Back to top
Marcin Bąk küldte be 11.10.2019 időpontban
Isten felkészített engem a Lengyelországba költözésre
Kultura

Beszélgetés Angelika Korszyńska-Górnyval


Mit jelent kárpátaljai magyarnak lenni?

Kárpátalja az első világháborúig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, utána Csehszlovákiához, a második világháború előtt rövid időre létrehozták Kárpát-Ukrajnát, azután visszatért a terület Magyarországhoz, a háború után pedig a Szovjetunióhoz csatolták, végül pedig a független Ukrajna része lett. Nevetünk azon, hogy a családom, még ha el se hagyta az otthonát, számos különböző országban élt. Kárpátalján számos különböző nyelv van jelen, és figyelembe véve a hely történetét, ez természetes. Van itt magyar, szlovák, román, német, zsidó és orosz kisebbség. A szomszédaim otthon egymással csak szlovákul beszélgettek, az iskolában pedig voltak barátnőim, akik folyékonyan tudtak jiddisül.

A házunkat a szüleim egy ismert orosz írótól vették, korábban pedig egy cseh orvos lakott ott. Utoljára, mikor náluk voltam, lementem a pincébe. Ott a mosdókagylóra rá volt írva, hogy ki gyártotta, és ki szerelte be. Minden szó más nyelven volt – magyar keresztnév, cseh és német családnevek, francia cég, az utca németül volt írva, a város neve pedig csehül... Ez nagyon jellemző kárpátaljai sajátosság. A számos nyelven kívül, különböző vallások is élnek itt egymás mellett. Ez egy olyan különleges hely a világtérképen, ahol annyira különböző emberek tudnak egymás mellett békében élni, és még a családok is nagyon vegyesek.

Milyen a Te családod?

Maria i Ivan Korszyńscy 

Édesanyám – lánykori nevén Borbély Mária – színtiszta magyar családból származott, édesapám – Iwan Korszyński – oldaláról azonban vegyes volt a család. Édesapám mindkét nagymamája magyar volt, de Korszyński nagyapám lengyel, a másik – Stan – pedig román. Azt tudom, hogy a Korszyński ősünk a 18. és 19. század fordulóján telepedett le Kárpátalján, ahol katonai szolgálataiért kapott földet az osztrák hatóságoktól. Édesanyám családja mindig is ezen a vidéken élt. Édesapám nagyon szereti az ukrán kultúrát, arra nevelt minket, hogy szeressük Ukrajnát, édesanyám pedig arra, hogy szeressük Magyarországot, és ez a kettő nagyon jól megfért nálunk egymás mellett. Ukrán iskolába jártunk, a szünetekben és az utcán oroszul beszélgettünk, otthon pedig magyarul. Nem volt zavar a fejünkben, ez természetes volt. Ma a hétköznapokban lengyelül beszélek, de magyarul gondolkodom. Istennel magyarul beszélgetek, de az imákat az óegyházi szláv nyelven mondom, úgy ahogy édesapánk tanította. Édesapám pravoszláv, édesanyám – ahogy a családja is ősidők óta – református, engem és testvéreimet pedig görögkatolikusnak kereszteltek. A háború és a sztálini rezsim után óriási vallásüldözések voltak. Sok pravoszláv pap működött együtt a szovjetekkel, ezért döntött úgy apám, hogy a görögkatolikusoknál kereszteltet meg minket, mert ismerte az ottani papot, akivel együtt került deportálásra, és nagyon bízott benne. Egy pincében kereszteltek meg miket, olyan titokban, hogy csak a saját esküvőmön tudtam meg, kik a keresztszüleim. Nagyon szeretem a vasárnap reggeleket a családi házunkban, amikor mindenki készül a saját templomába. Később találkozunk – vagy otthon, vagy elmegyünk fagyizni a városba –, és elmeséljük egymásnak, hogy mi volt a szentbeszédekben a templomainkban, korlátok nélkül osztjuk meg egymással lelki és teológiai tapasztalatainkat. Ez lelkileg nagyon építő dolog. Nem vitatkozunk, nem versenyzünk egymással. Előfordul, hogy mikor Grzegorzzsal a reggeli imánkat mondjuk, édesanyám, aki protestáns, szívesen csatlakozik hozzánk. Ekkor előveszem a magyar breviáriumot, és két nyelven olvasunk.

