Wojciech Frazik, Wacław Felczak. A szabadság futára, Fordította: Petneki Noémi; Szakmai lektor: Reiman Judit, Budapest, Rézbong Kiadó, 2019, ss. 297.
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt.
Kölcsey Ferenc: Emléklapra
Wacław Felczak lenyűgöző életrajza gyűjtőlencseként foglalja magába egy egész nemzedék – az 1918 körül született lengyelek – tapasztalatait. Gyermekkoruk a függetlenség visszaszerzése utáni időkre esett, ezután szerezték meg képesítésüket és kapcsolódtak be a politikai, társadalmi és tudományos életbe. A háború minden korábbi eredményüket semmissé tette. Öt és fél évig különféleképpen kellett harcolniuk saját túlélésükért és nemzetük fennmaradásáért, a világégés után pedig választaniuk kellett az értékrendjükhöz való hűség és a hazájukat leigázó új rendszer iránti engedelmesség között. „A Lengyel Népköztársaság ellenségeként” 1956 után alig jutott nekik élettér. Ezerkilencszáznyolcvankilenc végre elhozta, amit fél évszázada vártak, ám ekkor is csalódniuk kellett, mivel a visszaszerzett szabadság nem olyannak bizonyult, mint gondolták. Wacław Felczak életútja is ilyen volt: jellemző saját korára, mégis annyira gazdag, hogy akár több ember életének is elég lett volna.
Nagycsaládban nőtt fel, amely mindig fontosnak tartotta a társadalom, a közösség életét – mindez komoly hatással volt politikai elkötelezettségére és hazaszeretetére. Történelmi tanulmányai alatt kezdte érdekelni Magyarország története, olyannyira, hogy magyarul is megtanult, ami élete végéig meghatározta további sorsát.
A II. világháború jó részét Magyarországon töltötte, ahol rendkívül fontos szerepet játszott az emigrációs lengyel kormányt és a lengyelországi Honi Kormányképviseletet összekötő W-képviselet létrehozásában és működtetésében. A budapesti képviselet (különösen a háború elején) az ország és vezetősége közötti legfontosabb kapcsolódási pont volt, ezért Wacław Felczak – álnevén Lech – rengeteg fontos esemény közvetlen résztvevője vagy ismerője volt. Számtalanszor teljesített futárszolgálatot, ezért személyes kapcsolatban állt a lengyelországi civil ellenállás legkiválóbb képviselőivel. Többször is elfogták, de mindig kisiklott ellenségei keze közül. Erdei partizánosztagban is harcolt. Tevékenységének egyfajta megkoronázását jelentette, amikor a lengyel földalatti állam küldötteként utazott Londonba, ahol a kormány és az elnök előtt ismertette az ország helyzetét és az ellenállás háború alatti formáinak feloszlatását.
A háború után Felczak azok közé tartozott, akik nem törődtek bele abba, hogy az országra új rendszert kényszerítettek rá, és folytatni kívánták a függetlenségi harcot. Ezerkilencszáznegyvenöt őszétől Wacław Lechicki néven tevékenyen részt vett egy új civil ellenállás megszervezésében, és a londoni kormánnyal kiépített összeköttetés fenntartásában. Nemcsak a rábízott feladatokat végezte el, hanem maga is hatással volt a politikai eseményekre. Nem fér hozzá kétség, hogy ebben az időben ő volt a kormány legkiválóbb futára, amit az is alátámaszt, hogy 1946 és 1947 között külön útvonalon közlekedett. Közben folytatta történelmi tanulmányait, amelyeket a háború miatt szakított félbe. Doktori értekezését Párizsban kívánta megírni.
Emigrációs tevékenysége 1948 decemberében szakadt félbe, amikor küldetése közben Csehszlovákiában letartóztatták. Kiadták a lengyel Közbiztonsági Minisztériumnak (a kommunista állambiztonsági szervnek), amelynél két évig állta a nyomozás összes gyötrelmét, majd életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Csak a politikai helyzet megváltozásának köszönhette, hogy 1956 októberében elhagyhatta börtönét.
