Ma a „válság” szót ragozzák Európában. Sokan érzik úgy, hogy kritikus ponthoz, a legveszélyesebb szakaszba érke­ zett az európai integráció folyamata. Csak az a tény vigasztalhat, hogy ha repedezik az épületet egyensúlyban tartó alap, ez ösztönözhet arra, hogy új pontokat keressünk, melyekre támasz­ kodhatunk, és megint stabillá tehetjük a szerkezetet.

De az új egyensúlyi pont biztos nagyon különbözik majd a mostanitól. Ez politikai és intellektuális szempontból borzasztó izgalmas. Nem is annyira katasztrófával van dolgunk Európában, mint in­ kább a rendszer mély és ugyanakkor igen kiterjedt instabilitásával, amely azt követeli, hogy tegyünk a helyére minden lényeges, funk­ cionális alrendszert, olyanokat, mint a jog, az intézmények, a cse­ lekvési normák és minták, valamint a társadalmi rend tényezői. Ez tehát az a pillanat, amikor újjá kell építeni az Európai Uniót, ez pe­ dig új elvek alapján végzett reintegráció formájában is végbemehet. Most alakult ki először ilyen helyzet. Eddig, ha bajok voltak valamelyik területen (ez lehetett például gazdasági recesszió vagy gyengén működő jogrend), azt lehetett ellensúlyozni másutt elért sikerekkel (vonzónak találja a társadalom az európai eszmét, aktív az Unió a világpolitika színterén stb.). Ma az Európai Unióban minden fontos területen deficit mutatkozik.

Először is mély eszmei válságba került az Európai Unió. Ez abból fakad, hogy kétségbe vonták a szabad demokratikus választásokat mint a törvényes hatalom alapját – ezt világosan láthatjuk Lengyelrszág legújabb példáján. Különböző uniós intézmények és politi­ kusok nem akarnak beletörődni abba, hogy a Jog és Igazságosság győzelmét hozta a lengyel nemzet lehető legdemokratikusabb vá­ lasztása. Egyre világosabban rajzolódnak ki a társadalmi konzek­ venciái annak, hogy sikertelen kísérletet tettek a politikailag korrekt nyílt társadalom felépítésére, amely az európaiaktól teljesen idegen kultúrák  elemeit  is tartalmazza.

 idegen Megnyitották Európát az ellenőri­ zetlen bevándorlás óriási hulláma előtt, ezért a társadalom már nem bízik a kormányzó politikusokban és a döntéseikben.Ezeket a problémákat együtt kell vizsgálnunk. Miért?

Azért, mert paradox jelenség­ hez vezetnek. Nos, a választók döntéseitől tartva, akik szeretnék kiigazítani az európai elitek po­ litikai irányvonalát, és demokratikus választójogukkal élve leváltották a hatalmon lévőket, sok európai országban kezdik általában véve kétségbe vonni a kormányzásról való döntés mechanizmusának tekintett szavazás értelmét.49 Valójában nem amiatt aggódnak, hogy szélsőséges, radikális erők kerülhetnek hatalomra, amelyek készek veszélyeztetni a békét Európában. Inkább azért avatkoznának be, hogy megakadályozzák mindazok politikai sikerét, akiket nem tartanak elég „európainak”, vagy kritikusan tekintenek a dolgok jelenlegi állására.

Attól félnek, hogy az új politikai erők bizonyíthatják a jelenleg uralkodó politikai fősodor gyengeségét, és sikert arathat­ nak alternatív programjuk hirdetésével. Az Európai Unió például a lengyel választók döntése miatt kész aláásni létének demokratikus alapjait – természetesen úgymond a demokrácia védelmében. Nemcsak Lengyelországgal szemben lép fel így, több példa is volt és van is (Görögország, Ausztria, Magyarország). A hamis dialektika, mely szerint a demokrácia ellen harcolnak az egyes társadalmakon belül a demokrácia nevében, olyan paradoxon, amely megmutatja, milyen csapdába estek az európai fősodorhoz tartozó elitek. Nem véletlenül kerültek oda, és nem mondhatnám, hogy szenvednek ettől. Ez a dialektika ugyanis nem érdek nélküli. A jelen­ legi felállás önvédelmét és politikai céljaik megvalósítását szolgálja, melyek közül a legfontosabb az európai államok belső hierarchiájának megalapozása, emellett azt is meg akarják mutatni, hogy ki mit engedhet meg magának, és meddig terjed a társadalmak szabadsága.

Hogyan mentesülnek az erősek a felelősség alól?

A demokrácia válságával az Európai Unió intézményrendszerének válsága is együtt jár, amelynek két fő tünete van. Egyrészt maguk az Európai Unió intézményei, mint az Európai Bizottság és az Európai Parlament, elveszítik legitimációs alapjukat a társadalomban. Más­ részt lejáratták azt az elvet, hogy az államok együttműködnek a közjó érdekében az egyenlőség és az önkéntes kompromisszumkeresés el vének megfelelően. Tehát alapvető problémáink vannak az Európai Unió mindkét színterén. Ugyanis emlékeznünk kell arra, hogy az Unió politikai rendszerét nem az állam mintájára építették fel, ez ki­ vételes képződmény. Nem létezik benne a hármas hatalommegosztás, amely a modern államokban a hatalmi egyensúly alapja, amennyiben mindegyik a számára kijelölt keretek közt teljesíti a kötelességét, ki tudják egyensúlyozni egymást úgy, hogy egyik se tulajdonítsa magának a mások fölé rendelt alkotmánybíró szerepét.

