„Véres mezőben ezüst madár, fiaink harcba mentek,
A Sas mellett a Pogony képe, fegyver nélkül mentek harcba”*
Bár már több, mint 150 év telt el a januári felkelés kitörése óta, ez olyan esemény, amely mindmáig hat a lengyel nemzeti öntudatra, kultúrára de még a politikára is. Bátran állítható, hogy nagy mértékben alakította a jelenkor lengyel társadalmát, szellemi öröksége továbbra is befolyásolja a lengyelek által hozott politikai döntéseket.
Hogyan tudnák a lengyelek kivívni a függetlenséget? Számtalanszor feltették e kérdést a XIX. Század során. A válaszok közül az egyik a sorsba való beletörődés volt, annak az elismerése, hogy Lengyelország soha sem szerzi vissza az állami létet. Ezt az álláspontot képviselték a lojalisták képviselték az osztrák és orosz fennhatóságban egyaránt. Teljesen más volt azonban a szabadságharcot pártolók álláspontja. A felkelés-pártiak fegyveres felkelésről álmodtak, amely az egykori Lengyel Királyság Oroszország kormányzása alatt álló vidékén, azaz a legnagyobb lengyelek lakta területen robbant volna ki. Arra számítottak, hogy a felszabadított területekhez később sikerül majd hozzácsatolni a Galícia és Poznań vidékének területén lévő, honfitársak lakta földeket. Magáról a felkelésről különféle koncepciók merültek fel. A novemberi felkelés bukása után nem létezett semmilyen reguláris fegyveres erő, amely fegyvereit az országbitorlók ellen tudná fordítani. Az európai hatalmak segítő közreműködésére számítottak, különböző politikai konfigurációkban-vagy Anglia és Franciaország támogatására, vagy csendes szövetségre Habsburg-Ausztriával. Azt a pillanatot várták, hogy az Orosz Birodalom valamilyen háborúba keveredjen és kénytelen legyen megosztani haderejét.
Úgy tűnt, ilyen alkalom az Oroszország által elvesztett, 1853–1856 közötti krími háború. A Birodalom a hatékonyság hiányáról és katonai elmaradottságról tett tanúbizonyságot. Sajnos a lengyelek "átaludták" a felkelés kitörésére alkalmas pillanatot. Az XIX. század hatvanas éveinek elején már kevésbé volt kedvező az európai politikai és katonai helyzet.
A konzervatív körök tisztában voltak a különösen nehéz helyzettel és a felkelés halvány esélyeivel megkísérelték megakadályozni annak végrehajtását. E kör legbefolyásosabb és legreprezentatívabb tagja Aleksander Wielopolski őrgróf, a Lengyel Királyság Polgári Kormányának vezetője volt, ő úgy próbálta megakadályozni a lehetséges kirobbanást, hogy 1863 januárjában sorozást szervezett a cári hadseregbe, arra számítva, hogy fiatal hazafiak tömeges besorozása összezavarja a felkelők tevékenységét. Paradoxon módon azonban ez a döntés csak felgyorsította a Felkelés kitörését.
A felkelés nagyon kedvezőtlen körülmények között robbant ki. A felkelők egységei még éppen csak szervezési szakaszban voltak, hiányzott a fegyverzet, amelyet éppen a nagy orosz raktárakból (Modlin, Płock, varsói Citadella) terveztek megszerezni. A téli időszak nem igazán kedvezett a partizántevékenységnek, amelynek lényege az erdei és mocsári táborozás. A fegyverek állapota tragikusan gyenge volt. A január 22-éről virradó 23-ára éjjel különböző becslések szerint kb. 6-7 ezer önkéntes jelent meg a felkelő egységekben. Csak kb. 700 hosszúcsövű lőfegyver állt a rendelkezésükre. Ezek elsősorban vadászfegyverek és puskák voltak, ehhez jött valamennyi pisztoly és revolver. A többieknek a régi szokás szerint a legnépszerűbb rögtönzött közelharci fegyverrel kellett felfegyverkezniük, azaz egyenesre kalapált kaszával. Kiderült azonban, hogy még a kasza is hiányzott! Nem volt elég idő – így néhány helyen husánggal felfegyverkezett felkelők, "husángosok" csapatai jelentek meg...