Ismét tudós lett, a közép-európai történelem kutatója. Közben a fiatalok kiváló tanítómesterévé vált, és jelentős erkölcsi hatást gyakorolt a krakkói független értelmiségi körökre, mindenekelőtt azonban a magyar ellenzék egy részének megformálódását segítette elő. Ez utóbbi tevékenysége, amelyet gazdag életútja végén folytatott, komoly lengyelbarát magyar politikai erő megalakulásával járt, és már a nyolcvanas években elismeréssel adóztak érte a magyarok, ma pedig Felczak egyik legnagyobb eredményeként tartjuk számon.
Wacław Felczak sorsdöntő eseményekben vett részt. Életrajzából a lengyel és a közép-európai történelem számos fontos, ám kevéssé ismert pillanatát is megismerhetjük.
Nekem, a könyv szerzőjének az a szerencse jutott osztályrészül, hogy Wacław Felczak professzor tanítványa lehettem, hallgathattam történeteit, halála után pedig belekezdhettem politikai életrajzának megírásába. Több ország számos levéltárának iratanyagát és rengeteg magángyűjteményt kutattam át, összegyűjtöttem azok beszámolóit, akik tanúi voltak az eseményeknek, amelyekben Felczak is részt vett, feldolgoztam a rendelkezésre álló szakirodalmat. Tizennyolc év után jelent meg eredeti forrásdokumentumokon alapuló, részletes Felczak-monográfiám, amelyről a szakértők és Felczak barátai is elismeréssel nyilatkoztak. Ez a könyv az eredeti tudományos munka rövidített változata, amely reményeink szerint megfelel a magyar olvasó igényeinek.
Wojciech Frazik
1944 június végén Budapestre utazott, hogy eltüntesse magyarországi tevékenysége nyomait. Mint tudjuk, ekkorra már legtöbb munkatársát letartóztatták. Felczak minden holmiját elvesztette, „koldus lettem egy szál ingben és gatyában”, ahogy Tomeknek fogalmazott. Július 14-én délután vonattal Rozsnyó felé indult, hogy az illegális határátlépés után Alsókubinban Tomekkel találkozhasson. A vonaton teljesen véletlenül összetalálkozott a budapesti Lengyel Intézet igazgatójával, Zbigniew Załęskivel és feleségével. Néhány szót váltottak egymással lengyelül, de már ez elég volt ahhoz, hogy elfogják a kakastollasok. Rozsnyón megpróbált elmenekülni, de a terep, amin áthaladtak, sáros és mocsaras volt, ezért nem járt sikerrel. A motozáskor megtalálták Horváth Pál névre szóló magyar iratait, szlovák igazolványát, amelyen az Antoni Jabłoński név szerepelt, a megszállt Lengyelországban érvényes, Sawicki névre kiállított német személyazonosító igazolványt, kvarckristályokat, amelyeket rádióadók rezonátoraként használtak, valamint ruszin népviseletbe öltözött barátja fényképét. A kihallgatást vezető nyilas minden egyes előbukkanó iratot és tárgyat újabb pofonnal díjazott, majd elégedetten kijelentette, hogy kémkedés vádja miatt a Gestapo Fő utcai börtönébe küldi. Szerencsére aznap este már nem indult újabb vonat Budapestre. Felczak ekkor mindent egy lapra tett fel, de itt adjuk át inkább neki a szót:
