1982. augusztus 15., Varsó
A Visztulai Csoda évfordulója. 1920. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján a közel egy hónapja folyamatosan hátráló lengyel hadsereg sikeres ellentámadásba lendült, és Varsó alatt tönkre verte Tuhacsevszkij elbizakodott bolsevik hordáját, amely a „Versailles-i fattyú” Lengyelországot eltiporva Rosa Luxemburg csókjaiért igyekezett volna Berlinbe, s tán meg sem állt volna az Atlanti-óceánig. A katonák oldalán fegyvert fogott civilek is harcoltak a fővárosért – diákok, középiskolások, cserkészek, papok, mindenki, még a munkások is, akik nem kértek a szovjet Paradicsomból. A legvéresebb harcok a mai városközponttól mintegy harminc kilométerre keletre fekvő Radzymin-Ossów vonalon bontakoztak ki. Mindkét helységben hősi temető és emlékmű idézi az elesetteket.
A háborújával magára maradt, alig-alig konszolidálódott, 124 éves felosztottságból éppen hogy csak magához tért Lengyelország, amely nem egészen két éve tért vissza önálló államalakulatként Európa térképére, sehonnét sem kapott elegendő segítséget. Az Entente ugyan biztosította számára a szuverén létet, Trianon, ami nekünk, magyaroknak nemzeti tragédiát jelentett, a lengyeleknek a szabadságot hozta el.
A nagyhatalmak azonban nehezen viselték, hogy Varsónak az idegen kezek rajzolta határokkal kapcsolatban megvoltak a maga elképzelései. Szilézia felosztása, Cieszyn (České Tesin) lengyel vagy cseh volta, kijárat a Balti-tengerre (Gdańsk), a Bug, mint határfolyó keleten (lord Curzon agyszüleménye), Litvánia egy részének és Lwównak (Lembergnek, magyarul Ilyvónak) a hovatartozása, az önálló Ukrajna támogatása, a bolsevisták elleni fehér intervenciósokkal (Vrangel) való együttműködés – hogy csak néhányat soroljunk elő - , mind e kérdésekben eltért a véleménye. Az angolok és a franciák felhúzták az orrukat, amiért a „lázongó, anarchista és hálátlan” lengyelek nem hagyták magukat irányítani általuk. S mint rendesen, nem értettek semmit, nem is akartak megérteni semmit. A felrajzolt Lengyelországban nem volt nagyipar, Szilézia egy részét többségében lengyelek lakták, persze, hogy igényt tartottak rá. Cieszyn is az ipara, bányászata miatt kellett, de ott is a lakosság fele lengyel volt. Kijárat a tengerre – nem kell magyarázni mit jelent legalább egy rövid kikötőpart. Lwów a lengyeleknek olyan valami volt, mint nekünk Kolozsvár. Wilno (Vilnius, Vilna) – hát, ez zűrös kérdés: a lengyelek a régi nemesi Rzeczpospolitában, amelyet „két nemzet köztársaságának” neveztek Litvánia történelmi fővárosát mintegy második fővárosuknak tartották Krakkó, majd Varsó mellett. De hát az önállóvá vált Litvánia is jogosan formált rá igényt. Az Entente határozott állásfoglalása ellenére Piłsudski, aki maga is e környékről származott, vértelen, de erőszakos katonai puccsal tette a magáévá, és eszében sem volt lemondani róla. A Bug vonala aztán végképp elfogadhatatlan volt a lengyeleknek, hiszen a történelmi Lengyelország messze túlnyújtózott rajta. Önálló Ukrajnát pedig azért akartak, mert tudva tudták: egy 50-70 milliós ország leszakadása Moszkváról úgy elgyengíti az oroszokat, hogy többé nem veszélyeztethetik nyugati szomszédjaikat. Igen ám, de a szövetségesek, s főként az angolok által támogatott Vrangel hallani sem akart független Ukrajnáról, de még Lengyelország szuverenitásának kérdését is akkor tűzte volna csak napirendre, ha leveri a bolsevikokat, és visszaállítja a megreformált, de mégis régi mintájú hatalmat Pétervárott és Moszkvában. Érthető, ha Piłsudski kerülte vele az együttműködést.
