Magyar-lengyel szolidaritás 1956-ban
2025-10-23
A magyar–lengyel történelmi kapcsolatokról sokat és büszkén beszélünk, mivel a két nép a történelem során sokszor bebizonyította, hogy kölcsönösen számíthatnak egymásra. Nem volt ez másképp 1956 októberében sem, amikor a lengyel társadalom nem csupán szimpatizált a magyar szabadságtörekvésekkel, hanem minden rendelkezésre álló eszközzel segítette is a magyar felkelőket.
1956. június 28-án sztrájkba léptek a poznańi munkások. Követelték, hogy fizessék ki az évek alatt felhalmozódó túlórákért járó fizetésüket. A sztrájk hamarosan utcai demonstrációvá változott. A tüntetők megostromolták és elfoglalták a városi pártházat, majd a tömeg az állambiztonsági szolgálatok épületéhez vonult, hogy kiszabadítsa a politikai okokból bebörtönzötteket.
A párt Politikai Bizottsága eközben Varsóban tanácskozott. Az Edward Ochab vezette grémium úgy döntött, hogy a katonaság bevetésével veri le a tüntetéseket. Poznańban hamarosan megjelentek a tankok. A vérengzésnek több mint hetven halálos áldozata és több száz sebesültje volt.
Ugyanakkor a politikai és társadalmi válság nem oldódott meg. Erre még közel négy hónapot kellett várni. 1956. október 19-én a párt Központi Bizottsága Władysław Gomułkát választotta meg első titkárának. A szovjet vezetők kemény vita után elfogadták az új vezető személyét, aki másnap a Központi Bizottság plénumán a poznańi munkások felkelését jogosnak minősítette és a párt akkori vezetőit hibáztatta a történtekért. Gomułka új korszakot hirdetett, amelyben a szocializmust a nemzeti sajátosságoknak megfelelően és nem a szovjet minta szerint építik fel. Lényegében szembefordult a sztálinizmussal.
Gomułka beszéde teljes egészében október 23-án megjelent Magyar Dolgozók Pártjának napilapjában, a Szabad Népben. Erre a napra az egyetemisták már demonstrációt szerveztek. A lengyel változásokhoz hasonlót követeltek Magyarországon is. Éppen ezért vonultak a két nemzet közös hősének, Józef Bem szobrához. A felvonuló tömegben a transzparenseken feltűnt a lengyel címer és a zászló, s felhangzottak a lengyel-magyar sorsközösséget és barátságot éltető rigmusok:
„Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”
„Minden magyar együtt halad, követjük a lengyel utat!”
„Függetlenség, szabadság, lengyel–magyar barátság!”.
A Bem-szobornál a magyar mellé kitűzték a lengyel lobogót is.
Forradalom Magyarországon – győzelem és a szovjet beavatkozás
De mi is történt Magyarországon? Magyarországon 1956 októberében győzött egy antisztálinista forradalom. Ki lehet jelenteni, hogy ez egy győztes forradalom volt. Az értelmiség, az egyetemi ifjúság és a munkások együtt, az egész országban megdöntötték – még ha csak néhány napra is – a kommunista diktatúrát! A hatalmat átvették a munkástanácsok és az alulról szerveződő önkormányzatok, a kommunista párt monopolhatalma összeomlott. Budapesten ledöntötték a Sztálin szobrot.
A hadsereg vezetése átállt a felkelők oldalára. Sőt, október utolsó napján megszűnt a Magyar Dolgozók Pártja, megszűnt a Szabad Nép-nek csúfolt pártlap is. Létrejött egy olyan koalíciós kormány Nagy Imre vezetésével, amely elismerte a forradalom törekvéseit, tehát kialakult bizonyos politikai pluralizmus is. Végső soron ez a kormány bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ENSZ országaihoz fordult, hogy ismerjék el semleges államnak Magyarországot.
Ezt nem nézhették tétlenül Moszkvában, Prágában vagy éppen Bukarestben és Szófiában. A szovjet haderő először már a forradalom kitörésének napján bevonult Budapestre. Ez azonban csak olaj volt a tűzre, mert a forradalom egy nemzeti szabadságharccá változott át. Ezt látva, a szovjet egységeket inkább kivonták a fővárosból, de néhány nappal később, miután Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár megszerezte a többi kommunista vezető beleegyezését, Moszkvában döntöttek az újabb katonai intervencióról. November 4-én tehát megkezdődött a „Forgószél” hadművelet.
