Az elmúlt napokban két őszinte, fontos és alapos áttekintés született a lengyel-magyar kapcsolatok témájában az orosz-ukrán háború idején. Honlapunkon, a Mandiner folyóirattal együttműködésben elsőként Marek Kuchciński, a lengyel Szejm külügyi bizottságának elnökének válaszcikkét közöljük, alább pedig, amely Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke írása olvasható, amely a magyar álláspontot mutatja be.

 

Marek Kuchciński: A leigázástól csak a megszállók felett aratott győzelem menthet meg bennünket.

Május 18-án jelent meg a wPolityce.pl portálon az a lengyeleknek szóló írás, melynek szerzője Németh Zsolt barátom, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. A cikkben a szerző a lengyel-magyar barátság szellemében magyarázza el Magyarország álláspontját a jelenleg is zajló orosz-ukrán háborúról. Ez egy fontos szöveg. Szeretném néhány pontban bemutatni, hogyan néz ki ez a helyzet lengyel nézőpontból.

Tudjuk, hogy a jelenkori nemzetközi kapcsolatokat nem lehet a történelmi érzelmek vagy ellenérzések alapján alakítani. Mégis tisztáznunk kell ezeket azon nemzetek történelmi emlékezete fényében, melyek nevében és felhatalmazásából beszélünk.

I. Milyen is tehát a lengyelekben élő sztereotípia a magyarokról és magyarságról? A lengyelek magyarokhoz való viszonya annak megismétlése, amit Németh Zsolt írt a magyarok lengyelekhez való viszonyáról: „A lengyel-magyar barátság a magyar nemzeti identitás része”; ugyanígy részét képezi ez a lengyel identitásnak is. Ezt azonban nem lehet megmagyarázni a történelemre való visszautalás nélkül.

A lengyel-magyar kapcsolatok évszázadok óta különleges jelleggel bírnak. A magyarok és lengyelek politikai kultúrája a szomszédság évszázadai során ikerkultúraként fejlődött, s közös gyökereik II. András híres, 1222-ben kiadott Aranybullájában lelhetők fel.

A jog elsőbbsége az uralkodó akaratával szemben a XI. század végétől ismert volt szokásjogként Lengyelországban, és Nagy Lajos (Lengyelországban Magyar Lajosként nevezték) és leánya, Anjou Szent Hedvig (Lengyelország védőszentje és Litvánia apostola) uralkodása idejétől érvényesült Lengyelország és a Litván Nagyfejedelemség földjén, azaz a mai Litvánia, Belarusz és Ukrajna területén. Ez volt a kezdete nemzeteink demokráciához vezető útjának – az első időkben a rendi, nemesi, később az általános demokrácia irányába. A lengyel szejm őrségét Báthory Istvántól kezdve egészen a II. világháborúig magyar őrségnek nevezték. Ez a két legkorábbi közép-európai demokrácia, melyek a Lengyel-Litván Unióban illetve a Magyar Királyságban jöttek létre, közös – magyar – gyökerekkel rendelkeztek. E hagyomány örököse – annyi évre visszamenőleg, amennyire az ezeken a területeken élő nemzetek ezt magukénak érzik – valamennyi itt élő nemzet, beleértve az ukránokat is. Mindezt legutóbb 2021. július 7-én közös nyilatkozatban erősítették meg Lengyelország, Litvánia és Ukrajna külügyminiszterei.

A lengyel-magyar barátság harcokban edződött. Számunkra, lengyelek számára ez mindenekelőtt az Orosz Birodalommal vívott harcot jelentette. Mert Lengyelországban Báthory István a Moszkva feletti győzelem jelképe. Az egykori magyar határ mentén találhatóak az egykori bari konföderációs seregek lövészárkainak nyomai, akik 1768-ban az oroszok által legyőzött ukrán földekről visszavonulva keresték saját pozícióik védelmi hátországát a baráti Magyarországon. Ez a támogatás pedig mindig kölcsönös volt. A Nemesi Köztársaságban – a mai Ukrajna területén is – talált vendégszerető menedéket a kuruc felkelés bukása után Rákóczi Ferenc, akinek fontos támaszpontja volt Munkács, az ukrajnai Kárpátalja területén ma Mukacsevo néven ismert város. Megértjük a magyarokat, jobban, mint bárki más. A ma ukrán Munkácson található vár számukra ugyanolyan jelkép, mint ahogy számunkra az ugyancsak Ukrajnában található Kamjanec-Pogyilszkij erőd – a nemzeti történelem leghíresebb erődítménye.