Az Európai Unió esetében nem a törvényhozók, a végrehajtók és uniós intézmények szerepei ezen a téren teljesen összekeverednek –, hanem a tag­ államokat képviselő szervek (kormányközi színtér) és az Unió mint egész közös érdekeinek képviseletére hivatott intézmények között (közösségi színtér). Az első csoporthoz tartozik az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa, a másodikhoz az Európai Bizottság és az Európai Parlament. Az Európai Unió Bírósága mindkettőn mű­ ködik. A kormányközi szerveknek úgy kell tevékenykedniük, hogy összhangban álljanak a tagállamok közti lojális együttműködés elvé­ vel, vagyis az államok az Unió keretein belül a saját érdekeiket tartják szem előtt, úgy járnak el, hogy állandóan kompromisszumot keres­ senek, ne zárjanak ki másokat; nyitott politikát folytatnak egymás között. A lojális együttműködés a titkos diplomácia, a kényszerrel vagy konfliktussal kierőszakolt döntés tagadása. Ma gyakran, túl gyakran kerülünk olyan helyzetbe, ahol a lojalitás elve helyett kényszerítő, restriktív eszkö­ zökkel teremtenek egységet (különös tekintettel a költségvetési politikára), vagy büntetőeljárásokat indítanak, beleértve azt is, hogy bírósághoz fordulnak. Ez paradox helyzet­ hez vezet, amikor a kormányok egy része mentesítve érzi magát a többiek iránti lojalitás alól, és mintegy „teszteli” a rendszer tűrő­ képességét, vagyis a saját szakállára cselekszik, miközben ellenőrzi, hogy működésbe lépnek­e az ellenőrző mechanizmusok. Egyesek­ nek, ha elég erősek, még akkor is sikerül elkerülniük a felelősségre vonást, ha súlyosan megsértették a közösen elfogadott szabályokat (a költségvetési fegyelmet), ez pedig még inkább növeli a lojalitási deficitet, mert azt mutatja, hogy egyesek többet, sőt sokkal többet engedhetnek meg maguknak.

A közösségi intézmények pedig – a Bizottság és a Parlament – villámgyorsan elveszítik működésük amúgy is gyenge társadalmi alapját. Sok oka van ennek a folyamatnak. Ami az Európai Parla­ mentet illeti, évtizedek óta nem tudta általánosan elfogadtatni ma gát, ami abban is kifejezésre jut, hogy sokkolóan alacsony a rész­ vétel, amikor ide választanak képviselőket, akiknek igen alacsony az ismertségük a társadalomban. Ugyanakkor a parlamenti elit egyre jobb véleménnyel van önmagáról (annál is inkább, mert a többségük egy időszaknál tovább tölti be a funkcióját), és egyre erősebb benne az a hiedelem, hogy az „ideális européert” képviseli, aki ugyan nem létezik, de hát akár most is létezhetne, ha még nagyobb hatalmat, még több kiváltságot kapnának e parlament képviselői.

Az Európai Bizottság tevékenységét pedig mindig a hatékonysága legitimálta. Ha olajozottan működött az európai politika, és hasznot hozott, különösen a gazdaság terén, senki sem kérdezte, honnan kerültek oda azok a hivatalnokok, és biztos szükség van­e mindegyikre, tényleg értik­e a dolgukat. Manapság, amikor az Unió polgárai gyakrabban hallanak brüsszeli előírásokról és tilal­ makról, mint azokról a lehetőségekről, melyeket az ott dolgozó eurokraták teremtenek nekünk, rohamosan  emelkedik  azoknak az állampolgároknak a száma, akik felteszik a kérdést: kinek kell ilyen

Unió? És ezek az emberek nega­ tív választ adnak erre a kérdésre. Tehát a Bizottságnak arra kellene törekednie, hogy visszaszerezze a társadalom bizalmát, de ehelyett mindent elkövet annak érdekében, hogy elveszítse, méghozzá olyan országokban, mint Lengyelország, ahol egyelőre a legnagyobb az európai integráció támogatottsága. Ez teljesen paradox tevékenység.

Harmadszor, az Európai Unió gazdasági modellje is válságba ju­ tott. Azt a modellt eredetileg az együttműködés eszközeként talál­ ták ki, amely liberalizálja az államok közt folyó gazdasági tevékeny­ séget, ma viszont egyre nagyobb súlyuk van a még mindig egyre bővített bürokratikus szabályozó rendszereknek.

Ezért szembesül az európai politika újabb meg újabb kihívások­ kal, melyeknek egyre kevésbé tud megfelelni. Ez részben az európai vezetők hibáival magyarázható, bár valójában nehéz ma Európában igazi vezetésről beszélni. Természetesen a migránsválság az egyik leglátványosabb példa az ilyen helyzetekre. Ez egy jóval szélesebb körű problémához kapcsolódik: az európai államok lakói nem csak az ellenőrizetlen bevándorlási hullám miatt veszítik el a biztonság­ érzetüket, hanem az Európai Unió és a NATO határainál jelentkező háborús válság is aggasztja őket.

Az Európai Unió válsága jó példa arra, hogy a nem reális társadalmi alapokra épülő politikai rendszerek egy adott pillanatban törvényszerűen alkalmatlanná válnak arra, hogy betöltsék funkciójukat. Ez egyben két tézist is bizonyít.

