444 éve, 1575. december 14-én választották meg Báthory Istvánt Lengyelország trónjára. Az egyik legkiválóbb lengyel király uralkodása azonban nem indult egyszerűen – erről szól Horn Ildikó professzor, a korszak legkiválóbb magyar kutatójának írása.
1576. május 1-jén a Wawel nagytermében fogadott egymásnak örök hűséget Jagelló Anna és Báthory István, majd a vártemplomban a koronázás is rendben lezajlott. Bár ez a csütörtök mindkettőjük számára életük legfontosabb és napja volt, mégis egyformán boldogtalannak és becsapottnak érezték magukat. Mivel a ceremóniát az utolsó pillanatokban két nappal elhalasztották, sőt az új időponthoz képest is több órás csúszással kezdték meg, sejteni lehetett, hogy a szervezés során komoly nehézségek merülhettek fel. De azt csak a beavatottak tudták, hogy Báthoryt kemény viták után, szinte erővel kellett a koronázásra bevonszolni, míg a kisírt szemű, hisztérikus Jagelló Annát csak zsarolással és fenyegetésekkel lehetett rábírni, hogy elkezdődhessen a szertartás. Ahhoz, hogy megértsük, mi vezetett idáig és miért keseredett meg ez a várvavárt nap, a királyválasztás eseményeit kell számba vennünk.
Az utolsó Jagelló uralkodó, Zsigmond Ágost után megválasztott Valois Henrik négy hónappal a koronázása után kiszökött az országból, hogy megszerezze a bátyja halálával megürült francia trónt. A rendek ultimátumot intéztek királyukhoz: vagy visszatér 1575. május 12-ig, vagy a szejm megfosztja hatalmától, és új uralkodót választ. Valójában nem láttak esélyt Henrik visszatérésére, a haladék már az új uralkodó keresését szolgálta. A nehézségeket nemcsak a megfelelő személy megtalálása, hanem maga a választási rendszer okozta.
A királyválasztásokra nem dolgoztak ki forgatókönyvet, mert úgy gondolták, hogy a kötöttségek a választás szabadságát veszélyeztetnék. A választáson elvileg az ország minden nemesének joga volt részt venni, és mindenki szavazata, legyen akár mágnás, akár föld nélküli kisnemes, ugyanannyit ért.
A királyt az előzetesen megnevezett jelöltek közül választották, jelölt pedig az lehetett, akit az ország bármely nemese meghívott a trónra és aki a felkérést el is fogadta. Az interregnum és a választás idején a jelöltek nem tartózkodhattak az ország területén, csak ágenseik és követeik révén szervezhették pártjukat. A döntésnek egyhangúnak kellett lennie, ami azt jelentette, hogy a szenátusnak és a nemesi rendnek, vagyis a litván, porosz és lengyel nemeseknek kellett azonos állásponton lennie. A főnemesség két módszerrel tudta az akaratát érvényesíteni: egyrészt szavazatvásárlással, másrészt a gyűlés időpontjával és időtartamával taktikáztak, hogy a radikális kisnemesség az aktuális mezőgazdasági munkák, vagy a hideg idő, vagy pénzének fogyta miatt kénytelen legyen még a végső döntés előtt hazatérni.
A gyűlést Varsó mellett egy mezőn tartották. A közepén, egy speciális faépítményben folytak a tárgyalások és itt ülésezett a szenátus is. Ekörül táboroztak vajdaságok szerint elrendeződve a résztvevők. A választásra mindenki felfegyverkezve érkezett, és mivel a gyűlés mindig súlyos ellentétek, felfokozott indulatok és egymást becsmérlő ordítozások, valamint jelentős sörfogyasztás közt zajlott, a választást lövöldözés, több véres incidens és párbaj szakította meg. Többször előfordult, hogy valamelyik párt képviselői, az életüket féltve, Varsó falai közé menekültek.
A külföldi kortársak úgy vélték, hogy a királyválasztásban a pénz játszotta a főszerepet, mert a döntéshozók nem azt nézték, hogy ki lenne a legalkalmasabb a királyi méltóságra, hanem azt, hogy ki hajlandó a legtöbbet áldozni érte. Az interregnum alatt a több jelölttel is tárgyaló főurak valóban jelentős összegeket tettek zsebre, de döntésüket végül politikai meggyőződésük és egyéni érdekeik szerint alakították ki. A pénz csupán egyfajta „belépési küszöbként” szolgált: ha valakinek nem volt elég, vagy nem osztogatta bőkezűen, az kizárta magát az esélyes pályázók közül.
