78 évvel ezelőtt 1944. október 2-án ért véget az 1944. augusztus 1-jén kezdődő varsói felkelés, mely során a lengyel Honi Hadsereg tagjai megpróbálták saját erőből kiűzni Varsóból a német megszállókat. Érdemes röviden megemlékeznünk az akkor történtekről az évforduló kapcsán.

Varsó 1939. szeptember 27-én kapitulált a német Wehrmacht egységei előtt, majd október 1-jén a náci csapatok ünnepélyesen is bevonultak a városba, mely ettől kezdve a Lengyel Főkormányzóság néven a Harmadik Birodalomnak alárendelt terület lett. A nemzetiszocialista ideológia alapján halálra vagy legjobb esetben is rabszolgasorsra szánt lengyel lakossággal szemben már a kezdetektől fogva kegyetlenül bántak a megszállók. A következő öt évben több tízezer varsói polgár esett áldozatul a németek kegyetlenkedéseinek.

A lengyel Honi Hadsereg katonáinak egyik őrjárata a felkelés első napjaiban

1944 nyarára aztán a Harmadik Birodalom ezerévesre szánt építménye megroskadt. A náci hadigépezet egy háromfrontos háborúban őrlődött fel egyre gyorsabb ütemben: keleten a szovjet Vörös Hadsereg, Olaszországban és Franciaországban pedig a nyugati szövetségesek szorították vissza fokozatosan az egykor verhetetlennek hitt Wehrmacht egységeit. 1944. június 5-én felszabadult Róma, június végére megszilárdult a szövetségesek normandiai hídfője. A legnagyobb sikert azonban a Vörös Hadsereg érte el, ugyanis annak alakulatai a június 22-én indult Bagratyion Hadművelet során gyakorlatilag teljesen szétverték a német Közép Hadseregcsoportot és egészen Varsóig törtek előrre.

A lengyel ellenállásnak a londoni lengyel kormányhoz hű szárnya, a Honi Hadsereg (Armia Krajowa, a továbbiakban: AK) ekkor elérkezettnek látták az időt arra, hogy megpróbálja (legalább is részben) önerőből felszabadítani Varsót. Az AK vezetése ugyan is attól félt, hogyha kizárólag a Vörös Hadsereg révén nyeri el a város a szabadságát, akkor nagyobb esélye lesz annak, hogy a háború után Lengyelország szovjet megszállás alá kerül.

Így tehát annak hírére, hogy szovjet harckocsi-csapatok nyomultak be Varsó elővárosába, Pragába, Tadeusz Bór-Komorowski tábornok, az AK főparancsnoka augusztus 1-jén 17 órakor parancsot adott a felkelés kirobbantására. A városban ekkor nagyjából mindössze 14 000 főnyi német katonai és rendőri erő állomásozott, így az AK 40-50 000 harcosából és a hozzájuk csatlakozó több tízezer civilből álló felkelő egységek viszonylag könnyen, mindössze három nap alatt ellenőrzésük alá vonták a város nagy részét, miközben rengeteg német fegyvert zsákmányoltak és több száz hadifoglyot is ejtettek.

Bór-Komorowski tábornok és von dem Bach-Zelewski a kapituláció után

Legfontosabb céljukat, a két Visztulán átívelő híd elfoglalását azonban nem tudták megoldani, ugyanis azokat 56 német katona megújuló rohamaik ellenében is megtartotta. Ekkor még sokan nem sejtették, hogy ez az esemény a későbbiekben döntő módon fog hozzájárulni a felkelés bukásához. Elkövettek azonban a felkelők egy másik súlyos hibát is: csapataikat szétszórtan vetették be és így nem tudtak mindenhol kellő erőfölényt kialakítani az egyébként meglepett és javarészt tapasztalatlan német helyőrségi erőkkel szemben.