„Mint a holdkóros – bár annyira észnél vagyok, hogy levegyem a cipőmet – csendben az ablakhoz megyek. Megnézem, van-e a rácsok között akkora rés, amelyen átfér a fejem. Az ablak előtt fák. Visszamegyek a helyemre, hogy hideg fejjel végiggondoljak minden lehetőséget. Az első dilemma: ha átfér a fejem, átfér-e az egész testem? A második: tényleg alszanak-e a társaim? És egyáltalán kicsodák? Folyékonyan, lembergi kiejtéssel beszéltek lengyelül, de tapasztalatból tudom, hogy Magyarországon sok olyan provokátor tud lengyelül, aki nem az. Az egyik épp megmozdult, érzem, hogy nem alszik, ezért úgy döntök, hogy megszólítom. Fojtott hangon megkérdezem: »Meg akarnak szökni?«. Felébred a másik. »Mi?« – kérdezi. Nyugodt hangon megismétlem a kérdést. »Maga megőrült? – kiabálja. – Szökjön csak – gúnyolódik –, nincs is kilincs az ajtón!« Megpróbálom rábeszélni: »Hátha mégis?«. »Á!« – legyintett, és elfordult, egy pillanat múlva horkolt. A másik hallgatott. Megbíztam bennük. Feszülten vártam egy pillanatig. Végre felkelek, mezítláb odamegyek az ablakhoz. Levetem a ruhám, fehér ingben vagyok. Az inget is levetem, hogy nehezebben vegyenek észre. Le vagyok barnulva. Még egy pillanatig figyelek, és hallgatózom. Gyerünk! Keresztet vetek, és felmászom az ablakba. Bedugom a fejem a rácsok közé. Átment, de nehezen. Átnyomom a mellkasomat. Az egyik éles, rozsdás vasrúd a lapockámat nyomja, a másik alulról horzsolja. Milliméterenként jutok előre. Megállt az idő. Érzem, ahogy a rozsdás vas felsérti a bőrömet. Nem számít, gyerünk tovább. Már a csípőmig átnyomtam magam. A rácson lógok. Félig kinn az ablakban, szabadon! Testem másik fele a cellában. Nem tudok mozogni. Nincs hova támasztanom a kezem. Tehetetlen vagyok. Végül feladom, vissza akarok mászni. Kiderül, hogy az se megy! Most tényleg elfog a kétségbeesés. Arra gondolok, ha így találnának rám, ideális helyzetben volnék a veréshez, megpróbálok nevetni, konokul valahogy, gyerekesen. Ekkor felállt az egyik társam, az, amelyik hallgatott. Odajött hozzám. »Mit csinál ott?« – mondja, hallom, alig tudja visszafojtani a nevetését. Gyorsan ráveszem, hogy fogjon meg a lábamnál, felemelt, és teljes erőből nyomott. Érzem egy pillanat múlva, ahogy a vas nyúzza a bőrömet a csípőmről, de végül átjutottam! Egy pillanatig az ablakpárkányon állok, a rács túlsó oldalán. Másik társam is odajött, láthatóan nagyon örült. Megint megkérdezem: »Meg akarnak szökni?«. Rám néztek, aztán végigmérték egymást. »Maga is alig fért át – mondta a horkolós. – Meneküljön.« Valóban, mindketten jóval kövérebbek voltak nálam.
Rövid búcsúzás. Kiadják a nadrágomat. Én fogom az egyik végét, ők a másikat. Leereszkedem. Végül, ugrás! Valamilyen gerendára estem. Szörnyű fájdalom hasít a jobb lábamba. Itt mellettem meg valami mozgás, zörgés. Biztosra vettem, hogy felébresztettem a csendőröket. Épp csak elkaptam a fentről ledobott nadrágot, aztán menekültem a kerten át. De a jobb lábam teljesen használhatatlan. Elsötétül előttem a világ. Alig tudtam elvánszorogni a kerítésig: kétméteres falak, rajta szögesdrót és üvegcserép. Félek, hogy üldöznek, felmászom a kerítés melletti fára. Fülelek. Senki sem üldöz, de a titokzatos zörgést még mindig hallom. Aztán rájövök, hogy a kertben biztos ketrecek vannak, háziállatok zörögnek bennük, vagy valami ilyesmi. Aztán még egy ötlet, ha elrugaszkodom erről a derék fáról, akkor – mint egy csúzliból – egyenesen a kerítés drótjára esem. Lendületet veszek, aztán a szögesdrótra esem, elkapom, és felhúzom magam. Mezítláb állok a törött üvegdarabokon. Átmászom a drótokon. Előttem a kihalt utca, egy kis lámpa világítja meg, mögötte kertek. Még egy ugrás, és egy pillanat múlva egy nagy kert bozótosában vagyok.