Először is, a politika és a hatalmi struktúra (bármit is képzel­ jen számos társadalommérnök) mégsem a konstruktivizmus és a mechanikus valóságkép területe, hanem a konkrét társadalmi világ és az emberi tevékenység része. A politika tanulmányozása a bölcsészettudományok körébe tartozik – nem lehet tehát ideálisan működő rendszert konstruálni a rajztáblán készült ábra alapján. Nem lehet szuperállamot létrehozni úgy, ahogy például lakótelepeket terveztek a kommunista Lengyelországban, és kijelölték a panel­ házakat összekötő gyalogutakat, melyeken aztán nem járt senki, maguk a lakók taposták ki a legkényelmesebb átjárókat az ideálisan eltervezett pázsitokon keresztül (ekkor „Fűre lépni tilos!” feliratú táblák jelentek meg, aztán őröket állítottak melléjük, és így lett a lakótelep az elnyomó állam tükörképe helyi szinten). Másként fogalmazva, a tudomány és a politikai tapasztalat is azt mutatja, hogy a politikai rendszernek „társadalmilag érzékenyen” kell működnie, vagyis fognia kell a társadalmi környezetéből érkező jeleket, és megfelelően kell reagálnia ezekre, állandóan korrigálva működési szabályait. Nem lehet hosszabb távon fenntartani a fordítottját:

előbb rendszert alkotunk, aztán hozzá passzítjuk az állampolgárokat, ha pedig kétségek vannak, a válasz mindig ugyanaz – azért van így, mert a Nagy Tervező Úrnak így tartotta kedve. Nem lehet racionális, értelmes rendszert tervezni, amelyet nem fogad el a társadalom, nincsenek politikai legitimációnak nevezett szilárd társadalmi alapjai. Másodszor, az Európai Unió mostani válsága arról tanúskodik, hogy az utópia mint a politikai világ tervezésének eszköze szellemileg talán érdekes feladat, de gyakorlati értéke nincs. Az utópia politikai értelemben azt jelenti, hogy a politikai tevékenység tervezésében és végrehajtásában nem kell fi­ gyelembe venni a valóságot. Az utópisták számára a reális világ nem

„közbeavatkozó tényező” a politikai tervezeteikben. Egyszerűen fi­ gyelmen kívül hagyják, ilyenkor van dolgunk mesés utópiával (kívánatos, eszményi tulajdonságokkal felruházott más világot, szép országot képzelnek el, ahol mindenki egészséges és gazdag). Előfordul, hogy az utópiák kizárják a reális világot, mert akadályozza az utópista jövő konstruálását – ilyenkor forradalmi utópiával van dolgunk (így okoskodnak: egyelőre még sok akadály van, de eljön a nap…).

Különböző indíttatásból születnek utópiák

Az utópia klasszikus forrása az idealizmus, extrém stádiumban kö­ zel áll az álmessiási tébolyhoz. Azt parancsolja „a világot mozgató elv felfedezőjének”, hogy készítse el az utópista állam vagy társada­ lom modelljeit. Az általa vallott eszmék itt maradéktalanul meg­ valósulnának, boldoggá téve az emberiséget. Az utópista idealisták egy része megmaradt abban a szakaszban, hogy csupán víziót kreál: könyveket írtak és történeteket meséltek róla. Néha azonban– mint tudjuk a történelemből – eszközöket kaptak a kezükbe az utópisták hatalom formájában (ezt mindig forradalom útján ragad­ ták meg), és kezdték valóra váltani az ötleteket. Ekkor előbb vagy utóbb egyetlen komoly akadályba ütköztek, ez pedig az anyagi vagy társadalmi valóság volt, amelyet nem hagyhattak teljesen figyelmen kívül. Amikor már elég erejük és hatalmuk volt az utópistáknak, vállalták a reáliákkal való konfrontációt, megpróbálták ezeket felszámolni, vagy legalább az utópista elképzeléseikhez igazítani. Egyéb­ ként idővel egyre kevésbé volt idealista a vízió, inkább egyszerűen csak teljesítette az „ideális” állam konstruktőreinek legfőbb vágyát, akik kormányozni akartak. Az utópiák ilyen sikertelen megvalósítása mindig hatalmas költségekkel, emberi lények tízmillióiban szá molható tragikus áldozatokkal járt, ehhez még hozzászámít­ hatjuk a Föld nagy térségeinek ökológiai pusztulását, egész kultúrák és civilizációk megsemmisítését. Ugyanakkor olyan példákat is találhatunk az utópiára, melyek forrása nem az idealizmus, hanem az arrogancia. Az a meggyőződés táplálhatja az utóbbit, hogy az állampolgárok (inkább alattvalókat kellene mondani) nem nőttek fel a kor céljaihoz és szelleméhez, amelyben élnek, de mivel az elit tisztában van a helyzet súlyával, kötelessége „pásztorként” vezetni, a megfelelő mezőre terelni a nyáját. „Nevelési programot” készítenek hát, a megvalósításában pedig a meggyőzés puha, de tömeges eszközeit használják (iskolai oktatás, átnevelés a médiában), hogy valóra váltsák az egyedül helyes tervezetüket, és átalakítsák a társadalmat a felvilágosultnak mondott vízió szellemében. Az arrogáns utópia forrása az is lehet, hogy az elit „fegyelme­ ző” hatalmat akar gyakorolni, mert úgy gondolja, hogy a kialakult társadalmi elégedetlenség akadályozza a merész tervek megvalósí tását, emiatt nem tudják rászánni magukat a „következő lépésre” vagy akár a „sorsdöntő ugrásra”. Ilyen helyzetben ki kell zárni a politikából a konkrét valóságot mint befolyásoló tényezőt, fel kell cserélni az utópiára, aztán a megvalósítás érdekében alá kell rendelnünk magunknak a rosszul viselkedő társadalmat, egész nemze­ teket kell megfegyelmezni, ahogy a szülők tanítják móresre rakon­ cátlan gyerekeiket.