A lengyelek emlékezetében a magyarok rendíthetetlen szövetségesek a moszkvai birodalmi törekvésekkel szemben vívott harcokban. A XIX. században közös sorsunkat ellenségeink nevei szimbolizálták, így Ivan Paszkevics, aki az orosz seregek vezéreként 1831-ben bevette Varsót, majd 1848-49-ben az ő vezetésével verték le az általunk Népek Tavaszának nevezett magyar szabadságharcot.

Érdemes felidézni azt a kevéssé ismert tényt, hogy  a szabadságharc idején a Kárpátokon keresztül 6 ezer önkéntes verekedte át magát Magyarországra Lengyelországból, Przemyśl és Sanok vidékéről, akik között több száz gimnazista (!) is érkezett, hogy a Wysocki és Dąbrowski Légiók soraiban támogassa a magyarok szabadságharcát.

1867 után, már az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos keretein belül a lengyelek voltak az egyedüli szláv nemzet, mely abszolút ellenállt az akkori orosz hibrid háborúval szemben, melyet akkor pánszlávizmusnak neveztek. És ezen az alapon épült ki az erős magyar-lengyel szövetség a Habsburg Monarchia alkotmányos keretein belül.

Amikor 1914-ben Ausztria-Magyarországra zúdult az Orosz Birodalom milliós hadserege, csak két nemzet állított ki önkéntes katonai alakulatokat az Oroszország elleni harcban – a lengyelek és az ukránok, és e két nemzet védte a Kárpátok hágóit és nem engedték Magyarországra jutni a barbár hordákat.

Amikor 1920-ban az egymással szövetséges Lengyelország és Ukrajna ismét halálos küzdelmet vívott az orosz áradattal szemben, Magyarország felajánlott nekünk egy könnyűlovassági hadosztályt és hatalmas mennyiségű hadianyagot szállított nekünk. A Lengyelországba induló haderő tranzitját a többi szomszéd megtagadta, azonban Németország és Ausztria álláspontja ellenére, sőt még a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság tiltakozása dacára is Magyarország akkori honvédelmi minisztere Nagybádoki Soós Károly parancsot adott ki a Magyar Honvédség rendelkezésére álló teljes lőszertartalék (75 millió lőszer) haladéktalan átadására a Lengyel Hadsereg számára. Ez óvott meg bennünket attól a sorstól, amelynek részese lett a kevésbé szerencsés Ukrajna.

Amikor 1939-ben Hitler azt követelte Magyarországtól, hogy engedélyezze a Wehrmacht magyar területen való átvonulását Lengyelország megtámadása céljából, akkor Horthy Miklós és Teleki Pál az egész magyar kormány egységes támogatásával impossibilité morale (erkölcsileg lehetetlen dolog) választ adtak, sőt aláaknáztatták az útvonalon található alagutakat és hidakat, és figyelmeztették a németeket, hogy a magyar haderő fegyveres ellenállására számíthatnak, ha erővel próbálnak akaratuknak érvényt szerezni.

A lengyel-magyar sorsok Paszkevics által megpecsételt párhuzama egy évszázad múltán megismétlődött, amikor Ivan Szerov tábornok 1945-ben tárgyalásra hívta a Földalatti Lengyelország 16 vezetőjét, foglyul ejtette, és Moszkvába szállíttatta őket, ahol hármójukat meggyilkolták. 11 évvel később ugyanez az ember, ugyancsak a Kreml parancsára, hasonló következménnyel meghívta Maléter Pál tábornokot – aki a Magyar Néphadsereg vezére volt 1956-ban, majd alattomosan, ugyanolyan módszerrel elrabolták és megölték. 1956 után, ha egy átlagos lengyel egy átlagos magyarral találkozott, jól tudhatta, hogy Moszkva természetéről őszintén és szabadon beszélgethet – úgy, mint senki mással szomszédaink közül. Így emlékezünk Magyar Testvéreinkre – akik bátrak, lovagiasak és megbízhatók.

A lengyel-magyar barátság a Jagelló-kortól kezdve közép-európai valóságfelfogásunk és külpolitikánk egyik alapja.

A felsorolt példák azt mutatják, hogy őseink szinte minden nemzedékben hagytak bizonyítékokat utódaik számára egymás nehéz időkben való kölcsönös támogatásáról, ezek jelképe pedig a (fentiekben említetteken kívül is) számos hősies tettük: Bem József, Esterházy János, Henryk Sławik, Wacław Felczak, Ryszard Siwiec).

II.