Mégsem érzek örömet, csak szörnyű fájdalmat a lábamban és az egész testemben. Nadrágban vagyok, ing nélkül, mezítláb. Az egyik kertből a másikba kúszom, végre odaérek a hegyi patakhoz, a hangja után találtam oda. Lemegyek a partra, az éj leple alatt, a bokrok mögé rejtőzve lemosom a testemről a vért a hideg vízben, a lábamban is enyhül a fájdalom. Tökéletesen magamhoz térek, elönt a boldogság: megmenekültem! De ezzel még nincs vége. Rozsnyó határváros, ismerek minden átkelőhelyet, hiszen sokat jártam már erre. Csak hogyan menjek tovább, hogyan tudok előrehaladni a hegyes-völgyes vidéken, mikor a jobb lábamat mozdítani sem tudom, lehet, hogy eltört?
Nem reménytelen a helyzet, hiszen azért kúszni mindig tudok. Kijövök a patakból, felkúszom a magas partra, és alaposan körülnézek. Sehogy sem találom az utat, amelyen a határőrök járőröznek.
Hirtelen sípszó hangzik a város felől, hosszú, éles, aztán több helyről is, végül egész közel hozzám is megszólal. Igen, észrevették a szökést, megkezdték az üldözést. A közelemben a járőrök sípoltak, ott van tehát az út, amelyet kerestem. Köszönöm, most már átlátom a helyzetet. Már nincs messze a határ, pirkadat előtt ott kell lennem.
A legrövidebb utat választom. Még nem aratták le a zabot, azon mászom keresztül, mint a csiga. Megdagadt a bokám, minden vigyázatlan érintésre belehasít a fájdalom. Mindenem fáj, átáztam a harmattól, lázam van, ráz a hideg. Centinként haladok előre a magyar föld utolsó darabjain. Végre odaérek a határra, közönséges árok, mögötte ugyanaz a tábla zab. Szinte kínos, hogy ilyen jelentéktelen az átmenet halál és élet között.
Szürkül a láthatáron. Mögöttem a rozsnyói hegyek és Magyarország. Jóleső érzéssel gondolok arra, milyen képet vághatott az én nyilasom, amikor értesült a szökésemről. De magyar barátaim boldog arcát is látom, akikkel együtt harcoltunk életre-halálra. Az út további részét is úgy másztam végig, mint a csiga, a hideg, reggeli harmatban, a déli napsütésben, a délutáni viharban és záporban, a hűvös este, a hideg éjszaka után kezdődött minden elölről, míg végre eljutottam a barátomhoz, egy becsületes szlovákhoz a közeli faluba. Mikor meglátott, a szökés utáni harmadik éjszakán, amint nyakig sárosan, szinte pucéran feküdtem a házikó bejárata előtt, ijedten kiáltott fel: »Bože drahý, čo je to?!« (Édes Istenem, mi ez?!). A túlvilágról visszatért kísértetnek nézett?”
(Pálfalvi Lajos fordítása. In Tiszatáj 43 (1989) 9.;
Magyarok és lengyelek 1939–1945. Menekültügy. Szerk. Kapronczay Károly. Budapest 1991.)
A két nap és három éjszaka nagy kínnal megtett útvonalat – Rozsnyótól Veszverésig – Felczak egészségesen négy-öt óra alatt gyalogolta volna le. Későbbi barátja, Andrzej Rozmarynowicz mesélte még, hogy Felczak patakmederben fekve rázta le üldözőit, a vízből csak az arca állt ki. Antoni Jabłoński szerint, amikor útközben egy kukoricaföldön vergődött át, elvesztette az eszméletét; ekkor egy magyar talált rá, aki magához térítette.
(...)