogy elhagyják az országot életük vagy szabadságuk veszélyeztetése miatt.
Tehát még egyszer, menekült az, aki az üldöztetés elől menekül, függetlenül attól, hogy később milyen kérelmet nyújt be. Migráns pedig az, akit semmiféle üldöztetés nem veszélyeztet hazájában, és nincs jelentősége, hogy egy csónakon kel át a Földközi-tengeren, átküzdi magát a Balkánon, vagy lengyel vízumért folyamodik Kijevben vagy Lembergben. Lengyelországban senki sem gondolja, hogy rákényszerítse az ukránokat, hogy szögesdróton verekedjék át magukat a határon, és így dramatizálják az utazásukat azért, hogy menekültnek lehessen nevezni őket. Emellett elgondolkodtató, hogy a legális migránsoknak azért kell büntetést szenvedniük, mert legálisak, az őket befogadó országoknak pedig azért, mert betartják a kötelező eljárásokat. Azok az országok pedig, amelyek készek megszegni a határok védelmére vonatkozó uniós előírásokat, veszik a bátorságot, hogy másokat a morális felsőbbrendűség pozíciójából oktassanak ki. Így tette ezt Ruth Ferrero-Turrion a spanyolországi, madridi Complutense Egyetemről, aki a Krynicai Gazdasági Fórum említett panelbeszélgetésén azt állította, hogy Lengyelország „úgy tesz, mintha befogadna menekülteket, mert az ukránok nem azok. Ugyanebben a mondatban azonban az országa által befogadott afrikai migránsokat „menekülteknek” nevezte.
Kik hát a jelenleg illegálisan Spanyolországba érkező „menekültek”, akiket ez az ország egyre szívesebben lát vendégül, amióta a baloldal vette át a hatalmat? A Frontex adatai szerint 2019 január-július között a Földközi-tenger nyugati szakaszán 13 ezer illegális határátkelés volt, aminek csaknem a felét azok teszik ki, akiknek származása „ismeretlen” (vagyis azok, akik úgy döntöttek, hogy az útlevelüket megsemmisítve eltitkolják a származásukat), a második helyen (csaknem 4 ezren) marokkóiak, a három következő csoportot pedig Guinea, Elefántcsontpart és Mali állampolgárai teszik ki. Marokkóban az ország egyetlen részén sincs sem véres diktatúra, sem háború. Hasonló a helyzet egyébként Guinea és Elefántcsontpart esetében is. Mali északi részében valóban nem stabil a helyzet, de erős túlzás lenne azt állítani, hogy az innen érkező menekültek jelentős részének az „üldöztetés” lenne a motivációja. Az útlevél megsemmisítése azonban megnehezíti a deportálást, mivel ahhoz, hogy azt végrehajtsák, tudni kell, hogy hova küldjék vissza az illegális migránst.
Mi a helyzet Olaszországban, ahonnan Lengyelországba akarták áthelyezni a migránsokat? Hasonló. Még 2015-ben is, a legnagyobb migrációs hullám idején a szíriaiak nem alkottak jelentős csoportot azok között a migránsok között, akik a Földközi-tenger középső részén keltek át. Amikor Matteo Salvini Ligája került hatalomra, az olasz kormány képviselői elismerték, hogy a csónakokkal az országba érkezők 90 százaléka illegális bevándorló, akiknek semmi közük a menekültekhez. Jelenleg a Fontex szerint a legtöbb „boat-people” … Tunéziából érkezik. Azután következnek a Szudánból, Pakisztánból, Elefántcsontpartról származók. A média nagy részében azonban sikerült mégis „menekültekként” emlegetni ezeket az embereket, habár nem azok. A migrációt támogató lobbinak tehát nem kell magyarázkodnia azért, mert „menekülteknek” nevezi őket, mivel a „menekültek befogadásának” ellenzői mérlegelés nélkül elfogadták e kifejezés használatát.
Mi hát a különbség a Lengyelországba dolgozni érkező ukrán és a Líbiából hajóval Lampedusa szigetére átkelő guineai között? Az afrikai migránsok tömeges befogadását pártolók úgy kerülik az erre a kérdésre adandó választ, akár a tüzet, így Palata a biztonság kedvéért már nem hagyott időt a közönség kérdéseire az említett krynicai panelbeszélgetésen. Idővel megjelennek többé vagy kevésbé abszurd magyarázatok, akár olyanok, miszerint „de hiszen ezek az emberek az életüket kockáztatják”. A genfi egyezményben azonban szó sincs arról, hogy a célhoz való eljutás módja és az azzal kapcsolatos kockázat határozná meg a „menekült státuszt”. Amúgy a statisztikai adatok összehasonlítása egyértelműen mutatja, hogy amióta Salvini hadat üzent a „hajótörötteket mentő hajóknak”, az átkelés során életüket vesztett migránsok száma drasztikusan csökkent. Az ENSZ (Institute of Migration) adatai szerint abban a 15 hónapban, amikor Salvini belügyminiszter volt, 1440 ember fulladt vízbe, míg belügyminisztersége előtt ugyanennyi idő alatt az útvonalon kétszer annyi, vagyis 2081 migráns vesztette életét. Ugyanakkor, amióta Spanyolországban a szocialista Pedro Sanchez vette át a hatalmat 2018 júniusában, és Salvini „kegyetlen” politikájával szemben elkezdte befogadni a hajótörötteket, akiknek megtiltották, hogy Olaszország partjaihoz hajózzanak, akkor abban a 15 hónapban, amíg hatalmon volt, 786 migráns halt meg, míg ugyanannyi idő alatt a kevésbé „humanitárius”, jobboldali elődje idején – 421 ember.
