A lengyel tragédia következő fejezete 1939-ben, szeptember 17-én kezdődött, a szovjet Oroszország rajtaütésével. Sztálin ilyen módon teljesítette a német szövetségesével szembeni kötelezettségét és aktívan részt vett a második lengyel köztársaság felosztásában.
Lengyelország már szeptember 1-jén kedvezőtlen katonai helyzetben találta magát, ténylegesen fél-ostrom állapotban volt, nehezen védhető határokkal. A német hadseregnek tökéletes rajtaütési lehetőségei voltak, nyugat, Kelet-Poroszország és Szlovákia felől támadva. A térképet nézve bármely stratéga azonnal mondaná, hogy ebben a helyzetben Nyugat-Lengyelországot alapvetően lehetetlen megvédeni, az egyetlen ésszerű megoldás a nagyobb taktikai egységek visszavonása lenne a Visztula vonala mögé, hogy ott konszolidálódjon a védelem. Ez a megoldás sajnos politikai okokból elfogadhatatlan volt a lengyel kormány számára: attól tartottak, hogy a Harmadik Birodalom így bevonul Nagy-Lengyelország (Wielkopolska), Pomeránia és Szilézia védtelen területeire, és végrehajtja a „békés” bekebelezésüket, akárcsak korábban Ausztria vagy Csehország esetében. A lengyel hadsereg a háború első percétől ki volt téve egy hatalmas német bekeritő csapásnak.
Keleten maradtak a tartalékközpontok és a raktárak, illetve a másodlagos egységek kialakítását és a frontból visszavont megtizedelt csapatok átszervezését lehetővé tevő helyek. A defenzív háború folytatásának lengyel koncepciójában a Bug-folyótól keletre eső területeknek kellett volna alapot adniuk a további hadviseléshez. A gyengén urbanizált, fejletlen úthálózattal rendelkező, erdőkkel és sok helyen megközelíthetetlen mocsarakkal borított területek sokkal jobban védhetőek voltak, mint például Nagy-Lengyelország. Ebben a koncepcióban fontos szerepet játszott az úgynevezett román hídfő, azaz a román–magyar határhoz közeli terület. A hídfő megtartása reményt adott a felszerelések és fegyverek szállítására a fekete-tengeri kikötőkből.
Szovjet-Oroszország szeptember 17-i Lengyelország elleni támadása keresztülhúzta mindezeket a számításokat. A szovjetek betartották a Hitlerrel kötött paktum rendelkezéseit, ám támadásukat a Nyugat-Ukrajna és Fehéroroszország lakosságának „segítségnyújtása” köntösébe öltöztették. A Főparancsnok kiadta mai napig vitatott és kritizált parancsát, amelyben ez állt: „ne lőjetek a szovjetekre”. Ez a parancs elérve a csapatokat, megzavarta a parancsnokokat és a katonákat. A zavar és a szovjet oldal hatalmas előnye ellenére a lengyel csapatok ellenállást tanúsítottak. Harcoltak elsősorban a Határvédelmi Hadtest (KOP) őrségei. Legendássá vált Grodno (ma: Hrodna) védelme – a Piński flotta tengerészei, akik nem tudták visszavonni a hajóikat, elsüllyesztették azokat és gyalogságként folytatták a harcot Kleberg tábornok Operatív Csoportjában. Ez a koordinálatlan ellenállás csak kis mértékben tudta megállítani a Vörös Hadsereg előrejutását. Szeptember 17-e volt a lengyelek keleti vértanúságának kezdete is. A szovjetek már Kelet-Lengyelországba való behatoláskor atrocitásokat követtek el a lengyelek – úgy a Lengyel Hadsereg katonái, a rendőrök, az állami tisztviselők, mint a civilek – ellen. A következő hónapokban és években ezek az üldöztetések rendszeres jelleget kaptak – szimbólumuk a lengyel nemzeti tudatban a Katyń-i mészárlás és több százezer lengyel deportálása Szibériába és Kazahsztánba.
A lengyel polgári és katonai hatóságokat két ellenség nyomulása miatt Lengyelországból evakuálták, azzal a szándékkal, hogy a harcot az emigrációból folytatják. Őket követték a katonai és polgári menekültek ezrei.
A visszavonulási úton egész csapatok menekültek Magyarországra, abban a reményben, hogy a szövetségesek támogatásával folytatni tudják a harcot. A fő átkelőhely, ahol átlépték a határt, a Tatár-hágó volt. Az egyik csapat, amely megtette ezt az utat, a 10. (motoros) Lovassági Brigád volt, Stanisław Maczek ezredes parancsnoksága alatt, amely a megmaradt felszereléssel együtt és rendes alakzatban lépte át a magyar határt. Voltak kisebb egységek is, és egyedülálló katonák. Polgárok ezreit evakuálták a hadsereggel együtt. 1939 őszén összesen mintegy 140 ezer lengyel állampolgár került Magyarországra. A legtöbb katona megpróbálta a lehető leggyorsabban eljutni a Nyugaton alakuló lengyel fegyveres erőkhöz. A magyarok általában nem igazán nehezítettek meg ezt, ennek köszönhetően tisztek és katonák ezrei csatlakoztak az újjáépített lengyel hadsereghez. A polgári menekültek sorsa sokféleképpen alakult. A II. Világháború alatt egy részük eljutott Nyugatra, Franciaországba, Angliába, később még az USA-ba vagy Dél-Amerikába. Mások a háború befejezéséig a magyar földön maradtak. Az évekig Magyarországon tartózkodó lengyelek ezreinek sorsa, az országgal és a londoni kormánnyal való kapcsolattartásuk, az iskolák és kulturális intézmények tevékenysége, a magyar nép segítsége – ez már egy külön történetnek a témája.
M.B