Kilencvenkilenc évvel ezelőtt Varsónál vívta a két hadsereg, az orosz-szovjet és a lengyel a hadüzenet nélküli háború mindent eldöntő csatáját. Az volt a tét, hogy a lengyelek meg tudják-e védeni 1918-ban újjáalakult államuk függetlenségét. Vereségük valószínűsíthetően maga után vonta volna Közép-Kelet-Európa bolsevizálását, sőt kihasználva a németországi belpolitikai helyzetet, a Vörös Hadsereg egész Berlinig masírozhatott volna.
Az oroszok győzelme Magyarország számára Kun Béláék visszatérését, újabb terrort és szenvedést hozta volna. A Simonyi-Semadam Sándor, majd a Teleki Pál vezette kormány tudatában volt ennek, ezért az ország teljesítőképességét figyelembe véve, minden lehetőséggel számolva figyelte az 1919 óta vívott háború kimenetelét.
A szovjet-lengyel konfliktus egyúttal arra is lehetőséget kínált a magyar politikai és katonai vezetésnek, hogy megsegítse a lengyeleket, sőt, az antant hozzájárulásával be is avatkozzon, s így érje el a trianoni határok módosítását. (Ezt szolgálták a Párizsban folyó titkos magyar-francia tárgyalások is, amelyek még a trianoni béke aláírása előtt kezdődtek.) Ezért sietett Magyarország többször is Lengyelország segítségére 1920-ban. Legelőször 1920. június első felében, amelyre később visszatérünk.
A lengyel hadsereg – megelőzve a Vörös Hadsereg fő csapását – április 24-én megindította támadását Ukrajna ellen. Kijevet május 7-én el is foglalták. Budapesten a kül- és a hadügyminisztériumban május első napjaiban elkészítették egy titkos magyar-lengyel politikai- és katonai szövetség tervezetét. Ezek szerint a bolsevizmus ellen a két hadsereg együttműködik, s szükség esetén a magyar hadsereg fegyveres segítséget nyújt a lengyeleknek. Aláírásukra nem került sor, Magyarország ennek ellenére számottevő segítséget nyújtott.
A szovjet-orosz ügynökök munkájának eredményeképp 1920. júniusában az osztrák munkások nem engedték ki Ausztriából a lengyeleknek gyártott lőszert. Csehszlovákia a Franciaországból, Ausztriából, Olaszországból érkezett lőszert ímmel-ámmal továbbította, de 1920 áprilisától feltartóztatta, néha késéssel továbbította ill. visszaküldte Ausztriába, majd 1920 júniusától már be sem engedte.
Ekkor Magyarország vállalkozott arra, hogy ellenszolgáltatás nélkül segítve a lengyeleket, az Ausztriából érkező olasz szállítmányokat, 42 millió osztrák gyalogsági lőszert és 100 szerelvény francia hadianyag-szállítmányt azonnal továbbítja Románián át Lengyelországba. A magyar-lengyel együttműködés kimagasló formákat öltött. A magyar kormány ahhoz is hozzájárult, hogy lengyel katonai őrség kísérje a szállítmányt Magyarországról Lengyelországig. A vámkezelést már Püspökladányban elvégezték, hogy a magyar-román határon kicserélve a mozdonyt, a szerelvény időveszteség nélkül, azonnal indulhasson tovább. A lengyelek kőszenet szállítottak a lőszergyártáshoz Csepelre és a magyar mozdonyok számára, amelyek a szerelvényeket a határra szállították. A szállítás lengyel tehervagonokban történt, mert magyar vagont a kormány Románia területére nem engedett egy darabot sem.
1920. június 10-étől augusztus 25-ig – amikor a danzigi dokkmunkások 10 hetes bojkott után ismét kirakták az érkező hadianyag-szállítmányokat –, Lengyelország egyedül Magyarország segítségére és támogatására számíthatott. Magyar gyártású lőszerre és az általunk továbbított francia és osztrák hadianyag-szállítmányokra. Amíg azonban onnan is folyt a lőszerszállítás, Bécs élelmiszert kapott cserébe. Hadianyagot később is kiengedtek az osztrák vasutasok, mert azt magán szállítmányozási cégek szállították, nem egyszer eltitkolva, hogy a címzett Varsó.