A családod megtapasztalta sztálini idők üldöztetéseit.

Édesapámat gulágba küldték többek között azért, mert templomba járt. Közel nyolc évet töltött munkatáborban Spasskban, Kazahsztánban. Ez a legszigorúbb rezsim tábora volt, haláltábor, többek között Szolzsenyicin is írt róla a Gulag-szigetvilágban.

Hogy került édesapád a táborba, és hogyan tudta túlélni?

Apámat kétszer tartóztatták le, először 1945-ben, mikor 17 éves volt. Olyan fiatalok csoportjában volt, akik ételt vittek a Kárpátalján a szovjetekkel harcoló partizánoknak. Mesélte, hogy kilenc nyomozó vallatta. Nem adott fel senkit. A nyomozó megfenyegette apámat, hogy ha nem mond legalább egy nevet, Szibériában fog megdögleni. Apám ezt felelte neki: „Ez nem magától függ”. „Hanem kitől?”, kérdezte a rendőr. „Istentől”. „Ezt hogy értsem?”, kérdezte ismét. „Amit Ő mond nektek, úgy fogtok tenni”, mondta neki édesapám. Ekkor a nyomozó füléhez odahajolt a segédje, és azt mondta neki: „Ezredes elvtárs, ez fanatikus”.  Évek múltán az történt, hogy ez az ember édesapám műtőasztalára került... Apámat kiengedték, hogy követni tudják, de nem vezette el őket a csoport többi tagjához. Sikerült elvégeznie az iskolát, és bekerült az orvosi egyetemre. Aztán már nem volt szükség semmi bizonyítékra, hogy ismét letartóztassák. Látták, hogy templomba jár, ukránul beszél és nem oroszul, és ez elég volt. Másodjára már munkatáborba került. 19 éves volt. Egy kőfejtőben dolgozott. Nagyon súlyosan megbetegedett ott. Az éhségtől és a kimerültségtől halál közeli állapotban volt. Nem volt ereje dolgozni, ezért a társai rejtegették, és helyette is dolgoztak. A tábori kórházba került, ahol egy ismert budapesti magyar orvos, Cservényi József volt a főorvos. Ő pedig annyira megörült, mikor megtudta, hogy a fiú Kárpátaljáról van, és hogy fog tudni valakivel magyarul beszélgetni, hogy elhatározta, megmenti apámat. Nem kímélte a fáradtságot, ő maga etette kanállal... Mikor édesapám meggyógyult, az orvos ott tartotta maga mellett a kórházban, felcserként kezdett dolgozni. Később ugyanebbe a táborba került a kiváló sebészprofesszor, Szergej Kolesznyikov is, aki korábban egészségügyi miniszter és a szovjetunióbeli Vörös Kereszt elnöke is volt. Ő tanította ki apámat orvosnak. A táborban tanulta meg a mesterséget. Tábori tartózkodásának a végén édesapám asszisztált a műtéteinél. Kolesznyikov szinte a második apja lett, ő pedig  a gyermektelen orvos fogadott fia. Mikor évekkel később a férjem Moszkvában járt, és meglátogatta a professzor özvegyét, a lakásuk falán három kép fügött: Kolesznyikové, a feleségéé és apámé.

Édesapám Sztálin halála után szabadult a táborból, de feketelistára került, vagyis nem fejezhette be az egyetemet, de Kolesznyikov, akit rehabilitáltak, és visszahelyeztek korábbi állásába, segített apámnak, hogy újra tanulni tudjon, annyi csak, hogy Fehéroroszországban. A KGB folyamatosan zaklatta apámat, be akarták szervezni. De sohasem lépett be. Négyszer utasította vissza a belépési ajánlatot.  Ma édesapám már nagyon gyenge; látszik, hogy már szólítja az Úr. De még befejezi a következő visszaemlékező könyvét. Mindig azt mondogatja, hogy a spasski munkatábor volt az ő legnagyobb egyeteme. Sok nemes és jó emberrel ismerkedett meg ott. Úgy gondolja, hogy írnia kell róluk, mert elfelejtették őket.

 

Hogy ismereted meg Grzegorzt, és hogy történt, hogy Lengyelországba költöztél?