Végezetül abból is születhet arrogáns utópia, hogy komoly erővel rendelkezik valaki, a valódi hegemón pozícióját foglalja el. Ilyen helyzetben akkora fölénybe kerülnek az utópisták a többiekkel szemben, hogy (úgy vélik) egyáltalán nem kell törődniük azzal, hogy mit gondolnak mások, mit szeretnének tenni. Ők, bár akár nagy társadalmi vagy nemzeti csoportok, sőt akár egész társadal­ mak és nemzetek is lehetnek alanyai ennek, igazából nem számíta­ nak, nem is kell figyelembe venni a véleményüket az utópista terve­ zetekben. Így akadálytalanul építhetik a világot az utópia szabályai, vagyis olyan szabályok szerint, amelyek nincsenek tekintettel az itt lévő világra, sőt feláldozzák azt a „fényes” jövőért. És pontosan ilyen európai utópia bukik el a szemünk láttára, szembesülve a valósággal, romba dől a társadalmi­gazdasági és politikai világ konstruktivista tervezésének önsúlya alatt.

Határozottan le kell szögeznünk, hogy az Európai Unió manap­ ság az arroganciából született utópia legkülönbözőbb nyavalyáiban szenved.

Azért is elgondolkodtató, sőt paradox jelenség az, hogy ilyen állapotba került az Unió, mert maga az európai integráció folya­ mata a források vidékén és a kezdeti szakaszban nem volt utópis­ ta. Ellenkezőleg. A II. világháború után Európában az integráció hajtóereje az eszmeiséggel és a mély lelkiséggel együtt párosuló pragmatizmus volt, ez a szellemi oldal pedig teljesen más volt, mint az idealizmus. Egyrészt tehát voltak ötletek a gyakorlati gazdasági együttműködésre – melyeknek impulzusát a Marshall­terv kereté ben folyósított amerikai segély feltételei adták –, másrészt pedig ott volt a keresztény erény, amely azt követeli, hogy bocsássunk meg felebarátunknak, ilyen alapon pedig le lehetett küzdeni a konkrét emberek és nemzetek közt lévő kölcsönös ellenségeskedést. Euró­ pa két francia „alapító atyja” gyönyörűen szemlélteti az integráció két tartópillérét: Jean Monnet józanul számító vállalkozó, Robert Schuman pedig katolikus politikus, aki erősen kötődik a hagyományos értékekhez.

Ezért fel kell tennünk a kérdést: mi történt az európai integrá­ ció folyamatával, minek következtében ma arroganciából született, belsőleg instabil utópiának láthatjuk, mikor változott meg?

Érzésem szerint az Európai Uniót degeneráló folyamat négy for­ rására mutathatunk rá. Ezek a következők:

a baloldal kisajátította az európai integrációt, majd előállt a társadalmi konstruktivizmus projektjével,

kialakult a valóságtól elszakadt bürokratikus „brüsszeli elit”, amely a saját világában él, anyagilag is érdekelt a fennmaradásban,

megszületett az „európai legenda”, vagyis az Európai Egyesült Államoknak beállított Európai Unióról szóló meséket használják nevelő célzattal, valamint

egyre inkább figyelmen kívül hagyják a tényeket és az egzakt adatokat az egyre utópisztikusabb projekt sikere érdekében.

Ezekhez a jelenségekhez kapcsolódott még néhány állam kímé­ letlen harca, amely hatalmába akarta keríteni az európai projektet, ez pedig azzal végződött, hogy a legerősebb fővárosoknak alárendelt döntéshozó központ arrogánsan kezeli az EU kisebb és újabb tagjait.

Az uniformizált européer

Idővel tehát ahelyett, hogy elhárítanák az akadályokat, és felszabadítanák az európai polgárok energiáit, vállalkozó szellemét és öt­ letességét, akik a családtól az államig terjedő természetes közös- ségeikben élnek, az európai integráció az utópista arrogancia nagy laboratóriumára kezdett emlékeztetni.

Először is elkezdték képezni, átképezni és nevelni az új képződ­ ményt, az uniformizált európaiakat, a kontinens egyformán gondolkodó lakóit, akiknek meg kell teremteniük az „európai közvéle­ ményt”, végül pedig az „alkotmányos patriotizmustól” egybeforrott

