A jelenlegi járványhelyzet kezdete óta nemcsak elhalálozási és megbetegedési számokat, hanem néha örvendetes híreket is hallani lehet: Velencében tisztább a víz és turistamentes a kikötő, Nagy-Britanniában a házi verebek újra ellepik a parkokat, én is minden reggel örömmel hallgathatom nyugodt „szerelemvallását páros gerlicének”. Prágából is ilyen pozitív hír érkezett április 3-án; ugyanis aznap reggel Ondřej Kolář 6. kerületi polgármester még egy tavaly szeptemberi önkormányzati döntés alapján eltávolíttatta, eltakaríttatta a Prágát 1945-ben felszabadí elfoglaló és Budapestet 1956-ban eltipró Konyev marsall szobrát. A sok előjellel értelmezhető cseh humor jegyében a polgármester úgy fogalmazott FB-posztjában, hogy neměl roušku. Nem volt maszkja.
A kommunista emlékezetpolitika eme késői, 1980-as darabját (még nem volt 40 éves) így is sokan siratják, Oroszország pedig fenyegetőzik: számukra visszatetsző volt a szoborbontás. Ha van valami visszatetsző ebben az egészben, az pusztán annyi, hogy ezt nem bátrabban, nem valami orosz notabilitás szeme láttára vagy FB-n „élőzve” cselekedték meg a kerület döntéshozói. Az Átlátszó publicistája szerint a polgármester veszélyeztette az amúgy maszkban dolgozó munkások életét – ezt pont nem támasztja alá a korareggeli időpont, szélcsendben és járókelők nélkül. Vajon a Cseh Nagykövetségre füstbombát dobáló, tankokkal fenyegetődző moszkvai gyerekek nem veszélyeztették saját maguk és mások egészségét? Mindegy is; azóta új, miniatűr gerilla-kompozíció került az Interbrigády térre: egy maszkos Sztálin-mellszobor.
Varsói lakhelyem tőszomszédságában is található egy szovjet katonai temető és egy megalomán obeliszk, de többnyire elrejtik a fák és kijjebb esik a városközpontból – amolyan köztes megoldás, de még ez is hivalkodóan fallikus. Ilyen emlékműveknek 30 éve semmi keresnivalójuk városainkban. Ha valakinek mégis hiányoznának Konyev és társai, vörös szegfűt lehet vinni a szoborparkokba, a virslit meg lehet főzni otthon – ti. az utóbbi már kapható boltokban is, nemcsak közterületen. És csak egyet kellene végre megérteni: товарищи, конец! Már több, mint 30 éve.
A lengyel fővárosban eközben szemmel láthatóan nőtt a fegyelem, kevesebb ember és autó van az utakon. Viszont a rakowieci lakótelepen fény derült egy problémára: a helyiek ahelyett, hogy a kevésbé látogatott Carrefourban vagy a kisboltokban vásárolnának, inkább hosszú sorban várnak az olcsóbbnak hitt Biedronka előtt – jó, az alkohol tényleg olcsóbb ott; de ezt még március elején sikerült megállapítanom. Ennyit az embertömeg megoszlásáról és a kiskereskedelem fellendüléséről helyi szinten és helyi tapasztalat alapján; de legalább egyedül lehettem a hentesnél és kevesekkel az említett francia áruházlánc üzletében.
Meglepetésemre, szombaton sikerült beszereznem egy tradicionális lengyel pálmaágat – így méltó módon felkészülhettem a már megszokott vasárnapi úrfelmutatásra. A monstranciát a lakótelepen délután három után körbehordozó papot megmosolyogtatta ünnepi várakozásom első emeleti balkonomon, külön is felmutatta nekem az Oltáriszentséget. Hosanna, filio David! – mormoltam. Újra egyedül.
A lakótelepen és ezzel az említett szovjet emlékmű árnyékában élő szomszédjaim elmaradó vallásos reakciója végül is nem volt meglepő. A sokáig az MTI varsói tudósítójaként is dolgozó rádiós, Domány András Aki lengyel, katolikus? című, Állam és egyház Lengyelországban alcímű könyve nyomán komolyan el lehet gondolkozni a lengyel társadalom olyan híres és hangoztatott katolikusságáról – hogy ez mennyire nacionalista vagy átpolitizált, esetleg felületes. Annak ellenére, hogy Domány 1987-ben megjelent könyvében már későn és túl nagy beleéléssel védte az Egyház által megsértett lengyel kommunisták kis lelkivilágát, adatai, értesülései nagyon pontosak és részletesek, ráadásul izgalmasan mutatja be ezeket. Külön öröm, hogy ha katolikusról ír, a görögkatolikusokat sem felejti el megemlíteni – az ilyen részletesség kincsként kezelendő kulturális kód. Viszont Domány végkövetkeztetése szerencsére nem valósult meg: közép-európai történelmünk nem lett unalmas.
Végezetül a költő Erdélyi János alapján a tavasz vidulásával és a Húsvét közeledtével csak attól tartok, hogy egyrészt az emberek egy hét keményebb otthonlét után még jobban ki fognak kívánkozni az utcára és a parkokba, másrészt haza fognak utazni vidékre. Az utóbbi a környékemen jól látszik, sok fiatal pár csomagol valahova haza. Nem hiába beszél otthon Müller Cecília is egyik nap a vírus budapesti berobbanásának sikeres elkerüléséről, majd másnap a továbbra is elképzelhető berobbanásáról: napról-napra változik a trend és az állampolgárok viselkedése ezt nagy mértékben befolyásolja. Aki teheti, maradjon otthon és ünnepeljen visszafogottan – ezt kérik itt is mindenkitől, napközben hangszórókon is: „Figyelem, figyelem! Járványhelyzet van. Maradjanak otthon!”
Megfogadom a tanácsot: otthon maradok és káposztát töltök Húsvétra.
Közben úgy alakul, hogy a május 10-i elnökválasztást eredeti időpontjától egy héttel eltolva, május 17-én levélszavazásban akarja lerendezni a lengyel kormánypárt. A jelenlegi elnök Andrzej Duda újraválasztása ebben az esetben már tényleg borítékolható lesz. A kampányolási esélyeiktől megfosztott ellenzéki jelöltek és a Poczta Polska egy ad hoc választási rendszerre történő átállításának problémája mögött ott húzódik Jarosław Gowin miniszterelnök-helyettes lemondása is, aki a PiS koalíciós partnereként már úgy tűnik, nem kívánt viselni személyes érintettséget a kérdésben - de pártja, a Prouzumienie képviselőit a Szejmnek benyújtott törvényjavaslat támogatására szólította fel. Arra a megoldásra már elúszott a remény, hogy az ellenzék közreműködésével kijelentett katasztrófahelyzet keretében halasszák el az elnökválasztást, kiküszöbölve ezzel a demokráciadeficitet vagy a várhatóan alacsony részvételi arányt. A törvénnyel kapcsolatban a Szenátus még nem döntött.
Biró Bence