A választások során elhangzott beszédekből, de különösen Henrik választási feltételeiből kibontakozik az ideális királyjelölt képe is. Az ország aktuális helyzetében olyan uralkodót akartak, aki kellő diplomáciai és katonai eréllyel lép fel a határokat fenyegető orosz cár és az Oszmán Birodalom ellenében. Emellett hajlandó és képes a vallásszabadság és a felekezeti béke fenntartására. Úgy vélekedtek, hogy „a köztársaság üdve inkább a törvényekben és az intézményekben van biztosítva, mintsem a király személyében” és ennek alapján a szejm hatalmának megerősítésére törekedtek. Az adók kivetéséhez, a nemesi felkelés összehívásához, és az ország határain túl folytatott katonai akciókhoz a szejm hozzájárulása kellett. Az uralkodó házasságkötéséhez szükségessé tették az országgyűlés hozzájárulását, ugyanakkor eltörölték a trónöröklés elvét, fenntartva ezzel a szabad választás jogát. Mindezt persze akkor lehetett valóban elérni, ha a leendő uralkodó nem rendelkezett a Köztársaságtól független, erős politikai és dinasztikus háttérrel. A szabad választást közérdeknek állították be, de a másfél éves interregnumok, a királyjelöltek keringője valójában nem a köz érdekét, hanem a döntéshozók egyéni politikai céljait és további gazdagodását segítette elő, ezért is ragaszkodtak a döntéshozók a választás fenntartásához.
A második interregnum elején kialakult belpolitikai válság jelentősen megváltoztatta az erőviszonyokat. A legjobban a nemzeti uralkodóban gondolkodó Piast párt tört előre, amely kihasználta, hogy Henrik szökése miatt a nemesség többsége nem akart kívülről érkező uralkodót. Elképesztő csúsztatásokkal és demagóg szólamokkal szították az idegenellenes hangulatot, ugyanakkor konkrét királyjelöltjük nem volt. Propagandájuk a Habsburgoktól való elriasztásra és a Jagellók aranykorának dicsőítésére épült. Ennek lett érdekes mellékterméke Jagelló Anna váratlan felértékelődése. Valois Henrik választási esküjének része volt, hogy feleségül veszi az infánsnőt, amit azonban nem tett meg. A hitszegés Anna mellé állította a közvéleményt, és a Piast párt az utolsó, köztük élő Jagellónak, a „nemzet árvájának” felkarolásával ezt a népszerűséget akarta meglovagolni.
Törekvéseikből viszont végül az infánsnő profitált a legtöbbet, ugyanis sorsa immár nemzeti üggyé vált. Anna sokat tanult az első választás során elkövetett hibáiból és ekkora már tisztában volt azzal, hogy a személye iránti érdeklődést kizárólag érdek táplálja, és kérői csupán a trónhoz vezető eszközt látják benne. Szemléletváltását a nővérének, Zsófiának köszönhette és levelezésükből az is kiderül, hogy az interregnum alatt végig az ő tanácsait és javaslatait valósította meg. Zsófia Henrik wolfenbütteli herceg özvegye volt, és schöningi birtokain szuverén módon intézte a közigazgatási, diplomáciai és kereskedelmi ügyeit, sőt még egy kis hadsereget is tartott, rátermettsége és műveltsége lenyűgözte kortársait. Húgának is remek taktikát dolgozott ki. Először is Anna vagyoni pozícióit kellett megerősíteni. Ezért Anna tárgyalásokat kezdeményezett a Jagelló örökség ügyében, és elérte, hogy a szenátus a végső döntésig státuszához méltó jövedelmeket biztosítson a számára. Sőt, visszaszolgáltatták neki Zsigmond Ágost ékszereit és a koronázási jelvényeket is, amelynek köszönhetően tovább növekedett a presztízse.
