Back to top
redakcja2 küldte be 11.11.2020 időpontban
A FELKÉSZÜLTSÉG DICSÉRETE
Kultura

A FELKÉSZÜLTSÉG DICSÉRETE

KOVÁCS ISTVÁN

 

A lengyelek jó évszázadon át szinte álmodni sem mertek államuk helyreállításáról. Az I. világháború és az azt követő rendezés azonban lehetővé tette ezt. Igaz, meg is dolgoztak érte.

1795-ben a Porosz Királyság, Oroszország és a Habsburg Birodalom leradírozták szomszédjukat, a korábbi két felosztása után még megmaradt Lengyelországot Európa térképéről. A lengyelek ettől kezdve húsz éven át a három országrabló hatalom ellen hadban álló köztársasági, majd császári Franciaországot támogatták légióikkal és az 1807-ben létrehozott Varsói Hercegség csapataival. Az 1815-ben európai rendteremtésre Bécsben összegyűlt győztesek megjegyezték, hogy micsoda erőket tud mozgósítani a „Nincs még veszve Lengyelország…” kezdetű légiós induló. Ezért, a megbékítésükre létrehozták az Orosz Birodalommal perszonáluniót alkotó – önálló hadsereggel, parlamenttel, oktatási intézményrendszerrel és közigazgatással rendelkező – Lengyel Királyságot, amelynek élén királlyá koronázott cárok álltak: előbb I. Sándor, majd I. Miklós.

Miután a lengyelek 1830 novemberében teljes függetlenségük visszaszerzéséért kirobbantott szabadságharcát leverték, Miklós cár fölszámolta ezt a királyságot is, amelyet Vörösmarty Mihály a Szózat soraival siratott el: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.”

Romantikus költőik – élükön Adam Mickiewiczcsel – ettől kezdve hívják a honfitársaikat Európa zarándokainak, akikre az a sors méretett, hogy a többi népet krisztusi áldozatukkal megváltsák. A zarándoklat azonban nemcsak keresztutat, hanem harcot is jelentett. Ezt Mickiewicz pontosan megfogalmazza a franciaországi emigrációban írt A lengyel nép és lengyel zarándokság könyvei című munkájának záró litániájában: „A népek szabadságáért vívandó nagy háborút add meg, Uram.”

A nemzet képtelen volt beletörődni az állama megsemmisülésébe, és abban a reményben vettek részt tagjai a XIX. század összeesküvéseiben, felkeléseiben, forradalmaiban, háborús konfliktusaiban, hogy azzal országuk helyreállítását segítik elő. Idővel rá kellett döbbenniük, hogy céljuk elérésére csak az egész Európát megrendítő és hatalmi viszonyait átrendező „nagy háború” adhat esélyt, ha az adódó lehetőség kihasználására készen állnak.

A XIX. század nagyvilágának figyelmét leginkább a kulturális teljesítményükkel hívták fel magukra. Adam Mickiewicznek Az ősök című drámája az európai romantika egyik csúcsteljesítményének számított, Fryderyk Chopin zongorajátéka, zenéje napi bizonyítéka volt e nemzet létezésének. Jan Matejko Európa kiállítótermeiben vándorló vásznain keltette életre annak történelmét, a századforduló világhírű zongoraművésze és zeneszerzője, Ignacy Paderewski a nyugati hatalmak miniszterelnökeihez és uralkodóihoz bejáratos volt…

A lengyelek az országukat felosztó hatalmak politikai életében is tevékenyen részt vettek, s felsőházi arisztokrata képviselőik révén – különösen az Osztrák-Magyar Monarchiában – befolyásra is szert tettek. A tömegekre azonban közvetlen befolyásuk nem volt. A Szibériát megjárt Józef Piłsudski, az Oroszországban működő Lengyel Szocialista Párt tevékeny tagjaként a munkásságban látta azt az erőt, amelyet az ország helyreállításának szolgálatába lehet állítani. Ő a cárizmus megdöntése érdekében a terrorista akciókat is megengedhetőnek tartotta. Miután az 1905-ös oroszországi forradalmi mozgalmak elhaltak, tevékenységének színterét az Osztrák Császársághoz tartozó Galíciába tette át, ahol a katonai hírszerzés engedélyezte oroszellenes paramilitáris lövészegyletek szervezését.