Lengyel válasz a magyar forradalomra
A magyar forradalom megmozgatta a lengyel ifjúságot, sokan irigykedve néztek a magyarokra, ők is szívesen harcoltak volna a szovjetek ellen. Egész Lengyelország területéről jelentkeztek önkéntesnek, hogy Budapesten segíthessék a magyarok szabadságharcát. A regionális sajtó mindenütt beszámolt szervezkedésekről. Természetesen a legaktívabban az eleve Budapesten tartózkodó lengyel egyetemisták, mint például Andrzej Bratkowski, Hanna Linsenmann vagy Lidia Widajewicz tudtak segíteni. Utóbbi lány gépfegyverrel a nyakában ténylegesen is harcolt Budapest utcáin, amiért hazatérve a lengyel belbiztonságiak „közreműködésével” halálos balesetet szenvedett.
Sokat tettek a Budapestre érkező lengyel újságírók is, akik rendszeres tudósításaikkal ösztönözték a lengyel lakosságot a segítségnyújtásra. Wiktor Woroszylski (Nowa Kultura), Hanna Adamiecka (Sztandar Młodych), valamint Marian Bielicki (Po Prostu) folytatásban közölt írásai óriási hatással voltak a lengyelek társadalomra. Adamiecka a forradalom leverése után néhány hónap múlva öngyilkosságot követett el…
Nem meglepő, hogy az időközben megszilárduló új lengyel politikai vezetés aggodalommal tekintett Budapestre és a lengyel társadalmi mobilizációra. Ezért már a budapesti forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én, Władysław Gomułka a varsói Felvonulási téren megrendezett óriási nagygyűlésen beszédet mondott, amelyben felszólította a társadalmat a tüntetések és a sztrájkok beszüntetésére, a munka felvételére.
Władysław Gomułka beszéde. Varsó, 1956. október 24.
Emellett a pártvezetés folyamatosan emlékeztette a lengyeleket az 1944-es varsói felkelés szörnyű tragédiájára, így akarta távoltartani a felhevült ifjúságot a forradalmi tettektől. Ebből a szempontból jól is jött neki a budapesti vérontás, amivel bizonyíthatta állítása helyességét. A társadalom ezt megértette, bár lelkesedése már csak azért sem hagyott alább, mert hitték, hogy a magyaroknak sikerülni fog, és annak hatása lesz Lengyelországban is.
Szolidaritási tüntetések Lengyelországban
Ezzel szemben már Gomułka beszéde alatt a több százezres tömegben a lengyel mellett a magyar zászló is feltűnt. A gyűlés befejezése után a többszázezres tömegből több mint kétezren átvonultak a párt székházához, ahol még Gomułkát és a pártot éltették, és kitettek egy plakátot „A magyarok segítségért kiáltanak” felirattal. A közelben lévő Magyar Kulturális Intézet előtt pedig egyetemisták, karjukon fehér-piros szalaggal díszőrséget álltak egy magyar zászlóval, amelybe beleírták: „Tisztelettel a magyar nemzet iránt”.
Eközben a tüntetők egy része a Magyar Nagykövetség elé vonult, hogy ott is kifejezzék szolidaritásukat a magyar nemzettel. Egy másik csoport pedig az óvárosban, a Zsigmond-oszlopnál tartott gyűlést. Ezeket azonban a Belbiztonsági Hadtest, a rendőrség és a munkásaktívák szétoszlatták. Este 10 órára állt helyre a rend a lengyel fővárosban, a rendőrség hetven főt tartóztatott le. Másnap a varsói Műszaki Egyetemen ötezer fős gyűlést tartottak, ahonnan a diákok a magyar egyetemistákkal szolidarizáló levelet küldtek Magyarországra.
