Nem sértődhetünk meg egymásra. Soha nem volt még ennyire szükség a párbeszédre Budapest és Varsó, valamint a régió többi fővárosa között – érvel a Varsói Egyetem professzora a Rzeczpospolita hasábjain. Ugyanezen az oldalon Deme Dániel, a Hungary Today főszerkesztője a kölcsönös megértés lehetőségeiről elmélkedve, hasonló következtetésre jut.
Megérteni a jóbatárokat
A lengyelek és a magyarok az egyre erősödő európai és egyetemes geopolitikai változások résztvevői. Nem annyira az ukrajnai háború kapcsán, mint inkább a Közép- és Kelet-Európa jövőjéért folytatott versenyt illetően. Ráadásul most olyan időszakba lépünk, amikor a kínai-amerikai küzdelmek és az Európai Unió előtt álló egzisztenciális kihívások fokozódnak. – állítja a szerző, aki a következtetéséhez végigveszi a legfontosabb csomópontokat.
Kiindulópontja az ukrajnai háború idején felszínre került ellentét. Ugyanakkor azonban megjegyzi, hogy „a magyar miniszterelnök stratégiai döntései már jóval korábban sok tekintetben inkább Németországéhoz álltak közelebb, mint Lengyelországéhoz. A Visztula menti konzervatívok számára – akik általában kritizálják Németország külpolitikáját – egy ilyen konvergencia különösen fájdalmas.” A szerző szerint a berlini politikához idomul az is, hogy „nagy jelentősége volt a Moszkvával és Pekinggel fenntartott gazdasági kapcsolatok fejlesztésének. Orbán Viktor az elmúlt években a geoökonómiai kapcsolatok elmélyítésére is nagy hangsúlyt fektetett mindkét fővárossal. A német stratégiához hasonlóan Magyarország is olcsó orosz nyersanyaghoz kívánt hozzájutni. Ennek eredményeként a Roszatom által biztosított technológián alapuló atomenergia-bővítés, valamint az orosz Török Áramlat gázvezeték üzemeltetését lehetővé tevő kapcsolatok jöttek létre. Ezzel párhuzamosan bővültek az üzleti kapcsolatok a magyar berendezkedés és az orosz oligarchák között. Budapest hosszú évek óta politikai, kulturális és oktatási kapcsolatokat is ápol Pekinggel. A Duna megnyílt a kínai gazdasági beruházások előtt, beleértve azokat is, amelyeket az Öv és út kezdeményezés részeként valósítottak meg.”
Grosse szerint ez Orbán több lábra támaszkodni kívánó politikájából fakad: „A gazdasági kapcsolatok elmélyítése Moszkvával és Pekinggel Orbán többvektoros politikáját szolgálta. Az ötlet az volt, hogy diverzifikálják a kapcsolatokat a Nyugattal, elsősorban Washingtonnal és Berlinnel, valamint bővítsék a kapcsolatokat Pekinggel, Moszkvával és Ankarával. Ez emlékeztetett Németország többpólusú törekvésére, és az Egyesült Államokkal (és bizonyos mértékig Franciaországgal) való kapcsolatok kiegyensúlyozására Moszkvával és Pekinggel való kapcsolata révén.”
A professzor ide sorolja Magyarországnak az ukrajnai háborúval kapcsolatos, a lengyeltől eltérő álláspontját is: „Berlin és Budapest is a lehető leghamarabb szeretné lezárni ezt a konfliktust, nem csak a biztonsági kérdések és az elhúzódó háború gazdasági költségei miatt. Mindkét főváros nem hiszi, hogy Moszkva katonailag vagy gazdasági szankciókkal legyőzhető. Úgy vélik, hogy a háború egyre nagyobb költségekkel jár az amerikai szövetségesek számára Európában, és katonai kockázatot is jelent számukra. Ráadásul tönkreteszi a vágyukat, hogy több vektoros vagy többpólusú stratégiát dolgozzanak ki.”
A szerző szerint ezek a stratégiai különbségek megosztják Varsót és Budapestet, ugyanakkor uniós szinten jóval több a közös pont: „Budapest és Varsó között több a közös érdek az EU és Közép-Európa jövőjét illetően. A jobboldali kabinet mindkét fővárosban támogatja a közép-európai együttműködést, bár ennek az együttműködésnek a hangsúlyait kissé eltérően látják. Magyarország elsősorban a Visegrádi Csoporton belüli kapcsolatok elmélyítésében gondolkodik, valamint történelmi partnerével, Ausztriával. Lengyelország egyre inkább az országok szélesebb csoportjával való együttműködésben gondolkodik, elsősorban a Három Tenger Kezdeményezésen belül, valamint a NATO-szövetség keleti szárnyán belül. Sokkal inkább a Kijevvel való stratégiai együttműködésre összpontosít. Budapest törődik a térségünk országaiban élő kisebbségével, ami elsősorban Ukrajnával, Szlovákiával és Romániával való kapcsolatokban jelent gondot.