A lwówi (lembergi) konzervatóriumban tanultam operaénekesnek. 1992 őszén volt egy alternatív zenei fesztivál, amelyen felléptem. Egy szünetben ismerkedtem meg Grzegorzzsal, aki a „Varsói életek” ukrajnai tudósítója volt akkoriban. Egy közös ismerős mutatott be minket egymásnak. Később Grzegorz összebarátkozott egy közeli barátnőmmel, akivel egy albérletben laktunk. Egyszer meglátogatta őt, mikor a barátnőm beteg volt, én pedig elhatároztam, hogy főzök nekik puliszkát. Ez az étel nemcsak Romániában, de Kárpátalján is nagyon népszerű. Juhtúrós puliszkát csináltam, és mikor megkínáltam Grzegorzt, láttam, hogy nagyon csodálkozik. Nem sokkal korábban írt egy riportot, amelyben romániai, bukovinai kirándulását írta le – akárhol járt, puliszkával kínálták, és mesélték neki, hogy nem sokkal előtte járt ott egy Angelika nevű újságírónő. Mindig az ő nyomán haladt, de sosem találkozott vele. Ezért csodálkozott, amikor találkozott egy másik Angelikával, aki puliszkával kínálta őt. Elkezdtünk találkozgatni, és öt nap múlva Grzegorz megkérte a kezemet. 1993-ban házasodtunk össze. 22 éves voltam. Szülővárosomban, Ungváron volt a polgári esküvőnk, az egyházi pedig Wrocławban. Négy lakodalmunk volt. Mindegyik nagyon szerény volt. Az elsőt a szüleim szervezték Ungváron, a másodikat Lwówban tartottuk a barátnőimnek, a harmadikat Grzegorz szülei csinálták Wrocławban, amelyre eljött a népes rokonsága is, a negyedik szintén Wrocławban volt Grzegorz barátai számára.

 

Angelika i Grzegorz 

Segítettek az otthonról hozott tapasztalataid abban, hogy elfogadd az új kultúrát és az új nyelvet a Lengyelországba költözés után?

 

Számomra az első sokk az volt, amikor Lwówba mentem tanulni. Hirtelen egy olyan városba kerültem, ahol mindenki egy nyelven, ukránul beszélt, csak néhol lehetett orosz szót hallani. Korábban, ha piacra mentem, legalább négy-öt nyelvet kellett használnom, hogy megértessem magam, itt pedig olyan egyszerű lett az élet! És az emberek annyira hasonlóak voltak. Kárpátalján az emberek jóval sokszínűbbek – külső és mentalitás alapján is, ez utóbbi nagyon nem egyértelmű arrafelé. Kétségtelenül Isten már akkor a Lengyelországba költözésre készített fel.

 

Mi hiányzott a legjobban miután Lengyelországba költöztél?

Az esküvő után még egy évig Ukrajnában maradtam, befejeztem az egyetemet, majd megszületett Annamária. Lengyelországba a kilenc hónapos kis csecsemővel érkeztem. Eleinte minden hiányzott – a család, a nyelv, az egyetem, a barátok, a munka, a színpad, Kárpátalja, Lwów, Ukrajna... Mielőtt Lengyelországba költöztem, nagyon aktív életet éltem – tanultam, énekeltem, felvételeket készítettem, szórakoztam. Aztán hirtelen egy olyan országba kerültem, amelyet nem ismertem, amelynek nem beszéltem a nyelvét, teljesen bizonytalan jövővel. De ott volt Grzegorz, akit nagyon szerettem, és neki köszönhetően tudtam elviselni mindazon dolgok hiányát, amelyeket magam mögött hagytam. Nem sokkal később elveszítettük a második gyermekünket, akit már a szívem alatt hordtam. Tragédia volt, de nem értelmetlen, mert hiszem, hogy a fiunk, Serafin, imádkozik értünk. Ezt követően ismertük meg a varsói Długa utcában élő pálos atyákat. Összebarátkoztunk velük. Az atyák kérésére énekleckéket kezdtem adni nekik. A Szovjetunióban az üldöztetések miatt a templomok zárva voltak, én pedig annyira vágyódtam már templomba, hogy ahogy Lengyelországba kerültem, elkezdtem minden nap misére járni. Az egyik gyónás után vezeklésként azt kaptam, hogy menjek el a neokatekumenális közösségbe. Elmentünk Grzegorzzsal, így kerültünk ebbe a közösségbe. Nemrégen hallottam egy magyar ferences atyától, hogy ha egy meg nem született gyermek elmegy, asztalt kell teríteni, ünnepet kell ülni, hiszen biztos lehetsz benne, hogy egy a gyermekeid közül már biztosan a mennyországba került, és ez nagy áldás. Meg vagyok győződve róla, hogy azt a lehetőséget, hogy közelebbről megismerhessük az Egyházat, és hogy bekerülhessünk ebbe a közösségbe, Serafin közbenjárásának köszönhetjük.

