80 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a szovjet Vörös Hadsereg Voronyezsi Frontjának támadása a magyar 2. hadseregnek a Don folyó mentén kialakított védelmi állásaival szemben, mely a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb vereségéhez vezetett.
A doni katasztrófa kiemelt helyet foglalt el a magyar emlékezetpolitikában, hiszen szinte nem volt olyan család, akinek a közelebbi-távolabbi rokonai közül egy vagy több ne járta volna meg a "véres Don" partját. Az 1945 és 1989 közötti magyar történetírás alapvetően kerülte a téma alaposabb feldolgozását és ha foglalkozott is vele, akkor erősen negatív színben láttatta a magyar 2. hadsereg szereplését az kommunista gondolkodás jegyében. A rendszerváltás után nyílt csak lehetőség a történések objektívebb értékelésére, azonban az elmúlt 30 év sem volt mentes a magyar csapatok szereplése kapcsán kipattanó vitáktól.
A magyar 2. hadsereg felállítására még 1942 elején került sor. Alárendeltségébe a következő alakulatok tartoztak: a III., a IV. és a VII. hadtest (3-3 könnyű hadosztállyal), az 1. páncéloshadosztály, az 1. repülőcsoport, valamint különböző hadsereg-közvetlen egységek (például munkaszolgálatos századok). Élén vitéz Jány Gusztáv vezérezredes állt. A hadsereg élelmezési létszáma felállításakor 207 000 fő volt, az 1942 őszén és telén a frontra kiküldött váltásokkal együtt azonban összesen több mint 250 ezer főben (benne 37 ezer 300 munkaszolgálatosban) lehet meghatározni a magyar 2. hadsereg kötelékében 1942-1943 folyamán frontszolgálatot teljesítettek létszámát.
A hadsereg keleti frontra történő kiszállítására még 1942. április 17. és június 27. között került sor., ahol július 9-én a német B Hadseregcsoport (élén: Maximilian von Weichs tábornagy) alárendeltségébe kerülve a Don folyó partján vetették be egy közel 200 kilométeres frontszakaszon a Sztálingrád városa és a Kaukázus felé előretörő német csapatok szárnyának biztosítása, valamint a folyó nyugati partján létesült szovjet hídfőállások (Uriv, Korotojak, Scsucsje) felszámolása végett. Habár július 18. és szeptember 16. között a magyar csapatok (német segítséggel) számos támadást indítottak a hídfőkkel szemben, azok közül csak az egyiket (a Korotojaknál lévőt) sikerült felszámolniuk és jelentős veszteségeket szenvedtek.
Ezután a hadsereg tartós védelemre rendezkedett be, azonban az alakulat méreteihez képest túl nagy kiterjedésű frontszakaszon nem sikerült erős és mélységében tagolt védelmi állásokat kiépíteni a magyar csapatoknak. További gondot jelentett a megfelelő mennyiségű és minőségű fegyverzet hiánya is. A magyar hadiipar ugyanis nem volt képes kielégíteni a hadra kelt sereg technikai igényeit. A németektől 1942 nyarán kapott tüzérségi eszközök (köztük például az 1939-ben a lengyel hadseregtől zsákmányolt 10 cm-es M14/19-es könnyű tarackok), páncélosok, gránátvetők és géppisztolyok sem enyhítették komolyabban a hiányosságokat. Nem rendelkezett a hadsereg megfelelő tartalékokkal sem (egyetlen komolyabb tartaléka a német Cramer-hadtest volt). 1943 januárjára a szállítási problémák miatt a csapatok élelmezési és ruházási helyzete is jelentősen leromlott. Lovaik nagy részéről is le kellett mondaniuk, hiszen azok nagy része elpusztult volna az első vonalban uralkodó viszonyok között - ezzel azonban jelentősen lecsökkent a csapatok, különösen a tüzérség mozgékonysága.
A szovjet Vörös Hadsereg 1942. november 19-én nagyarányú támadást indított Sztálingrádnál, melyet a következő hetekben északi irányban újabb offenzívák követtek. A szovjet csapatok sorra törték át a német 6., a román 3. és az olasz 8. hadsereg védelmi állásait. 1943. január 12-én aztán a magyar 2. hadsereg arcvonalán is támadásba lendült a Vörös Hadsereg Voronyezsi Frontjának (élén: Filipp Golikov altábornagy) 40. Hadserege (élén: Kirill Moskalenko vezérőrnagy) Urivnál, azonban a főerők támadása csupán január 14-én vette kezdetét három irányból. A szovjetek célja a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg részeinek bekerítése és megsemmisítése, majd a Liszki és Kantyemirovka között a Rosztovba vezető vasútvonal elfoglalása volt, hogy ily módon kedvező előfeltételeket teremtsenek a német 2. hadsereg (élén: Hans von Salmuth vezérezredes) ellen indítandó támadáshoz és a Harkov, illetve a Donyec-medence felé irányuló előretöréshez.