Közép-Európa. Jómagam ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely a demokrácia, az állampolgári szabadság és a szabadpiaci gazdaság korának eljövetele érdekében dolgozott. Még jobban örülök annak, hogy 1989-ben Magyarország, Lengyelország, a Visegrádi Csoport, a Háromtenger és a Kárpátok Európája államai és nemzetei – Grúziától Örményországig, Ukrajnán és a Balkánon át mindannyian pozitív viszonyukat fejezik ki a keresztény értékek és a természetjog iránt. Az ember veleszületett méltóságához, a demokrácia elveihez és a szabad véleménynyilvánításhoz való kötődés iránt. Ambíció és a siker iránti igény jellemzett bennünket. Ami pedig el is érkezett, figyelembe véve azt a tényt, hogy a V4 és a Háromtenger államai immár két évtizede a világ leggyorsabban fejlődő államai közé tartoznak. Nem Európában, hanem a világ államai között, az évi 2-3 szoros GDP növekedésünkkel a mai Európa nyugati felén levő államokhoz képest.

Ugyanakkor Lengyelország és Magyarország az Európa záróköveként ismert területhez tartozik. Egyike a földgolyó 3 leginkább stratégiai fekvésű területének. (A továbbiak: a Perzsa-öböl és a Csendes-óceán nyugati térsége). Az sem véletlen, hogy mindkét világháború és a hidegháború túlnyomórészt itt, Közép-Európában dúltak.

Indokolt tehát a hely különlegességének tudatosítása. Úgy vélem, hogy hasonlóképpen fontosnak kellene lennie annak a meggyőződésnek, miszerint Közép-Európában, ahol talán 1 km² területen a világ nemzetek, nyelvek, kultúrák, hagyományok, határok, vallások szerint legsűrűbb népessége éli életét, egyesek győzelme a többiek győzelme is. Ugyanakkor egyesek kudarca pedig a többiek számára is előbb-utóbb veszteségként jelenik meg. Ezért a magabiztosság, értékességünk tudata és az elért sikerek nem fognak önteltséggé átalakulni bennünk, hiszen az államérdeket és a nemzeti érdeket kívánjuk hosszútávon szolgálni.

A XXI. század Közép-Európája illúziók nélkül és óvatosan áll az élethez. Túlságosan jól emlékszünk arra, miként végződnek a mindenkori hatalom ígéretei – régen a szovjethatalom, ma gyakorta a brüsszeli hatalom ígéretei a földi paradicsom felépítéséről, de mi azon vagyunk, hogy ne vállaljuk a történelem sakktábláján a gyalog szerepét. Ha nem vagyunk képesek a király vagy a királynő szerepét játszani, akkor legyünk legalább a bástya. Pedig jó együttműködés esetén Közép-Európa képes lehet vezető szerepet betölteni – olyat, mint Szent Hedvig, Lengyelország királynője.

III.

Lengyelországban 2015 óta, miután a Jog és Igazságosság pártja az elnöki és a parlamenti választásokon a "jó változás" jelszavával aratott győzelmet, kevesebb, mint két ciklus (!) leforgása alatt végeztük el a III. Lengyel Köztársaság majd minden szakpolitikájának alapvető megváltoztatását (Magyarországnak erre kétszer annyi ideje volt!). Törvényalkotói munkánkban rendbe tettük a lengyel jogot, visszatértünk a néhai Lech Kaczyński köztársasági elnök (2005-2010) által kijelölt stratégiai utunkra. A lengyel parlamentben a hazafias konzervatív irányvonal kezdett dominálni, mely visszahozta a történelempolitika és a parlamenti diplomácia jelentőségét, ugyanakkor felhívta a figyelmet a javak és terhek igazságos elosztására minden állampolgár között.

A diplomáciában különös figyelemmel foglalkoztunk a Közép-Európát felölelő térséggel, itt új kezdeményezésekkel éltünk: a köztársasági elnökök Háromtenger Kezdeményezése, a Bukaresti Kilencek, a parlamenti „Kárpátok Európája” és a Közép- és Kelet-Európai parlamenti csúcstalálkozók. Ezek a fórumok, regionális dimenzióban soha nem látott mértékű eszmecsere helyszínévé váltak. És egyben megerősítették azt a meggyőződésünket, hogy az Oroszország és Németország közötti egész területet egy Közép-Európaként kell értelmezni – így látják magukat a Lengyelországtól keletre fekvő nemzetek képviselői is.

Lengyel, de magyar felfogásban is – tekintettel a magyarok sok évszázados tapasztalataira a vallási türelem kapcsán (a XII. századtól Erdélyben) vagy az uniós tapasztalatok kapcsán (a horvátokkal a XI. századtól), a politikailag érett nemzet azt jelenti, hogy képes más nemzetekkel/államokkal együttműködni, aminek kiváló példája a Visegrádi Csoport. Az érett nemzet, tehát egy szuverén állam helyett a protektorátus körülményei közötti működés az alternatíva, egy ilyen vagy olyan hegemón állam alatt. Ez egy vagy–vagy helyzet.