Száz szónak is egy a vége, az antant ímmel-ámmal szállított csak fegyvereket Lengyelországnak, amely élet-halál harcot vívott a vörösökkel. Mi több, azt sem volt képes elérni – nem akarásnak nyögés a vége! -, hogy elhárítsa az akadályokat mások támogatási szándékai elől. Így például a Kun Béla féle vörös terrort megélt Magyarország ezrével küldött volna önkénteseket a Visztula-menti keresztes háborúba, ám a szövetségesek megtiltották. Próbált segíteni másképp, de a csepeli Weiss Manfréd gyárban készült Mannlicher karabélyokat, 22 millió töltényt, egyebeket Varsó felé szállító szerelvényeket a bolsevizálódó csehszlovákiai vasúti munkások feltartóztatták, és a kisantant Prágájának úgymond „nem voltak eszközei” a szállítmány felszabadításához. Londonnak és Párizsnak meg Prága seggbe rúgásához „nem voltak eszközei”. Végül augusztus 13-án mégis tovább indulhattak a vonatok, Román területen át, jókora kerülővel. Az utolsó pillanatban érkezett meg 70 vagon lőszer a Varsó alatti Skierniewicébe, ahol rohamtempóban megkezdődött a kirakodás és a muníció szétszállítása a frontvonalba. Így történhetett, hogy augusztus 15-én Radzyminnél és Ossównál „Weiss Mannfréd, Csepel” feliratú lőszeres ládákból osztották a lőszert a lengyel katonáknak, hogy bolsi zászlókat és mundérokat lyuggassanak velük. Vajon hányan tudják ma Magyarországon, hogy ilyetén módon szerves részünk van abban a csodában, ami a Visztulánál történt? S épp azon a napon, amikor Szent István királyunk felajánlotta országát Máriának…
A Żytnia utcai plébánián akadt a kezembe egy kis szórólap, ami arról tájékoztatott, hogy most, augusztus 15-én, vasárnap délután ötkor az ossówi katonai temető frissiben felújított kápolnájának ismételt felszentelése kapcsán kisebb búcsú lesz a nevezetes faluban. Felhívtam Ákost, hogy megkérdezzem, mit szólna egy kiránduláshoz. Alig kezdtem azonban beszélni az eseményről, amikor a szavamba vágott, s érdemben folytatta – ők is tudtak már róla.
Krystyna, Ula, Ákos, a Maziarski-házaspár, Karesz és jómagam két autóval vágtunk neki.
Radzymin. Varsó felől érkezve az első, ami feltűnik, jobb kéz felől a temető. Fehérre meszelt, boltíves kapubejárat, emléktáblákkal. Odabent kápolna. A főbejárati út kezdetén kétoldalt hatalmas, kőpárkánnyal övezett négyzetek, egy-egy arányos, tartózkodó kivitelű kereszttel – az ismeretlen hősök emlékére. Nagyjából ennyi, amit most szemre vételezünk. Idő hiányában a további nézelődést más alkalomra halasztjuk: halottak napja, mindenszentek, november 11-e, vagy egyszerűen „csak úgy”.
