​

Hogyan alakult az, hogy elkezdte érdekelni a lengyel nyelv, a lengyel kultúra, és ennek következtében Ön elkerült a Visztula környékére, ahol hosszú éveket töltött?

Ezt részletesen leírtam egy folytatásos interjúban, amelyet Grzegorz Górny és Paweł Cebula atya csináltak velem a „Magyar kapcsolat” című könyvhöz, amelyet Fronda könyvkiadó adta ki 2008-ban, egy évvel később pedig a Magyarországi Bem József Lengyel Kulturális Egyesület erőfeszítéseinek köszönhetően megjelent magyar változatban is. Ebben a kötetben öt megszállott „bolond” szerepelt, akiket lenyűgözte Lengyelország és lengyel kultúra, az egyikük a szerény személyem volt.

Amikor 16-17 éves voltam, az Apám komolyabban elkezdett beszélgetni velem, mint férfi a férfival, és akkor kezdte el mesélni mindezt. Különösen akkor, amikor az érettségi után úgy döntöttem, hogy a barátaimmal együtt stoppal megyek Lengyelországba. Az Apám szaftos háborús történetekkel készített fel, de nem csak azzal. Ahogy Wandziaról beszélt, persze nem Anya jelenlétében, a szeme fátyolos volt. Lengyel szavakra is tanított, amikből elég sokat tudott. Az alapvetőkön kívül, mint például a „jó napot”, „jó étvágyat”, „jó éjszakát”, olyanokra is mint például: „szép a szemed”, „szeretlek” és így tovább. Ezek nagyon fontos szavak, amiket a könyvekből nehéz megtanulni.

Az idősebb kollégáktól, akik már jártak Lengyelországban, hihetetlen dolgokat hallottunk, hogy Lengyelben büntetlenül lehet hosszú hajat és szakállat viselni, Magyarországon pedig – Kádár alatt – ha a kinézeted nem passzolt a személyidben szereplő képhez, akkor a rendőr megbírságolt, és a fülednél fogva elvezetett a fodrászhoz, gondoskodva, hogy arra a mintára vágják le a hajadat, mint ami a személyidben volt. Azt is hallottuk, hogy a szerzetesek és apácák, akikkel öt percenként lehetett találkozni az utcán, szabadon járkálnak csuhában. Hallottuk, hogy a föld több mint 80 százaléka magánkézben maradt, azaz gyakorlatilag nincsenek kolhozok. És hogy minden sarkon van egy dzsesszklub, nálunk pedig a dzsesszt a kapitalista dekadencia undorító hatásának tartották.

Ilyen volt a kezdet. Később majdnem minden szabad időmet arra használtam, hogy Lengyelországba menjek. Ennek szinte természetes eredménye az volt, hogy végül feleségül vettem egy lengyel nőt, és boldogan költöztem Lengyelországba, amely egyre jobban belerángatott, mintha valami Maelstrom lenne. Hét éves házasság után úgy alakult, hogy elváltunk, de Lengyelországban még a következő hét évig maradtam, végül visszatértem Magyarországra, de nem azért, mert elegem volt a második hazámból, hanem azért, hogy gondoskodjak a halálosan beteg Anyámról. Lengyelország rögeszméje azonban megmaradt: mind újságíróként, mind pedig később diplomataként „monotematikus” maradtam. És így van a mai napig. Vannak pillanatok, amikor megvonási tüneteim vannak – ha túl sokáig nem sikerül átugrani Lengyelországba, akkor majd meghalok a vágyakozástól. Mazúria és az ország északkeleti szeglete, ahol sok időt töltöttem, különösen közel állnak hozzám. Szoktam azt mondani, hogy a szívem felét Lengyelországban hagytam, és ennek a lengyel felének a felét pedig éppen Mazúriában és Suwałki környékén. Śniardwy-tó, Czarna Hańcza vagy Wigry és a környéke – ezek igazi természeti csodák!

Ön akkor jött Lengyelországba, amikor tartott még a „kis stabilizáció”, a keleti blokk országaiban nem voltak komolyabb politikai mozgalmak, a boltok ellátása viszonylag jó állapotban volt, a lengyelek Magyarországra látogattak, a magyarok pedig Lengyelországba. Hogyan megmaradt ez a két ország az emlékeiben?

