„A lengyel szabadság és függetlenség sérthetetlensége elválaszthatatlan a magyar szabadság és függetlenség sérthetetlenségétől”
Kodolányi János
Nemzetőr, 1939. augusztus 21.
1939 szeptemberének közepén még több mint húsz lengyel hadosztály és dandár volt harcban a német agresszorral szemben – többek között Bzuránál, Mińsk Mazowieckinél és Lembergnél. Védte magát Varsó, Oksywie, Hel és a Modlin Erőd is. Hősiesen harcolt a németekkel és a ...szlovákokkal a „Kárpát” Hadsereg, és sorra nyerte csatáit a 10. Gépesített Lovasdandár Stanisław Maczek ezredes irányításával. Kitartásukat az a remény táplálta, hogy a franciák és a britek megkezdik a rég várt támadásukat a nyugati fronton. Szeptember 14-én a lengyel vezetés (amely ekkor Kutyban, a román határ közelében tartózkodott) ismét felszólította Nagy-Britanniát és Franciaországot szövetségesi kötelességének teljesítésére és a fegyveres segítségnyújtásra.
Az újabb támadás végül bekövetkezett, de ...kelet felől. Szeptember 17-én hajnalban kezdtek érkezni a jelentések Rydz–Śmigły marsall főparancsnokhoz a határt átlépő szovjet csapatokról. Közel ötezer tank és háromezer repülő (vagyis nagyjából kétszer annyi tank és repülő, mint amennyit a németek bevetettek) támogatásával hat szovjet hadosztály követett el agressziót Lengyelországgal szemben, megsértve ezzel az 1932-es (1934-ben 1945 végéig meghosszabbított) megnemtámadási szerződést. Ez végzetesen keresztülhúzta a lengyelek ún. „Román hídfő” koncepcióját, azaz a Kárpátokra, a Sztrij és a Dnyeszter folyókra támaszkodó területvédelmi rendszert. A háború előtti „Nyugat” Terv szerint oda kellett vona összpontosítaniuk a megmaradt seregeket és a legfőbb civil hatóságokat a védekezés folytatása érdekében, amíg a nyugati fronton le nem győzik a III. Birodalmat. A szovjet hátbatámadás azonban eldöntötte az 1939-es lengyel hadjárat sorsát. A főparancsnok ebben a helyzetben szeptember 17-én este 20 órakor a következő általános rendelkezéseket tudatta a lengyel csapatokkal: „A szovjetek betörtek. Általános visszavonulást rendelek el Románia és Magyarország területére a legrövidebb úton. A bolsevikokkal nem harcolunk, kivéve ha ők támadnak, vagy megpróbálják a csapatainkat lefegyverezni. Varsó és a németekkel szemben magukat védő városok feladata változatlan. Azon városokban, ahová megérkeznek a bolsevikok, tárgyalni kell velük a helyőrségek Magyarországra vagy Romániába történő kivonásáról.”
Néhány órával később – Lengyelország elnökével és kormányával együtt – Edward Śmigły-Rydz marsall Kutyban autóval áthajtva a Cseremos folyó hídján átlépte a román határt. Háborús menekültek már szeptember eleje óta érkeztek Lengyelországról Magyarországra – útlevéllel vagy nélküle. Amikor szeptember 10-én hivatalosan is magyar nyilvántartásba vették az első lengyelt, az ország északi részén a helyi hatóságok már többezer érkezőt vettek gondjaikba, köz- és magánépületekben helyezve el őket. Ugyanekkor – szeptember 8-ról 9-re virradó éjszaka az Auswärtiges Amt vezetője – Joachim Ribbentrop telefonon fordult magyar kollégájához, Csáky Istvánhoz, hogy Budapest engedje át a Wehrmacht egységeit a Kassáig húzódó vasútvonal mentén, hogy Lengyelországot elvágják a dél felé vezető útvonalaktól. Ennek mindenek előtt az volt a célja, hogy Magyarországot visszavonhatatlanul bevonják a német táborba, és hogy a független magyar államot a III. Birodalom szatelitállamává süllyesszék. Teleki Pál miniszterelnök (Horthy kormányzó beleegyezésével) ismételten kategorikusan visszautasította a nagytestvér követelését, megsértve ezzel saját, Berlinnel kötött szövetségét a lengyelek irányában fenntartott becsületes viszony megőrzése érdekében. Az akkori olasz külügyminiszter, Galeazzo Ciano ezt írta naplójában: „A magyarok megtagadták az áthaladás jogát a németektől, Ribbentrop pedig nem reagált erre (...) Úgy vélem azonban, hogy a németek nem felejtik el ezt a visszautasítást, és Magyarország előbb-utóbb ezért még megfizet.”