Ossów felé kacskaringózva háromszor is eltévedünk, így aztán fél hat felé jár, mire meglátjuk a falu határát jelző táblát. A zászlódíszeket már messzebbről. Haladunk a főutcán. Cikk-cakkban kihúzott zsinórokon színes, háromszögletű zászlócskák az út fölött faluhosszat. A házak ablaka, kerítése, de még a pajták, istállók, sufnik fala is pántlikás, csokros, szentképes díszben. Némelyik ház udvarán három-négy méteres feszület, talapzata virágerdőben. Itt-ott rögtönzött házi oltár csipkével leterített hokkedlin, sámlin, fejőszéken, malteros ládán, kispadon. Gyertyák és mécsesek, java részük ég is, de nemigen látni a lángjukat a még délután is szikrázó augusztusi verőfényben. Gyakori a kisebb-nagyobb „Fekete Mária”-kép, a Częstochowai Szűz különböző technikákkal készült másolata. Egyes otthonokban a tiszta szoba utcára nyíló ablakába állították, körülfuttatva karácsonyfaizzók láncával, tiszteletből alája terítve a család legszebb szőnyegét. Míg a csatamező kápolnájához vezető földutat elérjük, kétszer is átível fölöttünk zsenge ágakból és virágszálakból font transzparens, „Üdvöz légy főtisztelendő atyánk!” felirattal. Törjük a fejünket: csak nem Glemp bíboros prímás avatja föl a kápolnát? De hiszen a szórólapokon nem szerepelt a neve! Mindegy, emberek, késésben vagyunk, gyerünk parkolót keresni, jobb, ha itt hagyjuk a kocsit, lehet, hogy beljebb már nem lesz semmi hely!
A mise kezdetét ugyan valóban elmulasztottuk, de a szentbeszédre már odaérünk. A puha, homokos, süppedős földút egy patak fölött ácsolt fahídon vezet a kápolna felé. Autók és autók mindenütt, úgy legalább háromszáz kocsi, árokparton, mezőszélen. Szekerek, lovas kordék, földíszített fogatok, friss lócitrom szaga, elpottyantóik fényesre kefélve, a szerszámzat tisztán csillog, elcsúszik rajta a napfény. Ünneplőbe öltözött embertömeg. Rendőrt alig látni. Egy kék URH-s Zsuk lapul az út menti fák árnyékában, később feltűnik egy háromfős járőr is. Ha hétköznapi mundérban volnának, nem lógnának úgy ki a búcsújárók közül. De ezek gyakorlóba vannak pakolva, pisztoly az oldalukon, AK-47-es a vállukon. Védősisakjukat a kezükben lóbálják, a másikban rádiótelefont szorongatnak. Izzadnak rendesen – nem ver az Isten bottal! Asszonyok, gyerekek, cserzett arcú, ráncos nyakú parasztemberek, lezseren, de ünnepien öltözött városiak folyják körül a zomós őrsöt, mint patak a követ, megvetően méregetve a verejtékes pofájukat. Sűrű a vonulók sora, de a rendőröktől mégis mindenki legalább egy méter távolságot tart, mintha valami ragályban szenvednének. Az undort és megvetést érzik az egyenruhások is: lesunyt fejjel haladnak, szemük idegesen vibrál homlokereszük alatt.
Hallgatjuk a szentbeszédet. A frissen meszelt kápolna körül állunk a tömegben. A pap hangját a templomocska külső falán és a közeli fákon elhelyezett hangszórók közvetítik odabentről. Fehér kápolna egy hirtelenzöld mezőn, körülötte mindenütt ligetes erdő. S halljuk, hogy bizony piros volt ez a föld, amelyen állunk, és amelyen a környező fák nőnek. Piros volt a mező, amelyen évről évre gabonát arat a helybeli nép. Hősök vérén nőtt kenyeret eszünk hát…
Nagyon érti a pap a lelkek pezsdítését! Szinte érezni, mint pattog az emberek szívéről a kéreg. Ez a pásztor nem fél, annyi szent! Egyre kevesebbet kertel, belemelegszik, belelovallja magát, és már keletről beözönlő barbárságról beszél, a vörös zászlókba öltözött Gonoszról. A sátáni hordák elleni szent harcról, amelyben azoknak a vére omlott, igen, itt, 1920-ban, akiknek a hazájuk szeretete és a hitük adott mindennél nagyobb erőt hozzá. És, híveim, nem omlott hiába az a vér! Lám, a Gonosz nem győzedelmeskedett a nemzeten azóta sem! Mert milyen is az igazi győzelem? Olyan, mint a miénk, kedveseim, aminek következtében most mindannyian itt lehetünk. Az igazi győzelem, híveim, az, hogy most minden nemzedék itt van, s fejet hajt hős eleinek emléke előtt, átveszi atyáitól a stafétabotot, s állja a harcot továbbra is, hasonló elszántsággal, mint azt ők tették. Hiszen a végső győzelem nem az erőszaké, hanem a kegyeleté, a szelídségé, a szereteté. Imádkozzunk, híveim azokért a hősökért, akik hazájuk szeretetével eltelve nem sajnáltak tőle semmit, a saját életüket sem! Könyörögjünk mindazokért, akik most, e percekben is szenvednek hazájuk szeretetéért és nemzetük szabadságáért a börtönökben, az internáló táborokban…
Szépen fűzte a szót a pap, kipirultak tőle az arcok. Lelki szemeinkkel láttuk Skorupka atyát, az itt hősi halált halt papot, aki egy szál kereszttel a kezében vezette rohamra a reá bízott katonákat. Ákos csendesen felmordul mellettem: - Te, képzeld el ezt Magyarországon!