Ezért is köteleztük el magunkat arra, hogy az európai szinten folytatott viták során bemutassuk az EU reformjára vonatkozó lengyel projektet, mely a Nemzetek Európáján alapul, ahol megtartjuk az államokat és felerősítjük a nemzeti parlamentek szerepét. E tekintetben a magyarokkal együtt hasonló az Európai Unióra vonatkozó diagnózisunk és a gyógyítást célzó receptünk is.

IV.

Lengyelország és Magyarország mai helyzete bátorságot és körültekintést követel tőlünk. Mindenekelőtt el kell ismernünk, hogy államaink mindegyike egységes saját átfogó külpolitikával rendelkezik. A magyar külpolitika Németh Zsolt cikkében megjelölt pillérei (a nemzeti kisebbségi jogok védelme, a jószomszédi kapcsolatok, a lengyel-magyar barátság és az euroatlanti szövetség) világosak, érthetőek és Lengyelország is osztja ezeket.

A mai lengyel-magyar kapcsolatok tehát nemcsak az Ukrajnában zajló háború kontextusában alakulnak, hanem az uniós mag országainkra nehezedő nyomásának hatására is, melynek lényegét Németország és Franciaország dominanciája adja. Szándékaik nyilvánvalóak: megbuktatni országaink kormányait és Varsó és Budapest politikáját az Európai Unió e két nagyhatalom érdekei alá rendelni. Berlin és Párizs oroszbarátsága ilyen módon – nagyon diplomatikusan fogalmazva – legalábbis kétértelmű.

Lengyelországnak az Ukrajnában zajló háború összefüggésében Magyarországhoz fűződő kapcsolatában tekintettel kell lennie arra, hogy mindkét államnak támogatnia kell egymást az uniós mainstreammel szembeni ellenállásban. Meg kell akadályoznia abban is, hogy egyértelműen elhatárolódjon a szoros transzatlanti kötelékektől – melyre jogosan mutatott rá Németh Zsolt, mint külpolitikánk pillérére.

A lengyel-magyar szolidaritás megtörése az EU fórumán azt jelentené, hogy győztek az Oroszország és az egész Európai Unió sokoldalú együttműködésének lehető leggyorsabb felújításában érdekelt erők, amelyek az Európai Stratégiai Autonómia, mint az Egyesült Államok alternatívája megteremtésében érdekeltek. Mindezeket pedig a mi két államunk szuverenitásának megtörése kísérné, mégpedig olyan módon, hogy az EU külpolitikája felőli döntéshozatal olyan procedúrái kerülnének bevezetésre, melyek szerint elégséges lenne a szavazatok minősített többsége, azaz érvényesülne Németország és Franciaország teljes dominanciája – pedig ezen országok alig egy évvel ezelőtt uniós csúcsra akarták Putyint meghívni az Oroszországgal folytatott együttműködés további és egyre szorosabbá tétele érdekében, s e törekvéseket csak a Háromtenger államainak szolidáris ellenállása akadályozta meg. Ez a javasolt új döntéshozatali rendszerben könnyűszerrel leszavazható lenne.

Lengyelország tisztában van azzal a ténnyel is, hogy a Magyarországról, mint „Oroszország szövetségeséről” kialakult negatív kép kényelmes eszköz ahhoz, hogy elterelje a figyelmet az uniós nagyhatalmak elkövetett bűneiről, mert az ő cselekvéseik révén válik az Oroszországgal szembeni szankciórendszer lyukacsos szűrőedénnyé. Kényelmes eszköz továbbá a lengyel kormány Magyarországgal folytatott együttműködése miatti támadására is. Hiszen tudjuk, hogy nem Magyarország vette ki az uniós szankciók közül a Sberbankot és a Gazprombankot, és nem a magyar köztársasági elnök szólította fel hazája cégeit, hogy „elhamarkodottan ne írják le Oroszországot”, és nem is Budapestről érkeznek azok a sugalmazások-javaslatok, melyek szerint jobb, ha Ukrajna átadja területeinek egy részét a támadónak azért, hogy az agresszor „arca megtartásával jöhessen ki a háborúból”. Ebben a dimenzióban Lengyelországnak és Magyarországnak közösen kell visszavernie a velünk szemben nem barátságos kormányok és közegek propagandatámadásait.

 

V.

