Stefan Wyszyński és a XX. század ideológiái
Piotr Sutowicz
Az úgynevezett közvélemény sok mindenhez köti Stefan Wyszyński bíboros alakját, és mindegyik képzettársítás adódik valamiből. Az utolsó igazi interrexként vagy a millennium prímásaként emlegetjük. Úgy kezeljük, mint a kommunista rendszerrel szembeni ellenállás szimbólumát. A prímás nagy híve volt a népi katolicizmusnak, melyet ma gyakran befeketítenek, ezért azok is áhítattal emlegetik, akik szeretnék, ha az egyház továbbmenne ezen az úton.
Vannak előnyei és hátrányai ezeknek a gondolatoknak és képzettársításoknak. Több nézőpontból ítélik meg Wyszyński bíboros alakját és politikáját, egyébként rendszerint pozitívan. Ugyanakkor találhatunk többé-kevésbé negatív kommentárokat is. Mindenesetre még mindig arra vár ez a kiemelkedő egyéniség, hogy újra felfedezzék, aktualizálják, és mivel közeledik a nagy prímás boldoggá avatása, kellő komolysággal kell elvégeznünk ezt a feladatot.
A TÖRTÉNETISÉG
Sajnos általánosan elterjedt az a vélemény, hogy Wyszyński prímás alakja nem aktualizálható, mert 1989 után már csak történeti értéke van a Lengyel Népköztársaságban folytatott egész tevékenységének. Egyszerűen már teljesen lezárt fejezet az a harc, amely a kommunizmus ellen folyt a kor minden színterén.
Természetesen minden meghatározott korban, sajátos helyzetben folytatott politika csakis ebbe illesztve marad aktuális. Ha egy adott személy életrajzát kutatjuk, számolnunk kell a történelmi körülményekkel, melyek között élt, függetlenül attól, hogy ezek milyen távol állnak attól a világtól, melyben a kutató él. Nem lehet egyetemes érvényű gondolattá alakítani azonnali reakcióval számoló konkrét közleményeket és tevékenységeket, de fontos inspirációt meríthet a jövő azokból a tézisekből, amelyekre épülnek. Ezért nem sok értelme van annak, hogy meggondolatlanul idézzük a millennium prímását, bizonygatva azt, hogy kimerítő választ ad a kor súlyos kérdéseire. Másrészt az sem vezet sehová, ha leértékeljük, bár az utóbbi rendszerint rosszindulatból fakad, és minden látszat ellenére régi polémiák visszhangjait halljuk belőle, vagy a hősünk által oly kitartóan hirdetett keresztény társadalomképtől való idegenkedés motiválja. Például így tekinthetünk a Wyszyński prímás által állítólag olyan buzgón népszerűsített úgynevezett népi katolicizmus elleni harcra. Az olyan kritikusok, akik közben a hitre hivatkoznak, mintha megfeledkeznének arról, hogy a főpap ezen a téren csak az evangéliumi parancsolathoz tartotta magát.
Azok szerint, akik ellenzik a prímási tanítás formáit, ma már más időket élünk, ezért egyáltalán nem időszerű az, hogy az egyház hatni akar a tömegekre. De úgy alakult, hogy már életében is sok laikus és katolikus kör bírálta a tömegekkel folytatott aktív munkáért és a népi vallásosság iránti állítólagos vonzalmáért. Az ilyen támadások a Lengyel Népköztársaságban valójában csak a kommunista hatalmat szolgálhatták, amely éppen az egyház tömeges tevékenységétől félt, mint az ördög a tömjénfüsttől. Wyszyński pedig alighanem mindenkinél jobban tudta ezt. Tehát úgy néz ki, hogy azok a katolikus aktivisták és publicisták, akik akkor többé-kevésbé nyíltan vetették a szemére azt, hogy téved ebben a kérdésben, egyszerűen a hasznos idióták szerepét töltötték be a rendszerben. Ha Wyszyński fejével gondolkodunk, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy miként lehet eljutni a tömegekhez olyan helyzetben, amikor az egyház nem fejtheti ki hatását a médián keresztül, és nem árt emlékezetünkbe idézni azt, hogy ez nagyrészt így volt a kommunista Lengyelországban, Wyszyński prímási időszakában pedig mindvégig. Mivel ilyen expanzív és tömeges ideológiával volt dolga, csak egyféleképpen állhatott ellen, meg kellett mutatnia a nyilvánosság előtt, hogy tömegek hívei a katolicizmusnak. Azt hiszem, ez a felfogás ma sem értelmetlen, hogy ne mondjam, teljesen logikus, feltéve, ha igaz hit rejlik mögötte, nem csak póz.