„európai népet”, vagyis a közös bürokratikus szabályokhoz való kötődésre épülő politikai identitást. Az ilyen európainak a ’68­as év politikai eszméit kell megvalósítania – ilyen a felszabadult ember baloldali modellje. Szeretnie kell az Uniót mint a felvilágosodás­ projekt francia változatának végleges megvalósulását. Ezt a projektet pedig az európai szellemi örökség legmagasabb rendű kifejezőjének ismerték el, melyet formálisan is deklarálnia kell az európai alkotmánynak. Az uniós hatalmi szervek e cél érdekében  áttörték azt a korábban elhelyezett korlátot, amely elválasztotta az európai szabályozásokat a társadalmi és erkölcsi rendtől a tagállamokban, és kezdtek gőzerővel benyomulni olyan területekre, mint a család­ jog, a nevelés, az egyenlőségi jogok, az élet védelme stb. Természe­ tesen mindenütt a baloldali koncepciókat forszírozták. Kezdettől fogva a „tulajdonságok nélküli emberek” sajátos kasztja, vagyis a bürokratákból, lobbisták­ ból és politikusokból álló brüsszeli elit vezette ezt a baloldali hadjáratot, vagyis gyökértelen, a saját kulturális közösségükből kiszakadt, az uniós intézményekben, a „senkiföld­ jén” lézengő emberek. Külön tanulmányt érdemelne ez a társaság, mert ez a maga nemében egyedüli példa arra, hogy bizonyos jel­ lemző vonások felhalmozódnak egyetlen, elég szűk társadalmi csoportban, amelyet tényleg valamiféle robbanásveszélyes keverék tart össze: felelősségérzet nélkül hoznak egész nemzeteket érintő döntéseket, sokat keresnek, nap mint nap erősen szabványosított, egyhangú munkát végeznek, elszakadtak attól a kultúrától, amely­ ben felnőttek, állandó ideiglenességben élnek, és végül nincsenek erkölcsi gátlásaik. Ennek következtében ez a csoport „aranykalit­ kába” zárkózott, mint a többségük maga is elismeri – tudja, hogy nem fejlődik, nem csinál semmi fontosat, frusztrálódik, de képtelen kiszakadni ebből, mert megteszi a magáét a munka kényelme és az a komfortos helyzet, hogy „örökös szolgálati úton” van. A brüsszeli elit már egyáltalán nem érti az Unióban élő egyszerű állampolgárok problémáit, de ez nem riasztja vissza attól, hogy egyre részletesebben szabályozza az életüket az általa kiagyalt utópista elképzelések nevében.

Az euroelit tevékenységének egyik csúcsterméke az a tömeges projekt lett, melynek keretében mesés­legendás formában regélnek az Unióról. Sok energiát fektetnek abba, hogy megfogalmazzák és belesulykolják az európaiak agyába (kicsiknek, nagyoknak egyaránt) a megfelelő történeteket az integráció sikeréről és áldásos következményeiről. Egyesek úgy belelovalják magukat ebbe, mint egy lengyel nő, aki képviselő az Európai Parlamentben, és miután átlépte a küszöbét, állítólag azt mondta elragadtatásában: „a para­ dicsomban vagyok”. A könyvesboltok polcai és az oktatási intéz­ mények irattárai tele vannak olyan könyvekkel, szakdolgozatokkal és doktori disszertációkkal, melyek az úgynevezett europeisztika témakörében születtek, amely nagyrészt egyszerűen azt az Európa­ barát propagandát gyarapítja, melyet maguk az uniós intézmények szervíroznak.

Ha valaki hosszú évekig folytat ilyen tevékenységet, egyszerű­ en lehetetlen lesz már a valósággal való szembesülés, már nem tud benne eligazodni, mert ha a tények ellentétben állnak az Unióról költött mesével, annál rosszabb a tényeknek, azokat pedig teljesen le kell dorongolni, akik ilyen tényeket merészelnek híresztelni.„Euroszkeptikusnak” vagy leplezetlen megvetéssel „eurofóbnak” nevezik őket. Ennek következtében – bár sok közgazdász  például azt mondta kezdettől fogva, hogy az euróövezet nem felel meg az optimális valutaövezet kritériumainak, a belső egyensúly hiánya előbb­utóbb válsághoz vezet, az államok pedig manipulálják az adatokat, és nem teljesítik vállalt kötelezettségeiket – lehurrogták az ilyen hangokat, mert mi „jól megvagyunk az Unióban”.

Ezért ha az Uniónak fenn kell maradnia, akkor megint „a józan ész Uniójává” kell válnia. Ez pedig nem utópia, hanem olyan Unió, amely hisz a természetes közösségek, a nemzetek és az európai államok erejében és aktivitásában. Ezért az eurorealista körök, Lengyelországban pedig mindenekelőtt a Jog és Igazságosság, azt hirdetik programjukban, hogy Európának vissza kell térnie az integráció gyökereihez. Azt hangoztatják, hogy a fejéről a talpára kell állítani az Uniót. Szerintük az integráció problémáira nem a több integráció a megoldás, hanem több igazi szabadság és szolidaritás kell Európában.

A biztonság hiánya egyben a bizalom hiánya is

A politika közszolgálat. Legalábbis annak kell lennie. De csak ak­ kor lehet az, ha nem utópiát valósít meg, hanem az állampolgárok valós szükségleteit akarja kielégíteni. Ez arra a politikára is vonat­ kozik, melyet az országban folytatnak, és arra is, amely a nemzet­ közi színtéren zajlik. Ez az Európai Uniót is érinti, ami azt jelenti: mindig arra kellene ráállítani az uniós politikát, hogy támogassa  a szabad nemzetek és az egyenrangú államok fejlődését és önálló tevékenységét. Ha nem így megy, válságba jut, mert a társadalom elveszti a politikai intézményekbe vetett bizalmát. Ez történik most az Unióban, és a legutóbbi időkig, a 2015. évi politikai változásokig Lengyelországban is így volt.