Az anyagi gyarapodást politikai tőkére váltották: az addig visszahúzódó infánsnő országos körútra indult, követei révén képviseltette magát az országgyűlésen és egyéb fontos megbeszéléseken. Maga is aktívan erősítette az éledő Jagelló-kultuszt, amikor saját költségén befejeztette a krakkói Zsigmond kápolna átépítését, amit még bátyja halálakor a szejm rendelt el, de hozzá sem fogtak. Ennél is nagyobb hatást váltott ki egy másik állami feladat átvállalása: gondosan a királyválasztó országgyűlésre időzítve, ugyancsak saját költségén felépíttette a Varsónál elkezdett, majd félbehagyott Visztula hidat, amelyen azonnal olyan óriási forgalom indult meg, hogy szabályozni kellett a használatát. Anna tette ekkoriban a legtöbbet a közjóért, de kizárólag egyéni érdekei hajtották előre. A királyválasztás kérdésében nem alakított ki semmilyen politikai állásfoglalást, mert nem az ország jövője érdekelte, hanem csak az, hogy végre férjhez mehessen. Ezért ő olyan királyt akart, aki nőtlen, legalább negyven éves, nem az alattvalói közül kerül ki, s hajlandó őt feleségül venni. Más kritériuma nem is volt. ha a jelöltekről vagy terveiről faggatták, sablonos választ adott: a döntés Istentől és a Rzeczpospolitától függ, ő alá veti magát a közakaratnak. A császári követet, Dudith András azonban pontosan értékelte a helyzetet egyik jelentésében: „Az infánsnő akármelyik jelöltnek kedvezni fog, csak mindenképpen garantálja neki az óhajtott házasságot. Semmi mással nem lehet a támogatását elnyerni.” Anna növekvő fontosságát és népszerűségét nemcsak a nemzeti párt, hanem a jelöltek is felismerték, s személyét választási stratégiájukba is beépítették.
A Piast párt legnagyobb ellenfele a Habsburg párt volt, amely a szenátus, valamint a porosz és litván nemesség többségét maga mögött tudhatta. Nekik is a jelöltállítással akadt gondjuk, de míg ellenfelüknek nem volt jelöltjük, nekik három is akadt. A legtöbben az idős és beteg Miksa császárt akarták, aki a felkérést ugyan elfogadta, de maga helyett inkább Ernő fiát javasolta. A fiatal főhercegben azonban, akivel az előző választást elvesztették Valois Henrikkel szemben, már csak kevesen bíztak. A Habsburg pártiak egy része ezért egy harmadik jelölt felé fordult: Miksa öccsét, Ferdinánd tiroli főherceget is meghívták a trónra. A 45 éves főherceg ideális jelöltnek tűnt: kiválóan beszélt csehül, ami megkönnyítette a lengyelekkel való kommunikációt, kormányzói erényeit húsz évnyi, jó emlékű csehországi helytartósága igazolta, részt vett V. Károly háborúiban és a török ellenes hadjáratokban. Szoros rokoni szálak fűzték a Jagellókhoz, anyja Jagelló Anna, II. Lajos magyar király nővére volt. Esélyeit végül két dolog ásta alá: fényűző építkezései, műgyűjtő szenvedélye miatt teljesen eladósodott és így nem bírta a pénzügyi versenyt. A másik kínosabb volt. Hívei azt kívánták, hogy zárja le ágyasával folytatott kapcsolatát és vegye feleségül Jagelló Annát. Ferdinand végül kénytelen volt nyíltan felvállalni, hogy az augsburgi patrícius családból származó Philippine Welser nem az ágyasa, hanem élete nagy szerelme és már húsz éve az eltitkolt, de törvényes felesége.
A Habsburg párt tagjai végül nem tudtak konszenzust kialakítani a jelölt személyében, de Miksa császár is hibázott, mert nem választott ki egyetlen jelöltet, aki mögött a család teljes erejét felsorakoztathatta volna. A határozatlanságából fakadó hármas jelölés csökkentette az esélyeiket, miközben a követtartási és vesztegetési pénzek miatt jelentősen megnövelte a választási költségeket.