Elképzelem. Először is: hasonló eseményre nem jönne össze ennyi ember. Másodszor: a békepapos magyar egyház az így „lázító” papot már régen megfegyelmezte volna, eltiltva a szolgálattól, zárdába, vagy külföldi misszióra küldte volna. Jézusom, miféle nép vagyunk mi?! Vessük csak össze 1956-ot a fél évvel későbbi május elsejével, amikor százezrek éltették a véreskezű Kádárt a Hősök terén! Következtetésem: ha így megy tovább, lengyel jövő van, magyar jövő nincs. De azért imádkozzunk érte. Imádkozzunk azért, hogy olyanokká legyünk, amilyeneknek a lengyelek látnak bennünket – szegény, naiv barátainkban ugyanis Báthory, Rákóczi, Kossuth és Petőfi népének képe él rólunk, egy olyan nemzeté, amelyet Bem apó is lelkesen szolgált. Nem tudják, hogy e hősök – újabb és újabb nemzedékek éltető esszenciájától megfosztva - már csak szív és lélek nélküli viaszfigurák Kádár panoptikumában. Ahol a közönség ostoba arccal tűri, hogy közéjük állítsák Kun Béla és Szamuely figuráit, és meg a „felszabadító” szovjet katonákat. A tragikusan giccses pannó neve: „1848-1919-1945 - Forradalmi Ifjúsági Napok”.
Nézegetem a kápolna falán elhelyezett emléktáblákat, s arról álmodom, hogy egyszer még kellene ide tenni egyet a magyar segítség felidézésére is. Hogy itt azért csepeli lőport szagoltak a megpucoló vörös muszkák. Istenem, áldott legyen Lengyelország azért, hogy a magyarnak is lehetőséget nyújt a méltó emlékezésre!
A mise végeztével szentáldozás. Sorban állást nem látni. Kiválóan szervezték a dolgot: tíz-tizenöt pap járja a tömeget, s osztja az áldozati ostyát. S a legvégén: „Isten, ki Lengyelhont…” Zeng az istenes, hazafias dal, V-re nyitott ujjak erdeje, épp úgy, mint nemrég elsején, a Powązki temetőben.
Végre közelebb juthatunk a kápolnához. Az épületet övező kert kapuján túl jelképes sírok, s egy jókora emlékoszlop, tetején a legmagasabb lengyel katonai kitüntetés, a Virtuti Militari keresztjével, és koronás sassal. Az oldalán frissen felújított felirat: „Örök dicsőség és tisztelet azoknak a hősöknek, akik életüket áldozták a hazáért a bolsevik hordákkal vívott élet-halál harcban 1920. augusztus 15-én ezen a helyen”. Alatta nevek és nevek, ranggal, beosztással. Mondom még egyszer: 1982. augusztus 15-ét írunk, a kommunista Lengyelországban vagyunk, amelyet a Kreml bábfigurái irányítanak, méghozzá nyolcadik hónapja épp katonai junta révén. Magyarországon az 1919-es vörös terror áldozatainak, vagy a kommunista pribékeket eltakarító hazafiaknak emelt emlékműveket gondozni tilos. Már ha egyáltalán megmaradtak, s nem törette őket össze Rákosi vagy Kádár. Itt meg…
Ákos egyik kedvenc bonmotját idézi ez alkalomból is: „Mondom, bátyó, a lengyel a nemzetek zsiráfja!” Az aranyköpés abból a viccből ered, amelyben egy paraszt bácsi rácsodálkozik az állatkertben a zsiráfra, mondván: „Ilyen állat nincs is!”