Ezek a számok természetesen magukért beszélnek, de Salvini politikájának ellenzői, a mentőakciókat kritizálókat elítélők, akik valójában emberi érzések nélküli „fasisztáknak” tartják őket, szeretnek a vízbefúltak számának növekedéséről beszélni. A mentőakciók felbátorították a migránsokat, hogy egyre primitívebb csónakokkal, gumicsónakokkal vagy gumimatracokkal induljanak el, mivel feltételezték, hogy amint útra kelnek, kimentik őket. Mindazonáltal valójában a vízbefulladások csökkenő számának legfontosabb oka, hogy kevesebb afrikai migráns kísérel meg átkelni a Földközi-tengeren. Csak hát arról van-e szó, hogy minél több vagy minél kevesebb illegális migráns legyen? Magából a tényből, hogy illegálisan lépik át a határt és létrejöttek az Unió belső határait védő intézmények, az következik, hogy az lenne a legjobb, ha a számuk nulla lenne. Akkor senki sem fulladna vízbe. Ha pedig bizonyos Uniós országok kormányai korlátozás nélkül akarnak befogadni Guineából, Maliból származókat és más afrikai migránsokat, akkor adjanak nekik vízumot a saját konzulátusukon. Miért kényszerítik ezeket az embereket a sokkal drágább és veszélyesebb útra? A válasz egyszerű: azért, hogy úgy tegyenek, mintha menekültek lennének, és az EU belső határainak védelme terén a kötelességüket teljesítő országoktól (mint pl. Lengyelország vagy Magyarország), azt követeljék, hogy egyezzenek bele az ún. áthelyezésbe.
Az áthelyezésnek a migráció becsatornázását kellett szolgálnia. A nyugat-európai országok, élükön Németországgal azokat a migránsokat akarták befogadni, akikre szerintük szükség volt a munkaerőpiacukon, a többieket pedig engedelmesen be kellett volna fogadnia a kelet-európai országok kormányainak. Csakhogy se Lengyelországnak, se Magyarországnak, sem pedig e régió más országainak nem volt szándéka alávetni magát ennek az őrült politikának. Ha úgy történt volna, akkor a migrációs válság nem egy évig tartott volna, hanem a végtelenségig, a migránsok száma pedig folyamatosan nőtt volna. Vagy talán épp erről volt szó?
Luca Jahier, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság Olaszországból való vezetője, aki szintén felszólalt a Palata által moderált panelbeszélgetésben, megkönnyebbülését fejezte ki amiatt, hogy a „menekültek” szempontjából szörnyű Salvini ideje véget ért, és elismerte, hogy 2015-ben a legnagyobb probléma nem a migrációs válság volt, hanem az, hogy a „migrációs válság” kifejezést használták. Jahiera véleménye szerint ez idegengyűlöletről tanúskodott, mert egymillió „menekült” az semmi.
Afrikában legkevesebb több tízmillió ember szeretne a lehető leggyorsabban Európába jutni. Mivel e kontinens demográfiai prognózisai csillagászatiak, így az eljönni akarók száma állandóan növekedni fog. Ugyanakkor Európában némelyek még mindig úgy tartják, hogy ez egyáltalán nem probléma. Hiszen az igazi probléma az idegengyűlölet valamint a klímaváltozás. Úgy tűnhetne, e két kérdés összekapcsolása abszurdum. Sajnos nem az. A klímakatasztrófával való fenyegetés, amelynek már tízegynéhány év után be kell következnie, „ha most nem kezdünk el cselekedni”, elfordítja a figyelmet a fontosabb problémáktól, mint amilyen például az afrikai demográfiai bomba és az azzal összefüggő nagy népvándorlás kísértete. Ráadásul egyre kifejezettebb az a narráció, miszerint nem minden ember egyformán felelős ezért az eljövendő „armageddonért”. Az európaiak, a fehér ember a bűnös. És ezért le kell mondania a szaporodásról, és helyet kell készítenie a migránsoknak.