A magyar 2. hadsereg helyzetét már a január 12-ei támadás is megrendítette, azonban a szovjet főerők január 14-ei bekapcsolódása a műveletbe óriási katasztrófával járt: gyakorlatilag a hadsereg arcvonának kettészakadását eredményezte. A III. hadtest (élén: Stomm Marcel vezérőrnagy) északon rekedt és a német 2. hadsereg alárendeltségébe került, a IV. hadtest (élén: Heszlényi József altábornagy) egyes részeit teljesen szétverték, két hadosztályát pedig január 16-án katlanba zárták. Az északról és az olasz védelem összeomlása után délről is fenyegetett VII. hadtestet (élén: Legeza János vezérőrnagy) szintén a bekerítés fenyegette – sürgősen el kellett volna tehát rendelni az egység visszavonulását.
Azonban Adolf Hitler és a magyar Honvéd Vezérkar főnöke (vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes) megtiltották a visszavonulást, ezért Jány kezdetben nem engedélyezte azt a csapatoknak. Szabó Péter és Számvéber Norbert A keleti hadszíntér és Magyarország 1941 – 1943 című könyvükben a következőt írják Jány döntésével kapcsolatban : “Ő talpig katona volt, a parancsmegtagadás, vagy a katonai eskü megszegése távol állt tőle. Sem Horthy kormányzótól, sem a Honvéd Vezérkar főnökétől, sem a honvédelmi minisztertől, de még […] Hennyey Gusztáv altábornagytól, a honvédség gyalogsági szemlélőjétől sem kapott eligazítást, amely a bekövetkezett helyzetben egyfajta támpontot jelentett volna számára. Őrlődött a feltétlen engedelmesség és a csapatai megóvásának kötelezettsége között. Az előbbit választotta, s ez lett az ő tragédiája is. […] 1943. január 15-ét követő szinte valamennyi intézkedését és cselekedetét a kétségbeesés, s némi zavarodottság jellemezte és vezérelte, jóllehet hasznos döntéseket ekkor már nemigen hozhatott. Persze kérdés, hogy a Magyar Királyi Honvédség tábornoki karában lett volna-e olyan bátor és határozott egyéniség, aki a kritikus, 1943. január 15-16-i napokban mégis önálló lépésre szánja el magát.”
Végül január 17-én Jány mégis elrendelte a visszavonulást, ám a későn megkezdett művelet főleg a VII. hadtest számára súlyos veszteségeket eredményezett. Jelen sorok írójának családjából is két fő a VII. hadtestnél szolgált ekkor: apai dédnagyapám testvére, Vécsei László őrvezető a 23. könnyű tüzérezrednél, anyai dédnagypám testvére Zsebik István pedig a hadtest híradószászlóaljánál. Több ezer bajtársukhoz hasonlóan ők sem tértek haza onnan. Ám a támadók taktikai hibái, valamint egyes magyar egységek bátor kitartása lehetővé tette, hogy a csapatok egy része végül sikeresen visszavonulhasson nyugat felé.
Január 20-án a IV. hadtest bekerített részeinek sikerült kitörnie a szovjet csapatok gyűrűjéből és csatlakoznia a visszavonuló erőkhöz. Január 22-én Hitler engedélyezte a német B Hadseregcsoport parancsnokságának a magyar 2. hadsereg kivonását az arcvonalból. A magyar csapatok hátravonását a Vargyassi-csoport (élén: Vargyassi Gyula vezérőrnagy) és a Cramer-hadtest alakulatai biztosították. A III. hadtest csak később vonult vissza, súlyos harcok közepette. Német egységekkel együtt a szovjetek bekerítették és mintegy “vándorló katlant” képezve verekedte magát vissza nyugat felé - súlyos veszteségeket szenvedve. Február 2-án a hadtest maradványai végül kitörtek a gyűrűből és csatlakoztak a magyar 2. hadsereg maradványaihoz, melyek később a Dnyepertől nyugatra gyülekeztek.
A magyar 2. hadsereget áprilisi 24. és május 30. között hazaszállították Magyarországra. Az alakulat vesztesége 1942 tavasztától 1943 tavaszáig kb. 128 000 halott, sebesült, eltűnt és hadifogoly volt (ebből kb. 95 000 fő az 1943 januári és februári harcok során került veszteséglistára). Arányaiban a legsúlyosabb veszteséget a munkaszolgálatosok szenvedték el: közülük gyakorlatilag minden második meghalt vagy hadifogságba esett. Az anyagi veszteség 70% körüli volt.
Összeségében elmondható, hogy a magyar alakulatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a szovjet offenzíva alatt. Sikeresen megakadályozták, hogy a támadás súlypontjain technikai és létszámbeli fölényt képező szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő seregtesteket. Azonban mindezért cserébe roppant súlyos veszteségeket szenvedtek.
Újhelyi János Ábel
Borítókép: Magyar, román, olasz és német hadifoglyok 1943 elején. - Wikipédia