Bent a kápolnában gazdagon díszített oltár, erről sem hiányoznak a nemzeti színek, jelképek. A szentélyben fotó és képkiállítás a híres ütközetről. Köztük harci jeleneteket ábrázoló romantikus festmények reprodukciói. Az egyik akár egy szentkép: balról üdvözülten elszánt arcú lengyel katonák lendülnek rohamra, törnek előre elesett bajtársaik és ellenségeik testén át, élükön egy pappal, az önkéntes tábori lelkész Jan Skorupka atyával, aki mindössze 27 évesen, feszületet tartva maga elé, égre emelt szemmel rohan rosszarcú „csillagosok, katonák” szuronyos puskákat markoló sorai felé. A csatatér fölött Lengyelország királynője, Szűz Mária lebeg a felhők közt, áldásra emelt karokkal. Az oltárkő előtt hatalmas gabonakoszorú, kalászokból mesterien font koronás sas terjeszti oltalmazón a szárnyait fölötte, karmos lábainál nemzetiszín szalaggal átkötött friss vekni kenyér. Ó, hát innen a pap búzás-kenyeres példabeszéde! Hiszen az aratás, az új kenyér ünnepe is a mai nap.
Mozgolódás a hátsó kijáratnál: nem Glemp, hanem Mazóvia püspöke távozik éppen – ezek szerint neki, a bátor szentbeszéd szerzőjének szólt a falubeli transzparenseken az üdvözlő szöveg. Alig csettintem rá a gépet, Ákos oldalba bök:
- Odanézz! Ott, elöl! Gyere már, ez őrület! – Izgatottan ráncigál el a kápolna falától. Most már látom én is, és eltátom a számat: pár méterre a kápolnakert bejáratától, lovát kantárszáron tartva ott feszít egy valódi 1920-as ulánus. Bármely pillanatban köddé váló látomásnak vélem, ezért gyors mozdulatokkal, ösztönösen kezelve a gépet igyekszem minél többet megörökíteni a káprázatból.
De kár a sietségért. Az ulánus igazi. Nem csalás, nem ámítás. Nyolcvan körüli, szikár nagyapó, éles, szép ívű orral, fehér, tömött bajusszal, simára borotvált, pirospozsgás arccal. Snájdig, úgy feszül rajta a mundér, mintha ráöntötték volna. Kék szeme fiatalosan csillog a rogatywka ellenzőjének árnyékában. Csukazöld egyenruháján ragyognak a gombok, csizmáján hasra esik a napfény, réz sarkantyúi aranyszínben szikráznak. Derék- és antantszíja frissen olajozva, szablyájának hüvelye akár a tükör. Baljában a lova kantárja, jobbjában nemzetiszín szalagos dzsida. Oldalán ezüstveretű térképtáska, áttetsző plasztiklemeze mögött az öregúr 1920-as fényképe látható. Teljes harci díszben van azon is, a mostani valójához képest két lényeges különbséggel: egyrészt nagyon fiatal, másrészt rövid csövű lovassági karabély van a vállán. Az az érzésem támad, hogy a lőfegyverétől sem vált meg, ott búvik az valahol otthon, padláson vagy padló alatt, szépen bezsírozva, pár marék töltény társaságában. Láttam én már hasonló dolgokat, például a derék guráloknál, no meg a Mazurin…
Felpántlikázva, felnyergelve a lova is, menetkészen. A nyeregkápán kulacs, pokróc, sátorlap. Szépen tartott, jó kondiban levő jószágnak látszik, s úgy ki van pucoválva, hogy fehér kesztyűvel is lehetne simogatni, azon se hagyna piszoknyomot a szőre.