1914 nyarán kitört a lengyelek által várva várt „nagy háború”. A Ferenc Ferdinánd és felesége Szarajevóban történt meggyilkolása nyomán támadt válságot a magyar miniszterelnök, Tisza István a kezdet kezdetén nem a Szerbiának küldött hadüzenettel akarta megoldani. Tartott a Monarchiára nézve végzetes vereségtől, de viszolygott a területgyarapító győzelemtől is. Csak a Románia semlegességéért garanciát vállaló Németország nyomására járult hozzá a július 28-ai szerbiai hadüzenethez. Nyolc napon belül az antant és a központi hatalmak – a semlegességét bejelentő Olaszországon kívül – hadban álltak egymással. Az elmúlt közel fél évszázad nagy gazdasági és kulturális sikereitől valóságérzékét veszített magyar politikai elit kizárólag a győzelemmel számolva felkészületlen volt a vereségre, az esetleges tragikus következményeinek kivédésére, mérséklésére.

A felosztott ország területén maradt és a nagyvilágban szétszóródott politikai gondolkodók készen álltak, hogy a hazájuk helyreállítására kínálkozó esélyeket kihasználják, bármiként is dőljön el az antant és a központi hatalmak közötti háború. Az ezzel kapcsolatos legmarkánsabb jövőképet Józef Piłsudski rajzolta meg, aki 1914 februárjában Bernben tartott előadásában megjegyezte, hogy a küszöbön álló háborúban Németország legyőzi Oroszországot, de a kimeríthetetlen nyersanyagtartalékkal és ennek megfelelő technikai lehetőségekkel rendelkező Franciaország és Anglia kapitulációra kényszeríti Németországot. Piłsudski nagy riválisa, a legbefolyásosabb politikai párt, a Lengyel Demokrácia alapítója, Roman Dmowski a németeket tartotta a fő ellenségnek, és az ország helyreállításának esélyét a Romanov-dinasztia égisze alatt az oroszokkal való együttműködésben látta. Ezt szolgálta volna a támogatásával is létrehozott Lengyel Nemzeti Bizottság, amely 1914 és 1917 között előbb Varsóban, majd Szentpéterváron működött.

Önálló lengyel katonai erőként – az osztrák–magyar hadvezetés kezdeti ellenállását a konzervatív galíciai lengyel politikusok segítségével leküzdve – a császári és királyi hadsereg oldalán szervezett légió jelent meg az I. világháború galíciai és bukovinai színterein. A légió ősz folyamán megalakult I., II. és III. ezrede 1914 végén tizennégyezer embert számlált. Az I. ezred parancsnoka Józef Piłsudski lett. A légió II. ezrede az északkeleti magyar határvidékre többször betört orosz csapatok visszaveréséből is kivette részét 1914 késő őszén és 1915 telén.

1914 augusztusában a francia hadseregben szolgálókból, franciaországi emigránsokból, Amerikából érkezett kivándorlókból a franciaországi Bayonne-ban önálló lengyel haderő szervezése kezdődött. Oroszország tiltakozása miatt csak egy század alakult meg fehér-vörös zászló alatt. Az így verbuváltakat végül különféle francia ezredekbe osztották be. A cári hadvezetés, miután 1914 őszén Galíciában nagy győzelmeket aratott, azt is megtiltotta, hogy az orosz hadsereg támogatására önálló lengyel légiót állítsanak fel. Álláspontjának megváltoztatására a központi hatalmaktól elszenvedett katonai vereségek és az elhúzódó háború késztette. Az orosz kormány ekkor kezdte hirdetni, hogy az 1832-ben felszámolt Lengyel Királysághoz csatolt Galíciából és a Német Császárságtól megszerzett területekből széles körű autonómiával rendelkező államot hoz létre. Hasonló ígéret hangzott el Bécs részéről is: a Galíciával egyesített Orosz-Lengyelország teremtheti meg a Monarchia trialisztikus átalakításának lehetőségét. A szlávok arányának ilyen megnövelése azonban aggodalommal töltötte el a magyar politikusokat, akiknek egy része egyébként – ifjú Andrássy Gyulával az élen – hathatósan támogatta Lengyelország helyreállításának tervét.