Eltelt már egy kis idő a prímás halála óta, és megint erősödnek az olyan hangok, hogy a hit magánügy, mély személyes tapasztalatban kell átélni, nem pedig a közéletben. Ezen a téren ugyanazzal a törekvéssel van dolgunk, mint annak idején, a történelem néha hajlamos arra, hogy kört írjon le. Mintha továbbra is az egyház társadalmi létének felszámolása lenne a céljuk azoknak a modern ideológiáknak, amelyek a kommunizmus után keletkeztek, vagy inkább talán azután, hogy átalakult valami mássá, újjá, ami sajnos tökéletesebb.
A MUNKÁSKÉRDÉS
Stefan Wyszyński számára nem a kommunizmus kora volt élete első olyan időszaka, amikor találkozott ezzel az ideológiával. Már a két világháború között, fiatal pap korában is különös érdeklődést mutatott a munkáskérdés iránt, méghozzá több szinten is: egyrészt mint tudós, másrészt mint társadalmi aktivista. Azt hiszem, ez az időszak a leendő prímás sikereinek egyik kulcsa, aki egyrészt tudományos ismereteket szerzett a marxizmusról, különös tekintettel a szovjet korszakára, másrészt pedig ő maga sem származott gazdag társadalmi körökből, így alighanem különösen érzékeny volt a szegénységre és a társadalmi kérdésekre. Mintha nem lelkesedett volna a két világháború között uralkodó gazdasági rendszerért a fiatal Wyszyński. Szerinte túl keveset foglalkoztak a legszélesebb társadalmi rétegek, köztük a mélyszegénységben élők sorsával.
A Stefan Wyszyński által szorgalmazott társadalmi aktivitás elsődleges célja persze egyszerűen az volt, hogy „adjanak enni az éhezőknek”. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan aktív szakírói tevékenységet folytatott azzal a céllal, hogy rendszerszintű megoldásokat találjon erre a problémára. Ennek köszönhetően fedezte fel a katolikus társadalmi tanítást, amely már a XIX. század óta csatatér volt, ahol a tömegtársadalomban élő ember méltóságáért harcolt az egyház. Kétségkívül inspirálta Wyszyńskit XIII. Leó. Ez az előrelátó pápa a Rerum novarum kezdetű enciklikájában adott hangot a XIX. századi társadalmak betegségére ajánlott kommunista gyógymóddal kapcsolatos félelmeinek. Mivel hosszú évtizedeken át megőrizte, bizonyos értelemben talán máig sem vesztette aktualitását az enciklika, elismerést érdemelnek azok is, akik ihletet merítettek belőle.
Különböző körök már akkor is ellenségesen fogadták azt, hogy a fiatal pap munkások csoportjaihoz közeledik. Először is nem jött jól a munkások sorsa iránti érdeklődés azoknak, akik a gazdasági elitekhez kapcsolódó, osztályjellegű vagy – mint később a kommunisták – néma intézményt akartak látni az egyházban, amely a templomok falain belüli áhítatra korlátozza magát. Másodszor pedig Stefan Wyszyński társadalmi aktivitása a háború előtti kommunista agitátoroknak sem jött jól, akik monopóliumra törekedtek a munkáskérdésben. Tehát ezen a téren rendkívül veszélyesnek tartották az egyház tevékenységét, mert visszavezethette a templomokba a tömegeket, ezt a társadalmi réteget is az egyházi tanításhoz köthette, s ami még rosszabb, az ateizmusra épülő kommunista gondolatrendszer halálát is okozhatta.