Ez a „kis stabilizáció” éppen véget ért, amikor Lengyelországba jöttem, állandó tartózkodás céljából. 1976 őszén volt, és tudjuk, hogy mi történt azon a nyáron – Ursus, Radom, stb., létrejött a KOR (Munkásvédő Bizottság). Gierek-féle „a lengyel bármire képes” jelmondat egy második arcot mutatott: a lengyel képes következetesen tiltakozni is, és ráadásul teljesen új módon. Korábban a kommunisták tudták folyton összeugrasztani a munkásokat, az értelmiségieket és a parasztságot, egymásra uszítani őket, mindannyiukat együtt pedig az Egyház ellen, különböző hatékonysággal. De most ennek vége lett: létrejött a minden társadalmi réteg „szövetsége”.

A hatalom megérezte a fenyegetést. Ehhez hozzájött a lengyel pápa megválasztása. Emlékszem, hogy ez milyen sokk volt, hogyan érintett meg mindannyiunkat. Úgy történt, hogy 1978. október 22-én, amikor Karol Wojtyła, már akkor II. János Pálként, este a tömeghez beszélt a Szent Péter téren, a Szabad Európa pedig élő közvetítést adott onnan, mi egy bérelt varsói legénylakásban hallgattunk azt Engelmayer Ákossal, Gy. Kiss  Csabával és Bogdan Zadurával együtt. Ekkor ment a világba az Ő üzenete, amely megrázta a kommunizmus hatalmát: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy mi lakik az emberben. De egyedül ő tudja ezt!” És tovább, hogy csak Neki van hatalma felettünk, senki másnak…

Ön hogyan emlékszik a „Szolidaritás” társadalmi jelenségére, amely nemcsak a keleti blokk országainak kommunista hatóságait meglepte, hanem sok nyugati értelmiségit is?

Mindenki elzsibbadt, a nyugati értelmiségiek is. Végül is, a szakszervezeteket mindenhol baloldali mozgalomnak, egy „felvilágosult” társadalomnak tekintették, amely nem hagyja magát „becsapni” egy olyasmivel mint vallás vagy hit. A kommunisták számára a munkásosztály pártja és a dolgozó tömegek közötti „átvivőszíjak” lettek volna. A Szolidaritás elejétől kezdve elsősorban egy társadalmi mozgalom volt, és csak másodsorban szakszervezet. Ez a mozgalom nagy társadalmi tömegeket vonzott, függetlenül attól, hogy milyen rétegből jöttek. A Szolidaritásnak több mint tízmillió tagja volt, és ha ehhez hozzátesszük a családjukat, akkor vastagon több, mint harminc millió lelket kapunk.

​

Warszawa, 1978 r. 

Mit tudtak a magyarok Lengyelországról a Szolidaritás-karnevál és az azt követő szükségállapot (hadi állapot) ideje alatt? Milyen információk jutottak el a Visztulától a Dunáig, milyen volt a lengyel társadalom képe a magyarok körében?

Minden általánosítás sántít, elvégre a társadalmak különböző rétegekből és megismételhetetlen egyénekből állnak. Valóban, a kádári propaganda meglehetősen jól teljesített, és ahogy már említettem, a magyarok nagy része aggódva nézett Lengyelországra, hogy az ott zajló események negatív hatással lehetnek a kommunista tábor „legvidámabb barakkja” relatív jólétére. A rendszermédiájának sikerült kedvezőtlen képet alkotnia a lengyelekről, szégyentelenül idézve a náci nyelvből kölcsönzött, Lengyelországot lealacsonyító, sértő német kifejezést, hogy ott uralkodik elvileg egy „polnische Wirtschaft”, vagyis kupleráj, a fegyelem és a rend hiánya, a lengyeleket lustáknak nevezték, akik inkább sztrájkolnak ahelyett, hogy becsületesen dolgoznának. A rádió, a televízió és a sajtó magából öntötte ezt a szennyet, a kabarékban gusztustalan vicceket adtak, mint például: „Mi a lengyel szendvics? – Két szelet kenyér között egy sonka-utalvány” vagy „hogy néz ki egy lengyel hot dog? – Földigiliszta egy ropiban” és ehhez hasonló

A lengyelek és a magyarok barátsága közmondásos; ez egy sajátos történelmi és szociológiai csoda. Ön hogyan magyarázza azt a jelenséget, hogy a két nemzet, amelynek nyelvei annyira különböznek egymástól, olyan nagy, történelmileg kipróbált szimpátiával vannak egymás iránt?

