​

Beszélgetés Paweł Lisickivel

Szerkesztő úr, alig pár hete hunyt el Roger Scruton, és láthatóan egyre növekszik az érdeklődés a személye és a munkássága iránt Lengyelországban. Az Ön véleménye szerint csak pillanatnyi fellángolás ez vagy Scruton gondolkodásának sajátos, poszthumusz győzelme, és mostantól kezdve mi lengyelek is szorgalmasabban fogjuk kutatni a munkásságát?

Úgy fogalmaznék, hogy Scrutonnak kétszeresen is példának, kétszeresen is tanítónak kell lennie számunkra. Először is tekintettel arra, amit az újbaloldalról és az ezzel az ideológiával kapcsolatos veszélyekről írt. Vagyis Scruton, mint gondolkodó, ember, akinek az írásait kutatják, mint ember, akinek az érveit elfogadják, Scruton mint intellektualista. A másik dolog viszont, amiért Scrutonnak fontosnak kell lennie a lengyelek számára, az önmagában egy figyelmeztetés. A szimbóluma mindannak, ami a Nyugaton történt, és amitől Lengyelországnak meg kell védenie magát. Scruton ugyanis, amikor 1985-ben először publikálta az Futóbolondok, csalók, agitátorok – Az újbaloldal gondolkodói című könyvét, olyasvalamivel találta magát szembe, amit ma „gyűlölethullámnak” neveznénk. Rengeteg kritikát kapott. Természetesen a kritikai írásokban önmagukban semmi meglepő nincs, de azok a szövegek teljesen meggyalázták mint embert: azt mondták, semmihez sem ért, semmit sem ért, csak belekontárkodik a filozófiába. A kritikai hullámot követően olyasvalami következett, amit nevezhetnénk a közéletből való eltávolítására tett kísérletnek is. A kiadóhoz, amely megjelentette Scruton könyvét, más írók leveleket kezdtek írni, hogy a továbbiakban nem szeretnék, ha ott jelenne meg az ő művük, bestseller írók kezdték visszavonni alkotásaikat a kiadótól. Elkezdődött Scruton üldöztetésének folyamata, amely végül az egyetemi környezetből történő kireksztéséhez vezetett. Ezért mondtam, hogy Scruton gondolkodó, de egy olyan veszély szimbóluma is, amely a Nyugaton már igen erős, és Lengyelországban is látni már első jeleit.

Térjünk még vissza azokra a jelenségekre, folyamatokra, amelyek a Nyugaton mentek végbe 30 évvel ezelőtt. A hagyományos európai gondolkodás „utolsó Mohikánja” volt Scruton, vagy van több – bár lehet nem ekkora formátumú, és kevésbé ismert – „Scruton” is?

A nyugat nem egy egységes fogalom. Most inkább Nagy-Britanniáról van szó. Két dolog jut eszembe, amelyeken megütköztem. Az egyik, hogy 2019-ben Scruton megkapta a Lengyel Köztársaság  Becsületrendjének Nagy Keresztjét Andrzej Duda köztársasági elnöktől. Az ünnepségre meghívták Nagy-Britannia nagykövetét is, aki azonban nem jelent meg, mivel a melegfelvonulás szervezésével volt elfoglalva.

- Signum temporis – mondhatnánk.

Pontosan, ez mutatja a brit állam hivatalos viszonyát Scrutonhoz. Ha bármely állam állampolgárát egy ilyen jelentős kitüntetésben részesítik, akkor természetes, hogy a díjátadón megjelenik az adott állam képviselője is, nem pedig mással foglalkozik.

A másik dolog viszonylag friss. Scruton január 13-án halt meg, két héttel a halála előtt publikáltam egy interjút egy másik brit konzervatív gondolkodóval, Peter Hitchensszel a DoRzeczy hasábjain. Egyrészt nagyon kritikus, a valóságot nagyon alaposan feltáró interjú volt, másrészt viszont nagyon szomorú is. Úgy beszélt Nagy-Britanniáról, mint egy romhalmazról, egy olyan helyről, ahol a magaskultúrát lerombolták. A baloldal uralma odavezet, hogy a konzervatív nézeteket valló emberek gyakorlatilag ki vannak rekesztve a nyilvános vitákból. Pontosabban, találkozhatnak valahol magánjelleggel, kicserélhetik gondolataikat egymás között, de ha a szellemi, egyetemi életről vagy a médiáról van szó, gyakorlatilag ki vannak zárva. Ez a másik dolog, amelyet meg kell említeni. Ha pedig Scrutonról, mint az egyik „utolsó Mohikánról” beszélünk, akkor pedig azt, hogy maradtak még páran, de ahhoz nagyon kevesen vannak – legalábbis egyelőre –, hogy az események irányát megfordítsák.

Ezek a „mohikánok” egyfajta szellemi rezervátumban élnek?

Úgy gondolom, hogy be vannak oda szorítva, mert ez nem lehet, hogy magukat zárják oda, vagy hogy nincs semmi fontos mondanivalójuk. Épp ellenkezőleg, ha elolvassuk Hitchens vagy éppen Scruton legutóbbi elemzéseit, nagyon sok aktualitást, éleslátást tapasztalhatunk. Viszont az a helyzet – bár talán nehéz elhinni, de képzeljük el –, hogy az élet számos eleme, amely megvolt a kommunista Lengyelországban, megvan a mai demokratikusban is, csak éppen már nem elnyomó, hanem demokratikus elemnek számít. A lényege azonban ugyanaz. Távol tart minden máshogyan gondolkodót. Scruton felhívta a figyelmet a propagandanyelv súlyának szerepére – ez is az ő szellemei örökségének a része. Könyveiben nagy terjedelmet szentel annak, hogy bemutassa, hogy a propagandanyelv arra támaszkodik, hogy az ember a nyelv segítségével teremt világot. Ezáltal pedig a nyelv megszűnik számára a valóság tükre lenni.

Lettrista fordulat?

Igen.

Lát rá esélyt, hogy a hazájában üldözött Scruton Közép-Európában találja meg szellemi utódjait?

A tény, hogy kitüntették Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon is, erre utal. Ő maga mondta, hogy Lengyelországban rálelt az intellektuális szabadságra. Ez örömteli, de ugyanakkor szomorú is, mert ha Lengyelország az utolsó bástya, ahol szabadon szólhat az ember, akkor az bár Lengyelország szempontjából jó, de elég lesújtó azon ország szempontjából, ahonnan Scruton érkezett. Ugyanezt gondolom régiónk más országairól is, pédául Magyarországról is. Miért van még itt szabad tér? Ezek olyan államok, amelyek megtapasztalták a kommunizmust, amelyek különösen érzékenyek az ideológiákra, és amelyek számára különösen fontos a szólásszabadság. Ebben az értelemben számukra Scruton lehet a patrónus, a hivatkozási pont. Érdemes használni az érveit az aktuális politikai vitákban, de érdemes levonni a következtetéseket is. Azok a negatív jelenségek, amelyek jelentős mértékben eluralkodtak Nyugat-Európa országaiban, Lengyelországban szintén jelen vannak, de ne engedjük, hogy itt is érvényesüljenek. Ha ez mégis megtörténik, akkor valószínűleg a scrutoni gondolkodásnak innen is tovább kell majd állnia....

Köszönöm a beszélgetést!

Az interjút készítette: Marcin Bąk