Amikor a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (a szovjet-orosz pénz és propaganda segítségével) 1920. június utolsó harmadában a fehérterror miatt bojkott hirdetett Magyarország ellen, a lengyeleknek szánt francia lőszer nem Ausztrián, hanem Jugoszlávián, Zágrábon keresztül érkezett, s úgy továbbítottuk Románián keresztül. (A fehérterror csak ürügyként szolgált, a valós cél a lőszerszállítások lehetetlenné tétele volt). Meg kell jegyeznünk, hogy 1920 nyarán Magyarország és Ausztria külön-külön egyezményt írt alá Szovjet-Oroszországgal hadifoglyaik kölcsönös hazaengedéséről. Ennek ürügyén, mintegy megzsarolva a két országot, belekerült az egyezmények szövegébe, hogy a két ország semlegességet tanúsít a szovjet-orosz lengyel háborúban, nem gyárt, nem szállít, és nem enged át területén hadianyagot a lengyeleknek. A bolsevizmus azonban egyaránt fenyegette mindkét országot, akik közül Ausztria csak egy ideig, Magyarország pedig kezdettől sosem tartotta be az egyezményt, így hadifoglyaink – ki tudja hányan – véglegesen orosz földön maradtak.
A lengyel hadsereg nem bírta a szovjet-orosz ellentámadást megállítani, folyamatosan vonult vissza. A kormány július 13-án a magyar kormányhoz fordult, 30 ezres lovas hadsereg segítségét kérte. Budapest kész volt segíteni, abban az estben, ha az antant megadja hozzájárulását és felfegyverzi a magyar hadsereget. Ehhez viszont a magyar kormány a lengyel diplomácia segítségét kérte. Hadseregünk Csehszlovákián keresztül vonult volna át. 1920. június végétől a Vörös Hadsereg a lengyel etnikai területekre ért. A honvédség számára augusztus első napjaiban elrendelték a menetkészültséget. A fegyveres segítségnyújtásra azonban mégsem került sor. Csehszlovákia augusztus 9-én bejelentette semlegességét, nem engedélyezte területén sem a honvédség átvonulását, sem lőszer átszállítását. Beneš csehszlovák külügyminiszter annyira kedvében járt Szovjet-Oroszországnak, hogy felajánlotta neki Kárpátalja területét.
Tekintettel a lengyeleknél uralkodó hatalmas lőszerhiányra – éppen hogy elkezdték kis mennyiségben a saját gyártást, ami messze nem fedezte a szükségleteket –, a magyar hadügyminiszter 1920. július 8-án kelt utasításával a honvédség közel 1 milliós lőszertartalékát azonnal a lengyelek rendelkezésre bocsátotta. Egyidejűleg elrendelte, hogy két hétig Csepelen kizárólag a lengyelek számára termeljenek. A megmaradt gyári termelési kimutatások szerint az első lőszersorozatot a lengyelek számára csak május 31. és július 27. között gyártották le. 48 napon keresztül, napi 250 ezer darabot, ami 12 millió töltényt jelentett. (A gyártás és a szállítás 1921 márciusáig tartott, összesen 58 millió darabot tett ki. A lőszeren kívül szállítottunk mozgó konyhákat, tábori sütödéket, 40 millió csappantyút gyalogsági lőszerhez, 600 ezer tölténytárat, több millió fegyveralkatrészt is, kazánokat és gépeket lőszergyártáshoz, izzólámpákat – szintén a lengyel hadsereg részére.)
Július 3-án Sosnkowski hadügyminiszter kétségbeesetten kérte, hogy a csepeli Weiss Manfréd Műveknél márciusban és májusban megrendelt több millió gyalogsági lőszert mielőbb szállítsuk. A gyártás beindítása nagy nehézségekbe ütközött, mert a lőszergyártáshoz szükséges alapanyagokban hiány volt. a Budapestet megszálló román hadsereg, kivonulása előtt hadizsákmányként elszállította a gépek egy részét – tüzérségi lőszert ezért nem lehetett gyártani –, s a gyár raktárait is jórészt kifosztotta, még teherszállító vagonparkját, mozdonyait is elvitte.