Hm, tényleg annyira különbözünk egymástól? Nem hiszem. Több mint ezer éves közvetlen szomszédságunk van a hátunk mögött, amelyet a majdnem száz évvel ezelőtti Trianoni diktátum húzta át. Közös határunk volt ezer évig, az egyik leghosszabb Európában, és fegyveres konfliktusainkat két kézzel meg lehet számolni. Leginkább a keresztény értékek terjesztésére irányuló erőfeszítésekben, az iszlám hatalom Nyugat felé tartó menetének megállításában, a szabadságharcokban egyesültünk, az elveszett felkelések után elrejtőztünk egymásnál. A királyi családjaink szintén gyakran egyesültek, még közös uralkodóink is voltak, és közös szentek is „jutottak nekünk”. A XVI. és XVII. században nehéz volt megkülönböztetni a magyar és a lengyel nemeseket – az öltözet, a fegyverzet, a hajviselet és az ízlések nagyon közel voltak egymáshoz, ez látszik a korabeli metszeteken. A bolsevizmus ellen is harcoltunk váll váll mellett, Magyarország a náci Németországgal való szövetség ellenére több mint százezer háborús menekültet fogadott Lengyelországból, és átengedte a lengyel katonákat Nyugatra. Még a legutóbbi időkben is összefonódott a sorsunk, elég csak az 1956-ra gondolni. A Szolidaritás alapítói maguk is elmondták, hogy a Lengyel Június és a Magyar Október nélkül országaink és nemzeteink sorsa másképpen alakult volna.

​

Nos, nézzük meg a híres mondást: „Polak, Węgier dwa bratanki” (Lengyel, magyar két unokaöcs, így hangzik lengyelül). A magyar változat szerint: „Magyar, lengyel, két jóbarát”. Úgy tűnik, a lengyeleknek van valami mélyebben rögzítve a génjeikben, ha az unokaöcsöket említik. A barátság barátság, de a rokonság egy másik, közelebbi kategória, a vér közösségét jelenti. Lehetséges-e ez a szkíták és a szlávok között? Természetesen nem. De a szkíták és a szarmaták között, mindenképpen. Hagyjuk most a szarmata-elmélet kinevetőit Lengyelországban; a hivatalos tudomány számára ez ugyanaz a délibáb, mint a Magyar Tudományos Akadémia számára a magyarok szcitizmúsa. Pedig a szarmaták ugyanolyan nomádizáló nemzet voltak, mint a hunok, az avarok vagy a magyarok. A lengyel nemesség soraiban sokáig uralkodott a meggyőződés a szarmata gyökereikről, sok lengyel krónikás írt is erről. Mítosz, legenda?

Mit szeretne mondani a fiatal lengyeleknek és a fiatal magyaroknak, akik a közeljövőben építik majd a két ország jövőjét? Milyen üzenettel, milyen tanáccsal fordulna a két nemzet fiatal nemzedékéhez?

Azt javasolnám, hogy nőjenek fel végre. És ne hagyják magukat belevonni az örök ifjúság jelenlegi divatjába – hiszen ez gyermeteg. Mi, a másképpen nevelt régebbi nemzedék, lassan távozunk. Itt pedig a világ tele van celebekkel. Végtére is, a celeb egy olyan ember, aki ismeretlen pitiánerből ismert pitiánerré vált. És ez legyen a minta? Az élet fontos dolgait tényleg ilyen zöldfülű ficsúrokra kellene hagynunk? Akik a családalapítást a negyvenes éveik utánra hagyják? Aztán elmondhatják gyermekeiknek, hogy én vagyok az apád és egyben a nagyapád…

Köszönöm a beszélgetést

M.B