Térjünk vissza szeptember 17-hez. A főparancsnok említett rendelkezését végrehajtva a lengyel hadsereg, a Nemzetvédelem, a Határvédelmi Hadtest (KOP), a Határőrség és az Állami Rendőrség határzónában található egységei mind átmentek Magyarországra és Romániába. Többezer civil tartott velük, akik igyekeztek kihasználni, hogy a budapesti kormány szeptember 19-én 180 km hosszan megnyitotta a határt. A Tatár-hágón egy, a lengyel és a magyar címerrel díszített kapu és az „Üdvözöljük lengyel testvéreinket!” (Witamy braci Polaków) felirat köszöntötte a menekülőket. Szeptember 19-én reggel a már említett 10. Gépesített Lovasdandár teljes katonai egyésgként lépte át a határt, harci rendben, zászlókkal (kb. 1500 ember). Maczek tábornok így emlékezett évekkel később: „A 10. lovasdandárt a csodálatos magyar nép minden lépésen üdvözölte és ünnepelte, itatta és etette. Amikor egy nap a dandár parancsnokai egy kis városba érkeztek, a nép a főtérre özönlött, és tüstént szétszedtek minket. Én és a családom a postaigazgató nagy és gazdag házába kerültünk. A házigazdák a kisebb helyiségekben húzódtak meg, hogy nekünk adják a legjobb szobáikat.”
A németek és a szovjetek által a magyar és a román határtól elvágott lengyel csapatok folytatták a harcot. Nem adták meg magukat a tábornokok sem: Franciszek Kleeberg a „Polesie” Önálló Műveleti Csoportot, Wilhelm Orlik-Rückemann pedig a KOP egységeit vezette. Szeptember 22-ig védte magát Grodno és Lemberg, Varsó szeptember 27-ig. A Balti-tengeren a tengeralattjáróink is tovább harcoltak. A hadjárat azonban elkerülhetetlenül abbamaradt. Miután lehetetlenné vált a harcok folytatása, az egységek felbomlottak, a katonák és a tisztek pedig kisebb csoportokban vagy egyesével haladtak dél felé. Ilyen módon, civil ruhában ért 1939 októberének elején Magyarországra (majd később Franciaországba) a Déli Front korábbai parancsnoka, Kazimierz Sosnkowski, a későbbi főparancsnok (1943-tól) is.
1939. szeptember 21-én létrehozták a Magyar Belügyminisztérium IX. osztályán a Menekültügyi Irodát dr. Antall József vezetése alatt. Az iroda gondoskodott a lengyel polgári menekültekről, akiket hotelekben, panziókban, iskolai és kollégiumi épületekben, valamint magánszállásokon helyeztek el. A lengyelek havi segélyt kaptak, és dolgozhattak is fizetésért. A fiatalok folytathatták tanulmányaikat az iskolákban vagy a felsőoktatási intézetekben, aminek különleges jelentősége volt, mivel a megszálló németek teljesen megszüntették az oktatást ezen a szinten. Szeptember 25-én létrehozták a Honvédelmi Minisztérium XXI. osztályát (Baló Zoltán ezredes vezetése alatt), amely a lengyel katonák és rendőrök ügyével foglalkozott, akiket végül a magyarok által őrzött és irányított internáló táborokban helyeztek el. Erre a feladatra a Honvédelmi Minisztérium lengyelbarát tiszteket nevezett ki, egyúttal távol tartva tőlük a németbarát érzelműeket. A lengyel tiszteket a táborokból később szanatóriumokba, hotelekbe és magánvillákba helyezték. A XXI. osztály alá tartozott a még ebben az évben életre hívott Internált Lengyel Katonai Személyek Szervezete a Magyar Királyságban elnevezésű szervezet, amelyet Stefan Dembíński tábornok irányított. A magyar kormányszerveket társadalmi szervezetek is segítették: a Lengyel Menekülteket Védelmező Polgári Bizottság, a Magyar Adam Mickiewicz Társaság, a Magyar Vöröskereszt, az Országos Lengyel-Magyar Diákegyesület, a papság és számos más egyesület.
A Magyarországra került lengyelek nem felejtették el magyar barátaink irántuk tanusított különlegesen emberséges és kedves hozzáállását. A magyarok megértve Lengyelország akkori tragikus helyzetét, a lehető legnagyobb segítségben részesítették a lengyeleket. Ki kell emelni azt is, hogy Teleki Pál kormánya tudatos és csendes beleegyezését adta, hogy a lengyelek elhagyva tartózkodási helyüket, Franciaországba mehessenek, ahol újra létrehozták a lengyel állami és katonai szervezeteket. A lengyel nagykövetség által Budapestről Franciaországba szervezett, „Ewa” fedőnevű evakuációs akció nem sikerülhetett volna, amennyiben a Magyar Királyság nem hunyt volna szemet felette.
A legújabb kutatások szerint 70–90 ezer lengyel menekült érkezett Magyarországra, ebből nagyjából 30 ezer katona. Hasonlóan sokan kerültek Romániába is. Litvániába és Lettországba 1939. szeptember 17. után 15 000 civil és 1 300 katona menekült. Német fogságba háromszázezren kerültek, szovjet börtönökbe pedig kétszázötvenezren. Az ő sorsuk azonban drámaian különbözött a Duna és a Tisza mentére került lengyelek sorsától.
Végezetül idézzük fel Erdélyi József a Nemzetőr 1939. szeptemberi számában megjelent versét:
Artur Kolęda
A szerző történész és publicista, a Nemzeti Emlékezet Intézete munkatársa