Back to top
redakcja2 küldte be 08.06.2020 időpontban
Trianon – száz évvel később
Kultura


Hajlamosak vagyunk úgy gondolni magunkra, mint egy pesszimista nemzetre, amely folyton a régi sebeit tépkedi, és a múlton mereng. A magyarok tragikus történelmével való összehasonlítás azonban éppen ellenkező eredményre juttat bennünket. Az 1920-as győzelem nagy adag optimizmussal és tettrekészséggel töltötte el a lengyeleket. A nemzedék, amely kiharcolta a függetlenséget, úgy vélte, hogy mostantól kezdve bármilyen körülmények között helyt tudunk állni – jegyzi meg Dariusz Gawin a „Teologia Polityczna” számára írott tárcájában.

1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon palotában került sor Magyarország, illetve az antanthatalmak és szövetségeseik közötti békediktátum aláírására. A magyarok számára ennek az eseménynek az emléke be nem gyógyuló seb – ennek következtében veszítették el ugyanis az ország első világháború előtti területének kétharmadát, valamint három és fél millió honfitársukat (a nemzet egyharmadát), akik ezáltal főleg Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia határain belül találták magukat. Igaz ugyan, hogy 1914 előtt a magyar állam területén az etnikai magyarok mindössze a lakosság 50 százalékát tették ki, s Budapest erőltetett magyarosító politikát folytatott – ugyanakkor az a könyörtelenség, amellyel a háború után kezelték a magyarokat, egészen példátlan. Olyan területek átadására kötelezték őket Szlovákia, Románia és Jugoszlávia számára, amelyek egy évezrede etnikai és kulturális szempontból is magyar területek voltak, s melyeknek számos részét magyar többség lakta. A magyar történelem szempontjából olyan fontos városok kerültek a határokon túlra, mint Pozsony (Bartislava), Kassa (Košice), Kolozsvár (Cluj) vagy Temesvár (Timișoara). A szlovákok, románok vagy a szerbek önrendelkezési jogait nem a magyarok ugyanilyen jogai ellen elkövetetett, leplezetlen erőszakkal kellett volna igazolni. Pedig éppen így történt. A központi hatalmak államai között a magyarok lettek a leginkább megbüntetve.

Ezen események keserűsége mind a mai napig érződik, ugyanis forrásául szolgál egy sajátos pesszimizmusnak, illetve a sérelem és az elhagyatottság érzésének, amelyek lényeges vonásai a magyar önazonosságnak. Ezeknek az érzéseknek megvan a maguk politikai kifejeződése is – a trianoni sorscsapásra való hivatkozás és a kényszerű határok által szétszakított nemzet egységének hangsúlyozása Orbán Viktor politikájának meghatározó alapelemei közé tartoznak. Budapesten, közvetlenül a Parlament mellett épült fel Trianon századik évfordulójára a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye. A száz méter hosszú és négy méter széles kőszalagba tizenkétezer olyan település, város és falu nevét vésték fel, melyek szerepeltek az 1913-as hivatalos nyilvántartásban. Megtalálhatók közöttük egyaránt azok, amelyek ma is a magyar államhoz tartoznak, és azok is, melyek az országhatárokon túlra kerültek. Ez az emlékmű egyszerre hívja fel a figyelmet az igazságtalanságra, és sugallja Magyarország minden időkön átívelő egységét és oszthatatlanságát.

A nyugati közvélemény mindebből azonban csak annyit ért meg, hogy Magyarország autoriter vezetője felelőtlen módon játszik a nacionalista színezetű történelmi revizionizmus kártyájával. A határok azonban mozdíthatatlanok, és egyetlen józan ítélőképességű ember sem gondolhatja komolyan a megváltozatásukat.

Mi lengyelek meg tudjuk érteni ezt az érzést – az erősebb szomszédok által ellenünk elkövetett sérelmek a mi öntudatunk részét is képezik. Azonban a különbségek is fontosak, amelyek gyakran a mi figyelmünket is elkerülik. Kezdjük a dátumnál – 2020-ban lesz az egyik legnagyobb lengyel győzelem, a varsói csata százéves évfordulója. A dátum, amely a magyarok számára a hanyatlás szimbóluma, számunkra a dicsőséget és az újjászületést jelenti. Maga Versailles pedig egy olyan hely, ahol a lengyel delegáció sikerrel zárta a Roman Dmowski által vezetett tárgyalásokat, és számunkra előnyös nyugati határokat sikerült kiharcolnia. Ez azért volt lehetséges, mert a nemzeti demokrácia a háború legelejétől kezdve az antant oldalán állt. A keleti határokat viszont Józef Piłsudski harcolta ki, aki a háborút még Bécs és Berlin szövetségeseként kezdte. A diplomáciának és a fegyverek erejének köszönhetően Lengyelország 123 év felosztottság után visszakerült Európa térképére. Ugyanakkor Magyarországot olyan csonka határok közé szorították vissza, amelyeket a mi Kongresszusi Királyságunkkal lehet összehasonlítani.

(…)

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni magunkra, mint egy pesszimista nemzetre, amely folyton a régi sebeit tépkedi, és a múlton mereng. A magyarok tragikus történelmével való összehasonlítás azonban éppen ellenkező eredményre juttat bennünket. Az 1920-as győzelem nagy adag optimizmussal és tettrekészséggel töltötte el a lengyeleket. A nemzedék, amely kiharcolta a függetlenséget, úgy vélte, hogy mostantól kezdve bármilyen körülmények között helyt tudunk állni. Ezért ment bele a nemzet 1939-ben habozás nélkül a Hitler elleni háborúba, ezért jött létre a Honi Hadsereg, és ezért volt a varsói felkelés. És ezért voltak képesek a lengyelek az utolsó háború szörnyű tapasztalatai után újjáépíteni Varsót, az elvesztett Wilnót és Lemberget pedig Gdańskkal és Wrocławval pótolni. Nem értékeljük eléggé ezt a példátlan élni akarást és szorgalmat, amely a szörnyű tapasztalatok ellenére lehetővé tette egy negyvenmilliós ország, Közép-Európa legnagyobb országának felépítését. Igen, ártottak nekünk Potsdamban, azonban a keleti határvidékért a nyugati területek formájában kompenzáltak minket. 1920, 1939 és 1944 után már senkinek nem jutott eszébe, hogy a kongresszusi királyság csonka területére szorítsa vissza Lengyelországot. Ha a III. Birodalom oldalán Moszkva ellen mentünk volna, minden bizonnyal legfeljebb adományként kaptunk volna valamit a győztes nagyhatalmaktól. Magyarország sorsa – amely tragikus és együttérzést kelt – teljesen máshogy zajlott.

Dariusz Gawin

A teljes szöveg a Teologia Politycznában jelent meg.