A kommunista Lengyelország éveiben annyira aggasztotta Wyszyński prímást az, hogy a két erő céljai – nevezzük őket ideológiai központoknak – ennyire hasonlók, hogy néha hajlamos volt elfogadni azt, hogy ezek sokkal nagyobb és veszedelmesebb erő eszközei. Mindenesetre inkább az előbbi körből jött az a sugallat, hogy nevezzék „vörös papnak”, ami arra mutat, hogy vitatták, félreértették a tevékenységét.
A háború előtti és utáni kommunisták is arra számítottak, hogy akkor érhetnek el nagy sikereket, ha arra építenek, hogy a munkások ellenségesen tekintenek a katolikus klérusra. Ezért keltettek antiklerikális hangulatot, bizonygatva azt, hogy olyan erők mellett állt és áll ma is az egyház, amelyek ellenzik a tömegek társadalmi emancipációját. Nagyon fontos volt, hogy az egyház kimutassa: ez nem így van. Minden látszat ellenére maga az evangélium és a keresztény tanítás fordítható szembe azzal az ideológiával, amely osztályokba sorolja az embereket, majd szembeállítja őket egymással. A történelmi patináról pedig viszonylag könnyen le lehetett mondani. Tisztában volt ezzel sok egyházi személy, és jó, hogy a millennium leendő prímása is közéjük tartozott. A háború utáni sztálinizmus, a magántulajdon, de mindenekelőtt az egyházi tulajdon elleni fellépés megkönnyítette számára azt, hogy demonstrálja: az egyház még jobban hozzátartozik a nemzethez, mint eddig bármikor. Lehet, hogy a kommunista radikalizmus a katolikus tömegeket is radikalizálta, ez vezetett az evangelizáció legnagyobb közép-európai sikeréhez s egyben a rendszer bukásához. Az egyház mellé álltak a munkások, amikor szembeszállt a kommunista ideológiával, ez pedig nem lett volna lehetséges, ha Wyszyński nem perlekedik a háború előtti kapitalizmussal, nem folytat ilyen aktív társadalmi tevékenységet.
AZ EMBERI MÉLTÓSÁG
Szabad szemmel is világosan látható, hogy a XX. századi ideológiák hajlamosak tárgyiasítani az embert. Minden akkoriban és napjainkban is uralkodó nagy rendszer enged annak a kísértésnek, hogy elszakadjon a célkitűzéseiben az ember veleszületett méltóságától. Az a világnézet ad a legteljesebb magyarázatot az utóbbira, amely arra a feltevésre épül, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. A nagy politikai rendszerek, amelyek maguk határozták meg, hogy mi jó és mi rossz, következetesen figyelmen kívül hagyták az ember javát, amely táguló körökként a közjó formáját ölti.
A háború előtti időszakban kétségkívül válsághoz vezetett az, hogy milyen helyet tölt be az ember az államban és a társadalomban. Jellemző példa e tény érzékelésére, elvonatkoztatva a vallásos hittől, két hasonlóan szomorú film. Az első Fritz Lang Metropolisza (1927), a második a Modern idők Charlie Chaplintől. Az utóbbiról látszólag vidám jelenetek jutnak a nézők eszébe, melyekben a gépies munkától lendületbe jött Chaplin először az üzemcsarnokon, aztán a városon rohan át, és valamilyen csavarhúzóval „szorít oda” mindent, ami az útjába akad. Valójában természetesen lehangoló a kép, pesszimizmussal tölti el az embert.
