Csehszlovákia centenáriumi évfordulójáról a magyar jobboldal első asszonya, Schmidt Mária érdekes meglátással rendelkezik. Az interjúban, amely az Echo következő számában jelenik meg, Schmidt felsóhajtott, hogy 1918 után az akkori nyugati hatalmak Európa általunk lakott részén oly módon húzták meg a határokat, hogy beléjük kódolják a határokon átívelő konfliktusokat, amelyeket illetően e hatalmak tölthessék be a döntőbíró szerepét.

Ez az aláaknázott határokkal természetesen megkérdőjelezhető (a magyar jobboldal tudat alatt revizionista, és még akkor is, ha ez hihetetlen, még nem sikerült legyőzni a Trianon által okozott traumát, a jelenlegi Szlovákia déli részének elvételét is beleértve), a döntőbírókról, akik székhelye valahol egész máshol található és akikhez a helyi játékozoknak a kérelmeiket kell benyújtaniuk, nem megkérdőjelezhető. Aki nem hiszi, próbáljon meg Schmidt szemével tekinteni Emmanuel Macron látogatására Pozsonyban és Prágában, mindezt pedig helyezze új külügyminiszterünk, Tomáš Petříček kijelentéseinek kontextusába.

Franciaország elnöke Szlovákiában és Csehországban a Visegrádi Szerződés két langyosabb részét látogatta meg. A régimódian konzervatív Lengyelországot és Magyarországot tüntetőleg nem tisztelte meg a látogatásával. Nem valószínű, hogy mindez az elnök kelet-európai liberális demokráciával kapcsolatos aggályai miatt lenne. Az Európai Parlament Magyarországról szóló jelentéséhez Magyarországról egy konkrét és eléggé minősített kritika érkezett, amelyre az európai intézményből már arra sem vette senki a fáradtságot, hogy komolyan reagáljon. Macron azonban fellép a „nacionalizmus” ellen – a Kelet vasvillásai pedig nagyobb erőfeszítés nélkül hagyják kifigurázni magukat.

A The Irish Times levele szerint az Elysée-palotából származó forrás Macron útjával kapcsolatban azt mondja, hogy a Csehszlovákiát követő két utódállam szövetsége a másik két nehéz esettel „nem létfontosságú”. A magas rangú cseh diplomata nem hivatalosan és mintegy visszavágásképpen megállapítja, hogy Varsó és Budapest „toxikus”.

A német és francia diplomaták cseh kollégáiknak egyértelműsítik, hogy nem tartanak bennünket olyan elveszett esetnek, hogy a magyar-lengyel toxicitással még nem fertőződtünk meg visszafordíthatatlanul. Erre a Czernin-palota új külügyminiszternek veszi át Petříčeket, az első külföldi útján pedig Szlovákia helyett Németországba utazik. Ezután Petříček a Respekt számára adott interjújában a Cseh Köztársaságot egy nyugodt erőként határozza meg Közép-Európában. Arra a kérdésre, minek kéne lennie a szerepünknek Közép-Európában, azt feleli: „Beszélni Magyarországgal és Lengyelországgal arról, mi az, ami zavar bennünket, és mi rossz.” Néhány nappal később a diplomáciai testület előtt Petříček Prágában kifejti távolságtartását Visegrádtól: A V4 állítólag cseh szempontból csupán az egyik a számos formátum közül, attól is függ, mikor jár épp hozzáadott értékkel. 

Ez önmagában igaz, ugyanis a többi három kormánnyal az EU-n belül továbbra sem rendelkezünk megállapodással. A hivatalba lépéskor azonban vagy rámutathat az ember arra, hogy a V4 fontos számunkra, vagy máris röviden relativizálhatja oly módon, hogy a lengyelek és magyarok tájékozódnak, hogy is van ez tulajdonképpen a csehekkel, Petříček kollégája, Szijjártó Péter pedig azt az állásfoglalást adja ki, hogy egészen eddig a cseh-magyar viszonyt nem jellemezte az üzenetek küldözgetése, ezért reméli, hogy ez továbbra is így marad.

Visegrád kemény magja attól tart, hogy a Párizs-Berlin-Brüsszel háromszög nagyfiúi az egész csoportunkat atomjaira bontják. Ez szörnyű, de az embernek itt a régi ČSSD demokrata párttal szemben a Babiš nevű oligarchára kell összpontosítania, aki az eddigiekben úgy értékelte, hogy a Visegrádi négyek többi országával való szolidaritás számára sokkal előnyösebb, mint a Merkellel vagy a Macronnal való barátság. Ők enélkül gyengék otthon, és lehet, hogy csupán még nem tettek számára érdekes ajánlatot.

Daniel Kaiser

Echo24, 2018. október 28.

​

foto: V4 Presidency