A rendelkezésre álló sajtó- és levéltári források szerint, az 1920. július 10-én (vagy 17-én) Magyarországról elindított 80 vagonnyi, mintegy 20-22 millió darab karabély lőszer mentette meg a lengyeleket és egész Európát a bolsevista győzelemtől. Nem ismeretes, hogy a fentebb idézett – magyar hadügyminiszteri utasítás szerinti – közel 1 milliónyi darabot és a májusban 2 héten keresztül a lengyelek részére termelt mennyiséget mikor szállították ki. Elképzelhető, hogy a július 10-én expediált 80 vagonban benne volt az addig legyártott lőszermennyiség is? (A gyár hiányos termelési kimutatása nem dönti el a kérdést.) A szerelvényt Csehszlovákiában visszatartották, nem továbbították. Szerencsére visszaadták, s ez a szállítmány ért Románián keresztül Varsó alá, egy Skierniewice nevű kisvárosba, 1920. augusztus 12-én. Azonnal kiosztották, s ezzel a lőszerrel nyerték meg a varsói csatát.
A szovjet-orosz sikerek következtében augusztus elején a francia kormány hozzájárult, hogy Magyarország fegyveres segítséget nyújtson, azzal a feltétellel, ha Csehszlovákia átengedi a honvédség alakulatait. Ő azonban ezt semlegessége bejelentésével 1920. augusztus 9-én megakadályozta.
A döntő azonban a magyar lőszersegély volt. Lőszerből ugyanis olyan nagy volt a hiány július végén, augusztus elején, hogy karabélyonként 7 lőszer állt rendelkezésre a fronton, s a feleslegesen lőszert használó katonát megbüntették. A Nemzetvédelmi Tanács jegyzőkönyvei szerint utánpótlás nélkül a lengyel hadsereg lőszerkészlete legkésőbb augusztus 14-én végleg elfogyott volna. Tuhacsevszkij a Vörös Hadsereget Varsó ellen vezető tábornok is tudta ezt, s a város elfoglalását erre a napra tűzte ki. Peremkerületeihez oda is ért ezen a napon, de elfoglalni sohasem tudta.
Másnap kezdődött a rendkívül véres ostrom. A diplomáciai testületet már korábban Poznańba helyezték át, egyedül Achille Ratti pápai nuncius, a későbbi XI. Pius pápa maradt ott a lengyelekkel.
Milyen volt ekkor a varsói hétköznapi élet Varsóban? Az utcákat orosz hadifoglyok takarították, Varsó népe nyugodt és bizakodó volt annak ellenére, hogy a város élén katonai kormányzó állt és bevezették a statáriumot. Ez főleg a beszivárgott szovjet-orosz ügynökök s a Lengyel Kommunista Párt tagjai és szimpatizánsai ellen irányult. A rögtönítélő bíróságok – a fronton a haditörvényszékek, amely tevékenysége a harci területen élő civilekre is kiterjedt felett is ítélkeztek – megkezdték munkájukat. Az önkéntes hadseregbe közel 100 ezer fő lépett be, a korabeli dokumentumok és fotográfiák tanúsága szerint még középiskolás tanulók, sőt nők is.
A Vörös Hadsereg nem tartotta be a hadviselés szabályait. A hátrahagyott lengyel hadikórház betegeit az ápolószemélyzettel együtt szuronnyal meggyilkolták, az elfoglalt területről élelmezték magukat a katonák, a nőket, asszonyokat megerőszakolták. Egyes alegységek oly kegyetlenül viselkedtek, hogy az elfogott lengyel hadifoglyoknak átvágták a torkát, puskatussal szétverték az arccsontjait, és testüket megcsonkították. Ezért érthető meg Sikorski tábornok egyik parancsa, amelyet egy másik parancs lapszélére kézzel jegyzett fel: ”hadifoglyot nem ejtünk”. (Ez csak annak a szovjet egységnek a katonáira vonatkozott, amelyről biztosan tudták, hogy gyilkolásra adták a fejüket.)
A lengyel támadás harmadik napján, augusztus 16-án megkezdődött a szovjetek visszavonulása. Ez a következő napokban pánikszerűen zajlott. A kínai és lett nemzetiségű tábori csendőrség terrorja ellenére a katonák fejvesztetten menekültek hátra, a hatalmas erejű lengyel támadás elől megfutamodtak.