Véleményem szerint az a legfontosabb különbség a mostani és az előző lengyel vezetés között, hogy a mostani köztársasági elnök és a kormány nem olyan kategóriákban gondolkodik az emberekről, hogy valaki „lejjebb”, más meg „följebb” van. Mert mindannyian egyenlők vagyunk, ha valaki miniszter, az nem jelenti azt, hogy bárki más „fölött” áll. Hisz valójában inkább fordítva van, mert a miniszter szolgál mindenki mást. Nem a kormányzóknak kell elégedetteknek lenniük a társadalommal, hanem nekik kell kiérdemelniük a társadalom elismerését. Ugyanakkor némelyik elődüknek állandóan olyan benyomásuk volt, hogy a lengyel társadalom nem nőtt fel az ő nagyságukhoz. Pedig a demokratikus államban pont fordítva van – és ezt érdemes megvizsgálni etikai kategóriákban is. Érdemes, mert minden közfeladatot ellátó személyt meg kell győz­ ni arról, hogy valóban a lengyel állam szolgálatára alkalmazzák őket. Ha embereket, nem pedig utópiát szolgál valaki, az felelősséget követel, mindenekelőtt az emberek fizikai és anyagi biztonságáért kell szavatolnia. Európai szinten különösen bonyolult ez a feladat, ezért az európai integráció egész ötlete azon alapul, hogy az Európai Unióhoz csatlakozni akaró államoknak kötelező lemondaniuk kormányzati eszközeik egy részéről, így a belső piacuk, a belpolitikájuk védelméről is. Itt néha a szervátültetés metaforáját használom: mielőtt elvégeznék, kicsit gyengíteni kell az immunrendszert, nehogy kivesse magából a test az új szervet. Ugyanez a helyzet az európai integrációval is – hogy beléphessünk az Európai Unióba, „beültettessünk”, gyengíteni kell az állam immunrendszerét, el kell tüntetni bizonyos sorompókat, melyek a külső veszélyektől véde­ nek. Minden állam helyez el ilyeneket a határain.

Cserébe azért, hogy gyengítettük az államunk immunrendszerét, az integrációs folyamat kezdetétől fogva azt ígérték, hogy az Uniónak mint egésznek emelnie kell a tagjává vált országokban a biztonság szintjét. Tehát azon az áron, hogy csökkentjük a külső veszélyek­ kel szembeni ellenálló képességünket, nagyobb, vagyis csoportos ellenálló képességet ad nekünk az Unió a külső határain. E nagyobb biztonság egyik eleme ahhoz kapcsolódott, hogy megszüntettek egy bizonyos szintű korábbi veszélyt, amely az európai országok közti háborús konfrontációk tendenciájából adódott. Mint tudjuk, ma senki sem tud olyasmit elképzelni, hogy Dánia lerohanja Svéd­ országot, vagy Spanyolország elfoglalja Belgiumot. Ilyen biztonság– mondjuk, háború ellen – valóban létezik az Unióban.

Csakhogy az elmúlt években kiderült, hogy az Európai Unió – hiába bizonygatták ezt magas rangú hivatalnokai – egyáltalán nem garantálta a tagállamokban a társadalmak biztonságát. Még gazdasági szinten sem; kívülről jött a válság a globális bankrendszer 2008. évi nagy összeomlása után, amely az Egyesült Államokban kezdődött. Európába is betört, és szétverte belül az euróövezetet. Kiderült, hogy egyáltalán nem garantálja a biztonságot az, ha az adott ország az övezeten belül van, hisz sok államban összeomlottak a pénzügyi rendszerek. Az uniós határ nem jelentett semmilyen akadályt a válság számára. Pár évvel később jött a következő válság, a második külső sokk, melyet az Európát elérő hatalmas migrációs hullám okozott, s mint tudjuk, ezzel nem csak menekültek jöttek. E válság hatására igen sok uniós országban veszett el az európai politikába vetett bizalom. Azt mondtam, ez a bizalomhiány paradox módon Nyugat­ Európában még nagyobb is, mint a mi régiónkban.

A nyugati országokban igencsak lelohadt az Unió iránti lelkesedés, ennek a hatásával magyarázható az, hogy az Európai Unióra nézve kedvezőtlen eredménnyel végződtek a népszavazások. Két komoly jel utalt arra, hogy elveszett az európai politikába vetett bizalom. Először Hollandiában szavazták le azt, hogy Ukrajna társulási szerződést kössön az Európai Unióval. Ezt nem azért utasították el a hollandok, mert nem akarták Ukrajnát, hanem csak azért, mert piros lapot akartak mutatni az európai politikának. Aztán következett a brit referendum, melyben olyan döntést hoztak, hogy Nagy­Britannia kilép az Unióból. Tehát a biztonság hiánya miatt magába az Európai Unió projektjébe vetett bizalom is elveszett.

A másik probléma, amelyre csak akkor találhatunk megoldást, ha elvetjük az európai utópiát, a szabadság fogalmával kapcsolatos. Amióta csak felmerült az Európai Unió ötlete, kezdettől fogva úgy képzelték, hogy példamutatóan tiszteletben tartja a szabadság­ jogokat. Arról győzködtek minket, hogy több szabadságot kapunk, mert hatályon kívül helyeznek számos korlátozó törvényt. Emlék­ szünk, négy uniós szabadságjogon alapult az európai integráció: a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása. De egy adott pillanattól az Uniót egyre inkább tilalmakhoz és utasításokhoz kezdték kötni, nem pedig a szabadsághoz. Mi, európaiak, Lengyelországban is egyre gyakrabban hallunk olyat, hogy valamit nem szabad nekünk. Nem szabad, mert az Európai Unióhoz tar­ tozunk, az pedig állandóan megtilt valamit – például nem szabad támogatni egy iparágat, nem szabad szénnel tüzelni a kályhában, nem szabad hagyományos villanykörtét becsavarni és így tovább, és így tovább.