A Piast és Habsburg párt mellett a harmadik politikai erőt a Zborowski család képezte, amely Kis-Lengyelország egészében, Nagy-Lengyelország és Litvánia egyes részein, valamint a ruténok között rendelkeztek számottevő befolyással. Különállásuk kényszerből fakadt. Mivel Valois Henrik megválasztásában kiemelkedő szerepet játszottak, a király szökése miatt bűnbakká váltak. Számukra a politikai túlélést jelentette, hogy ezúttal is az ő jelöltjük nyerje el a trónt. Erre a legegyszerűbb megoldást az kínálta, ha párhuzamosan több pályázót bíztatnak, és csak az utolsó pillanatban teszik le voksukat a legesélyesebb mellett. Ebből a megfontolásból támogatták a trónra elsőként bejelentkező új indulót, Alfonso d’Este ferrarai herceget, akinek fényes udvara és vallási toleranciája közismert volt, ráadásul özvegyként készen állt Jagelló Annát feleségül venni. A Zborowskiak azonban más új arcokat is kerestek. Felbíztatták a cseh Wilhelm von Rosenberget, aki az első választás idején még Ernő főherceg érdekeit képviselte, s a lengyel és litván nemesek közt ismert és népszerű volt. Rosenberg cserében cseh-lengyel perszonáluniót és a Jagelló Annával való házasságot ígért. A cseh főúrhoz hasonló kaliberű jelöltnek számított Báthory István is, akinek a meghívása kezdetben inkább csak gesztus volt. Samuel Zborowski ugyanis még az előző királyválasztáskor az egyik vita során megölt egy nemest, s emiatt menekülni kényszerült az országból. Báthory udvarában talált oltalomra, és nagyrészt ennek az kapcsolatnak köszönhetően került a fejedelem a meghívott jelöltek sorába 1574 őszén.
Az 1575-ös májusi országgyűlésen azonban, amelynek Henrik lemondatásáról és az új király személyéről kellett döntenie, Báthory már nem volt a hivatalos jelöltek között. A Habsburg udvar három riválisra figyelt, bár az egyetlen komoly ellenfélnek csak a ferrarai herceget tartotta. Ellene a császári propagandagépezet indult harcba, amely megmutatta a herceg valódi arcát: a jogait vaskézzel védő, könyörtelenül adóztató, ellentmondást nem tűrő az uralkodót. Kitértek a herceg zavaros pénzügyeire, adósságaira, az udvarában történt gyanús halálesetekre. Ma ezt úgy mondanánk: karaktergyilkosság történt. Báthoryt és Rosenberget a bécsi udvar nem tartotta esélyesnek a lengyel trónra, de fellépésüktől, presztízsnövekedésüktől a magyar, illetve a cseh koronát féltették, ezért csirájában igyekeztek elfojtani riválisaik lengyel terveit. A speyeri békét megszegve, Báthoryra ráküldték régi ellenfelét, a bécsi emigrációban élő Bekes Gáspárt, így a fejedelemnek a legfontosabb pillanatban a támadás elhárítására kellett koncentrálnia. Rosenberg ellehetetlenítése még egyszerűbben ment, császári alattvalóként könnyű volt állandó megfigyelés alatt tartani s levelezését is ellenőrizni.
A császári diplomácia azonban hiába tisztította meg a terepet a Habsburg jelöltek előtt, a 1575 májusi országgyűlés nem hozott döntést. A botrányokkal tarkított tanácskozáson még Henrik lemondatására sem került sor, a döntést határozatlan időre elnapolták. A kaotikus lengyel állapotok visszahozták Báthory esélyét. Bekes támadását sikeresen visszaverte, a lázadók elkobzott javaiból elég pénzhez jutott az időközben széthullott Báthory párt újjászervezéséhez. Ráadásul pont akkor támogatta meg a trónaspirációit jelentős összegekkel, amikor ellenfelei már kezdtek kifulladni a megvesztegetési versenyben. A Piast párti propaganda igyekezett a maga javára felhasználni Bekes erdélyi kudarcát, s újult erővel támadta Miksa jelöltségét. Báthory hívei meglovagolták a Piast kampányt és a figyelmet a győztes fejedelemre irányították, akit a török is pártol. Az üzenetüket felerősítette a súlyos károkat okozó tatár betörés ’75 októberében.