 

Sikerült közeli, baráti kapcsolatokat kiépítened az emberekkel Lengyelországban?

Megtapasztaltam, hogy a lengyelek nagyon szeretik a magyarokat, és nyitottak a külföldiekkel, különösen a szomszédos országokból érkezőkkel szemben. Némely emberekkel olyan szoros a kapcsolatom, hogy szinte azt érzem, hogy ők a családom. Sem nekem, sem Grzegorznak nem élnek itt, Varsóban rokonaink, ennek ellenére számos keresztgyermekem van a városban. Azt gondolom, az is mutat valamit, hogy Annamária varsói lakodalmán több mint négyszáz vendég volt, az esküvőre pedig körülbelül hétszázan jöttek el.  

 

 

A hétköznapokban milyen kapcsolata van a családotoknak a magyarsággal?

A gyermekeim tudnak magyarul, mert a születésüktől kezdve ezen a nyelven beszéltem hozzájuk. Nagyon sok magyar népdalt ismernek. Emlékszem, hogy édesanyám mindig ezeket énekelte mosás vagy főzés közben, szóval én is ugyanígy énekeltem a saját gyerekeimnek. Szerencse volt az is, hogy a keresztanyukám, aki Erdély közelében él, minden évben elhívta őket vakációzni. Unokanővérem gyermekei szintén odajártak, így többen tudtak együtt játszani. Kijártak a Tiszára, szalonnás vagy zsíros kenyeret ettek magyar piros paprikával. Kárpátalján a gyerekeink a magyaron kívül ukránul is megtanultak, és megismerték a keleti egyházi liturgiát is, ukrán népdalokat énekelnek, ukrán barátaik vannak.

Egyszer, amikor a magyar követségen voltam, a konzulasszony megkérdezte, hogy nem szeretnék-e magyar állampolgárságot magamnak és a gyermekeimnek. A konzulasszony biztosított róla, hogy nem hosszú és nehéz a folyamat, és hogy az állampolgárság nekem és a gyermekeimnek is jár. Miután hazamentem, sokáig gondolkodtam ezen. Egy bizonyos pillanatban úgy éreztem, hogy elhunyt magyar őseim rámnéznek a túlvilágról, és szinte hallottam, ahogy azt mondják: „Mi ez? Min gondolkodsz? Te hozzánk tartozol!” Bután éreztem magam. Bejelntkeztem a konzulátuson, és hamarosan nem is annyira megkaptuk, mint inkább visszakaptuk a magyar állampolgárságunkat, hiszen a családom erről sohasem mondott le, akaratuk ellenére vették el tőlük. Ami ezután történt az nagyon érdekes, mert miután visszakaptuk az állampolgárságot, észrevettem, hogy a formalitást konkrét dolgok is követték – a gyerekek gyakrabban beszéltek egymással magyarul, magyar irodalmat kezdtek olvasni, és több magyar verset is megtanultak, amitől nagyon elérzékenyültem. Megérezték, hogy nem csak elméletben tartoznak a nemzethez, hanem a valóságban is. Amikor Annamáriának nyelvet kellett választania az egyetemen, a magyart választotta. Kamila pedig érettségi után hungarisztika szakos lett. Minden arra mutatott, hogy Noémi a Zeneművészeti Egyetemre fog menni, de ő is a hungarisztikát választotta. Én ebbe abszolút nem szóltam bele, ez a gyerekek döntése volt.

 

A férjed sokat ír Magyarország kultúrájáról, történelméről, jelenéről. Ő is tud magyarul?