Tehát ma több a tilalom és a bürokratikus előírás, mint a szabad­ ság, noha az lett volna az integráció célja. Emiatt is repedeznek az európai integráció alapjai.

Ezért is érdemes elgondolkodni azon, hogyan használhatnánk arra a válság szakaszát, hogy megreformáljuk az Uniót, főként ezen a két területen: 1. kevesebb bürokrácia és több szabad verseny legyen, valamint 2. nagyobb biztonságban éljünk, kevésbé legyünk kitéve a külső sokkoknak. Ehhez kapcsolódik még a szubszidiaritás fogalma, melynek értelmében alulról kell építeni az egész politikát, nem pedig felülről, ki kell használni az európaiak potenciáljában rejlő lehetőségeket. Ez pedig gigantikus potenciál mind gazdasági, mind pedig társadalmi értelemben véve. Európa tényleg a rend­ kívüli lehetőségek kontinense.

Íme tehát a két, politikailag hihetetlenül fontos elem: több szabadságot, több biztonságot.

A bársonyos keresztényüldözés

Van még egy harmadik elem, amelyet állandóan emlegetek. Az európai utópia fájdalmas identitásválságot is okozott, amely ahhoz kapcsolódik, hogy nincs igazi válasz erre az alapkérdésre: milyen értékeket kell szolgálnia ma Európának ahhoz, hogy megőrizhesse örökségét? Hogyan viszonyulnak ezek az értékek azokhoz az elvekhez, amelyeket ma népszerűsítenek a kontinensünkön? Több nemzedéknek építjük Európát, vagy ahhoz az elvhez tartjuk magunkat, hogy „utánunk az özönvíz”, utalva a bevezetésben említett bibliai példára? Lehet, hogy tényleg úgy élünk, mint Noé napjaiban? Ha igen, akkor minél előbb ismerjük fel közöttünk a bárkát építő Noét, annál jobb, annál kevesebb kárt szenvedünk. Korunkban a pátriárka családját és őt magát is egy társadalmi csoportnak vagy egy egész nemzetnek kell helyettesítenie.

A közel­keleti egyházak pátriárkái a legutóbbi időkben igen meg­ lepő és hihetetlenül fontos tanúságtétellel szolgáltak. Történeteket mesélnek arról, hogy milyen sokkhatást szenvednek el az Európába érkező menekültek, azok a keresztények, akik a vallásüldözés elől menekülnek a Közel­Keletről Európába. Mi váltja ki ezt a sokkhatást? Nos, azt hitték, hogy Európában a kereszténység oázisába érkeznek. Ott életüket és vérüket áldozták azért, hogy védjék a hitet, meg voltak győződve arról, hogy ha eljutnak Európába, itt olyan emberekkel találkoznak, akik ugyanolyan erős hitben élnek, mint ők odaát, ál­ dozatra, akár vértanúságra is készek. Aztán eljönnek Európába, ahol megrázó élmény vár rájuk, mert ez a kontinens ugyanolyan idegen számukra, mint az a világ, ahonnan elmenekültek. Hangsúlyozom, hogy itt a Nyugatról beszélünk. Persze szívélyesen fogadják őket különböző keresztény közösségek, az ilyen közvetlen találkozás olyan emberekkel hozza össze őket, akik gondjukat viselik, segítik őket. De hát ezek a jövevények nem élnek elszigetelten Európában, szabadon mozognak az egész nyilvános térben. Megfigyelhetik hát az őket körülvevő világot, és megrémülnek attól, hogy ilyen borzasztó messzire távolodott már Európa a kereszténységtől. Megrázó élmény számukra az, hogy a nyilvánosság tere nálunk teljesen deszakralizált, a média vallásellenes, támadják a keresztény hitet Európában, ahová a vallásüldözés elől menekültek. Úgy érzik, lelki szinten itt ugyan­ olyan ádáz harcot folytatnak a vallással, vagyis csöbörből vödörbe kerültek. Itt úgynevezett bársonyos keresztényüldözéssel találják szemben magukat, de nem lőfegyverrel, hanem a média és a politika erejével harcolnak az ellen a vallás ellen, amelyért annyian áldozzák és áldozták az életüket mindennap. Mi lett abból az Európából, amely­ be a reményeiket vetették, ahová vágytak, amiről álmodtak? Olyan világot találnak itt, amelyet nem értenek és nem fogadnak el.

Azt jelzi ez a tanúságtétel, hogy komoly bajok vannak, valami na­ gyon ijesztő történik az európai identitással. Ezen tényleg nagyon komolyan el kell gondolkodnunk mindannyiunknak, akik keresz- tények vagyunk. Nincs bennünk erős apostoli tudat, pedig nekünk is tanúskodnunk kell az életünkkel arról, hogy mit jelent keresz­ ténynek lenni. Akik megvallják a hitüket, azoknak kötelességük tanúságot tenni a közéletben.