Az újabb királyválasztó országgyűlés 1575. novemberében kezdődött, de a télies idő nem kedvezett a szabadtéri sátras tárgyalásnak, így alig tízezren gyűltek össze. Az első hét a nyolc talpon maradt jelölt méltatásával és a választási ígéreteik bemutatásával telt. Jellemző módon a Piast párt nem nevezte meg a jelöltjét, így az ő részükről nem is hangzott el semmilyen választási beszéd. Végül felolvasták a szultán levelét, aki Báthoryt vagy egy nemzeti királyt javasolt, viszont a Habsburg házat ellenségként definiálta és győzelmük esetén szankciókat helyezett kilátásba. A szultán állásfoglalás ismertetése manipulatív húzás volt, amely erőteljesen befolyásolta a választás menetét. Ezt követően, kéthetes vita után a szavazás nem hozott döntést, a szenátusban a Habsburg ház győzött, a nemességnél a fantom nemzeti király.
Megindultak az egyeztető tárgyalások a szenátus és a nemesi rend között, amely során a szenátorok követelték, hogy a Piast párt nevezze meg végre a jelöltjeit. Újabb egyhetes vita után a nemesi rend, mivel nem tudott egyetlen személyben megegyezni, végül két népszerű főurat javasolt: Jan Kostka és Andrzej Tęczyński vajdákat. Mivel mindketten a szenátus tagjai voltak, egy napig sem tudtak szenátortársaik nyomásának ellenállni. Sőt, Kostka csak azért vállalta a jelöltséget, hogy lemondását áruba bocsáthassa. Henrik királysága idején ugyanis ötvenezer forintig kezességet vállalt a király hitelezőinél, és végül az egész adósság az ő nyakába szakadt.
Az érsek a Piast párti jelöltek eltakarítása után rögvest ki akarta hirdetni Miksa lengyel királlyá választását, ami miatt kis híján fegyverrel ment egymásnak a két tábor. A szenátus Varsóba menekült, és december 12-én Miksa császárt kiáltotta ki lengyel királynak. A választómezőn maradt nemesség törvényellenesnek nyilvánította a döntést, és saját királyt akartak választani, de jelöltjük továbbra sem volt. A tábor fele Jagelló Annát akarta királlyá emelni, de a másik fele ellenezte, mert egy nő sem a kormányzásban sem a harcmezőn nem tud helyt állni. Ekkor a krakkói vajda felvetette, hogy ne a nevekben, hanem kritériumokban gondolkodjanak: a jelölt legyen sikeres hadvezér, bírja a szultán támogatását, ugyanakkor ne legyen Miksa szövetségese, sőt ha kell, vállalja a császárral a konfliktust. Ennek a feltételrendszernek a jelöltek közül egyedül Báthory István felelt meg, és a korábban teljesen esélytelen erdélyi fejedelemnek pillanatokon belül jókora tábora kerekedett. Mivel ekkor már csak ő és Jagelló Anna maradt versenyben, a megoldás kézenfekvő volt: mindkettőjüket királlyá választják, István feleségül veszi Annát, és együtt uralkodnak. Ezzel az interregnum elvben véget ért, de a küzdelem nem zárult le, mert az országnak két királya is volt, bár a törvény betűje szerint egyik választást sem lehetett érvényesnek tekinteni.
Báthory gyorsan és eredményesebben reagált a választásra, így az ő és Anna koronázása ment végbe. Mindketten elérték, amire annyira vágytak, de 1576. május 1. mégsem lett életük legszebb napja. Annának a rendek benyújtották a számlát: a házasság és koronázás feltételeként le kellett mondania a köztársaság javára az édesanyja és bátyja után őt illető jogokról és birtokokról, amit többnapos vita után a fenyegetések és zsarolások hatására „káromkodva és átkozódva”, könnyek közt meg is tett. Báthory viszont a koronázás elhalasztása mellett kardoskodott, mert a gnieznoi érsek és a szenátorok nagy része távollétével tüntetett, s így Báthory attól tartott, hogy ez problémákat vet fel a koronázás jogszerűségével kapcsolatban. Érvei azonban eredménytelenek maradtak, pedig még a koronázás előtt, a templomba menet is tiltakozott, és az eljövendő bonyodalmakért a rendekre hárította a felelősséget. A szertartás végül rendben lezajlott, s végül ott ült díszes trónuson, baldachin alatt, fején koronával, kézében jogarral és országalmával ünnepélyesen és szomorúan ott ült egymás mellett a két Rex, s ezzel kezdetét vette egy fényes uralkodás és egy rettenetes házasság a közjó erdekében.
Prof. Horn Ildikó