E tekintetben Berlin kényszerült a döntő lépés megtételére. Miután a központi hatalmak 1915 augusztusában elfoglalták Varsót, majd Oroszország nyugati tartományait, II. Vilmos és Ferenc József 1916. november 5-én létrehozták a Lengyel Királyságot, amelynek élére lengyelekből álló ideiglenes államtanácsot állítottak, de a szerveződő új állam németek által megszállt részének főkormányzója Hans Hartwig von Beseler tábornok lett. A részben a németek verduni kudarcának következményeként, képlékeny határok között létrejött, korlátozott önállósággal rendelkező királyság kikiáltása azt a célt szolgálta volna, hogy a lengyelek tömegei és gazdasági potenciálja a központi hatalmak szolgálatába álljon. Az e végre német parancsnokság alatt létrehozott Polnische Wehrmacht  a lengyelek számára azonban elfogadhatatlan volt. Légióik tagjainak többsége 1917 nyarán megtagadta az eskütételt a német és az osztrák uralkodóknak. Józef Piłsudski leszögezte, hogy kizárólag a hazájukért harcolnak. Nyílt szembeszegüléséért a német katonai hatóságok 1917. július 21-ről 22-re virradó éjszaka híveivel együtt letartóztatták, és őt Magdeburgban bebörtönözték. Így nem tudhatta meg, hogy a cári hatalom bukása után az orosz hadsereg lengyel katonáiból július 24-én megalakult Józef Dowbór-Muśnicki tábornok parancsnoksága alatt az I. lengyel hadtest. A hadtest nem akart beavatkozni Oroszország belügyeibe, ezért semleges területen való elhelyezését kérte a bolsevik hadvezetéstől. A javaslat elutasítása után összecsapott a Vörös Gárdával. A sereget végül a németek fegyverezték le, és szállították 1918 nyarán Varsóba. Nem tudhatták, hogy ezzel a leendő nemzeti hadsereg magvát telepítik a fővárosba.

Józef Piłsudskinak, a lengyelek legnagyobb katonai tekintélyének szembeszegülése a központi hatalom uralkodóival hamar a nagyvilág tudomására jutott. A németek parancsának megtagadása teljes mértékben rehabilitálta, tovább már nem lehetett őt azzal vádolni, hogy a központi hatalmak kiszolgálója. Egyszeriben szalonképes politikus lett az antant legfelsőbb vezetőinek szemében is. Megítélésének gyökeres megváltozása azért is fontos volt Piłsudski számára, mert tudta: azzal, hogy az Egyesült Államok április 6-án hadat üzent Németországnak, a központi hatalmak veresége biztosra vehető. Tisztában volt azzal is, hogy az 1917-es januári és februári forradalmi mozgalmak nyomán márciusban Moszkvában megalakult ideiglenes kormány és a cár lemondása, valamint a Galíciát nyáron támadó orosz csapatok visszaverése Oroszország végleges katonai vereségét is jelentik.

Roman Dmowski is leszűrte, hogy hazája ügyére Oroszországnak megszűnt a befolyása. A Lengyel Nemzeti Bizottság székhelyét áttelepítette Párizsba. A szervezetet a francia, brit és olasz politikai vezetők a formálódó lengyel kormánynak, érdek-képviseleti szervezetnek ismerték el. Az új Oroszország már az ellen sem tiltakozhatott, hogy Franciaország területén és a francia kormány támogatásával 1917 augusztusától önálló lengyel hadsereg szerveződjék önkéntesekből. Ignacy Paderewski felhívására az Egyesült Államokban és Kanadában élő hazafiak ezrei keltek át az Atlanti-óceánon, hogy a francia egyenruha színéről elnevezett „kék hadseregbe” belépjenek. Sorait a franciaországi és olaszországi hadifogolytáborokból, illetve  a francia, valamint a Franciaországban állomásozó (és lázadozó) orosz hadseregből kikerült lengyelek tízezrei gyarapították. (A „kék hadseregbe” a Monarchia olasz fogságba esett huszonötezer lengyel katonája jelentkezett.)