Lengyelországot és Ukrajnát az elmúlt évszázadokban mind drámai, mind pedig dicsőséges események példái fűzték össze, csakhogy emlékeztessünk Szahajdacsnij hetmanra, Petljura atamánra vagy éppen Bezrucsko tábornokra. Azonban Lengyelországot, Litvániát, Ukrajnát és Belaruszt mindenekelőtt  a közös történelem köti össze, mely a Két Nemzet / majd Három Nemzet Köztársaságában gyökeredzik. Ezek pedig lényegesen mélyebb kötelékei elődjeink vallásilag sokszínű és toleráns kultúrájának, mint a XVIII-XIX. századi abszolutista Oroszországból vagy Poroszországból ránk erőltetett sztereotípiák. Ezért van, hogy a mai Ukrajna földjén hagyott örökségünk ennyire fontos. Ez az örökség ugyanis a legteljesebb mértékben európai, mely az akkori Európában egyedüli parlamenti demokráciából nőtt ki és melynek elve ez volt: „Szabadok a szabadokkal, egyenlők az egyenlőkkel” és amely elvet bizonyos értelemben magáénak vallotta a 30 évvel ezelőtt létrejött Európai Unió is.

Vannak közöttünk különbségek az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségeink helyzetét illetően is. A magyarok zárt csoportokban élnek, főként Kárpátalján. A lengyelek azonban Ukrajna területén szétszórtan éltek, az I. majd a II. Köztársaság állampolgáraiként, évszázadok óta más nemzetekkel együtt és a Dnyepertől nyugatra fekvő területeket lakták. Mindazonáltal az egyik és a másik számára is ezek a területek többnyire Hazai Földnek számítottak, melyek akaratukon kívül kerültek jelen államaik fennhatósága alá – ez a vonás szintén Közép-Európa jellemzője.

A háború Ukrajnában nemzedékek óta nem látott exodust okozott – ukránok milliói menekültek el hazájukból és kaptak óriási segítséget lengyelektől, magyaroktól, csehektől, szlovákoktól, románktól és moldávoktól – ezek az államok fogadták be a háborús menekültek mintegy 90 %-át. A menekültválság lengyelek milliói számára a szüleik, nagyszüleik sorsát idézi fel az 1939-1940 közti időszakból. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a lengyelek az ukrán menekülteket többségét saját otthonaikba fogadják be (ilyen helyzetre korábban még sehol sem volt példa!), a lengyel állam pedig megteremtette a menekültekről való gondoskodás pénzügyi, jogi és adminisztratív feltételeit. Államiságunk e sajátos stressztesztjét csillagos ötösre teljesítettük.

Lengyelország történelme során 18 háborút vívott Oroszországgal a XV. század végétől 1939-ig, mindvégig a barbarizmus és a következő inváziók ellen védekezett. Ukrajna jelenlegi védelmi háborúja úgynevezett pótlólagos háború, amelyet értünk vívnak az ukránok, de ha őket legyőzik, akkor Oroszország – még csak nem is tagadja a birodalom újjáépítésére vonatkozó terveit – rátámad Lengyelországra és Közép-Európa más államaira. Erről beszél az év elején személyen Putyin által ismertetett koncepció, mely szerint „vissza kell térni az 1997 év előtti állapotokhoz”. Ezért áll ki Lengyelország ilyen határozottsággal Ukrajna függetlensége mellett.

A háború eldöntötte Közép-Európa és a lengyelek politikai irányultságának legfontosabb kérdéseit, nagy hangsúlyt fektetve a fegyveres erők fejlesztésére és  a NATO Keleti Szárnyának megerősítésére. Lengyelországban Jarosław Kaczyński irányítása alatt gyorsan megszületett a döntés a fegyveres erők újjáépítéséről, felidézve a latin mondást: „ha békét akarsz, készülj a háborúra”. A lengyel diplomácia már 1831-ben figyelmeztette Európát, hogy az oroszok birodalmi étvágya csak azt a határt ismeri, amelyet a veszélyben levő nemzetek fegyveres ereje szab meg. Ez a tézis ma, 190 évvel később is ugyanannyira érvényes, mint egykor volt. Lehetetlenné tenni Oroszország számára céljai elérését tehát komoly anyagi erőfeszítéseket követel. Ha 1920-ban a magyar honvédelmi miniszter minderről nem tudott volna és megtagadta volna a lőszer átadását a lengyeleknek azért, „hogy ne rontsuk az Oroszországgal fennálló viszonyt”, akkor a bolsevik hordák röviddel Varsó eleste után Budapestet, Prágát és Pozsonyt ostromolták volna. De meghozta azt a döntését, pedig Magyarország akkori nemzetközi helyzete tragikus volt. Ma Magyarország a NATO tagjaként lényegesen kevesebbet kockáztat, mint akkor.