Lelkes tömeg gyűrűzik az öreg harcos körül. Kérdésekkel ostromolják. Kiderül, hogy pontosan ezen a frontszakaszon harcolt 1920-ban, ismer minden házat, fát, bokrot, árkot, ismeri a fél falut, s a falu is őt. Pillanatonként biztatják valamire. „Tata, üljön már föl arra a lóra, hadd lássuk, hogyan kell!” „Hej, apó, aztán hogy is volt az, amikor aprította a bolsikat?”
A zomós járőrnek nyoma sincs. Egy öblös hang pedig rázendít a tiltott „Első brigád” című lengyel légiós katonanótára. Száz és száz torok követi. Zeng a nóta a kiserdei kápolna körül, s a danolók közepén ott feszít a vén ulánus. Ki tudja, nem ez a nap-e a legboldogabb az életében? Hatvankét évvel a nagy csata után, a bolsevizmus által végül is leigázott hazában a bolsevikokon aratott egykori győzelmet ünnepelni az övéi közt, azért nem akármilyen élmény lehet! Apák és nagyapák magyarázzák a történelmet alkalmasint még karon ülő gyermekeiknek, unokáiknak. Egymás után kapaszkodnak a kölykök az idősebbek vállára, hogy láthassák a vén obsitost, és izgatottan nyaggassák a szüleiket, bácsikájukat, hogy hát hogy is van ez? Hogy is volt akkor? Miért volt úgy s van ma emígy?
Az apák pedig kipirulnak és magyaráznak fáradhatatlanul. Aki nem tudja pontosan, az okosabb szomszédra fülelteti a gyerekét. A mellettem álló negyvenes férfit hallom éppen, amint tíz év körüli fiához beszél: „Jól nézd meg, öcskös, ezt az öregurat, hogy elmondhasd egyszer majd az unokáidnak, hogy te még láttál kilencszázhúszas ulánust, a Visztulai csoda harcosát!” A legnagyszerűbb, hogy a srácok veszik a lapot. úgy isszák magukba a hallottakat és látottakat, mintha a hétfejű sárkányról mesélnének nekik.
Újra megbolydul a tömeg. Kiáltásokat hallani: „Gyerünk az emlékműhöz! Jöjjön maga is, bátyám!” Felcsigázottan lépdelünk az emberáradatban. Vajon miféle emlékmű maradt még? Milyen meglepetés? Fürgén ballag az öreg ulánus is, csak úgy peng a sarkantyúja. „Miért nem száll fel, bátya?” „Pattanjon nyeregbe, apó, azt’ vezessen!” Ám a vén harcos nem hajlandó. „Majd amott, az emlékműnél! Túl nagy itt a nyüzsgés, megugrik a ló, és baj lehet. Majd ott!”
Nem hiába bíztuk magunkat a népre: áll egy emlékmű a falu közepén is. Gondozott ágyások, virágsorok, a közepén fekete kőlap, azon obeliszk. Gyanúsan újnak látszik. A kőlapon vésett felirat: „Ezen a helyen halt hősi halált Jan Skorupka lelkész őrnagy 1920. augusztus 15-én, rohamra vezetve az egyetemi zászlóaljat”.