Számbeli fölénye ellenére szovjet-orosz vereséggel végződött a csata és a háború is. Mi volt ennek az oka? Tuhacsevszij úgy vélte, hogy a lengyel hadsereg – Kijevtől hátrálva – valójában megsemmisült, s jelentéktelen erők védik a fővárost, lőszerük sincs. Saját egységei közötti rádióforgalmat a lengyelek a csata előtt pár órával állandóan megzavarták, lehetetlenné téve a kommunikációt. A varsói csata előtt és után a lengyelek elfogtak minden egyes orosz rádiószámjeltáviratot, amelyeket az orosz nyelvet kiválóan ismerő lengyel matematikusok a változó kódok ellenére, rendszerint még aznap megfejtettek. Ehhez járult még az, hogy az oroszok legjobb katonai rádióállomását harc közben megszerezték. A 27 éves orosz hadseregparancsnok, Tuhacsevszkij – volt cári hadnagy – elbizakodottságára jellemző a következő: a lengyel tiszti futár, aki az ellentámadás haditerveit tartalmazó hadparancsot vitte, ellenséges tűzbe került, elesett. A haditerv azonnal Tuhacsevszkij kezeihez került, de a merész haditervének nem adott hitelt, s az ő félrevezetésének tartotta.
A siker fő okai azonban a lengyel katona hősiessége, a nagyszerű haditerv, és a Magyarországról megérkezett lőszer voltak. Akármelyik is hiányzott volna a három közül, az az oroszok győzelmét jelentette volna. A lengyel a hazáját védte, mi több, számára fontosabb volt hazaszeretete, mint szociális helyzete, míg az orosz hódítóként, a zsákmány reményében harcolt. Ezt Trockij a Vörös Hadsereg főparancsnoka értetlenül fogadta. Pedig neki kellett volna a legjobban tudnia, hogy a 123 éves orosz-cári megszállást nem lehetett máról-holnapra kitörölni a lengyelek emlékezetéből, s helyére beleírni a nemzetek fölötti proletárforradalom zavaros eszméjét. A hadserege pedig, miután megérkezett Lengyelországba, nem felszabadítóként viselkedett, hanem megszállóként, rabolva, fosztogatva, erőszakoskodva, gyilkolással mutatkozott be.
A magyar kormány a varsói csata után is folytatta a 200 vagon lőszer kitermelését-kiszállítását, valamint kötelezettséget vállalt 400 vagon francia hadianyag-szállítmány továbbítására Varsóba.
Magyarország szerepét a mai magyar közvélemény egyáltalán nem ismeri. Viszont része a lengyel nemzeti tudatnak. A két országban a mai napig nem került sor Magyarország szerepének tudományos feldolgozására. E sorok szerzőjének lehetősége volt előadást tartani a 90. évforduló tiszteletére rendezett nemzetközi hadtudományi konferencián, amelyet Varsóban a Hadiakadémián tartottak, s legalább az ottani szakmai közvélemény elé tárni az elfeledett múltat. Jelen sorok szerzőjének 2016-ban jelent meg Varsóban a Dwa bratanki. Dokumenty i materiały do stosunków polsko-węgierskich 1918-1920 c. dokumentumgyűjteménye.
A magyar segítségért köszönetet mondott Tadeusz Rozwadowski altábornagy a lengyel hadsereg vezérkari főnöke Takács-Tolvay József ezredesnek, varsói magyar katonai meghatalmazottnak: „amikor mindenki ellenünk fordult és elhagyott – angolok, németek csehek, litvánok –, a magyarok segítettek. Sohasem fogjuk ezt nekik elfelejteni. Eljő az idő, amikor ezt visszaadhatjuk”.
A magyar segítséget emléktábla örökíti meg magyar és lengyel nyelven 2011-től Varsóban, a helyőrség parancsnokság falán, ugyanezzel a szöveggel a skiernieiwicei vasútállomáson, Ossówban, ahol a lengyel hadsereg először törte át az oroszok vonalát, és Csepelen, ahonnan a lőszer származott.
Pilsudski József, a lengyelek hadsereg főparancsnoka varsói szobrának talapzatán több, tőle vett idézet olvasható. Az egyik szerint az a nép, amely elfeledi múltját, nem érdemli meg a jövőt. Erre figyelmeztette a győzelem után honfitársait. Érdemes ezt megfontolni.
Varga Endre László történész, a magyar-lengyel kapcsolatok kutatója