Elég szemléletes, hogy azok, akik ilyen téziseket hirdetnek, egyúttal azzal vádolják a migránsok tömeges befogadásának ellenzőit, hogy olyan összeesküvés elméleteket vallanak, mint a „Great Replacement”, vagyis „nagy felcserélés”. Ilyen vádakkal illették Orbán Viktort is. De nem Orbán Viktor találta ki a tézist, hogy a nemzet a XIX. századi politikai gondolkodás mesterséges konstrukciója, és a XX. század minden szerencsétlenségének fő okozója, és ha eltűnnek a népek akkor eltűnik nacionalizmus, az idegengyűlölet, a rasszizmus és minden rossz. Így hát egy új multikulturális társadalmat kell építeni, és a világ minden részéről való tömeges migráció kedvezni fog ennek. Ilyen téziseket hirdet a Gazeta Wyborcza ismert publicistája, Konstanty Gebert is, aki a migrációs krízis csúcsán azt javasolta, hogy le kell mondani a „menekült” jogi kategóriáról a „lakhatási jog” kategóriája javára. E szerint az abszurd elmélet szerint az a tény, hogy az afrikai országokban az előrelátható életkor rövidebb, mint például Norvégiában, már elegendő, hogy ezeknek az országoknak a lakóit egyenlőképpen kezeljék azokkal a menekültekkel, akik az üldöztetések elől menekülnek. Az ilyen megközelítés eredménye természetesen az lesz, hogy a valódi menekültek, pl. a demokráciapárti másként gondolkodók meg lesznek fosztva a különleges védelemtől. De hát a „forradalom” áldozatokat követel.
Ugyanezt a célt szolgálja az új fogalom, a „klímamenekültek” erőltetése. Ez a kifejezés a Krynicai Gazdasági Fórum már néhányszor említett panelbeszélgetésén is elhangzott. Nagyon egyszerű a logika. Ha az olyan országok, mint Lengyelország sikeresen megtagadta, hogy alávesse magát az áthelyezés folyamatának, helyesen rámutatva, hogy a személyazonosságok nincsenek megfelelően igazolva, és ezért veszélyt jelenthetnek, valamint azt is kimutatták, hogy Olaszországnak és Görögországnak nem a menekültáradattal van problémájuk, hanem az illegális migránsokkal, így hát kell egy új formulát találni, amely egyúttal igazolja, hogy eltérő módon kezelik a guineait Spanyolországban (vagyis hogy menekültnek nevezik) és az ukránt Lengyelországban. Ez a formula a „klímamenekült” érlelődő koncepciója.
Ha megindulnak az új, sokkal nagyobb menekülthullámok Afrikából, amikor Európa déli részét több tízmillió idegen rohamozza majd meg, akkor kész lesz a válasz: a klímaváltozás elől menekülnek, amiért többek között Lengyelország is felelős, mert „nem állt le a széntüzelésről”. Nincs jelentősége, hogy ez milyen abszurd. Ha éveken keresztül ezt hajtogatják, az meghozza az eredményét. Egyrészt azt a meggyőződést kell kelteni, hogy az európaiak különösen vétkesek a klímaváltozás miatt, másrészt pedig azt, hogy Afrika lakói különösképpen áldozatai ennek. Akkor senki sem fog kényelmetlen kérdéseket feltenni, mert tudatlannak, tájékozatlannak, „klímahazugnak” fogják nevezni.
Afrika esetében nem kell majd bizonyítani, hogy tízmilliók, esetleg több százmillió ember túlélési lehetőségének hiánya a víz, az élelmiszer és a kevés munkalehetőség miatt a „klímaváltozás” következménye. Ez dogma lesz. És senkit sem fog érdekelni, hogy már ma is számos ország esetében előrelátható, hogy nem lesznek képesek táplálni saját népességüket, még ha a hőmérők meg sem rezdülnek. Vegyük például a sivatagos Nigert, ahol a populáció az utolsó 50 évben 4,5 millióról 23,5 millióra nőtt, 2050-ig el fogja érni a 65,5 milliót, és amely a világ egyik legszegényebb és legelmaradottabb országa, bár az területén a francia atomprogramot ellátó uránbányák vannak. De amikor Nigerből milliók fognak elindulni Európa felé, akkor Franciaország azt mondja, hogy mindannyian felelősek vagyunk a „klímaváltozásért”, tehát Lengyelország és Magyarország sem térhet ki az „áldozatok” befogadása elől.
Witold Repetowicz - A Közel-Kelet, a terrorizmus, a geopolitika szakértője. A Jagelló Egyetem Jog és Államtudományi Karán végzett, jelenleg a Hadtudományi Akadémia Belbiztonsági Tanszékén doktorál. Írt monográfiát Kurdisztánról, többször tudósított Szíria és Irak háborús övezeteiből. Elsősorban Irak, Szíria, Törökörszág, a kurdok, az Iszlám Állam, az iszlám szélsőségesség, valamint a migráció és a menekültkérdés szakértője, de érdeklődési körébe tartozik még Afrika és a volt Szovjetunió területe is. A K. Pułaski Alapítvány szakértője, illetve a Do Rzeczy hetilap, valamint a Polska Zbrojna havi magazin állandó munkatársa.