A káprázat fokozódik. Az öreg ulánus ugyanis felpattan – de milyen fürgén! – a lovára, szegletes sapkája helyett rohamsisakot nyom a fejébe, szablyát ránt, és tiszteleg az obeliszk előtt. Pikáján ott lobog a nemzetiszín szalag, sisakján fehéren szikrázik a koronás sas. Aztán az öregúr helyet kér és kap. Odébb léptet, s az útpadkán rövid vágtába ugratja a lovát, pikát szegez, majd robogás közben precízen ledöf vele egy tenyérnyi papírt. A dzsidát rezegve a földben hagyja, s visszafelé vágtatva huszáros kardforgatást mutat be, s egy árokparton árválkodó napraforgó bánja: csak úgy repül le a feje! Vágtában löki hüvelyébe a szablyát, újra fordul, helyből vágtába ugrat megint, s elrobogva a dzsida mellett, kikapja azt a földből. Fél kézzel felszedi a szárat, bal csizmája mellé támasztja a helyére a dzsidát, s újra megáll tisztelegni az emlékmű előtt. Óriási ováció kíséri a mutatványát, az emberek alig akarják abba hagyni.
Az obeliszk előtt ez alatt öten-hatan fotografáláshoz gyülekeznek. Két deres szakállú, tiszteletre méltó külsejű úriember, egy fiatalabb bajuszos úr, valamint két középkorú, szolid eleganciát sugárzó hölgy. A fotográfus gomblyukában Szolidaritás-jelvény. „Mehet!” – szól oda az emlékmű előtt felsorakozott csoportnak, mire azok V-re nyitott ujjaikat felemelve, komoly arccal a kamera felé fordulnak. Csetteg a gép jó párszor.
Hamarosan kiderül, hogy az idősebb, deres szakállú úr az emlékmű fundátora. Ötven körüli. Pirospozsgás arcú asszony furakodik hozzájuk, kis jegyzetblokk a kezében.
- Ha szabadna pár szót…
- Igen?
- Kérem, foglalja össze néhány mondatban ennek a kezdeményezésnek a történetét…
- Melyik lapnak dolgozik, hölgyem?
- Tygodnik Mazowsze.
Nos, még egyszer: 1982 augusztusában vagyunk, a Jaruzelski-féle hadiállapot kellős közepén. És itt, a nyílt utcán, ezrek szeme láttára nyilatkoznak az egyik legnagyobb földalatti újságnak. Vállalva nevet és arcot. Egy olyan eseményhez kapcsolódó, „maszek” emlékmű tövében, amelyről a kommunista hatalom hallani sem akar. S ezen esemény hősi halottjának most és itt állított magánember egy település kellős közepén emlékművet. Úgy tűnik, a lengyelek egyszerűen rendszert váltottak magukban. Ennek lényege: nem venni tudomást arról a rendszerről, amely uralkodik, s nem félni emiatt. Ilyen egyszerű képlet ez, véreim, magyar gyávaságok!
(Hogy pontosan értsétek, puhagyulák: olyan ez, mintha 1957 tavaszán Obersovszky Gyula illegális lapjának nyilatkoznának, mondjuk, Szamuely áldozatainak frissiben állított emlékműnél az azt felállító derék magyarok).
Szinte lebegve távozunk Ossówból. Alig érünk ki a Varsó felé vezető útra, Ákos kicsi lánya, a tízéves Ula, aki a Lada hátsó ülésén fészkelődik, és lelkesen magyarázza nekünk az általános iskolás gyerekek rendszerellenes iskolai akcióit, hirtelen felkiált: - Odasüssetek!
Utasaim hátra fordulnak, én meg a visszapillantóba nézek. Mögöttünk ideiglenes irányjelző tábla az útpadkába szúrva. Fehér alapon két fekete, kard alakú kereszt – a hősi emlékhelyek országosan ismert logója - mellette évszám, 1920, alatta pedig nyíl, amely az ossówi elágazás felé mutat. Ha az erre járók közül valaki esetleg érdeklődne iránta…
Tovább hajtva felfedezzük, hogy az út, amelyen haladunk, stílusos nevet visel: Vörös Hadsereg útja. Hát, a lengyelek egyszer már megmutatták nekik, merre van a hazafelé. Reméljük, eljön az idő, amikor ismét megteszik. Talán velünk együtt. De ha a gulyáskomcsi posványba ragadt véreink nem is, mi varsói magyarok, ha megérjük, ott leszünk. Nem csak a noblesse, hanem a hagyomány is oblige.