Politikusként nem lehetünk naivak, mert akkor nagy hibát követünk el az államközi kapcsolatok terén; keményen védenünk kell az érdekeinket. Egyesek úgy érvelnek Lengyelországban, hogy a nemzeti érdek védelme valamiféle tisztességtelenség, hisz benne vagyunk az Európai Unióban. Bebeszélik nekünk, hogy sosem lesz már nemzeti érdek, mert mindannyian valamiféle utópista közösségben fogunk élni, minek állnánk hát ki az igazunk mellett. Nem így van, mert folytatódik megállás nélkül az érdekek játszmája az államok között, az Unión belül is. Ha végigkísér jük a menekültekről folytatott vitát, az európai migrációs hullám mi­ att kialakult válságot, ha elolvassuk a dokumentumokat és a közvetlen beszámolókat, eszünkbe juthat, mit mondott Andrzej Duda köztársa­ sági elnök 2015 szeptemberében, külföldi felszólalásaiban is, hogyan mutatta be a menekültválságra adott válasz lengyel koncepcióját. Ez olyan pillérekre épült, mint a külső határok védelme és a konfliktusok helyén, a Közel­Keleten nyújtott segítség, amely reményt adhat minden menekültnek arra, hogy visszatérhet az otthonába. Aztán a lengyel kormány és az egész Visegrádi Csoport is elismételte ugyan­ ezt. Ekkor teljes mértékben figyelmen kívül hagyták, elvetették ezt a véleményt; azt mondták, a lengyel kormány érzéketlen, különböző lépéseket tettek annak érdekében, hogy megváltoztassák a véleményünket, megpuhítsanak, megtörjenek minket, hogy Lengyelország is megnyíljon e migrációs hullám előtt.

Mi ekkor kemények voltunk, de kellett ezért bizonyos politikai árat fizetnünk, rontotta az imidzsünket Nyugaton. Az ellenzék is kíméletlenül támadta a hatalmat Lengyelországban. Ma, több mint egy év elteltével pontosan ugyanazt mondja az európai politikusok többsége, mint mi, még egyes brüsszeli politikusokat is beleértve: a határvédelemmel kell kezdeni, a konfliktusok helyén kell segítséget nyújtani, folytatni kell az együttműködést Törökországgal, hogy segítse ezeket az embereket az Unió határain kívül. Jobb a menekülés helyéhez minél közelebb segíteni nekik, mint Európába küldeni őket. Az Unió eljutott arra a pontra, ahol már tíz­tizenöt hónapja is lehettünk volna. Komoly árat kell fizetnünk azért, hogy nem hallgattak ránk és a Visegrádi Csoportra: számos társadalmi és biztonsági probléma merült fel azóta. Tehát azért kell fizetnie Európának, mert nem hallgatott azokra az országokra, amelyek más véleményen voltak, mint a legerősebb államok. Leckét kaptunk arról, hogy ha tényleg léteznie kell európai közösségnek, akkor ebben nem lehetnek hegemónok.

Néha különböző államokból és különböző nézőpontokból jobb megoldásokat javasolnak, mint a hegemón politikai döntési köz pontokból. És ez is olyan lecke, amelyet meg kell próbálnunk meg­ értetni Európával, és erre is alapozhatjuk a pozíciónkat. Ha nem hallgatunk egymásra, nagyon érdekes ötletek mennek veszendőbe, nem jutunk el a helyes megoldáshoz. Többször kell hallgatnunk egymásra Európában, különben mindnyájan veszítünk.

A könyv folytatásában kifejtek még egy gondolatmenetet: mit jelent valódi kötelékekre, nem pedig utópista tervezetre építeni.  A régiónkba tartozó országok közösségéről van szó. A lengyel politikának ugyanis fontos feladata a közép­európai politika újjáépítése. Helyre kell állítani azokat a kapcsolatokat, amelyek évszázadokon át léteztek Közép­Európában, de az utóbbi években nagyon elhanyagoltuk ezeket.

Nagyon sokat tettek annak érdekében, és ebben sajnos néhány lengyel keze is benne volt, hogy kiiktassák Közép­Európát mint az európai politika elemét. Lengyelország a legnagyobb államok fel­ tétel nélküli szövetségese akart lenni. Tehát figyelmen kívül kellett hagyni ezt az elviselhetetlen Közép­Európát. Pedig pont fordítva van, hisz a lengyel államérdek azt követeli, hogy építsük fel, keltsük életre a közép­európai politikát.

Sok központ harcol e koncepció ellen. Döbbenetes, hány támadást indítottak ellene külpolitikai szaklapoknak mondott orgánumokban.

Azt mondják, lejáratjuk magunkat, inkább a járási bajnokságban játszunk, nem az első ligában. Nagyon sértő meghatározásokat kapnak a régiónk más országai, különös tekintettel a Visegrádi Csoport másik három tagjára. Vajon segíteneke abban az ilyen jelzők, hogy jó kapcsolatokat építsünk ki a szomszédainkkal? Nyíltan ki kell mondanunk: az ilyen tevékenység ellentétben áll a lengyel államérdekkel, politikailag ellenséges.

Egy év elteltével már látható, milyen jól választottunk, hogy fel­ élénkült a politika Közép­Európában, milyen pozitív hatással van ma ez az egész Unióra. Ma együttműködést folytatunk a Háromtenger­kezdeményezés keretében, vagyis a Balti­, az Adriai­ és a Fekete­tenger közti térségben. Ez különösen akkor működik, ha a közép­európai tényleges biztonság fejlődéséhez kapcsolódik, erősödik a NATO keleti szárnya, amint azt világosan mutatta a bukaresti csúcs, ahol e térség mind a kilenc állama köztársasági elnöki szinten képviseltette magát. Közös nyilatkozatot írtunk alá, melynek eredményeképpen újabb fon­ tos döntések születtek a varsói NATO­csúcson. Remekül működik a lengyel–horvát fejlődési tengely. Ez komoly és reális politika. És nagy feladat is. Láthatjuk, mennyi minden függ a koncepciótól, mert ha jó ötlettel állunk elő, később szívesen csatlakoznak hozzá partnerek.