Abban a korban elég sok jele volt annak, hogy sértik az emberi méltóságot, joggal fogalmazhatunk meg olyan tézist, hogy nem működik az uralkodó rendszer. Wyszyński, a fiatal pap tisztában volt azzal, hogy nagy bűnökre képesek a téves feltevésekre épülő rendszerek, bár akkor még nem voltak személyes tapasztalatai a szovjet Gulagról, persze valamit azért tudott róla. A nácizmus viszont nyilvánvalóan közvetlenül traumatizálta, hiszen elsőként a lengyelek tapasztalhatták a bőrükön, az egész nemzet, hová vezethet a társadalmi szintre helyezett gazság. Maga Wyszyński atya elkerülte akkoriban a vértanúságot, bár a megszállás alatt mindvégig bujkálnia kellett. A kollégái jelentős része azonban nem élte túl a włocławeki egyházmegyében. A számkivetettség, a háború évei után azzal kellett kezdenie lelkipásztori és társadalmi tevékenységét, hogy elgondolkodott azon, ami most ért véget. Kétségkívül lengyel hazafi, sőt nemzeti meggyőződésű volt, még inkább megerősödött a nézeteiben, ugyanakkor pogányságként határozta meg a német rendszert. Tehát a lengyel földön folytatott harc, amely a lengyel nemzetet pusztította, nem keresztény, ugyanakkor kereszténység előtti erők összecsapása volt, ezekhez képest pedig minden más enyhének látszott. Kívánatosnak tűnhetett az új helyzet, amely kezdetben a társadalmat segítő igazságos lengyelség formáját öltötte; legalábbis ilyen benyomást akartak kelteni az ország új urai az első szakaszban. Igaz, a doktori címmel rendelkező atya, akit 1946-ban kineveztek lublini püspöknek, a legnagyobb bizalmatlansággal tekintett az ateizmusra, amelyet egyre határozottabban deklarált a hatalom, de hát így is hol volt ez a doktrína, amelytől látványosan őrizkedtek a lengyelek, a háborús évek barbárságától? Ezenkívül újból föl kellett emelni az ember méltóságát, lehetővé kellett tenni az anyagi létezését, csak aztán lehetett más kérdésekkel foglalkozni. Ezek nem sokáig várattak magukra.
LELKIVEZETÉS
Wyszyński atya mindig ellenezte azt, hogy átpolitizálják az egyházat, és pártharcokban használják fel a katolikus jelszavakat. A háború előtt és után is előfordult ilyen. Természetesen egész mások voltak a viszonyok a két korszakban. A háború előtt többé-kevésbé sikeres kísérleteket tettek a katolikus közvélemény megszervezésére, színvonalas, eredeti művek születtek arról, hogy milyen politikai rendszer lenne a legjobb a katolikusok számára. 1945 után minden egész más lett, mégis valamiképpen kifejezésre kellett juttatni a katolikusok véleményét, nem hagyhatták sarokba szorítani magukat. Ebben a helyzetben különösen fontos lett a prímás szerepe, már csak azért is, mert korlátozták, karikatúraszerű formákká torzították a nyilvánosság minden más fórumát és a katolikus tevékenység helyeit. Ez történt mind az ellenzék politikai tevékenységével, mind azzal a munkával, amely különösen közel állt Wyszyńskihez: a világiak katolikus-társadalmi szinten folytatott tevékenységével. Paradox helyzetbe került: bár annak a híve volt, hogy aktivizálják, amennyire csak lehet, a laikusokat, most a személyével kellett betöltenie a helyüket a közéletben, a lehetőségekhez mérten.
Ennek az időszaknak köszönhetjük a tanító prímás képét, aki a minden szavát feszült figyelemmel követő tömeg előtt lép fel. Itt valósult meg a legteljesebben a tömeges katolicizmusról alkotott elképzelése. A nagy lelkipásztori akciók a nemzet lelkéért vívott harcot szolgálták, a lehető legszélesebb körben. A keresztség felvételének ezredik évfordulójáról való megemlékezésként tartották tíz éven át a történelembe is bevonuló, nevezetes Nagy Novénát, ami tömeges evangelizáció és nagy történelmi lecke volt, melyet az egész nemzetet bevonva folytattak; ilyen kiterjedt akcióra azelőtt és azóta sem volt példa. Mutatja a vállalkozás lendülete, hogy Wyszyński prímás képes volt „médiakampányt” folytatni média nélkül, ráadásul az állami intézmények konok ellenségessége mellett. Ebben is felismerhető az a koncepciója, hogy a novéna egyes szakaszai vagy maga a millenniumi akció alkalmából lehetőséget kell adni a híveknek a „népszámlálásra”. Ezzel a ténnyel azt is megmutatta a hatalomnak, hogy egyáltalán nincsenek többségben a rendszer támogatói, ez pedig nyilván irritálta a vezetést. Gomułka dühöngött, és biztos utálta Wyszyńskit, az általa kezdeményezett megtorló akciók pedig csak rontottak a hatalom helyzetén, különösen az a teljesen eszement ötlet, hogy „letartóztatták” a częstochowai kegykép másolatát. Ebben a harcban nyilvánvalóan az egyház kerekedett felül, ennek köszönhetően pedig a nemzet egyre inkább tudatára ébredt magának és alanyiságának. Így a prímás kerülő úton érte el azt, amit már a háború előtt is akart. Az pedig már kicsit más történet, hogy nem lehetett mindent elvégezni.