Mindezen körülmények tudatában osztani tudom Németh Zsolt érveit, amikor jogosan húzza azt alá, hogy „Szó sincs arról, hogy az Ukrajna meghódítására, illetve megcsonkítására tett orosz kísérlet ne sértené zsigerileg a magyar érdekeket. ” továbbá azt is, hogy „a volt Szovjetuniót újra egyesítő orosz birodalom víziója, amely orosz részről ennek a háborúnak a deklarált célja, magyar külpolitikai szempontból teljesen elfogadhatatlan”. Meggyőzően érvel, miszerint az ukrán katonák hazájuk függetlensége védelmében egyaránt harcolnak a magyarokért, továbbá Magyarország érdekében áll, hogy Oroszország ne érhesse el céljait. Ezek olyan tézisek, melyeket mi lengyelek, két kézzel aláírunk.

Azonban annak magyarázata, hogy a magyarok (notabene a románokkal együtt) miért zárták el területüket a mindannyiunkért vérüket adó ukránok számára szállított fegyverek és lőszerek tranzitja elől, nos, túlzott óvatosságnak tűnik. Hogy reális-e? A jövő mutatja meg.

Az Ukrajna elleni orosz agresszió és a háborús bűntettek határozott elítélése, valamint a hatalmas méretű humanitárius segítség rendkívül fontos. De a haláltól, a rabságtól és a szülőföldről való száműzetéstől csak egy dolog menthet meg bennünket: a megszállók legyőzése.

Úgy vélem, hogy Lengyelországban helyesen olvassuk és jól értjük az ukránok jelenlegi helyzetét. Ezért, amikor Ukrajnának szóló támogatásért szólalunk fel, mindenekelőtt fegyvert kérünk, amely legjobb eszköz az élet, az egészség és a szabadság megvédésére. Mindannyiunk számára.

Marek Kuchciński

A Lengyel Köztársaság Szejmje
Külügyi Bizottsága elnöke
2022. május 23.

Marek Kuchcński cikke lengyelül a wpolityce.pl oldalon jelent meg.

***

NÉMETH ZSOLT: Ukrajnáról és Lengyelországról higgadtan

Az ukrajnai háború megítélésének eltérő hangsúlyai próbára teszik a történelmi magyar–lengyel barátságot. Mértéktartásra van szükség, nem feledve, hogy az ukrán nép európai integrációja közös érdek, s ennek keretében kell a kárpátaljai magyarság jogait is garantálni.

A magyar parlamenti többség külpolitikája egyszerre áll a nemzeti összetartozás, a jó szomszédság, a magyar–lengyel barátság és az euroatlanti szövetség talaján, amelyek egyaránt a magyar államrezon elidegeníthetetlen részei. Mivel az ukrajnai háború kapcsán hazánk és nemzetünk helyzetéből következő érdekeinket következetesen képviseljük, időnként vitáink keletkeznek, nemcsak Kijevvel, hanem Varsóval vagy akár Washingtonnal is.

Nem azonosulhatunk azonban egyetlen olyan narratívával sem, amelyik antagonizálja a magyar–lengyel vagy a magyar–ukrán viszonyt, vagy szembehelyezi a magyar közvéleményt a NATO-val.

Ezt azért fontos egyértelművé tenni, mert a jelenlegi feszült helyzetben tombolnak az érzelmek, nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is. Mivel – ellentétben egyes híresztelésekkel – hazánkban szinte korlátlan a sajtószabadság, mindez a sajtóban is minden kontroll nélkül csapódik le. A jobboldali, konzervatív sajtóban is, sőt, csak ott igazán. Az érthetően, de nem mindig bölcsen indulatos publicisztikákat azonban nem szabad összekeverni a megválasztott parlamenti többség és az általa hamarosan felhatalmazásra kerülő kormány higgadt, megfontolt és racionálisan hazafias politikájával.

A magyar–lengyel taktikai szóváltásokon felindulva például a minap az egyik nagy tekintélyű konzervatív hetilapban egy publicisztika szerzője „a civilizáció sírásóinak” nevezte a lengyeleket, akik szerinte háborút akarnak kiprovokálni, pedig „felelőtlen provokációikra már többször ráfáztak”. Ez a retorika már-már úgy hangzik, mintha a publicista a második világháború kitöréséért is a lengyeleket tartaná felelősnek. Pedig nyilvánvalóan nem akar egy magát konzervatívnak tartó szerző vagy lap az egykori hitleri és sztálini, s most a Putyin elnök által felmelegített érveléssel azonosulni.

A magyar–lengyel barátság nem azt jelenti, hogy Varsó határozza meg, Magyarország mit és hogyan tehet. Azt viszont jelenti, hogy türelemmel végighallgatjuk egymás érvelését, és kerüljük, hogy rosszat mondjunk vagy akár gondoljunk a másikról. A két ország sok szempontból eltérő helyzetben van, ezért fellépésük is számos területen szükségszerűen eltérő.