Néhány alap mondatot ismer: „Gyere ide”, „Mosd meg a fogad”, „Csukd be az ajtót.” (nevet) Grzegorzt nagyon érdekli a magyar kultúra. Szereti a magyar nyelv hangzását és a magyar konyhát. Odavan a magyar borokért. Nem véletlen, hogy a lányunk esküvőjére 160 liter magyar bort hozatott Egerből. Pedig volt ukrán vodkánk is.

A boron kívül volt más magyar eleme is Annamária esküvőjének?

Mikor Annamária elmondta, hogy Eliasz megkérte a kezét, nagyon örültünk, bár meglepő is volt, mert ez konkrétan két hónap ismertség után történt. A lányom azonban ekkor emlékeztetett minket, hogy Grzegorz az én kezemet öt nap után kérte meg. Testvéreim kezét szintén gyorsan kérték meg, az egyikét két hét, a másikét egy hónap ismertség után. Úgy tűnik, ez egy ilyen családi hagyomány nálunk.

Beszélgettünk a lányommal arról, hogy milyen is legyen a lakodalom, mert augusztusban tartották, az pedig Mária hónapja. Megkérdeztem, hogy nem szeretnék-e a meghívókra Mária képét rakni. Nagyon tetszett nekik az ötlet. Megkértük egy közeli barátnőnket, Magdalena Bieleckát, aki festő, hogy fessen egy ikont, így készült el a Kék Madonna, vagy Kék Mária kép – ahogy a családunkban hívjuk. Mindenki, akit meghívtunk az esküvőre és a lakodalomra, kapott egy ilyen Mária-képmást. Így Annamária és Eliasz élete ezen rendkívül fontos eseményének Mária lett a patrónusa. A fő esemény a nászmise volt. Fehér és kék virágokkal díszítettük fel a templomot, a vendégek ezt kicsit furcsálták, hiszen általában csak fehér virágokat használnak, mi a kékkel Máriát szimbolizáltuk. A mellékoltáron állt a Kék Madonna kép. Meglepetés volt számomra, hogy a fiatal pár magyar szokás szerint hűséget fogadott a keresztnek is. Eliasz lengyelül mondta a fogadalmat, Annamária viszont magyarul. Az egész esküvő alatt igyekeztem erősnek maradni, de ez volt az a pillanat, amikor elsírtam magam a meghatottságtól. Isten olyan ajándékot adott nekem, hogy kicsit otthon érezhettem magam. Az esküvő után a kisebbik lányaink azt mondták, hogy ők több magyar elemet szeretnének majd a saját esküvői ünnepségükre. Már mindent átgondoltak, de egyelőre titokban tartják.

Nehéz volt megszervezni egy ilyen nemzetközi lakodalmat?

Úgy alakult, hogy három lakodalmat is szerveztünk a lányomnak. Az elsőt a lengyelországi és a kárpátaljai családnak, illetve a legközelebbi barátoknak. A második alkalmával a közösségbeli barátainkat hívtuk meg grillezni. A harmadik lakodalom pedig Kárpátalján volt, Ungváron, a szülővárosomban, itt láttuk vendégül az egész családot nemcsak Kárpátaljáról, de Magyarországról és Csehországból is. A harmadik lakodalom előtt egy görögkatolikus misén vettünk részt, amelyben voltak ószláv litugikus elemek is. Ez a gyönyörű szertartás Eliasz családját is meghatotta, akik először voltak Kárpátalján.

A lakodalom után a legkisebb fiunk, a 15 éves Augustyn lepett meg minket. Bement a nagyapja szobájába, és azt mondta neki, hogy ha Isten is úgy akarja, szeretne orvosi egyetemre járni, hogy orvos lehessen a jövőben. Édesapám nagyon meghatódott. De ezzel még nem volt vége, mert a fiam folytatta: „Nagyapa, neked csak lányaid vannak, nekik már más a nevük, ezért elhatároztam, hogy a saját vezetéknevem mellé felveszem a tiédet is.” Édesapám elsírta magát.

Nagyon köszönöm a beszélgetést.

 

Angelika Korszyńska-Górny, énekesnő, zeneszerző, szólóban és a 2Tm2 együttesel is fellép, a magánéletben az újságíró és publicista Grzegorz Górny felesége, Annamaria, Kamila, Noemi, Jeremiasz és Augustyn édesanyja.

rozmawiała Marta Dzbeńska-Karpińska

zdjęcia: Marta Dzbeńska - Karpińska