„A NEMZETNEK NAGYSÁG KELL”
Ez a látszólag tágabb kontextusból kiragadott idézet – állítólag 1979-ből vagy legalábbis a prímás életének utolsó éveiből való – egyértelműen kiemeli a programja irányvonalát. A nemzet ugyanis nem lehet semmilyen ideológia tárgya. Wyszyński meg volt győződve arról, hogy a nemzet Isten akaratából létező teremtmény. Ha ilyen összefüggésben vizsgáljuk a kérdést, az ápolása, a nagyságával való törődés nemcsak a földi létre kalkulált társadalmi feladat, hanem bizonyos mértékig Istennek tetsző feladat. A nemzet nagy teológusa volt a prímás, de nem elméleti szinten foglalkozott ezzel a koncepcióval, hanem lengyel nézőpontból, hisz a Két Nemzet Köztársaságának nagy sienkiewiczi vízióján nevelkedett. Élete során mélyen azonosult a Piast-Lengyelország hagyományával, ehhez a korszakhoz kötődött a háború utáni tanításával, többek között mint a nyugati és az északi területek ordináriusa. Politikailag kényszerítették rá ezt a funkciót, de nagy odaadással látta el a feladatát. A kedvencei közé tartozott Władysław Jan Grabski Háromszáz város visszatért Lengyelországba című könyve, amely egyfajta történelmi-földrajzi kalauz volt a sok lengyel előtt ismeretlen országrészhez. Azt akarta, hogy még az internálása idején, 1953 és 1956 között is nála legyen.
Élete utolsó napjaiig a legnagyobb érdeklődéssel figyelt mindent, ami hatott a lengyel kultúrára és a nemzet állapotára. Említettem fentebb, hogy hazafi volt, de kicsit kevés, ha ennyit mondunk a millennium prímásáról. Rajongott a lengyelség minden aspektusáért. Példaképnek állította be a nemzetet, amelyből származott, arra biztatta a honfitársait: legyenek büszkék arra, hogy lengyelek. De ez nem volt idegengyűlölet. Más kultúrákat is tisztelt a prímás, bár a németekről például nem volt jó véleménnyel a háború után, és néhány olvasója ma lehet, hogy húzza az orrát az akkori kijelentéseit olvasva, és szemére vetheti, hogy nem kedvelte nyugati szomszédainkat. Stefan Wyszyński keresztény volt, de nem gondolhatnánk naiv embernek. Politikai tevékenységében realista volt, rendkívül precízen meghatározott céljai és találó meglátásai voltak. Azt vetette a német nemzet szemére, ami tényleg terhelte a lelkiismeretét. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a jövőben, ha sikerül megküzdenie a múltjával, partner lesz az egyenrangúak párbeszédében. A nevezetes millenniumi beszéd évében meggyőződhetett arról, hogy ennek még nem jött el az ideje.
Mindenesetre bármit is tett, azzal az evangelizálás mellett a nemzet nagyságán is munkálkodott. A mai időkben különösen fontos, hogy megtanuljuk összekapcsolni ezt a két szférát, mert ha bármelyiket is elhanyagoljuk, az megbosszulja magát, inkább előbb, mint később.
Az írás a WNET Kurier magazinban jelent meg, az engedélyt hálásan köszönjük.