A barátság a külpolitikában azt jelenti, hogy amiben lehet, abban össze kell fogni, amiben meg nem, abban igyekezni kell minél kevesebbet ártani egymásnak. Magyar részről ezért eddig sem bíráltuk, és nem is tervezzük bírálni a lengyel külpolitikát, harmadik országok lengyelellenes narratíváival pedig nem azonosulunk.

Történetileg a magyar kultúrkörben a hazafiságnak mindig része volt a lengyelek iránti barátság. Kifejezett lengyelellenességre pedig csak a nácik és a bolsevikok magyar követői ragadtatták magukat. Utóbbiak a nyolcvanas években folytattak utoljára durva hangnemű sajtóhadjáratot a magyar–lengyel barátság ellen. Ezért magára adó tényezőnek nem mindegy, hogy egy-egy megnyilvánulással melyik tradíció folytatójává válik. Mivel a lengyelbarátság a magyar nemzeti identitás része, a magyar hazafiság jegyében szocializálódott parlamenti többség akkor is ki fog tartani a magyar–lengyel barátság mellett, ha egy-egy meghatározó lengyel személyiség – a mai helyzetben szintén tomboló érzelmektől elragadtatva – egy időre demonstratívan hátat fordít ennek a hagyománynak.

Az ukránokkal és az ukrajnai háborúval kapcsolatban különösen sok sületlenséget szülnek az érzelmek, meg talán az orosz dezinformációs törekvések is. A magyar nyilvánosság széles köreiben terjedő sztereotípia például, hogy az ukrán nemzeti törekvések valamifajta oroszellenes amerikai felforgató tevékenység termékei. Valójában elég egy kis világirodalmi vagy filmművészeti tájékozottság ahhoz, hogy az ember megdöbbenjen az ilyen állításokon. Hogy lenne amerikai kreatúra egy olyan nemzet, amelyikkel a lengyelek több száz évre visszamenő, véres konfliktusok sorozatára tekintenek vissza? Ezt a múltat próbálják most megbékélésre, sőt történelmi jelentőségű szövetségre változtatni, aminek a sikeréhez magyar részről csak a legjobbakat kívánhatjuk. Hasonló történelmi szamárság a második világháborúban hazánkban háborús bűnöket elkövető „felszabadítókat” az ukrán nemzeti törekvésekkel azonosítani, arra hivatkozva, hogy a Vörös Hadseregnek ezt a szárnyát II. Ukrán Frontnak hívták. Valójában ez a „vörös” hadsereg az ukrán nemzetiekkel bánt el a legdurvábban, gyakorlatilag teljes kiirtásukra törekedve.

Figyelembe kell venni, hogy a magyarsággal szomszédos nemzetek közül a legnagyobb az ukrán. Ezért különösen fontos minél alaposabb ismeretekre támaszkodva, és nem az orosz külpolitikai propagandagépezet kliséi alapján gondolkodnunk róluk. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy ne csak élelmet és szállást adjunk a menekülteknek, hanem – ha már arra kényszerültek, hogy itt legyenek köztünk – próbáljuk megismerni a kultúrájukat, mindennapi életüket, saját nemzetükről és a világról való gondolkodásukat. Csak ennek alapján léphetünk fel kezdeményezően Ukrajna irányában a jó szomszédság megteremtése érdekében, amelynek a háború után részét kell hogy képezze majd a kárpátaljai magyarok elvett jogainak helyreállítása is.

Fontos, hogy világosan lássuk azt is, mit jelent és mit nem jelent az az állásfoglalásunk, amely szerint „ez nem a mi háborúnk”. Arról van szó, hogy Magyarország
nem hadviselő fél, és nem is kíván azzá válni: nem küld katonát, nem szállít és nem enged át területén halált okozó fegyvert. Szó sincs azonban arról, hogy az Ukrajna meghódítására, illetve megcsonkítására tett orosz kísérlet ne sértené zsigerileg a magyar érdekeket. Oroszország ahhoz a nyugati világhoz való csatlakozásban akarja megakadályozni Ukrajnát, amelyhez mi is tartozunk, s mivel Ukrajnában másfél százezer magyar él, elemi nemzetpolitikai érdekünk, hogy Ukrajnának ez a törekvése, bármilyen ambiciózus is, sikerüljön. Ezért is vagyunk elkötelezettek az elsők között Ukrajna EU-csatlakozási folyamatának mielőbbi megkezdése mellett. Mi több, Putyin elnök a háború előestéjén a világtörténelem legnagyobb tragédiájának nevezte a Szovjetunió széthullását. A háború kontextusában látni kell, hogy ezzel nem pusztán történészi ambíciókra ragadtatta magát egy politikus, hanem egy nagyhatalom jelentette be – Kárpátalját is érintő – hódító törekvéseit.