Mindenekelőtt a nemzet politikailag legtudatosabb és leginkább hazafias része, azaz a nemesség. Különösen nagy számú fegyveres csapatokat állítottak azok a bocskoros nemesi falvak, amelyek nagy számban léteztek Mazóviában és a Podlasie-ban, ahol elszegényesedett nemesek laktak, akik a való életben nem sokkal különböztek a parasztoktól, de emlékeztek a szabad Lengyelország idejére. Hozzájuk csatlakoztak a többiek, kisvárosokból és városkákból, diákok és az udvari szolgák. Létezik egy, a különösen a Lengyel Népköztársaság (PRL) történetírásában berögzült meggyőződés, hogy a parasztok általában ellenségesen vagy közömbösen viszonyultak a Felkeléshez. Valóban, néhány járásban lehetett találkozni ilyen hozzáállással, de azért nem mindenhol. Podlasiéban akadtak olyan felkelői egységek, amelyek majdnem kizárólag parasztokból álltak, akik önkéntesen léptek a harcba. Az úgynevezett elszakított területeken, vagyis Volhíniában, Polesiében vagy Szamogítiában a felkelő csoportok a belorusz, litván illetve ukrán nemzetiségű parasztokból szerveződtek. Éppen emiatt a januári felkelést a néhai, többnemzetiségű Lengyelország utolsó fegyveres cselekményének szokták nevezni.
Veszteségek
Csaknem két év után, a hadviselő felek közötti óriási aránytalanság és a kedvezőtlen világpolitikai helyzet miatt a felkelés vereséggel végződött. Pontos adatokat nem ismerünk a lengyel nemzet által elszenvedett veszteségekről, de abban biztosak lehetünk, hogy jelentősek voltak. Csak az elesettek száma valószínűleg több ezret tett ki, és még magasabb volt a Szibériába száműzöttek száma. Körülbelül 2000 földbirtokot elkoboztak. 1864. november 8-án II. Romanov Sándor cár kiadott egy ukázt a szerzetesrendek feloszlatásáról. A 155 férfi rend közül 110-et, vagyis a túlnyomó többségét felszámolták. A megmaradtak többségben úgynevezett zártszámú státuszt szereztek, nem vehettek fel újoncokat, és amikor a barátok száma 8 alá esett, ezeket szintén felszámolták. Ezzel a — nagyon helyesen — a hagyomány és a hazafiság támaszának tartott kolostorok eltűnésre lettek ítélve. Számos olyan kisvárost, amelyekben felkelés szervezetének láncszemei működtek, és amelyek lakói támogatták a fegyveres harcot, az 1875-ös megtorlás keretein belül megfosztották a városi jogoktól.
Lengyelországban a XIX. század második felében a felkelés gondolata pecsételte meg a közgondolkodást. Nem csak az egykori Királyság orosz megszállás alatti területein, amelyeket egyébként a cári hatóságok megtorlásképpen hivatalosan Privislinszkij Krajnak, „Visztulamenti Országnak” nevezték el. Galíciában vagy Nagy-Lengyelországban is éltek családok, melyeknek tagjai önként jelentkeztek a felkelők egységeibe. A vereség emléke meghatározta a lengyelek beállítottságát. Egyrészt elmélyítette az a meggyőződést, hogy Lengyelország már soha nem lesz független. Másfelől azonban folyamatosan keresték a függetlenség felé vezető utat, levonva a kudarc konzekvenciáit. A Felkelés emlékezetével folytatott sajátos vitában született meg a függetlenségi gondolat két nagy szellemi irányzata - a Nemzeti Mozgalom, élén Roman Dmowskival, valamint Józef Piłsudski és a Lengyel Szocialista Párt Forradalmi Frakciója által képviselt irányzat.
Az 1918 után újjászületett Lengyelországban a januári felkelés az állam egyik alapító mítoszává vált. Az még élő, kis létszámú 1863-as veteránok különleges kiváltságokat élveztek. Az összes sorkatona megkapta az alhadnagyi rangot, különleges egyenruhát, állami nyugdíjat és helyet az idősek otthonában.
1919-ben az újjászületett Lengyelország szintén visszaállította a városi jogokat azoknak a helységeknek, amelyek elveszítették azokat a XIX. században. Az igazságszolgáltatás sajátos helyreállításának egyik utolsó tette volt 2020 elején, a felkelés után lefokozott négy helyiség ismételt, városi jogokkal való felruházása. Czerwińsk nad Wisłą, Klimontów, Lututów és Piątek, régi, még középkori, gyönyörű, hazafias múlttal bíró települések, ismét városok lettek.
M. B.
* - Hazafias dal szavai a Januári Felkelésről