A budapesti és a varsói konzervatív kormánynak több a közös vonása az EU-ügyekben. Egyöntetűen ellenzik a jelenlegi integrációs trendeket, elsősorban a hatalom brüsszeli központosítását a nemzeti hatóságok hatáskörének rovására. Ezért nem akarják a demokrácia további korlátozását a tagállamokban. Nemcsak az EU-intézmények hatáskör-bővítése ellen lázadnak, hanem a helyi választásokba való beavatkozásuk, a nemzeti alkotmányok marginalizálása és az európai társadalmakra vonatkozó értékrendi választások ellen is. Nem értenek egyet azzal, hogy az integrációnak jogi és pénzügyi kényszer módszereit kellene alkalmaznia, különösen akkor, ha a kisebb országokat leszavazzák az uniós struktúrákban.”
A jó kapcsolatok jegyében ezeket a különbségeket toleranciával és nagyobb megértéssel kell megközelíteni, el kell magyaráznunk a partnereinknek az érvrendszerünket. „Nem sértődhetünk meg egymásra. Soha nem volt még ennyire szükség a párbeszédre Budapest és Varsó, valamint a régió többi fővárosa között”- zárja sorait.
A ciklon szemében
A Rzeczpospolita véleményrovat egy teljes oldalt szentel Magyarországnak. Az oldal másik cikkében, a Hungary Today főszerkesztője, Deme Dániel publicisztikája olvasható „Barátság a ciklon szemében” címmel, amelyben hasonló következtésekre jut.
Szerinte a történelmi hagyományaink mellett, ma is élnek, fennmaradtak „a közös értékek, nemzeti törekvések, és jövőkép. Ezek azok, amelyekre kihívást jelentenek a külső fenyegetések és a társadalmain belüli alapvető megosztottság, amelyet ma tapasztalunk. A kérdés azonban az: kivel akarunk és tudunk stratégiai értékszövetséget kötni, ha nem egymással? Csak körül kell nézni Lengyelországban, ki fogja olyan megértéssel és rokonszenvvel megosztani elképzelésünket, mint Magyarország?” – teszi fel a kérdést,, majd rögtön rámutat egy fontos jelenségre: “A probléma nem az, hogy az orosz invázióval kapcsolatos álláspontunkról vagy a Joe Biden-adminisztrációval való együttműködésről vitatkozunk. Éppen ellenkezőleg, az a probléma, hogy egyáltalán nem vitatkozunk. Ez a hideg, udvarias, kimért csend, ami a jelenlegi lengyel-magyar kapcsolatokat jellemzi, talán rosszabb, mint egykor Nyikita Hruscsov kiabálása és az íróasztalon ütögetni a cipőjét. Vállalnunk kell a kockázatot, és el kell kezdenünk beszélni – tisztelettel, hozzáértéssel és a jövőt szem előtt tartva – szögezi le.
„Különböző érdekcsoportok vannak, amelyek ki akarják aknázni a különbségeinket. Képtelenségünk intenzív és pozitív párbeszédre mennyei mannát mindazok számára, akik régóta álmodoznak a Visegrádi Négyek szövetségének aláásásáról. Tökéletes ajándék ez Moszkvának, Brüsszelnek és Washingtonnak egyaránt, akiknek a szabadságnak és a független szellemnek ez a kis, megszelídíthetetlen foltja Európa térképén mindig is szálka volt a szemükben. Elég csak elolvasni a nyugati médiában a végeláthatatlan cikkeket, amelyek évszázados barátságunk állítólagos összeomlását ünneplik. Nem hagyhatjuk, hogy igazuk legyen, nem ők diktálhatják barátságunk narratíváját, nem ők írják ennek a sagának a következő fejezetét!”
A szerző a végkövetkeztetésben egészen történetfilozófiai magasságokba röpíti az olvasót: „Sok múlik azon, hogy sikerül-e megtalálnunk a közös hangot, és hogy időben megszólalunk-e. A nyugati civilizáció dominója összedől körülöttünk, még a visegrádi szövetségen belül is. Lényegében Budapestről nézve a keresztény Európa és a polgári értékek két bástyája maradt: Lengyelország és Magyarország. Ennyi, nincs több hátra. Ezért nem tehetjük a szomszédságunkban zajló háborúval kapcsolatos álláspontunkat az egyetlen kritériummá annak, hogy továbbra is szövetséget kötünk-e örökségünk védelmében. Ez olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak.”