A legnagyobb szimpátiatüntetésre 1956. október 30-án, Olsztynban került sor: a helyi Mezőgazdasági Főiskola és a Tanárképző hallgatóinak kezdeményezésére 14 órakor a magyar felkelőkkel szolidarizáló tüntetést szerveztek. Az egyetemisták a Vörös Hadsereg térre vonultak, ahova már korábban megérkezett egy kb. 20 fős csoport, amely tagjai magyar és lengyel zászlókat, illetve gyertyákat helyeztek el a téren. Négy egyetemista díszőrséget állt, a tömeg koszorúkat hozott. A tömeg végül a Świerczewski tábornok térre vonult, ahol nagygyűlést tartottak kb. tízezer fő részvételével.
A tömegből levált egy csoport, amely a Vörös Hadsereg téren leverte az utcanévtáblákat és átnevezték a teret „Magyar Felkelők terévé”. Az egyetemisták a következő feliratú transzparenseket vitték:
„Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról”
„Követeljük Lengyelország és Magyarország szuverenitását!”
„Szabad Lengyelország – Szabad Magyarország”
„Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon”,
valamint feltűnt egy tábla, amelyen Magyarország térképe volt látható, felette két vöröscsillagos kézfej, amelyekből csöpögött a vér, alatta „El a kezekkel Magyarországtól” felirattal.
A lengyel társadalom azonban nem csak szolidaritási tüntetésekkel támogatta a magyarokat a szovjetekkel vívott harcukban, hanem lehetőségeikhez képest tettekkel is. Már a forradalom első napjaiban megindult az önkéntes véradás és adakozás, majd október 26-án a Lengyel Rádióban felhívást tettek közzé a „Magyar testvérek” megsegítése céljával. Ettől kezdve tömegesen érkeztek a lengyel munkások és egyetemisták a véradóállomásokra, amelyek éjjel-nappal üzemeltek. Összesen körülbelül 4000 lengyel állampolgár adott vért a magyarok számára.
Segítség és szolidaritás – „testvéri vér”
A szovjet katonai intervenció után sem szűnt meg a lengyel segítségnyújtás. 1957. január végéig 31 millió złoty pénz-, valamint kb. 11 millió złoty értékű természetbeni adomány gyűlt össze. Ezeket a Lengyel Vöröskereszt segítségével juttatták el Magyarországra 42 teherautón és 104 vasúti kocsin. Emellett a Kádár-kormány kérésére a lengyel kormány is nyújtott 100 millió złoty értékű vissza nem térítendő árusegélyt.
A magyar testvéreknek 1956 [filmhíradó részlet]
A magyar forradalom megihlette a lengyel költőket is: Zbigniew Herbert, Wiktor Woroszylski, Julian Przyboś, Andrzej Strumiłło, Stefan Zarębski, Tadeusz Śliwak, Tadeusz Kubiak és Jarosław Iwaszkiewicz is írt egy-egy a magyar forradalmi eseményeknek szentelt verset. Közülük a legismertebb talán Zbigniew Herbert Magyarokhoz című verse:
„13 nap szabadság” emlékezete és jelentősége
A forradalom leverése után szórványosan ugyan, de több nagyvárosban újabb tüntetésekre került sor. Többek között Gliwicében, Krakkóban vagy éppen Szczecinben is tömeges megemlékezések, demonstrációk emlékeztettek a magyar szabadságharc eltiprására.
A magyar forradalom emlékét a lengyel társadalom örökre megőrizte. Lengyelországban nem volt elfogadott a kádári Magyarországon kötelező dogmává emelt „ellenforradalom” kifejezés. A magyarok antisztálinista felkelése, szovjetellenes szabadságharca és a párt monopolhatalmát megdöntő munkástanácsok évtizedekig foglalkoztatták a lengyel társadalmat. A hetvenes-nyolcvanas években pedig a kialakuló második nyilvánosságban (szamizdatban) több tucat cikk, dokumentum és könyv jelent meg Lengyelországban arról, hogy valójában mi is történt Magyarországon.
Hiszen a 13 nap szabadság megmutatta, hogy lehetséges még a legkeményebb diktatúrát is megdönteni. Így örök példa maradt az utódok számára nem csak Magyarországon, hanem itt Lengyelországban is.
Miklós Mitrovits
A címfotó forrása: Fortepan ID 233524