E sereg alakulatai 1918 nyarán és kora őszén Champagne-ban, illetve a Vogézekben sikereket értek el a németek ellen vívott harcokban. A „kék hadsereg” szervezése és felszerelése 1919 telén és kora tavaszán is folyt. Április folyamán egy három hadtestből, önálló gyalog- és lovashadosztályokból, repülőszázadokból összetevődő hadsereg tért vissza Ferdinand Foch marsall parancsára a létében mindinkább veszélyeztetett törékeny Lengyelországba.

1918 őszén bekövetkezett, amiről a lengyelek álmodni sem mertek: az országot felosztó hajdani szomszédos hatalmak mindegyike vereséget szenvedett, és valamennyit forradalmak bomlasztották belülről. Valódi esély kínálkozott az ország helyreállítására, amelyre ők minden vonalon felkészültek.

A compiègne-i erdőben folyó fegyverszüneti tárgyalások előírták, hogy a németek a megszállt Baltikumból, Ukrajnából és Lengyelországból vonják ki a haderejüket. Arra, hogy ez békésen megtörténjék, a garanciát Józef Piłsudski jelentette, akit 1918. november 10-én híveivel együtt kiengedtek a börtönből. A másnap Varsóba érkezett Piłsudski bejelentette a független Lengyelország létrejöttét. A keleti területekről kivont német csapatok hazatérését segítette, de felszerelésüket a szerveződő nemzeti hadsereg részére lefoglalta.

A wilsoni békeprogram tizennégy pontjából a tizenharmadik deklarálta ugyan a többségében lengyelek által lakott területen tengeri kijárattal rendelkező Lengyelország helyreállítását, de azt csak fegyveres erővel lehetett keresztülvinni. Amikor a varsói pályaudvaron Piłsudski kiszállt a vonatból, csak hatezer katonára számíthatott abban a bizonytalan jogállású, többnemzetiségű Lengyel Királyságban, amelynek lakossága a háborús nélkülözések, a nyomor miatt fogékony volt a bolsevik ideológiára. Kelet- és Közép-Galícia hovatartozásáért már harcok folytak a lengyelek és ukránok között, a németek nem akartak lemondani a felosztások során megszerzett területekről, a formálódó Csehszlovákia igényt tartott az osztrák Sziléziára, ahol több százezer lengyel élt. Várható volt, hogy a visszahúzódó németek nyomába szegődő bolsevik hadsereg pár héten belül eléri a szerveződő állam határát. Piłsudski minden energiáját egy ütőképes hadsereg szervezésére fordította.

Miközben Magyarország területeit szinte puskalövés nélkül szállta meg a cseh, román és szerb katonaság, Piłsudkinak 1919 februárjában már kétszázezer embere állt fegyverben, és az év végén kilencszázezer fős hadsereg főparancsnokának mondhatta magát.

A párizsi Lengyel Nemzeti Bizottság, miután az odahaza 1919 januárjában Ignacy Paderewski vezetésével megalakult kormányt elismerte, béketárgyaló delegáció lett, és 1919. január 18-tól 1920. január 21-ig képviselte saját nemzeti érdekeit. Mire a magyar békedelegáció 1920 januárjában Párizsba megérkezett, már minden eldőlt.

Az 1918 novemberétől 1920 októberéig több fronton tartó háborúban, majd a francia diplomáciai támogatással számottevő eredményt elért három sziléziai felkeléssel a lengyelek létrehoztak egy 386 000 négyzetkilométernyi területre kiterjedő államot. A 325 500 négyzetkilométert magába foglaló Magyarország ugyanebben az időben – részben politikusainak felkészületlensége miatt – darabjaira hullott, és olyan állapotba került, mint Lengyelország az 1793-as második felosztása után.

Kovács István írása az Országút c. folyóiratban jelent meg. Ezúton mondunk hálás köszönetet a szerkesztőség engedélyéért a cikk közléséhez.