Magyar részről igyekszünk Oroszországgal minél kevésbé kiélezni a viszonyunkat, energiapolitikai okokból is, biztonsági megfontolásokból is, a kölcsönös tisztelet hagyományára való tekintettel is.

Az viszont nem érdekünk, hogy a kárpátaljai magyarságnak az orosz érdekszférában, Magyarországnak pedig az orosz érdekszféra tőszomszédságában (esetleg az érdekszféra valamifajta külső, „luxus” körében) kelljen hirtelen találnia magát. Mondjuk ki világosan:
a volt Szovjetuniót újra egyesítő orosz birodalom víziója, amely orosz részről ennek a háborúnak a deklarált célja, magyar külpolitikai szempontból teljesen elfogadhatatlan.

Tehát, bár „ez nem a mi háborúnk”, de – tetszik, nem tetszik – ellenünk is folyik, amiben nem vagyunk, nem lehetünk semlegesek. Ilyen értelemben minket is védenek a saját országuk függetlenségéért élet-halál harcot vívó ukrán katonák. Köztük kárpátaljai magyarok is – bár ennek kapcsán némi elégtétellel nyugtázhatjuk a kényszersorozások felfüggesztését Zelenszkij elnök részéről. Sőt, olyan értelemben is védenek minket, hogy az orosz deklarált háborús célok szerint azt is Moszkva akarja megmondani, hogy a közép-európai országok – köztük hazánk – milyen fegyvereket telepíthetnek saját területükre, és milyen csapatokra támaszkodhatnak országuk védelmében. Erről azonban Magyarország hallani sem akar, hiszen ezekben a kérdésekben kizárólag a magyar nép joga dönteni.

A magyar érdek tehát úgy fest, hogy nem érdekünk belesodródni ebbe a háborúba, de érdekünk, hogy a háború mielőbb véget érjen, és úgy érjen véget, hogy az orosz fél nem éri el azokat a céljait, amelyekért a háborút indította. Fontos, hogy olyan véget érjen ez a háború, amely semmilyen értelemben nem igazolja a katonai erőszakot. Ha ugyanis az oroszok számára bármilyen értelemben igazolódik az agresszió, akkor – ők, vagy mások – később is katonailag fognak fellépni céljaikért. Az erőszak bármiféle igazolása ezért elemi módon sértené meg a régió stabilitásához fűződő sarkalatos magyar érdeket.

Emiatt van az, hogy Magyarország, miközben tartózkodik minden olyan megnyilvánulástól, amely hadviselő félként jelenítené meg az orosz–ukrán háborúban, minden egyéb lehetséges eszközzel támogatja a háború mielőbbi olyan lezárását, amely nem igazolja az agressziót. Támogatjuk az EU erőfeszítéseit a békéért, beleértve az Ukrajnába irányuló uniós fegyverszállítást is, valamint történelmünk legnagyobb humanitárius segélyprogramját, illetve az Oroszországgal szemben alkalmazott gazdasági és politikai szankciók széles palettáját.

Egyedül az energetikai kapcsolatok teljes megszakítását nem tudjuk támogatni, mert a háborús helyzettel ellenkezne egy olyan intézkedés, amellyel több kárt okoznánk magunknak, mint az ellenséges hatalomnak. Nem ellenezzük azonban, hogy minden olyan tagállam, amelyik megteheti, szakítsa meg akár teljesen is energetikai kapcsolatait Oroszországgal. Számunkra az a fontos, hogy ez ne legyen kötelező. Szintén nem ellenzünk semmit, ami Oroszország energiapiaci monopolhelyzetének és ezáltal az energiaszállításból származó extraprofitjának megszüntetésére irányul. Álláspontunk szerint a megszállóknak ki kell vonulniuk a megszállt területekről, Ukrajna szuverenitását, területi épségét és az emberi és kisebbségi jogokat Ukrajnában helyre kell állítani, a háborús bűnöket ki kell vizsgálni, elkövetőiket és felbujtóikat kézre kell keríteni és meg kell büntetni, a háborús pusztítás utáni újjáépítést pedig a nemzetközi közösség támogatásán kívül a károkozóknak is fizetniük kell. Mindezt követően az embereknek és a nemzeteknek meg kell békélniük egymással. Sokáig fog sajnos tartani!

 

Németh Zsolt írása magyarul az Országút folyóiratban jelent meg.

A cikkeket a szerzők engedélyével közüljük.

 Fotók: PAP