Hitler Heinrich Himmler SS birodalmi vezetőre bízta a felkelés vérbe fojtását, aki azonnal Varsóba vezényelte a Dirlewanger SS-ezredet, Bronyiszláv Kaminszkij orosz állományú RONA SS-rohamdandárját, néhány SS-rendőralakulatot, és egyéb megerősítő alakulatokat. A körülbelül 25 000 fős légierővel, nehéztüzérséggel és páncélosokkal is támogatott német harccsoport élére Erich von dem Bach-Zelewski SS-Obergruppenführer und General der Polizei, a hírhedt partizánvadász tábornok került.

Augusztus 5-én a német alakulatok hozzákezdtek a felkelés leveréséhez, a város lerombolásához, és eközben a polgári lakosság részben célzott, részben alkalmi jellegű lemészárlásához. Főleg az orosz SS-katonák tűntek ki kegyetlenségükkel, mely végül még a német felettes parancsnokság felháborodását is kiváltotta és ahhoz vezetett, hogy augusztus 26-án egy német tábori bíróság halálra ítélte parancsnokukat, Kaminszkijt, akit aztán ki is végeztek.

A támadók brutalitása ellenére a felkelők hősiesen kitartottak. Házról házra, barikádról barikádra folytatták elkeseredett harcukat az egyre több erősítést kapó németekkel szemben. A nyugati szövetségesek ugyan megpróbáltak légi úton segítséget nyújtani a lengyeleknek, azonban mivel az angolszász gépek kezdetben nem szállhattak fel szovjet repterekről, az akció csak csekély eredményekkel járt. Később ugyan a Vörös Légierő is dobott le ellátmányt a felkelőknek, de a szovjet csomagok elkésettségük mellett még javarészt haszontalanoknak is bizonyultak.

A felkelés központi emlékműve Varsóban

A történészek többsége szerint a Szovjetunió nem kívánt igazán segíteni a londoni korményhoz hű lengyeleknek, akikben Sztálin a háború utánra veszélyes ellenséget látott, így érdekében állt a németek általi kivéreztetésük. Más részről azonban a szovjetek teljes erőbedobással ostromolták szeptember közepéig Pragát, illetve az előváros elfoglalása után néhány zászlóaljnyi szovjet és lengyel katona átkelt a Visztulán, hogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot a felkelőkkel és valószínűleg, ha a hidakat a felkelők korábban megszerzik akkor akárhogy is gondolkodott Sztálin, nem zárkózhatott volna el az AK támogatása elől. Ma már a szovjet katonai jelentések alapján azt is tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg erői kimerültek a Bagratyion hadművelet végére, így nehéz pontosan megítélni azt, hogy milyen mértékű segítséget tudtak volna nyújtani a fentebb felsoroltakon kívül a lengyeleknek, ha megvan hozzá az erős politikai akarat.

Az egyedül maradt lengyelek fokozatosan egyre kisebb területre szorultak vissza és szeptember végére már csak a belváros egy részét és néhány aprócska gócpontot tartottak a kezükben. Bór-Komorowski tábornok belátva a további ellenállás hiábavalóságát és kímélve akarván megmaradt embereit, október 2-án fegyverszünetet kért az ellenségtől, majd aláírta a kapitulációt.

A 63 napos felkelés alatt mintegy 15 200 AK tag vesztette életét vagy tűnt el, további 15 000-en pedig megsebesültek. A kapituláció után, október 4-én német fogságba esett felkelők száma 10 697 fő volt. A németek vesztesége mintegy 10 000 és 25 000 közé tehető. A civil lakosságból több mint 160 000-en haltak meg a harcok során vagy a nácik kegyetlenkedései következtében. Varsó nagy része októberre romokban hevert, ami megmaradt annak a nagy részét pedig a németek a következő hónapokban szisztematikusan lerombolták.

Habár a felkelés végül elbukott, a lengyel Honi Hadsereg tagjai és Varsó lakossága szép tanúbizonyságát adták a bátorságnak és a szabadságvágynak, örökségük pedig mindmáig meghatározza a lengyel társadalom gondolkodását, melyet jól szemléltet a lengyel fővárosban kihelyezett, a felkelésnek emléket állító több száz emléktábla és szobor is.

ÚJÁ